Mamoru menyasszonya-kiragadott részlet életének memoárjából
Úgy húsz évvel ezelőtt Oshiro-sama úgy döntött, hogy egy dinasztikus házassággal fogja megerősíteni a kapcsolatot családja és a Rokaichiro család között. Ezért az egyik délután magához hívatta a fiát, hogy elbeszélgessen vele a dologról. Mamoru nem tudta miért kívánja az apja hogy ő is részt vegyen a teadélutánján Rokaichiro-samával, ezért kicsit megilletődve lépett be a szalonba.
-Üdvözlöm Rokaichiro-sama, édesapám. –hajolt meg illedelmesen, majd beljebb lépett az ajtón és megállt az apja mellett.
-Foglalj helyet édes fiam. –intett neki az apja. A fiú félszegen eleget tett a kérésnek majd figyelmesen hallgatta a két férfit. Egyelőre nem értette miről beszélnek, de aztán mikor az apja felé fordult minden világossá vált.
-Szóval fiam, azt szeretném, ha felségül vennéd Rokaichiro-sama lányát. –mondta mosolyogva, de némelyest szigorú arckifejezést öltve. Mamoru kezében félúton elakadt a teáscsésze amit épp a szájához akart emelni. Még majdnem levegőt is elfelejtett venni, annyira meglepte a hír. Nagyon meg is rémült tőle, de az apja kérésének nem mondhat nemet, hiszen engedelmességre nevelték, és ráadásul megszégyeníteni sem akarta azzal az apját, hogy egy idegen ember előtt ellent mond neki. Ezért összeszedte minden bátorságát, és visszatéve a csészét az alátétre végre meg tudott szólalni.
-Ahogy kívánod apám. –mondta majd a másik férfi felé fordult.- Nagy megtiszteltetés, hogy nekem ajánlja a lánya kezét.
-Nahát, milyen udvarias és finom úriember a fiad. –bólogatott elismerően a férfi Mamoru apjának. –Nála jobb partit keresve sem találhatnék a drága kislányomnak. –tette a saját csészéjét majd felállt és meghajolt.
-Köszönöm, de nem az enyém az érdem. –szabadkozott büszkén a férfi
-Akkor örömmel vennénk, ha mihamarabb megtisztelnétek a látogatásotokkal, hogy a fiatalok megismerhessék egymást. –mosolygott a férfi, majd Mamoru apjával karöltve kisétáltak a kertbe elbúcsúzni. Mamoru viszont ottmaradt a szalonban, és csak bámult maga elé.
*Megházasodni? Én? Ráadásul egy olyan lányt elvenni, akit nem is ismerek… nem, nem ez így valahogy nem lesz jó, de édesapámnak nem mondhatok ellent* -próbálta összeszedni magát.
Aznap este későn ért haza. Szinte egész délután odakint járkált és gondolkodott. Sehogy sem tudott dűlőre jutni a dolgokon. Mikor hazaért már aggódva fogadták a nappaliban.
-Merre jártál édes fiam, már azt hittük megszöktél. –próbált meg viccelődni az apja, de látta hogy Mamoru most nincs túl jó hangulatban. Ekkor kicsit elkomorodott az arca és fia vállára téve a kezét folytatta a mondanivalóját. –Nagyon sajnálom, hogy ilyen váratlanul ekkora döntést erőltettem rád, de tudod, hogy ez nagyon fontos. Én büszke vagyok rád. Haruka nagyon helyes lány. Biztosan meg fogod szeretni. –próbálta felvidítani.
-Igen apám, biztosan. –bámult még mindig maga elé.
-Szeretném ha már holnap el is mennél meglátogatni a jövendőbelidet. Egyelőre még nem tűzzük ki az esküvő napját, hogy legyen időtök megismerni egymást. És tudod az illem úgy kívánja hogy udvarolj is neki. –veregette meg a fiú vállát- Biztosan fáradt vagy már, nem is tartalak fel tovább. Jó éjt fiam.
-Jó éjt apám. –bólintott majd felment a szobájába. Ledőlt az ágyára és bámulta a plafont. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy csak így, ilyen hirtelen és önkényesen döntenek az életéről. Többször elképzelte már, hogy majd megismer egy lányt, akit szeret és saját elhatározásából fogja feleségül venni. De alá kell vetnie magát az apja akaratának, és a család érdekeinek. Néhányszor még az is megfordult a fejében, hogy esetleg megszökik, de nem akarta ekkora szégyenbe hozni a családját. Úgy döntött lezuhanyozik, mert nem tudott elaludni. Észre sem vette, hogy majdnem egy óráig állt a forró víz alatt. Ez némileg megnyugtatta és segített neki lehiggadni. Azonban aludni még mindig nem tudott. Kiült az ablakba és onnan nézte a csillagokat.
Másnap délelőtt eleget téve apja kérésének a szokottnál is elegánsabban felöltözve elindult meglátogatni menyasszonyát. A Rokaichiro csalás is hasonló birtokon élt mint az Oshiro Ito, ezért Mamoru legalább az idegen környezet miatt nem érezte feszengve magát. Ahogy belépett a kertbe egy szolga már azonnal sietett be a gazdájáért. Számítottak az érkezésére. Miután üdvözölte Rokaichiro-samát, bevezették a nappaliba és kis türelmet kértek tőle, míg a kisasszony elkészül.
Mikor Mamoru először megpillantotta Harukát, már akkor gyönyörűnek találta. Igazi finom úrihölgy volt, akin meglátszott az előkelő neveltetés. De akármennyire is próbálta nem tudta elképzelni őt a feleségeként. Ahogy észrevette ő rögtön megtetszett Harukának. Ugyanis kissé gondterhelt és szomorú arca egyből megenyhült, amint a tekintete Mamorura tévedt. Kissé mintha el is pirult volna. Bemutatkoztak egymásnak, és kimentek a kertbe.
-Azt hiszem, én most magatokra is hagylak benneteket fiatalok. –mosolygott Haruka apja, majd bevonult a házba és intett a szolgálóknak hogy hagyják magukra őket.
Ahogy elkezdtek beszélgetni kiderült, hogy Haruka nem csak szép, de rendkívül művelt is. Nagyon kellemes társaságot nyújtott Mamorunak. Szinte egészen estig beszélgettek, mikor a fiú úgy döntött ideje hazaindulnia. Illedelmesen megköszönte a vendéglátást, majd elindult hazafelé. Útközben újból elgondolkodott a dolgokon, és most már kicsit más fényben látta ezt az egész házasságot. Szüleik igazi álompárnak képzelték őket.
Mamoru igyekezett is megfelelni ennek az elvárásnak, ezért szinte minden nap meglátogatta a jegyesét. Ahogy észrevette, a lány egyre jobban kezdett beleszeretni, azonban ő kedvességen és udvariasságon kívül nem tudott más érzést kicsikarni magából a lány felé. Hiányzott a szikra, ami lángralobbantotta volna a szívében a tüzet. Emiatt kezdett magában bűntudatot érezni. Ezt Haruka is észrevette, és egy alkalommal hangot is adott neki.
-Mondd csak Mamoru, én vagyok az oka, hogy nem tudsz szeretni engem? –bújt hozzá a rózsalugas alatt ülve.
-Nem, dehogyis. –nézett rá rémülten a fiú.
-Nem kell hazudnod. –mondta a lány szomorúan, majd elhúzódott tőle engedelmet kért a távozásra.
Mamoru szívét minden eddiginél erősebb bűntudat kerítette hatalmába. Nem tudta…nem találta a választ, hogy miért nem képes szeretni ezt a csodálatos lányt. És kénytelen végignézni, ahogy ő ebbe belerokkan. Mert ezután a helyzet csak egyre rosszabb lett. Haruka viszonzatlan szerelme egyre jobban kezdte elemészteni őt. És Mamoru minél jobban próbálkozott, csak annál többet ártott neki. Már gyűlölte magát, amiért tönkreteszi.
Egyik délután különösen rossz hangulatban váltak el egymástól. Haruka még sírt is, pedig épp aznap tűzték ki az esküvő időpontját. Mamoru épphogy hazaért, máris egy rémült szobalány rohant fel a utána az emeletre.
-Oshiro úrfi, kérem. –állt meg előtte lihegve- A kisasszony, megszökött…ezt a levelet hagyta itt önnek. –nyomott a kezébe egy gondosan összehajtogatott levélpapírt. A fiú halálra sápadtan vette el a kezéből és kezdte el olvasni, de közben már rohant is Harukáék birtokára. Útközben szinte mindenkinek nekiment, sőt néhány embert még fel is lökött, de nem érdekelte.
*Az én hibám..az egész az én hibám…* -szorongatta a kezében a levelet.
Sajnálom, hogy nem sikerült elnyernem a szíved, de én nem tudok nélküled élni. Úgy érzem nem tudok tovább próbálkozni. Elemészt a bánat, annyira hiányzol. Remélem egyszer sikerül megtalálnod azt a lányt aki méltó arra hogy a kedvesed legyen. Kérlek ne érezz bűntudatot, és élj boldogan. Ez az utolsó kívánságom. A tó túlpartján talán egyszer majd újra találkozunk.
Örökké szeret
Haruka[
-Nem nem, ez nem lehet! Mit akarsz tenni? Ne kérlek ne! –szinte úgy rontott be a Rokaichiro birtokra.
Hiába kérdezgetett akárkit, de senki sem tudott semmit. Szinte mindenhol keresték a lányt, de eddig mind hiába. Már kezdték volna feladni, mikor Mamorunak eszébejutott valami és elrohant.
-A tó túlpartján, hát miért nem jutott előbb eszembe! –indult meg fejvesztve a birtoktól nem messze lévő tóhoz. Gyakran jártak ki ide piknikezni és nézték a hattyúkat, és a naplamentét. Már majdnem kiköpte a tüdejét, és azt hitte sosem ér oda, mikor végre megpillantotta a fodrozódó vizet. És a parton, már több mint derékig a vízbe gázolva a menyasszonyát.
-Haruka! –kiabált utána, mire a lány ijedten megfordult.
-Menj innen! Nem akarom hogy láss meghalni. –zokogta a lány, és még mélyebbre gázolt.
-Ne csinálj őrültséget! –kiabált utána.
*Nem fogok odaérni időben* -futott a víz felé, de a lány már teljesen elmerült benne. Kétségbeesetten ugrott utána, és bukott le a víz alá. A vízben felkeveredő iszaptól nem látta merre lehet Haruka, csak úszott amerre elmerülni látta. Bízott, reménykedett, hogy még időben megtalálja, mikor meglátta a víz alatt lebegő gyönyörű szőke haját. Azonnal odaúszott és megragadva a lányt feljött a felszínre. Amilyen gyorsan csak tudott kievickélt a partra, és lefektette a lányt a fűbe. Nem lélegzett. Mamoru nem tudta mit tegyen, próbálta újraéleszteni.
Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor hallotta hogy a lány felköhög és rendesen megemelkedik a mellkasa.
-Hála az égnek. –ölelte magához.
-Miért tetted ezt? Hagynod kellett volna meghalni. –emelte fel a kezét a lány hogy végigsimítsa a fiú arcát.
-Ne beszélj ostobaságokat. Most azonnal hazamegyünk. Minden rendben lesz megígérem. –vette le a kabátját és a didergő lányra terítette. Ezután óvatosan ölbevette és elindult vele hazafelé.
Mamoru teljesen össze volt zavarodva. Nem értette mi ez az érzés amit akkor érzett, mikor látta hogy jegyese készül véget vetni az életének. Lehet hogy mégis szereti?
*Ilyen lenne a szerelem?* -nézett le a lány arcára.- *De miért kellett hagyni a dolgokat eljutni idáig, hogy rájöjjek erre? Bocsáss meg Haruka hogy ilyen ostoba voltam. Megígérem hogy jó férjed leszek. Olyan akit megérdemelsz.* -igyekezett vissza nagyokat hallgatva a birtokra.
Visszaérezve azonnal kihívták az orvost, és Harukát ágyba fektették. Azonban a nehézségek még most sem értek véget. A lány túl sokáig volt a víz alatt, ezért súlyosan megbetegedett. Először csak egy egyszerűbb megfázásnak tűnt, de fokozatosan romlott az állapota. Mamoru éjszakákat virrasztott át mellette és olvasott fel neki. Haruka kimondhatatlanul hálás volt neki ezért. És a fiú számára is meglepő volt, de ezt már nem bűntudatból, vagy kötelességből tette, hanem saját önszántából. Egyre jobban fájt a szíve, hogy így kell látnia a kedvesét. Hiába próbáltak akármit, az állapota nem akart javulni. Tudták, hogy már nincs sok ideje hátra, de senki nem akarta elhinni. Azt gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, akkor ez a tény nem is létezik. Azonban Haruka nagyon jól tudta ezt. Talán ő volt az egyetlen aki képes volt elfogadni.
-Neked is pihenned kellene, hiszen tegnap is egész éjjel itt virrasztottál. –fogta meg a lány az ágya mellett ülő fiú kezét.
-Ugyanmár. Örülök ha itt lehetek melletted. –szorította meg gyengéden a kezét a fiú.
-Tudod mit sajnálok a legjobban?... –emelte a Mamorura a csodás kék szemeit, amik most könnyel voltak tele.- Azt, hogy nekem nem maradt több időm…
-Ne mondj ilyet. Az orvos is azt mondta, hogy meg fogsz gyógyulni. –erősködött a fiú.
-Nem kell hazudnod. –fordította el a fejét, majd felemelte a másik kezét, és lehúzta róla a gyűrűjét. Egy rendkívüli aprólékossággal kidolgozott kék köves ezüstgyűrű volt. Legalább olyan szép kék volt, mint a lány szeme. Haruka mindig magánál hordta, ezért is nem értette Mamoru, hogy miért vette most le.- Ezt szeretném neked adni. Nem, ne vitatkozz. –vágott gyorsan közbe, mielőtt a fiú szólhatott volna.- Szeretném ha emlékeznél rám, ha már nem leszek.
-Ne mondj ilyet kérlek. –kérlelte a fiú, de elfogadta a gyűrűt, mert nem akarta megbántani a lányt.
-Most pedig szeretném, ha hazamennél kicsit aludni. Nincs vita. –emelte fel megint a kezét, hogy közelebb intse magához Mamorut. A fiú odahajolt, és ekkor a lány váratlanul megcsókolta. –Jó éjt kedvesem. –suttogta.
-Jó éjt neked is kedvesem. Holnap ismét eljövök. –ölelte meg a lányt, majd elment.
Mamoru szomorúan ballagott haza a gyűrűt nézegetve. Aznap megint nem tudott aludni. Valahogy egész éjszaka egy különös érzés uralkodott rajta. Mintha valami marokra szorította volna a szívét.
Másnap reggel kapta meg a hírt, hogy Haruka aznap éjjel meghalt. A törékeny teste már nem bírta tovább, és megadta magát az örök álomnak. Mamoru nem sírt. Nem azért mert nem fájt a szíve, hanem mert nem tudott. Annyira erős volt benne a gyász, hogy teljesen megbénította. A temetésen is csak szótlanul állt, és szorongatta a kezében a kezében a kedvesétől kapott utolsó ajándékát. És érezte a csókot is. Még mindig ott érezte az ajkán. Beleégett az emlékeibe, kitörölhetetlenül, azok a törékeny ajak, vörösek mint a rózsa, amit most a koporsójára helyez.
A temetés után már senki sem beszélt a tónál történtekről. Nem akarták, hogy Mamorut mégjobban eméssze a bűntudat, de ő tudta hogy csakis ő a felelős mindenért. És ezt nem fogja egykönnyen megbocsátani magának. Haruka gyűrűjét azóta is mindig magánál hordja, hogy sose felejtse el egykori jegyesét.
Teltek az évek, és a fájdalom lassan enyhülni kezdett, de Mamoru azóta még zárkózottabb lett, főleg a nőkkel szemben. Nem akarta, hogy még valaki szenvedjen miatta. Körülbelül húsz év telt el amikor beiratkozott az Akadémiára.
