Név: Verashu Suwun
Kaszt: Shinigami (6. osztag)
Nem: Nő
Kor: 32, látszólag 21
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: augusztus 05.
Kinézet: Körülbelül 156 cm magas, s elsőre igen törékenynek tűnik. Végtagjai valamivel hosszabbak az átlagnál. Hosszú, fekete haját a legtöbbször kibontva hordja, megszokott shinigami viseletét csupán ritkán váltja fel más ruha.

Előtörténet:

- Te is úgy gondolod, egy őrült vagyok, mi? - *pillant rád mosolygós arccal. Bár a hangja nyugodt, van valami azokban az üveges szemekben, mely sok embert nyugtalanít... Tán az eleven téboly kavarog bennük, nem tudni, ám tény, hogy erről a fiatalnak tűnő nőről ha mást nem is, de annyit sustorognak, hogy holdkóros.*
- Ha azt hiszed, adok én pár nyavalyás semmirekellő pletykájára, hadd közöljem veled, hogy nem érdekel. Van jobb dolgom is annál, hogy azzal törődjek, hogy ki mit gondol rólam. Hah! Törődjenek a maguk dolgával. Én is az enyémmel. - *nyugszik le kissé a hangja.*
- Szóval hogy ki vagyok és honnan jöttem, mi? Utálom ezeket a kérdéseket. Felszínesek. Nem jók másra, csak felszínes ismerkedésre. De ha ennyire tudni akarod, boldog családi életem volt. Csendes és jó tanuló. Nem nagyon voltak barátaim, sokkal nagyobb örömömet leltem abban, hogy magamba mélyedjek. Erre a templom tökéletes volt, és tényleg sokkal több időt töltöttem ott, mint mások. Örömömet leltem a hagyományok tiszteletében, és nagyon örültem, amikor 13 éves koromban segédkezhettem az Obon-ban. //megjegyzés: Obon egy holtak tiszteletére rendezett fesztivál//
Szóval, a gyerekkorom nagy része jobbára eseménytelenül telt el. A családomat szerettem, és tudom, hogy csak jót akartak, amikor elküldtek nyári táborokba, nem haragszok rájuk ezért. Egyszerűen nem vagyok olyan ember, aki könnyen barátokra talál. A húgom tökéletes ellentéte voltam. Ő népszerű, mindenki szerette, és sok barátja volt. Már kívülről fújtam a szövegét, hogy ez azért van, mert "hiába szebb a külsőd, ha a belsőd ilyen ocsmány"... Meg hogy a többi ember a "belső szépséget keresi", nem pedig a "nagy melleket", ami neki annyira hiányzott. Ironikus módon ő többet foglakozott a külcsínnel, mint én. Mindenkinek az kell, ami nincs neki? Nem hinném, hogy a belső világommal baj lenne. Tudom, hogy a húgom szemével nézve szánalmas vagyok, de ez így jó nekem.
Bevallom, sosem történt velem olyan hú-de-nagy tragédia. Vagyis... Leszámítva, amikor apám kórházba került. Súlyos balesetet szenvedett, és nagyon aggódtam érte. Elvesztett mindkét lábát, és sokáig volt kórházban. Akkortájt mentem középiskolába, s tudtam, ha nem húzok fel egy maszkot, én biztosan kikészülök... Akkor történt velem először, hogy hazudtam embereknek. Hazudtam amikor azt mondtam, minden rendben; amikor elhitettem velük, hogy milyen jófej vagyok; amikor nevettem velük. Lehet, csupán érzéketlenség volt, amit tettem, de tény, hogy hirtelen voltak "barátaim", apu pedig boldog volt, amikor meséltem róluk. Igazából csak bűntudatot éreztem, hiszen egyikük sem jelentett nekem semmit. Nem ismerték meg mélyebb énemet, én viszont hamar megtudtam róluk azt, ami eddig még bennük se tudatosult. Szinte már manipuláltam őket, s minden egyes mosolyom, minden egyes bíztató szavam csak még egy réteget húzott maszkomra.
Végül a giminek vége, az egyetemi életet már a fővárosban folytattam. Most már csak akkor húztam fel a maszkot, amikor szükségem volt rá. Azt hiszem, ekkor kezdtem el találkozni Kaoruval is, akit azt hiszem, nevezhetünk "szerelemnek" is. A kapcsolatunk cseppet sem volt szenvedélyes, sőt. Inkább a megértésen alapult, s hosszú idő óta először mutattam meg
valakinek a valódi énem, s vetettem le idegen előtt maszkom. Lehet, nem kellett volna. Naiv voltam, egy naiv kis csitri, s beleőrültem a gondolatba, hogy az, akinek belső énemet is megmutattam, egyszerűen ott hagyott, és vége. Ezután nem voltam hajlandó senkivel se beszélni. Minek, hisz mi értelme lenne egy újabb "barátot" szerezni a többi mellé? Felszínes kapcsolatok... Megvetendőek.
Életem következő életszakaszában, vagyis utolsó két évemben érdekes kapcsolatom volt az emberekkel. Azt hiszem ekkor kezdtem
el dohányozni is, s a férfiak... Volt velük dolgom, igen. Kaoru után túl voltam két hosszú kapcsolatom. Valahogy teljesen jogosnak éreztem, hogy most a többi férfi szenvedjen helyettem. Kegyetlen vagyok talán, és van egy kis bűntudatom azért, amit tettem, de mondtam már, érzéketlenség... Próbáltam kompenzálni azzal, hogy az elkeseredett "barátnőimnek" adok tanácsokat. Nem mintha bármit jelentenének, de úgy éreztem, tartozok ennyivel a lelkiismeretemnek. Azt hiszem, ekkortájt kezdtek el ismét "furcsának" hívni, de igazából még örültem is a visszatért jelzőnek.
Egyik este, amikor a közeli gyorsétkezdéből indultam haza, hogy az ott vett ételt az albérletben megehessem, néhány tinédzser vett körbe, és fegyverrel fenyegetőztek. Meg voltam rémülve, hisz nem csak a tárcámat féltettem. Azok alapján, amit mondtak, elég egyértelművé vált a szándékuk, bár nem voltam biztos benne, hogy tényleg megteszik. Aztán már csak valami erős fájdalomra emlékszek, ami a homlokom közepén ért el, aztán a pillanatnyi riadtságtól felhevülten álltam saját hot testem felett. A srácok megrémültek attól, amit tettek, és még a táskámat is elfelejtették elvenni.
Aztán a riadtság elmúlt. ~Hát vége~, gondoltam, s a mellkasomból kilógó, nem éppen bizalomgerjesztő láncra tekintettem. Teljesen el tudtam fogadni a halált. Nagyjából elégedett voltam az életemmel. Már csak az a kérdés, mi történik ezután.
A következő néhány óra várakozással telt. A holttestemet már megtalálták, s gyakorlatilag rezzenéstelen arccal néztem végig, amint elviszik a tett helyszínéről. Nem tehettem mást, vártam tovább, egyik helyről a másikra vándorolva.
Néhány napba beletelt, mire történt is valami. Valami, amire nem számítottam - bár igazból nem tudtam, mire számítsak. Az a valami, aminek akkor még nem tudtam a nevét, vastag, fehér maszkt viselt. Inkább egy szörnyetegre hasonlított, és egyértelműen felém közeledett. Látott engem, mi több, kiszemelt, pedig megszoktam már, hogy az emberek nem látnak. Nem mondom, hogy nem féltem, csupán elfogadtam a sors iróniáját. Úgy gondoltam, az a sorsom, hogy a pokolra küldjenek, s ezzel a maszkkal szembesítenek azzal, amit elkövettem.
Ám elméletem téves volt. Ahogy az a mesékben lenni szokott, megérkezett a hős megmentő. Fekete ruha és szamurájkard, meg valami furcsa varázslat, s a maszkos izé olyan gyorsan tűnt el, mint Kaoru az életemből.*
- Szóval mégse a pokolba megyek? - *kérdeztem a férfit, aki megmentett.*
- Nem. - *válaszolta.*
- És... Milyen hely a mennyország? - *kérdeztem ismét, miközben próbáltam elengedni az utolsó szálat, ami ehhez a világhoz köt.*
- Nem egészen mennyország, de jobb, mint itt. Legalább biztonságban leszel.
- Értem. - *néztem az idegen szemeibe. Azt hiszem, ő is észrevette benne azt, amit mások. Talán még többet is.
Amikor megkérdezte, hogy készen állok-e, én csak bólintottam. Képes voltam megbízni ebben a személyben, akárki is volt ő.
Soul Society. Nem mondom, rémunalmas hely. Ez a hely is tele van... emberekkel. Ami még nem lenne baj csak ezek az emberek ismerkedni szeretnének... Magyarán nem sokban különbözött az életem az eddigiektől.
Szóval, amint tudomást szereztem a Lélektovábbképző Akadémiáról, nem hezitáltam. Hisz ha tanulhatok valamit, legalább belemerülhetek, belemenekülhetek valamibe...
Démonmágia... Nem mondom, nem lett kedvencem a "tantárgy", a közepes eredményeimen azonban gyakorlással is alig tudtam javítani. Ám a többi tantárggyal már jobban boldogultam. Az elméleti részek ugyanúgy lekötötték gondolataimat, mint a fizikai edzések. Alacsonyságom ellenére gyors voltam, a shunpou-t elég jól használtam. Ezekkel az adottságokkal kerültem be a 6. osztagba. Nem, nem nagyon beszélgettem senkivel az osztagon belül. Akivel mégis, az elkönyvelt "annak a fura nőnek", akiről "azt hitték, kedvesebb lesz". Igyekszem távol tartani magam a szociális élettől. Általában nincs erőm magamra erőltetni egy mosolyt.
Végül eljutottam arra a szintre, hogy legfőbb és legfontosabb társaságom a zanpakuto-m lett. A kardomat sokkal inkább tartottam a karom meghosszabbításának, valamint a lelkem egy darabjának. Ugye tudod, milyen érzés az, ha rezonálsz valamivel? Egy tárggyal... Egy egyszerű, fém penge, mégis mintha a lelked egyik felét forgatnád a kezedben... Az álmok, ezek az abszurd álmok, melyek olyan gyakran térnek vissza... Ezek az álmok egy tükörszobáról szólnak, ahol egy kislány - egyik szeme sötétkék, a másik zöld - szokott várni. Ártatlan arcát ez a furcsa szempár inkább félelmetessé teszi, de valahogy nem esett nehezemre megbarátkozni vele. Ssuritsubusu Kikan, ahogy egy harc során, messze kényelmes fekvőhelytől, mégis szinte álomban megtudtam a zanpakuto-m nevét.
Ez lenne hát a... krónikám. Most már mindent tudsz, legalábbis mindent, ami érdekelhet...

Zanpakuto neve: Ssuritsubusu Kikan (Széttört Tükör)
Zanpakuto fajtája: mágia
Zanpakuto shikaia: Egyszerű rövidkard, halványan körülvéve egyfajta pszichedelikus hatású "aurával". Gyakorlatilag méreg, mely hallucinogén hatóanyagot fejt ki.

Zanpkauto támadása:

Seizetsu (Üldözési mánia) - A célpontot megsebezve a célpont egyik érzékszervét téveszti meg. Egy hang zavarhatja harc közben, vagy valami mást is lát az ellenfelén kívül; valamit, ami nincs ott. Gyakorlatilag egy rövidebb ideig tartó hallucinálás.

Sakuranyasuri (Az őrület hangja) - A célpont agyában változtathatjuk kedvére az eseményeket. Pl. elképzelhet egy beszélgetést valakivel, aki nincs ott. A technika alkalmazása közben a karakter "eggyé válik" zanakto-jával; eszméletlen állapotban hajtja végre a műveletet, s az álombéli tükrökön át látja és befolyásolja az eseményeket.

Chihou (Téboly) - Megőrjíti az áldozatot, hosszabb időre. A megsebzett célpont a méreg hatásának elmúltáig erős hallucinálásoktól szenved, melyektől nehéz kivenni a való világot.

Köszönöm, remélem, nemsokára már játszhatok is. ^^