Név: Slarin Sleryrrlyn'dreskel *hosszú és kimondhatatlan név*
Kaszt: Arrancar (numerós 15)
Nem: nő
Kor: 57 év
Felszerelések: zanpakutou
Születési dátum: szeptember 4.
Kinézet: hosszú, sötét haj, gyakran összefogva; ruházata a szokásos arrancar uniformis. Hollow lyuk a dekoltázsa felett látható. Maszkja a képen látható, megmentve magamat a körülírástól.
Átlagosnál magasabb nő, rangot jelző tetoválás a bal lapockájánál (vagy hol…)
Előtörténet:
- Hé, Slaru, vagy ki a fene… - *szólt hozzám valamelyik srác a sok közül a szilveszteri hajnalon. A gyomrom égett a bevitt alkoholmennyiségtől, és a fejem is zúgott még. A belém hasító fájdalom emlékeztetett arra, hogy a szervezetem nem bír el ennyi alkoholt. Bár bevallom őszintén, nem emlékszek mindenre, ami az éjszaka alatt történt. Igaz, én legalább most nem nyúltam droghoz, mint a többiek. De hát nem mindig lehet betépve bulizni. A srácok meg hiába erőltetik a dolgot. Tudják jól, hogy ha nem akarom, nem teszem meg, különben beleverem a képüket az asztalba. Igen, mindig is ilyen domináns alkat voltam, mindig a srácokkal buliztam – akik mindig nőként tekintettek rám a jellemem ellenére.*
- Hagyjál már. – nyitottam ki résnyire a szemem. Az egyik fotelban ültem, s észre se vettem, hogy egy szál melltartóban feszítek. Viszont a többiek se mondtak semmit, vagy csak direkt nem szóltak nekem, hogy mi van.*
- Nem látod, hogy szarul vagyok? - *vetettem oda neki, majd a másik oldalamra fordultam. Ne akkor nyaggasson a tökmag, amikor éppen másnapos vagyok.
Ismét elaludtam hát, ám mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem. Egyik haverom, Bai kiáltása ébresztett fel. Úgy sikoltozott, mint egy kislány, akinek levágták a babájának a fejét. Gondoltam lehurrogom, hogy fogja be, ám amikor kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mi az, máris elfelejtettem megadni Bai-nak a büntetését. A saját ikerbátyám üveges szemekkel nézett felfelé a padlón.*
- Hé… N… Ne szórakozzatok velem… - *dadogtam, majd nem törődve a félmeztelen felsőtestemmel, csak odafutottam bátyám mellé. Rámeredtem az arcára és a merev, mozdulatlan testtartására, megnéztem, lélegzik-e, aztán a többiekre pillantottam.*
- Ugye ez megint csak ez hülye vicc? - *kérdeztem, egyre kétségbeesetten A többiek riadt tekintete nem kecsegtetett semmi jóval. Az utolsó, halvány reménysugárnak s lőttek… Az utolsó, amibe még belekapaszkodhattam…
Az ikerbátyám… Az a személy, akivel az idők kezdete óta ismerjük egymást, már a fogantatásunk pillanatától kezdve. Habár volt még egy bátyánk, egy öcsénk, valamint két húgunk is, mégsem volt meg köztem és a többi testvérem között az a kötelék, ami köztem és Akiko között alakult ki. Bár próbáltak engem lányosan nevelni, Akiko-t pedig fiúsan, én azért mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy minél jobban hasonlítsak rá. Amikor tehettem, fiús ruhát viseltem, s amikor túl hosszúnak ítéltem a hajam, inkább levágtam. Hiszen így csak jobban ki tudtam fejezni, hogy én és Akiko egyek vagyunk.
A szüleim persze nem örültek ennek. Hiába tanítattak engem holmi lányos dolgokra és művészetekre, engem nem érdekelt a dolog. Irigykedtem a bátyámra, amiért ő harcolni tanult; a kendo és az íjászat mestere volt. Nem értettem, miért kivételeznek vele csak azért, mert ő fiú.
Ugyanakkor a bátyám csak békésen mosolygott, minden egyes kicsapongásom után. A szomorú, fájdalmas tekintetéből ítélve ő megértette, min mentem keresztül. Tudta jól, milyen nehéz ez nekem… Ezért hát ő is mindent megtett, hogy ne szakítsanak minket el egymástól. Amikor lehetett, megmutatta nekem, hogyan kell harcolni, s hogyan kell íjászkodni. Ezek a titkos találkák voltak azok, amikért megérte holmi dalolgatást meg festegetést tanulni. Mindig csodáltam a bátyámat, amiért ilyen higgadtan tűrte, hogy az edzője kiabáljon vele, amikor valamit nem jól csinált. Én biztosan nekik ugrottam volna.
Az évek, ezzel a gyermekkorunk is így telt. Emlékszem, amikor 15 évesek voltunk, azon a szép, márciusi napon épp egy gyíkot festettem. Még mindig nem voltam oda a művészetekért, és a lánygimnáziumot is utáltam, de már beletörődtem.
Akkor Akiko kijött az udvarra; sajnos egyre ritkábban voltak pillanatok, amikor kettesben tudtunk lenni.
Sokáig csendben ült a tornácon, én pedig folytattam a festést, mintha ott se lenne. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást.*
- Itsuki… - *szólt végül. Akkoriban még az igazi nevemen szólítottak.
- Hmmm? - *hümmögtem egyet jelezve, hogy beszéljen nyugodtan. Ám nem szólalt meg.
Végül meguntam a csendet. Megfordultam, és ránéztem. A szemeiben olyan kétségbeesés volt, mint még soha. Nem láttam még rajta ezt a tekintetet ezelőtt.*
- Itsu… ki… - *motyogta, aztán a kezébe temette arcát. Azonnal odarohantam hozzá, nem törődve azzal hogy a vászon felborul, s a piros festék ráfolyik.
Leültem mellé, s támogatólag átöleltem. Egy darabig csak halkan sírt, bár egy darabig megpróbálta visszatartani a könnyeit. Aztán, amikor kiengedte azt, amit egész nap visszafojtott, végül elmondta, miről van szó.*
- Manamo gyereket vár. - *nyögte ki végül. Nem volt szüksége magyarázkodásra, pontosan tudtam, miről van szó. Az a kiscsaj még egy személy volt, aki miatt kevesebb időt tölthettem a bátyámmal. Néha úgy éreztem, mintha direkt rabolna el tőlünk még több időt. Ki nem állhattam az aranyos pofikáját. De Akiko szerette őt. Úgyhogy eltűrtem a jelenlétét.
- Mikor tudtad meg? – kérdeztem. Látszólag semmi érzelem nem volt hangomban, pedig éppen ellenkezőleg; a kemény hangszínemben vagyok a leginkább önmagam. Nem pedig akkor, amikor megjátszom magam szüleim barátai előtt. És ezt Akiko is pontosan tudta.*
- Ma délután. Amikor találkoztunk.
- Értem.
*Pár percig csak csendesen néztük egymást. Tökéletesen megértettük a másikat; talán ez volt az, amitől olyan különleges volt a kapcsolatunk.*
- Veled megyek - *mondtam. Akiko döbbent arckifejezése elárulta, hogy nem érti, miről beszélek.*
- Veletek megyek. Tokyoba. Megszökünk. Mindhárman.
*Akiko kisírt szemei még nagyobbra tágultak. Láttam raja, hogy szólna ez ellen egyet s mást, de belé fojtottam a szót.*
- Talán van jobb ötleted?
- Nincs… - *válaszolta, levéve tekintetét rólam.
Pár hónap múlva már Tokyoban laktunk. Manamo megszülte a gyereket, Akiko pedig dolgozott – ahogy én is. Sose gondoltam volna, hogy valaha hálát adok a sok művészet tanulásának, de viszonylag stabil állást kaptam egy underground bárban, énekesként. A bátyám pedig kidobó ember lett ugyanott. Nem volt valami nagy fizetésünk, de stabil volt, és nem kérdeztek sokat.
Ahogy teltek az évek, Manamo és Akiko között megromlott a viszony. Akkor ismét rövid hajat viseltem, s a szüleim talán rám sem ismertek volna. Már egy együttes tagja voltam, s a srácokkal majdnem minden nap volt ez fellépésünk. Akkoriban hagytam el az eredeti nevemet, s neveztek el Slarin Sleryrrlyn'dreskel-nek. Tudom, furcsa név, de mindenképp egy ilyen alteregót akartam. Nem akartam emlékezni a gyerekkoromra. Bevallom, én tökéletesen elvoltam ezzel a elzüllött életformával; csak akkor próbáltam moderálni magam, amikor a gyerek is ott volt. Bár Manamo-t egyre elviselhetetlenebbnek találtam, a közte és Akiko közötti balhékból igyekeztem kimaradni. Nem az én hibám, hogy a kis szajha még pénzt se hoz a házhoz.
Akiko persze a bandához menekült, ha valami gáz volt, és már nem bírta. Mindig velem meg a skacokkal bulizott. Egy fellépés előtt/után/közben általában ittunk, mindig volt valakinek egy rajongója, aki plusz italra hívott meg minket.
A banda… Szerettem őket a maguk módján, bár őszintén szólva elegem lett abból, amikor már a sokadik tag sokadára vallott nekem szerelmet. Engem ők nem érdekeltek. Jó, tudom, Hikaruval néha kavartunk, de ennyi… Ettől függetlenül, lány létemre én mutattam meg nekik, ki itt a főnök. Ha ők nem álltak a sarkukra, majd én megtettem. S ha valaki valami hülyeséggel zaklatott – nem köszönte meg azt, amit utána kapott. Kicsit agresszív csaj lettem, de persze sose vittem túlzásba. Azt hiszem, elég nagy tisztelet övezett emiatt.
Tehát, az utolsó reménysugárnak is lőttek… A bátyám, akire annyira felnéztem, egy mentőkocsin feküdt, valószínűleg már holtan. Rajtunk drogtesztet végeztettek, persze rajtam kívül mindenki megbukott. Szóval a többiek mentek a sittre, kábítószer használata miatt.
Elvesztettem a családom, és a bandám… Manamo a nyakamra maradt, a gyerek pedig csak 5 éves volt. S bár életem következő időszaka még keservesebb volt, elviseltem azt a szajhát, s nem hagytam magára a testvérem gyerekét.
Ezen a napon Manamo egy újabb férfival jött vissza; Akiko halála óta ez nem volt újdonság. A gyerek alig volt 9 éves, az anyja pedig ilyen példát mutat neki?! Nem, ezt nem hagyhattam…
Rájuk törtem az ajtót, s hevesen ordítozni kezdtem. Nem foglalkoztam azzal, amit éppen csinálnak. És a férfi „nyughass má!” szövegétől csak még idegesebb lettem. Az agyam teljesen elborult, de azt sikerült elérnem, hogy Manamo végre leszálljon az ágyról (és a férfiról), és velem foglalkozzon. Már csak arra emlékszek, hogy elkezdtünk verekedni. Mivel erősebb voltam nála, így hamarosan már a földön könyörgött a szajha. Aztán a szemem sarkából megfigyeltem a pisztolyt, amit a vadidegen tartott rám, utána meg egy hangos durranás rémített meg.
Igazából fel se fogtam, hogy tulajdonképpen én már halott vagyok. Még mindig annyira dühös voltam, amiért Manamo egy ilyen megbízhatatlan senkit engedett fel ide, hogy kitéptem magamból azt a fura láncot, aminek nem kellett volna ott lennie. Legalábbis, én azt hittem.
A fájdalom, amit akkor éreztem, nem ért fel a legdurvább másnapossággal, valamint Akiko elvesztésével is. Mintha a testem hirtelen hatalmasra nőtt volna. Vagyis, mint azt később észrevettem, az nem lehet a testem. Ugyanis az ott fekszik, vérbe fagyva…
Bosszú. Az első dolog, amit a fejembe vettem. Nem érdekelt, kivé vagy mivé lettem, csak az érdekelt, hogy végezzek azzal a kis ribanccal, aki most kétségbeesetten nyöszörög a holttestem felett.
Először az elégedett képet vágó férfi volt az, akivel végeztem. Gyors halálom volt, őt megkíméltem attól a szenvedéstől, ami Manamora vár. A levakarhatatlan vigyorral a képemen néztem végig, amint az a némber sikoltozva kirohan a szobából.
A gyerek… Hiába szerettem, tán jobban járt, hogy nem emellett a nőszemély mellett kellett felnőnie. Én pedig, gyakorlatilag mintha csak egy TV műsort néztem volna… Először Manamo lelkét gyötörtem meg, és csak utána a testét… Hollow-vá válásom legboldogabb pillanata volt, amikor több hónapos terror hatására Manamo, aki megölt engem és a bátyámat, végre felkötötte magát, s aztán pedig a lelkét zaklathattam. Úgy tűnt, nem ismer meg a maszk miatt. Annál nagyobb örömmel töltött el, amikor végre felvilágosíthattam arról, hogy ki is az, aki az utóbbi hónapokban pokollá tette az életét.
Fejlődés. Egy idő után már nem volt szórakozató embereket gyilkolászni, amibe bele tartozott a család meglátogatása és a régi bandatagok felkutatása is. Hosszú évek teltek el; egyszer egy shinigamit is felfaltam, ami nőtte az erőm. Aztán észrevettem, hogy ha más hollow-okat keblezek be, azzal növelem az erőmet… Mintha az emlékek, az ikerbátyámról egy másik személlyel történtek volna… Én már csak a fejlődésre tudtam koncentrálni.
Monoton életmód, csak hollow-kat faltam. Egészen addig, míg gillianné fejlődtem. Majd felfedezve Hueco Mundo-t, ezzel együtt a Menosok erdejét, folytattam a kitűzött célt – jobb és erősebb akartam lenni mindenkinél.
Adjucas-ként sem voltam elégedett, ám már nem volt ötletem, miként folytathatom, amit elkezdtem.
A megoldást Aizen hozta; szolgálatért cserébe segít még erősebbé válni. Erősebbé, mint valaha képzeltem… Csupán a hűség az, amit meg kell fogadnom Aizennek…
Fejet hajtottam előtte; a hatalomvágyam és a büszkeségem versenyéből az utóbbi került ki vesztesen.
Ezzel hát, kiharcoltam magamnak azt a címet, amiről csak a legnagyobbak álmodozhatnak… Aizen-sama iránti hűségem irányija azóta is tetteimet. S akinek ez nem tetszik – azt kegyetlenül eltiprom.
Zanpakuto neve: Intención de demonios (démoni szándék)
Parancsszava: Itsuryuu chishio! (ontsd vérüket!) (sarló alakúvá válik, rendes katana mretű marad)
Resurrection: Egyfajta „hüllőemberré” változik; a maszk pikkelyek formájában fedi el fejét. Szemei két oldalt helyezkednek el, amit kaméleonszerűen, egymástól függetlenül tud mozgatni. Nyelve is kígyószerű lesz, nagyjából 2 méter hosszúra tudja kinyújtani. Igen, a beszéd kissé nehezebb… (lásd: a banner képen, szépen árnyékká montázsolva, a köronala látszik. Eredeti kép… khmm, gagyi)
Képességek:
1. Normál alakban: ha szemkontaktust vesz fel az ellenséggel, az megdermed, mozdulatlanná válik, amíg a szemkontaktus meg nem szűnik. Maximum pár másodpercig tartható fent a képesség, ráadásul könnyen előfordulhat, hogy Slarin figyelmét is elvonja valami.
2. Átváltozott alakban:
-Nyelve erős mérget tartalmaz. Nyílt sebhez érve jelentősen legyengíti az ellenfelet; lassabb reakciók, szédülés, tompább érzékek. Gyengébb ellenfeleknek bénulást okozhat. Bőrfelülethez érve is van hatása, bár nem olyan erős, mint vérrel keverve.
-Kis hatósugarú mocsárcsapdát idéz meg. Egy fás-lápos terület, ahol könnyedén mozog, lopakodik, rejtőzik, a környezet pedig szintén változik, csendes bérgyilkosként követve az áldozatot. (indák, hasonlók) Ezek erősen szívják a lélekenergiát ezzel gyengítve az ellenfelet. Ez Slarin külön világa, melyet tökéletesen ismer, s tudja, hogyan kell hatékonyan mozogni. Hátránya a kötött területsugár.
