*Shinigamiként nem gondoltam volna, hogy ha meglátom Aizen-samát, csatlakozok hozzá. Begyöpösödött vol a gondolkodásmódom, ezt elismerem. Persze, akkor még nem ismertem ezt a felszabadító erőt, amit most, arrancarként megtapasztalok. A másik felem pedig egyszer kardélre hányom. Végre a fizikai síkon is. Csupán több erőt kell gyűjtenem. Ismerem az ő képességeit is, és tudom, hogy még nem vagyok felkészülve rá. Egyenlőre elég az is, ha meglepem őt egy kis üdvözlő ajándékkal. Nekem csak jókor, jó helyen kell lennem hozzá. Kíváncsi vagyok, mekkora balhét rendeznének a shinigamik akkor, ha megtudnák létezésem. Bár nem lenne jó, ha megölnék. Elvennék tőlem a végső élvezetet. Először csak törjék meg kicsit. Így aztán cseppet se mindegy, hogy mikor és ki előtt fedem fel magam először.
Aizen egy Tadeo Dellomeurtre nevű espada alárendeltjének kiáltott ki. Hogy miért, azzal nem vagyok tisztában, de azt jobb, ha megtudja, hogy velem nem fog úgy viselkedni, mint egykor a "kapitányom". Nem vagyok a titkárnője, és nem fogom helyette elvégezni a feladatokat. Bár úgy tűnik, hogy az arrancaroknak nincs szükségük arra, hogy papírmunkákat intézzenek. Hiába, ez egy másik kultúra, teljesen eltér a megszokottól. Nem kérdés, hogy ehhez is tudok majd alkalmazkodni. Hiszen én bármikor bármilyen környezetben feltalálom magam. Hiába, hisz tökéletes vagyok. És nélkülözhetetlen.
Elmélázva nézegetem a lyukat a jobb tenyeremen; voltak már olyan képzeteim, miszerint hogy néznék ki az ellenfél egyenruhájában. A valóság pedig minden fantáziámat felülmúlta. Mintha a gondolkodásmódom is megváltozott volna... Nem akarok már másoknak bájologni és tetszelegni. Nem áll szándékom olyan talpnyalóvá válni, mint amilyen voltam. Bátran megmutatom mindenkinek, hogy ők hozzám képest csak férgek. Lehetnek erősebbek, de jobbak nem.
Az új, eddigiektől igencsak eltérő ruhámat még utoljára megigazítom; vannak szokások, amelyektől nem tudok megszabadulni. Kínosan egyenletesek a fodrok is ruhámon, hogy minden tökéletesen álljon. Káosz belül, és harmónia kívül; remek párosítás, nem igaz?
Az espada szobájának ajtaján bekopogva hallom is "felettesem" lépteit. Bár már volt alkalmam találkozni vele akkor, amikor arrancart csináltak belőlem, ez lesz az első alkalom, amikor meg is ismerhetem, és közölhetek vele egy-két dolgot. S persze az sem árt, ha az első benyomásom meghatározza a rólam kialakult véleményét. Még sem fogok most színészkedni. Most valódi önmagam fogom adni.
Miután kinyitja az ajtót, végigmérem. Alacsonyságom nem akadályoz meg abban, hogy még így is lenézően pislantsak az espada felé. Egész lényemből süt az arrogancia - és az őrület. Fejemet természetellenes módon forgatom el, hogy aztán kecses kacsómat nyújtsam felé.*
- Üdvözletem, Eras Vanthor vagyok, 88. arrancar. Remélem, Tadeo Dellomeurtréhez van szerencsém. - *mutatkozok be. Szerintem már tudja jól, hogy ki vagyok, és miért jöttem. És azt is, hogy nem várom meg, míg beinvitál.*

*Miután röviden bemutatkozok az espadának, és kezet nyújtok, Tadeo-sama gyengéden megrázza azt. Ezután bejutok a szobájába; egy hófehér lakosztálya van. Kétség kívül sokkal jobb annál a zugnál, amit én kaptam alvóhelyül. Ha másért nem, ezért biztosan megéri espadának lenni. Na persze, nekem nem célom közéjük tartozni. Csak végképp eltiporni Verashu Suwunt, aki a másik felemnek képzeli magát. Hisz gyakorlatilag az... De mi lesz, ha végre sikerül elpusztítanom? Ki tudja, hogy lesz-e célom utána a továbbiakban, vagy csupán létezni fogok tovább? Hisz most az egyetlen igazi célom Verashu Suwun tönkretétele és végül megölése. Na persze, előbb azokkal kezdem, akik fontosak számára. Igazi mészárlást fogok elkövetni, amint alkalmam adódik rá.
Nem sok olyan ember van, akit ne tévesztene meg műmosolyom. Hiába, hiisz volt időm olyan tökéletes szerepet játszani, amit szinte már én is elhittem. Viszont hogy Tadeo-sama milyen szinten áll emberismeretből, azt még nem tudom; kíváncsi vagyok, hogy látja-e igazi gondolataimat a tökéletes mosolyom mögött. Vagy a tébolyt a szemeimben. Oly mindegy... Egyre megy.
Helyet foglalok az egyik széken, lábaim szorosan egymás mellett helyezkednek el, kezeim pedig kecsesen helyezem el rajtuk. Noha sosem voltam nemes, mégis képes vagyok úgy viselkedni, mint ők. Minek is nevezik ezt? Talán elitizmusnak. Egyszerűen temészetes számomra, hogy így viselkedjek. Itt nem csak az illemről van szó, hanem a felsőbbrendűségről is. Én nem tartozok azok közé a kis senkik közé, akik dühöngéssel próbálják meg elintézni a problámáikat. Láttam, hogy egyes arrancarok mit művelnek egymással. Mint a gyerekek. Nem tudnak felnőttként viselkedni. Pedig ideje lenne.*
- Ó, tehát Önt nem értesítették róla... Akkor az elnézését kérem, Aizen-sama Önhöz osztott be fracciónnak. - *bólintok egyet mosolyogva, tovább játszva kedvenc játékomat, a színészkedést és mások kiismerését. De ez most alapvetően más, mint amit Soul Societyben műveltem. Most nem célom feltétlenül jó benyomást tenni "felettesemben". Most valóban úgy szórakozok, ahogy a szeszélyeim diktálják.*
- Egy teát elfogadnék, köszönöm. - *válaszolok, hogy aztán figyeljem a teát készítő Tadeo-samát. Hihetetlen, sose gondoltam volna shinigamiként, hogy teapartyt fogok rendezni egy espadával. Most pedig csak nevetek a többieken. Ha akarom, őket is be tudom hálózni. Ahogy Hueco Mundot is.*
- Nem téved, valóban indokkal érkeztem. Csupán szeretném tudni, hogy Ön mit is vár el az... "alárendeltjeitől". - *nyomom meg az "alárendelt" szót azért, hogy éreztessem, én nem vagyok hajlandó vakon megbízni minden parancsában, és nem leszek a titkárnője. Mindazonáltal ha ki tudunk egyezni, akkor hajlandó vagyok követni azokat az utasításait, amiknek én is látom az értelmét. Mégis új nekem a helyzet. Hisz azt sose tanultuk az akadémián, hogy milyen parancsokat követnek a fracciónok és milyeneket nem.*
- Megjegyzem, igen szép a lakása, bár a sok fehér szerintem kicsit monoton ízlésre utal. - *játszom tovább a kedvenc szerepem, mégis, szemeimből egyszerűen lerí az, hogy valami nem stimmel velem. Most hagyom, hogy az őrület lángja felemésszen mindent. Csak engedem, hogy égjen tovább.*

- Két cukorral kérem. - *játszom a szerepem ebben a spontán játékban, ami kezd kialakulni. Na persze, az eleganciára mindig odafigyelek. Szeretem magam jól érezni a bőrömben és tudni, hogy jobb vagyok mindenkinél. Az egóm egy olyan dolog, amit a legnagyobb megaláztatás sem tud eltiporni. Annak idején szükségem volt rá. Egy védőfal volt, ami mögé bújhattam. Féltettem piciny lelki világom, amiben így is elég téboly uralkodott. És most? Most már nem védőfal, hanem énem része. Arrancarként annyira belém olvadt, hogy azt már eltiporni nem lehet. Tények vagy kifogások által úgyis visszaemelem magam az engem megillető helyre. Magasan mások felé. És Aizen-sama? Amíg közösek a céljaink, addig vele vagyok. Szüksége van rám, hisz tökéletes kémként szolgálok neki. Na persze, mindaddig, míg ki nem facsarom tüdejét annak, akivel oly sokáig egyek voltunk. Hiába, egy lélek szabályos kettéhasadásáról egy könyv sem beszél. Természetes, hogy egyedi eset vagyunk; ide érzem a szagát annak a Soul Society-i kutyának, holott nem osztunk már meg egy teret. Mégis, a kötelék létezik és él. Addig nem pusztul, míg nem mártom bele karmaim hasonmásomba, hogy végső hallgatásra és alvásra ítéljem.
A kellemes teadélutánba bezavaró feszültséget egyszerűen lekoppintom magamról. Mintha saját magam köré építeném saját kis világom, hogy Tadeo-sama hatásai még csak véletlenül sem érjenek el. Arroganciám árulkodik rólam, ahogy szétnézegetek a fehér szobában. Bár nem tudom, hogy ő mit szólna, ha látná azt, hogy én hogyan is "rendeztem" be a saját kis lakosztályomat. A tébolyt már nem fojtom vissza, és nem teszek úgy, mintha minden tökéletes - túlzottan tökéletes - lenne. Csupán a megjelenésem az, amiben megkövetelem a rendet. Minden mást felvált a mindent felemésztő káosz. Ezt pedig készséggel másoknak is megmutatom. Hiszen én különleges vagyok.
Hogy nem tettem jó benyomást Tadeo-samára, cseppet sem izgat. Nem azért jöttem ide, hogy megkedveltessem magam. Persze kellemes a teadélután, de gyakorlatilag meghallok mindent, amit tudni akarok.*
- Személyes ügyek? Mégis hogy mondhat ilyet valakinek, aki kiirtotta magából az érzelmeit? - *tekintek felé nagy és érdeklődő szemekkel, mintha csak valami naiv fruska volnék. Olyan, mint az, akit legnagyobb célom elpusztítani. A fejemet is eldöntöm eközben, már-már egy kubista festményhez téve ezzel alakom. Képes vagyok továbbra is a legszendébben nézni – hogy utána hirtelen visszaváltson tekintetem olyan szúróssá, és gonoszsággal mindent áthatóvá. Az őrülettől nem szabadulok, és igen, ezentúl nem fogok úgy tenni, mintha átlagos lennék. Rajtam kívül mindenki átlagos. Az a normális. Én pedig nem akarok közönséges lenni.
A teát úgy tartom, mintha nemes lennék. Megszoktam a társasági élet során, egyfajta eleganciát is ad.*
- Igazán gáláns Öntől. - *kevergetem meg a cukrot, és figyelem új „főnököm”. Határozottan hasonlít Kai-ra, de lehet, ismét csak elmém játszadozik velem azért, hogy emlékeztessen múltamra. Már csak nevetni tudok ezen az őrületen. Lehet, hogy Tadeonak köze sincs ahhoz a shinigamihoz, és valóban így néz ki. Egyenes, hosszú haj, és még az arcberendezésük is hasonló. Lehet, csak beképzelem az egészet és szimplán paranoiás vagyok. De az is lehet, hogy valóban Kai arcát – legalábbis valami hasonlót – vetítek ki.*
- Mégis miből gondolja, hogy pont olyan vagyok, mint a többi? - *kortyolok bele a teába, miután az egy kicsit lehűlt. Végtére is el tudom fogadni azt a sorsot, amit kiszabtak rám. És ha csak az elmém vetíti ki ezt a külsőt neki, ha tényleg így néz ki, nincs igazán okom panaszra. Nekem mindenből a legjobb jár, még ha egy espada fracciónjának is sorolnak be. Innentől kezdve pedig hiheti rólam azt, hogy csak egy arrancar vagyok a sok közül. Nem kell tudnia arról, hogy az én hatalmamra senki más nem képes szert tenni. Igazi uralom egy shinigami felett...*

*Érdekek...? Nekem csak egy érdekem van. Tönkretenni a másik felem, és nem látom, hogy ennek az espadának hol van a tervemben helye. Megérzéseim sosem csalnak meg; számomra ő nem jelent olyan fontos kapcsolatot, nincs szükségem rá. Csak a szükséges rossz, ha már ebben az új társadalomban vagyok kénytelen tengetni életem. Érdekes, és felettébb szokatlan létformával áldott meg a sors. Mégis jobban meg tudnám szokni, hogy ennek az espadának a parancsait kövessem a volt kapitányom helyett. Már nem azért színészkedek, mert jól akarok feltűnni mások előtt. Cseppet sem titkolom lelkem igaz valóját, belső romlottságát. Csupán... élvezem figyelni mások reakcióit. Mint egy falat kenyér az éhező hajléktalannak. Érzeleméhségem érzem, hogy egyszer túl fog nőni rajtam. Még sem vagyok képes érezni, csak múló indulatok pezsdítik fel a vérem egy-egy röpke pillanatra. Majd az adrenalin szint alább száll, még mielőtt bárki is észrevenné, hogy valami megmozdult bennem. Nem, már nem vagyok képes igazán szeretni, se gyűlölni. Csupán a fanatizmusom másik felem tönkretételére hajt előre, célom felé. Hisz a gyűlölet is egyfajta szeretet...
Talán pont azért vagyok képben ezekkel a fogalmakkal, mert sosem tapasztaltam meg őket, az most nem is igazán számít. A teámat lassan elfogyasztom, Tadeo-sama kérdésére pedig sikerül meglepett szemeket vágnom. Persze elég egyértelmű, hogy azért, mert én akartam, hogy így tűnjön. Számít-e az igazán, hogy mi a véleménye rólam? Nekem már nem... Ha azt szeretné, gyűlölhet, megvethet, sajnálhat, vagy épp lenézhet azért, ami vagyok. Efféle gondolatai irántam egyszerűen lepattannak rólam, hisz a lét egy olyan szintjére emelkedtem, amit ő talán sosem bír felfogni, nem hogy megtapasztalni. Hisz egyszerre vagyok két helyen, két testben, két teljesen különböző faj képviselőjeként. Ellentétek? Az van bennem, vagyis bennünk bőven. S mindezek előtt a mindent felemésztő, végtelen őrület!*
- Igazán jó emberismerőnek tartom magam, ha nem haragszik. Nevezzük úgy, hogy afféle képességem, hogy pillanatok alatt kiismerjek másokat, csupán a reakcióikból ítélve. Az arrancarok sem mások a többi léleknél eddigi tapasztalataim szerint. - *iszom meg az utolsó korty teát, hogy ezután lerakjam a csészét az asztalra. Tadeo-sama láthatóan azt várja, hogy folytassam mondandóm, egyértelművé téve számomra, hogy most ő az, aki a reakciókból olvasna, csak hogy engem megismerjen. Hát, ha ez kell neki, megkapja. Ha már espada lett, gondolom, nem fog sírva elmenekülni, csak mert megpillantja belső énem.*
- Felfedeztem egyfajta "mintákat" az összes lélekben, legyen az ember, shinigami vagy arrancar. A minták megmaradnak és egymást ismétlik. Bár nincs két ugyanolyan lélek, bizonyos hasonlóságok felismerhetőek két lélek között. Lévén saját tapasztalatokra alapozom mindezt, nézze el nekem, hogy nem vagyok képes megfelelő magyarázattal szolgálni. Egyébként köszönöm a teát. - *téved vissza tekintetem az Espadára, mely pár pillanatra elkalandozott a könyvespolc felé.*
- Szabad? - *kérek engedélyt arra, hogy megnézhessem a könyvei tartalmát, de inkább csak formalitás az egész. Könnyed lépteim automatikusan a könyvespolc felé vezetnek, ahol választ is találok Tadeo-sama kérdésének miértjére. Mintha Aizen-sama egy pszichológussal akarna sarokba szorítani, mintha megérezte volna, hogy a bennem kavargó őrületet nem szabadíthatja csak úgy rá akárkire. Most először őszinte mosoly szalad át cseresznyeszínű ajkaimon. Őszinte, ám még így is rideg. Már nem célom eltitkolni igaz valómat mások elől, miért is tenném most is, a "főnököm" társaságában?
Némi böngészés után ki is szúrok magamnak egy kötetet, mely a Disszociatív személyiségzavar címet viseli. Leemelem a polcról, s úgy forgatom a kezeimben, mintha egy igazi kincs lenne. Érzem, hogy hívogat, és arrancar létem óta először a hangok is megszólalnak. Gyengéden simogatják arcom, mintha csak a kedveseim lennének. Mintha mindannyian a könyv elolvasására biztatnának. Céljuk? Hogy van-e nekik, és ha van, akkor pontosan mi lenne az? Kiszámíthatatlanak, sosem lehet tudni. Tán csak hagyom magam az árral sodorni.*
- Kölcsön vehetném ezt a kötetet pár napra? Valaha érintett a téma, bár nem lepődnék meg, ha Aizen-sama nem jelezte volna Önnek a velem kapcsolatos fontos információit. - *engedem megcsillanni a szemeimben a tébolyt. Hagyom, hadd süssön rólam. Meghátrálni úgy sem fog, csupán a reakció, amit látok rajta... Már azért megérte hagynom, hogy belenézhessen igaz valómba.*

*Á, szóval még nem olvasta el Aizen levelét. Nagy hiba, pedig szerintem igazán fontos információk lapulnak benne. Valamilyen módon Aizen (akit múltamra való tekintettel nem vagyok hajlandó Aizen-samának nevezni) tisztában volt valódi kilétemmel, és pillanatok alatt átlátta a helyzetem, s létezésem okát. Pontosan tudta, ki vagyok, és ki a „másik felem”, tisztában volt létezésem okával, s azzal, hogy miképpen teremtődtem. Materializációm ezen a másik létsíkon egy kisebbfajta csodával ér fel, és ez nem kerülte el Aizen figyelmét.
Az én figyelmem persze az nem kerüli el, hogy új felettesem kitér a válaszadás elől, pedig most az egyszer igazán érdekelt volna valaki más véleménye is a már érintett témában. Reakció helyett viszont tovább olvasom a kiszemelt kincs, vagyis a könyv hátoldalát, hogy némi információt nyerjek leendő bibliám tartalmáról, majd végül lila íriszeim ismét Tadeora függesztem. Vera emlékeiből kiszedve némi információt, feltűnt egy pár embernek a súlyos lelki törés, ami őt érte, csupán azáltal, hogy a lélektükreibe pillantottak. Kíváncsi vagyok, vajon az én üveges tekintetem mögül is kihámozható-e eme információ. Végtére is, képzeletbeli maszkjaim, amivel igazi valómat álcázom, olyannyira tökéletesek, hogy nem lepődnék meg, ha csak egy porcelánbabát látnának bennem. Érzelmeim valóban le vannak korlátozódva az ártani akarásra és a vérszomjra, ám cseppet sem rendít meg a tény, hogy valószínűleg sosem leszek képes szeretni. Évtizedekig megvoltam nélküle még shingamiként is, most miért lenne ez másképp?*
- Ez esetben szeretném személyesen közölni Önnel a számára valószínűleg értékes információkat. Előre jelzem, hogy nem azért mesélem el mindezt, mert a szimpátiáját, esetleg a megértését várnám el, ugyanis nem célom behálózni sem Önt, sem az Önök társadalmát. - *teszem le a könyvet az asztalra, s kezeim pedig térdeimen nyugtatom anélkül, hogy keresztbe tenném őket. Talán nem tűnik fel neki, de minimális mértékben igyekszem leutánozni egy-két mozdulatát. Ősi trükk, és valóban manipulálásra alkalmas, ám mindig beválik, ahogyan valószínűleg most is fog. Előző mondataim ellenére valóban a szimpátia elnyerésére szolgál, ám célom? Az nincs vele, inkább csak megszokás.*
- Az Önök Aizenének a figyelmét egy olyan lélektörés hívta fel a figyelmét, ami ezelőtt még sosem fordult elő. Persze, gondolom, nem csak én, vagyis mi voltunk az egyetlenek, akik disszociatív személyiséggel rendelkeztek. Évtizedekig eltemetve éltek bennem azok a dolgok, amit mások esetleg a „jó énemnek” titulálnának. Shinigamiként, a 10. osztag hadnagyaként igazán jó életem volt, amíg a kettéhasadás meg nem történt. Verashu Suwun, igen, így hívtak akkoriban, vagyis hívják még most is a másik felem. Pár héttel ezelőtt egy küldetésre rendeltek, és egy baleset folytán az egyik én, vagyis Én egy hollow testébe jutott. A többit már biztosan tudja, hiszen Ön is ott volt, amikor arrancarrá változtattak. Talán csak egy lélekdarab vagyok, az igaz, és kísérletezéseim alapján felfedeztem, hogy még mindig igen erős kötelék fűz a „másik énemhez”. Létezésemnek tehát csak addig van értelme, amíg el nem pusztítom Verashu Suwunt. Az eszközeim megvannak rá, természetesen előbb a lelkét tiprom csak el, és utána a testét, ám csak addig támogatom Las Nochest, amíg céljaim meg nem valósulnak. Talán vele együtt meghalok én is, de ha továbbra sem lesz életcélom, nem is bánom. - *foglalom össze, a lehető legkevesebb, így természetesen zérómennyiségű érzelem kimutatásával. Már elfogadtam a sorsom, és tényleg csak addig kívánok élni, míg szépen lassan tönkre nem teszem Őt. Csupán egy egyezségként tekintek az Aizennel és Las Nochessel való viszonyomat. Megéri nekem őket szolgálni, ha ezáltal még több fegyvert kaparintok a kezembe. És még több lehetőséget Vera meggyötrésére.*
- Természetesen képes vagyok úgymond „megszállni” másik felem testét; valami különös oknál fogva pontosan úgy nézek ki, mint ő. Vagyis majdnem. - *emelem fel jobb kezemet, amin hollow lyukam tátong, majd egyértelműen a maszkomra mutatok. Egy shinigami értelemszerűen nem rendelkezik efféle „kellékekkel”.*
- Így aztán nem szívesen mutatkozok a shinigamik előtt, ha nem szükséges, különben Las Noches egy értékes kémet veszítene. De egyszer annak is eljő az ideje, ám akkor már a búcsúmat tervezem a világtól. Hacsak nem találok közben újabb életcélt, amit őszintén szólva lehetetlenségnek tartok. - *fejezem be a történetem, s engedem, hogy Teo-sama megpillanthassa a vészes törést a lelkemben. Talán sosem tudom meg, hogy csak egy lélekdarab vagyok-e vagy egész. Minden kiderül azon a napon, amikor Verashu Suwun dobogó szívét a kezemben tartom majd, csak hogy véget vessek ennek az egésznek.*
- Ha van még kérdése a témával, vagy a képességeimet illetően, arra készségesen válaszolok. Az ellenségem ellenségei a barátaim, hogy egy közhelyes kifejezéssel fejezzem ki magam. Mellesleg igazán örültem volna, ha Ön is véleményt nyilvánít a már említett témával kapcsolatban. Könyvtárát elnézve igencsak hozzáértő szakemberrel van dolgom.

*Igazán szórakoztató Tadeo-sama reakcióit figyelni. Konkrétan úgy reagál szavaimra, hogy nem reagál, mintha tartana az esetleges kihasználástól, amit könnyedén megtehetnék vele. Még így is, hogy nyílt lapokkal játszok. Tán figyelmeztetésnek vette előző szónoklatomat, és azt hiszi, attól biztonságban lesz, ha elfed minden érzelmet. Szinte hallom agytekervényeinek zakatolását, s hiába rejti el gondolatait – az igaziakat, nem pedig azokat, melyeket szavakkal kifejezésre juttat - , érzem, mit gondolhat valójában. Tart tőlem? Talán, nem csodálkoznék rajta. Hisz eme kiismerő „képességem” olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy már önkéntelen módon, tudatos befolyásom nélkül vagyok képes használni. Már nincs is szükségem aktív figyelemre ahhoz, hogy megtudjak az emberekről egyet s mást. Ember, arrancar, shinigami, az alapja valóban ugyanaz. Ezek a faji jellemzők nem is számítanak igazán; s bár a lélek egy fontos elemét képzi, gyakorlatilag ugyanúgy lehet kezelni mindet. Ugyanazok a régi trükkök és fortélyok látható eredményt hoznak Tadeo-sama esetében is. Tisztán emlékszem arra, amikor Watanabe-taichou számára adtam elő gyönyörű színházi előadásom, ki ezek után úgy tekintett rám, mint egy kincsre, s a tökéletes hadnagyra. Valóban az voltam, bár azt a bögrés esetet szívesen mellőztem volna a találkozásainkból, nem szívlelem ugyanis, ha rám nyitnak leggyengébb pillanataimban, amikor az őrület manipulál engem. Bár még így is sikerült visszaszereznem régi fényemet és tökéletességemet előtte. Nem volt nehéz, csupán tudnom kellett, hogy melyen tulajdonságaim azok, amiket előnyben részesít, és kiemelnem őket. Ami pedig nem létezett, az érzések, a törődés és a könyörület, azt hamarosan Vera által voltam képes biztosítani neki. Hiába, a hadnagyi széket pusztán „roppant érdekes”, és „csodás” személyiségem varázsának köszönhettem, s persze annak, hogy ezt kihasználva felkapaszkodhassak, mások jóindulatából merítve megkaparinthattam azt a rangot, ami elég volt nekem. Csupán két dolog hiányzott a kapitányi szék eléréséhez, a bankai és a motiváció, bár gyanítom, ami a támadást érinti, előbb-utóbb úgyis megszereztem volna. Mint mindent, amit akartam. Ám motiváció híján nem láttam értelmét ott hagyni a kényelmes rangot, amivel szinte csak az életmentő, az őrülettől való menedékért szolgáló papírmunka, meg kéthetente egy nyílt edzés járt.
S miben más Watanabe Yuusuke és Tadeo Dellomeurtre behálózása? Csupán annyiban, hogy míg az előbbit szánt szándékkal, tervezve hajtottam végre, az utóbbiban már nem játszom meg magam, és felfedtem előtte szándékaimat. Olyan mindegy, nekem már nincs szükségem arra, hogy még többen boruljanak a lábaim elé. Elég volt talpnyalót csinálni abból a sok marhából Seireiteiben, s élvezkedni azon, hogy akiknek a másik arcomat mutatom, forrongó dühüket kénytelenek voltak magukba fojtani, hisz a kapitány az én oldalamon állt. Többé nincs szükségem arra, hogy egy kényelmesebb pozícióért cserébe efféle színjátékokat játsszak. Azonban szórakozásra kiváló alkalom Tadeo-sama felingerlése, hisz van egy olyan érzésem, hogy szeretne minél kevesebb ideig egy légtérben lenni velem. A reakciómentessége és a hanyag, közömbös válaszai erre adnak bizonyítékot. S mint azt már említettem, az emberismerő képességem recesszív, már nincs szükségem tárgyi bizonyítékokra egy-egy diagnózis megállapításához. Bár gyanítom, nekem is sikerült kicsit többet megmutatnom magamból, amennyit terveztem, de nem bánom. Csupán egy lélekdarab néhány tulajdonságára kaphat rávilágítást, nem jelent fenyegetést számomra, vagyis felőlem bármilyen magas rangú espada lehet. Akkor is csak egy jó játék számomra, semmi több.*
- Ugyan, igazán élvezem egy felvilágosult nézeteket valló arrancar véleményét hallgatni ebben a témában. Még meg kell szoknom ezt az új… „létet”, és valóban megtudtam most olyan információkat, melyek több-kevésbé magyarázatot adnak annak a hollownak a viselkedésére, amelyiknek hagytam, hogy felfaljon. Ez az üresség, amit érzett, s a tombolási vágy valóban nem volt összehasonlítható előző tapasztalataimmal. Véleményem szerint igen érdekes témára találtunk, amiről bármikor hallgatnék hasonló szónoklatokat, vagy mondanám el a saját nézeteimet. Azonban ha nem haragszik, a mai beszélgetést most befejezettnek tartom. Bizonyára nem kíván még több időt egy helyiségben tölteni velem. - *arcom szegletében bujkáló mosolyom kíséretében felállok, a kincsként megszerzett könyvet pedig bal kezemmel magamhoz szorítom. Valóban rájöhetek talán olyan titkokra, melyek engem és másik énem érintik.
Aztán egy hirtelen jött ötlettől, múló szeszélytől vezérelve odalépek Tadeo-sama mellé, bal kezem vékony ujjaival megérintem mellkasát, ajkaim pedig szinte érintik az espada fülét.*
- Tudja, ezt még nem meséltem, de a naiv kis Vera szerelembe esett távozásom után. Ön egészen hasonlít Matetsaku Kai-ra. Még az arcvonásaik is. - *vigyorodok el, s lépek el a férfitól, hisz komolyabb célom nem volt vele. Gyanítom, hogy a legnagyobb reakció, amit látnék tőle, egy arcrándulás vagy egy fintor lenne, ám kétlem, hogy most az egyszer tudna hazudni a szemeivel. Saját lila íriszeimmel egy futó pillanatra belemélyedek az övéibe, egyrészt hogy valamilyen hatást lássak, másrészt pedig hogy szabadon engedjem a bennem izzó, eleven tébolyt, hadd eméssze egy kicsit. Remélem, még több okot adok így a gondolkodásra és elmélkedésre az espadanak. Végtére is, egészen meg tudnám szokni. Még magamnak is be merem vallani, hogy egészen megkedveltem, már amennyire ez az én esetemben lehetséges. De most, most csak a tudás érdekel, melyet a könyvből meríthetek. Talán Tadeo-sama nem bánja, ha még többször is kölcsön kérnék tőle egy-két kötetet.*

Találkozás Papival – nekem is van apukám! *-*

Az a munkakerülő fráter már megint sziesztázik valahol! Sosincs a közelben, amikor Espada-samanak szüksége lenne rá, mint például az előbb. Ha, megtalálom, biztosan nem fogja túlélni. >.>
Dühösen trappolok be a sivatagos, fénnyel árasztott területről az első szembejövő toronyba, miközben iménti heves mérsékeltre utaló gondolatok cikáznak elmémben, ahogy az szokott lenni, ha arra a bizonyos személyre gondolok, név szerint: Karasura. >.> Nincs problémám a világos helyekkel, de hosszú távon igazán idegesítő, ráadásul elborult elmém inkább most a sötét területeket igényli, amiért az előbb történtek igazán felvitték bennem a pumpát. Arról nem is beszélve, hogy meg kell találnom a „fracción társamat” – fuh, de nem szeretem ezt mondani rá -.-’’ -. Fogalmam sincs, hogy hol van a szállása, azt pedig még kevésbé tudom, milyen épület ez, melybe most nyugodt szívvel bejöttem. Legalábbis azon kívül, hogy torony… vajon kiknek szolgál szállásul? Mely Arrancaroknak? Nem, mintha annyira érdekelne ez most. -.-’’
Kisebb fejrázás kíséretében zargatom el elmémből ezeket a fölöslegesnek ítélt kérdéseket, melyekkel előhozakodtam a gondolataim mély bugyraiból. Jobban érdekelt, azaz egyetlen dolog, hogy Karasu hol is lehet. Nyugodt szívvel mertem feltételezni azt, hogy éppen ebben az épületkolosszusban tartózkodik, így nem haboztam. Ahogy beléptem az épületbe azon nyomban keresésére indultam, de a sok egyöntetű folyosóval nem jutottam előrébb. Ráadásul még egy árva lélek sem fordult meg erre, hogy rákérdezzek, nem e tudja, merre találom azt a naplopót. Nem törődtem volna akkor büszkeségemmel, hiszen mindezt Espada-sama érdekében teszem.
Jó pár folyosón átvágva és még többön eltévedve unom meg végül ezt az egészet. Ki akarok innen szabadulni, minél előbb megtalálni azt a büdös ingyenélő fattyút, hogy jól elpáholhassam Espada-sama nevében! >.>
Ingerülten kihúzva magamat kezdem szuggerálni az előttem lévő falat, amint ismét egy zsákutcába sikerült bekanyarodnom. S a bennem fortyogó méreg hatására nem is kellett sok, hogy csak egy apró gondolatként, de megforduljon elmémben a képességem apró szikrája, mely, mint holmi parancsként minősítve ezt, engedelmeskedve akaratomnak felhúzódott, vörös, dühtől égnek álló hajamra. Ezáltal felerősítette az adott testrészem fizikumát a rajta táncoló lánggal, így bal arcféltekémen végighúzódó csont maradványok, mely a bozontos hajamból kiálló kis töröttnek tűnő szarvacskákban végződött pontosan elég erővel rendelkeztek így, hogy akár egy hatalmas kőfalat is áttörjek vele.
Gúnyos vigyor húzódik arcomra, közben szememben is megvillan, azaz ördögi szikra, melytől a fal már érezheti is végzetét. Lendületet véve sonidommal, fejemet előretartva a precíz öklelés kivitelezéséhez száguldottam előre a hófehér színű falakat törve, cseppet sem törődve azzal, hogy éppen min, miken vagy éppen hol vágok keresztül. Csak a személyeket igyekeztem megfigyelni, hogyha valamelyik szakasznál volt valaki, hátha egyikük az a „szabadnapos” hóhér. De nem. Hiába megannyi fal és helyszín. Hiába a fejfájás, mely már az utóbbi faltöréseknél kezdett rá kobakom jelezve, hogy nem túl célszerű tovább folytatni ezt, ha csak nem kívánok nyolc napon túl gyógyuló sérülést. Figyelmem lankadni kezdett a fejemen átnyilalló fájdalom miatt, ezért is kapcsolatom oly’ későn az egyik fal áttörésénél, hogy valaki az általam berögzített út közepén ácsorog. Egyik lábamat előrébb csúsztatva állítom meg rohanásomat, s szinte, mint egy versenyautó úgy fordulok ki oldalra, de pont azzal a személlyel szembe sikerült megállnom, aki miatt be kellet rekesztenem a kutatásomat az után a büdös csirkefogó után, aki folyton elblicceli a melót.
A térelválasztókon való áttörés miatt szinte fehérebb vagyok, mint maga Hófehérke, s a por melyet sikeresen képes voltam kelteni az előbbi fallal még mindig itt kering a szobában, ahol kikötöttem, de ez cseppet sem zavart, mert sokkal inkább elfoglalt az, hogy lássam ki is az a szabadnapos balfácán, aki az Én utamat merte állni. Persze gonosz, lehurrogó gondolataim, illetve mérgem is azon nyomban tovaszáll, ahogy jobban megfigyelem az illetőt. Szinte olyan érzésem van, mintha tükörbe néznék, de valamiért mégsem, mert azért persze, hogy vannak különbségek – jókora különbségek -, ami miatt ezt az elképzelést hamar el kell, hogy vessem. Főleg a jelen helyzetben nyelvemen csücsülő egy szó miatt, mely igencsak kikínálkozik belőlem…
- Papi? *___* - bököm ki magamból kicsit vékonyka, elcsukló hangon. Ördögi szikrákat szóró tekintetemet is egy apró angyali csillogás váltja fel, arcomon pedig – bár ha látni lehetne a rajtam leledző fehér porrétegtől – egy aprócska félmosoly jelenik meg, ahogy a nagyobb örömmel átitatott kitörést kezdene eluralkodni rajtam, melyet azért igyekszem visszatartani és higgadtságommal legyőzni azt. De ez a küzdelem eléggé, sőt nagyon kezd rossz irányba húzódni és végül... legyőzött.
– PAPPIIII!!! – rugaszkodok el a talajtól és már vetődök is irányába, hogy a bennem feltámadott érzelmi hullám szándékait kielégítsem. Bár eléggé merész tőlem egy vadidegen Arrancart ilyen névvel illetni, hiszen egyrészt soha életemben nem láttam és valójában azt se tudom, hogy fűz hozzá e tényleg efféle rokoni kapcsolat, mely igencsak elképzelhetetlen, bár a mai világban bármi megtörténhet. Viszont valamiért, ahogy ránéztem… egytől egyig elkergette azokat a rosszmájú gondolataimat és felváltotta ez a szeretett teljes viselkedésem, melyet még az emberi életem során sem éreztem.

Találkozás Papival – nekem is van apukám! *-*

Rokon e vagy nem rokon kit érdekel ilyen helyzetben efféle sületlenségen való töprengés, amikor a külsőt is alapul vehetem, és nem kell foglalkoznom egyes háttértényezőkkel. Bár feltételezésem arról, hogy az idegen Arrancarral bármiféle rokoni kapcsolat köt össze egytől – egyig irracionális, sőt egyenesen elképzelhetetlen, amiért a mi fajtánknak a nagyobbik esetben ismeretlen családfája. S az Én esetemben még inkább abszurd, hiszen nem egy békés környezetben vesztettem el életemet, mely nem is oly’ eget rengető dolog... de saját famíliám szó szerint kitagadott. Így hát nem csoda annak furcsasága, hogy egy vadidegent nevezek apámnak. De ahelyett, hogy ezt szem előtt tartottam volna és eszem győzedelmeskedett volna végtagjaim felett, szívemre hallgatva ugrottam spontán szeretett kitöréssel az idegen Arrancar felé, egy ölelés kivitelezés érdekében. Pedig egy efféle érzelmi szövödés átadása máshogy is megoldható lenne, erről e helyzetben meg nem veszek tudomást. Emiatt is ér amolyan váratlanul elutasítása az ölelés terén. Bár nem zaklatott fel a dolog túlságosan, hiszen csak őszintén kifejezte nem tetszését e dologgal kapcsolatban azzal, hogy tenyerével leállította a lendületemet. De gyerek lelkületem nem hagy nyugodni ezzel kapcsolatban és a helyett, hogy meglátnám az esemény lehetetlenségét, inkább megkísérlem a velem szemben álló Arrancarra ráerőltetni akaratomat, saját meglátásom fényében.
- Ugyan! Sosem tudhatod! – jelentettem ki határozottan tagadására ellenérvemet, miközben malomkörzést írtam le két kezemmel, mellyel megpróbáltam nagyobb erőkifejtés kivitelezni hátha képes vagyok ezzel megközelíteni az Arrancart. Próbálkozásomat eredménytelenség miatt hamar berekesztem, és nyugodtan ácsorogva kémlelem kiköpött „másomat”, s egyre inkább eljátszok elmémben azzal a gondolattal, hogy lehet Ő tényleg az Én Apukám. *^* Csodálattal nézem minden egyes cselekedetét, ahogy az asztalhoz fordul, s a teáját szándékozik elfogyasztani, fel sem merül bennem, hogy netalántán zavaró tényezőként tekint rám, míg távozásra nem igyekszik invitálni, melyre fülem botját sem mozdítom. Túlságosan belemerültem elmémben előhozakodott gondolatokba, mely végül a rajongás kezdeti gyökereibe kúszott át. Talán egyetlen jelzés arra, hogy valójában hallottam „kérését”, sőt fel is fogtam az cselekvésem volt, mikor egyetlen látó szememmel elnéztem az ajtó, majd az általam kreált „hátsóbejáratra”. Némán vezetem vissza a lelkesedéstől csillogó tekintetemet az Arrancarra kit apámnak jelöltem ki külseje miatt. S ennek érdekében hatalmas cicamosollyal rázom meg magamat, hogy a fehér por tömkelege leszálljon rólam, ezzel megmutatva eredeti színemet, mely kissé távol áll a hófehértől. Bár ténybe tény, hogy öltözékem a hagyományos fehér színű, de attól még nem vagyok egy kriptából szalajtott halott, hogy tetőtől – talpig e színben kellene tündökölnöm. De így Pappi~ is láthatta mennyire hasonlítok rá. S nem tudom, hogy emiatt, avagy afféle feladásként, amiért nem keltette fel túlzott érdeklődésemet a felől, hogy nekem most el kellene hagynom a lakosztályát, teával kínált. Nagy örömmel veszem át a csészét és szürcsölök is egyet belőle rögtön, melyből azonnal le tudtam vonni, hogy Pappi~ finom teákat készít. *.*
- Köszönöm~... – mondom hálásan utólag hozzáfűzve, mert nekem ezúttal fontosabb volt a megízlelése az italnak, mintsem a formalitás. Főleg úgy, hogy az esetek nagyobbik felében elég keveseket tisztelek meg a tisztelettudó felemmel. De mivel magas rangot kapott az előttem álló szememben, ezért nem foszthatom meg e magatartásomtól.
E apró hálás megnyilvánulásom után kicsit zavartan lesek körbe, amiért nem tudom eldönteni magamban, hogy illik e, ilyet kérni úgy, hogy még aligha ismerem, hiába neveztem ki Apámnak, avagy sem. De rövid gondolkodás után úgy döntök, hogy „próba, szerencse” alapon előhozakodok vele és nem habozom feltenni kérdésemet...
- Kaphatok... húsit? >///<” – teszem fel a kérdést a szégyentől vörös arccal, miközben az étel gondolatától meg kordul a gyomrom. Gyakori eset, hogyha sokáig alkalmazom Resurrección kívüli képességemet, szinte kifogyásig, ilyenkor általában éhség tör rám, hogy az elpazarolt energiát hús vagy bármi étel formájában visszanyerjem. S ki más lehetne erre megfelelő személy, mint Pappi~? *.* Tudom, hogy képes a semmiből is valami fincsi húsit előkapni! *^*
Nagy költői kérdésem után, miközben reakciót várok tőle, körülnézek a szobában rendesen, így elém tárulhatott a kupleráj, melyet nagy őrjöngésemben sikerült okoznom. Tönkre tettem Pappi~ szobáját! T-T A bűntudat élénken hozakodik elő gondolataimban, s nem hagy nyugodni.
- Ha Räv kap húsit, segít kitakarítani Pappinak! T.T – ajánlom fel készségesen segítségemet, hiszen a rumli okozója jómagam vagyok, de a szükséges energia nélkül nem igen vehetné hasznomat, s mégsem hagyhatom ilyen állapotban gyönyörű szobáját. Segítenem kell neki, mint lánya a Pappijának! *-*

Vidáman ízlelgetem az érdekes italt, amit eddig nem igen kóstoltam még Las Noches homoktengeres térségét körbeölelő hatalmas falain belül. De a Pappi~ készítménye rengetegszer felülmúlja a mások által készített teákat. Értetlenül néztem szemeibe, miközben az illetlen ivási módra hívta fel figyelmemet. Eddig senkit sem zavart, így természetes, hogy képtelen voltam hova tenni megdorgálását, de mégis a Pappim, így igyekszek szót fogadni neki, ahogy szeretné! *.* Neki biztosan igaza van, ez nem kérdés! *3*
Készségesen fogadom el a szalvétát, s törlöm meg nyomban arcomat, ahogy elveszem a csészétől számat. Szerencsére tudtam, hogy mi fán terem ez az anyag, s mit kell vele csinálni, a sok naplopó fráterrel ellentétben, kik csupán öldökölni és rend bontani képesek idehaza!
- Rendben! Igyekszem erre odafigyelni! >o< – szóltam lelkesedésemből fakadó, heves bólogatás kíséretében. Így jelezvén, hogy jól kobakomba véstem a rögtönzött tanítását, melyet a legközelebbi alkalomkor nem habozok bevetni! Viszont arcomról a mosoly azon nyomban kezdett lefelé ívelni, amint kiderült, hogy Pappi~ nem tart semmiféle húsit idehaza. Pedig komolyan gondoltam segítségadásomat a takarítás terén… fizetség fejében. Persze úgy amúgy is kivenném belőle a részem, mert… mert mégiscsak én okoztam ezt a felfordulást Pappi otthonában! Ugyan nem szent szándékkal, de akkor is! T^T De étel hiányában lemerülök és használhatatlan leszek, még Espada-sama <3 sem érne velem semmit éhesen, Pappi~ sem lesz ez alól különb. Így, miképp segíthetnék neki? T3T
Tétován engedtem súlyomat az egyik lábamról, a másikra. Mérhetetlen tanácstalansággal vizslatva Pappi~ irányába, ki éppen helyet foglalt az immáron törmelékmentesített széken. Finom, létfontosságú hús nélkül maradtam, mely miatt nem kis önuralmat kellett erőltetnem magamra, nehogy szabadon eresszem gyomrom akaratát, avagy annak hangos méltatlankodását, amiért nem kapja meg az ínycsiklandozó lakomát egy ekkora erőbevetés után. Szeretném Pappit jobban megismerni és ez csak úgy kivitelezhető, hogyha éhségemet lecsendesítem. Legfőbbképpen azért, mert már nem is kíván megszabadulni személyemtől! *.* Így hát, azon nyomban kaptam az alkalmon, s lehuppantam a szemközti ülőalkalmatosságra, melyet lehetőségképpen megmutatott. Kezemben látszólag idegesen tartottam a csészét, melynek fele tartalmát már elfogyasztottam, közben azon merengve, hogy az elmémben sokasodó kérdések között melyiket tegyem fel először Pappinak, hogy jobban megismerhessem? De szerencsére átveszi a kezdeményezést, ez által megkönnyítve dolgomat a részletesebb ismeretség kialakításában.
- Haaah… *w* ~ Tadeo Dellomeurtre… ~ - igyekszem memorizálni Pappi~ hivatalos nevét, majd vidám bólogatással jelzem, hogy jól sejti az előző mondatomra alapozva az én megszólításomat, és ha már így belevágott, megosztom neki a teljeset, amiért nekem is elmondta az övét. – Igen! Räv la Luz, hogy pontos legyek. *3* P-pappi, szabad megkérdeznem milyen rangot… töltesz… be… – a szégyenérzett és a váratlan zavarodottság hatására az arcomon vörös pírcsík kezdett előkandikálni, ahogy a nagy gondolati erőfeszítésem ellenére, gyomrom, hangosan károgó, ételt követelő zenebonába kezdett, így felforgatva társalgásomat Pappival! >///> Nyohh, ez nem lehet igaz! T///T
Hebegve kezdtem bele az oly’ gyönyörű széppé avanzsált padló szuggerálásába a váratlan eset miatt. Hirtelenjében valamiért nem tudtam Pappi~ szemébe nézni, mégis mit gondolhat most rólam? T.T Rosszabb vagyok, mint azok a tetves naplopó mihasznák, kiknek tudata csupán az öldöklés és haszontalan dolgok ömlesztett egyvelegén kattognak. Agytekervényeik többi térsége pedig kong az ürességtől, vagy nemes egyszerűséggel a táplálkozás puszta gondolata teríti be! >.>”
A kérdésre meglepetten kapom fel fejemet, elszakadva a gondolatban folytatott önmagam marcangolásától. Épp, hogy nem elérzékenyülve, amiért Pappi~ semmi rosszalló szót nem mondott gyomrom hangoskodása miatt. TT3TT
- Én, anou… szóval… a falak áttöréséhez segítségül hívtam Lucifer erejét, mely felemészti energiám nagyobbik felét és csak hasonló módon pótolhatom visszaszerzését, mint jelen pillanatban az evés… hehehe ^o^”~… - igyekszem rendesen mondatokba foglalni az ok -> okozat magyarázatott. Pappinak nem félek megosztani ezt a gyengeségemet… de midőn szomorú, hogy még hasam hangoskodását sem tudtam megakadályozni! Hogy védhetném így meg Espada-samat? No, meg a jövőben Pappit? T3T Ez teljes egészében szánalomra sem méltó megnyilvánulás tőlem! T-T”
Bűnbánó ábrázattal, mégis kérdő csillogással szememben nézek Pappi~ után, hátha ki tudom venni, hogy mégis mire készül. S nem kis lelkesedés ül ki arcomra, amikor meglátom a kisebb adag harapnivalót, mint éhségem csillapításául szolgáló étel, egyenesen Pappi~ felajánlásával. Ugyan, nem a kedvenc étkem: a hús, de ez is több mint a semmi! S mégis csak Pappi, Pappi~ adta! *-*
- Köszönöm~~~ *o* - örömtől ragyogó szemmel vettem kezembe a felém nyújtotta zacskót, majd habozás nélkül estem neki tartalmának, hogy békésen eszegetve – legalábbis kellő mennyiség megevése után – végre jómagam is faggathassam Pappit, idegesítő háttérzsivaj nélkül. – Pappi, milyen dolgokat szeretsz, és Pappi~ mikor van a születésnapod? *.* - érdeklődöm buzgón. Szinte el sem tudom dönteni magamban, hogy melyik kérdést tegyem fel előbb és melyiket később! Ezért sincs rendszer a hangosan feltett kérdéseimben. Csupán ami számra jön, az szökik ki belőlem, s hangoztatom érdeklődve szüntelen. Válaszaira csak pár másodpercet hagyva, hogy minél előbb rohanhassak tovább, azon gondolattal: majd később kifejti az első kérdéseimre feleletét, hogyha nem tudja hirtelen elmondani. De mielőtt elfelejtem mindazon fontos kérdést, mely pillanatnyilag felmerül bennem, inkább gyorsan kimondom, mintsem ez megtörténjen!
- Pappi, Pappi~ mi a kedvenc ételed? És… és hol a mami? *3* Ééés~ Pappi, miért nem tegezel? Pappi~ olyan szép hosszú a hajad, ugye befonhatom? *-* Hm? Pappi~? - pattanok fel ültemből és somfordálok hozzá kicsit közelebb, hátha előbbi felfedezésemből származódó kérdésre helyeslő választ sikerül szereznem. Az én hajam nem ilyen szép! T3T” De a Pappié… *_*