Az idő lelassulni látszik számomra. Gyors mozdulattal lelököm magamról a törmeléket, ami a becsapódás miatt került rám. Tekintetem ide-oda jár a szobában, keresve a menekülési utat. A legkézenfekvőbb, hogy az ablakon keresztül kellene olajra lépni. Villámtáncomat használva próbálok a kiút felé jutni, miközben a ház tartópillérei megremegnek, s az építmény lassan elkezd összedőlni. Természetesen nem esne komolyabb bajom, hogyha rám szakadna a ház, de mégis valahogy nem sok kedvem lenne hozzá, hogy több tonna fa alatt feküdjek. Azonban úgy tűnik, hogy mégis ez fog bekövetkezni. Gondterhelten felsóhajtok, miközben halálos nyugalommal várom a kis sziesztámat. Ekkor azonban valami furcsa dolog történik. Hirtelen lélekenergia növekedést észlelek, azután egy érintést a karomon. A következő pillanatban már több száz méterre vagyok az összedőlő tákolmánytól, s a rejtélyes reiatsu is eltűnt. Régi ismerősként köszönthetem a zavarodottságot, hisz' nem tudom, hogy mégis mi módon sikerült kijutnom onnan. Nem telik bele sok időbe rájönni az igazságra. Van egy őrangyalom! Csak ez lehet, másra nem igazán tudok gondolni. Mindenesetre jól jött ez a kis mentőakció. Néhány másodperc múlva befut a csapat többi tagja is. Úgy tűnik, hogy mindketten sértetlenek. Yukezo rögtön álmélkodni kezd a sebességemen, s nem akarom már letörni, miszerint az előbb az oly' gyors tempóm cserben hagyott. Csupán helyeslően bólogatok, majd a Bounto felé terelődik a szó.
- Lélekszívó barátocskám egy cseppet meglepett. - kezdek bele a történtek ecsetelésébe. - Valóban elég nagy reiatsuval rendelkezhetnek, és én az előbb könnyelműen alábecsültem az ellenfelemet. Aminek meg is lett a következménye. Fölösleges követnünk, hiszen mindannyian tudjuk, hogy hol tanyáznak. A csapos valami Frost kastélyt emlegetett a közelben. Valószínű, hogy a városom kívül van, egyszerű lesz a nyomára akadnunk. Viszont legalább már tudjuk, hogy alsóbbrendű hollowoknak is parancsolnak. Ez még nehezítheti a küldetés elvégzését. No, szedjük össze a gigaiokat, s menjünk.
Miután kiadtam az utasítást, a romok felé vesszük az irányt, hogy kihalásszuk alóluk a póttesteket. Ha minden igaz, nem szenvedhettek nagyobb károsodást, hisz' erősebbek, mint a rendes emberi testek. Eközben hajnalodni kezd, de úgy tűnik, hogy ismét borús nap elé nézünk.


Egy kicsivel kipihentebben érkezünk meg a Frost klán impozáns kastélyához. Itt már érzékelni lehet a fojtottan áramló lélekenergiát, ami valószínűleg a bountokból jön. Egyre jobban igazat adok a szemtanúknak, miszerint hatalmas lélekenergiával rendelkezhetnek. Legalábbis egyikük mindenképp. Nyugalmas a környék, csak az égő papír sercegését viszi tova a szél. Lassan kifújom a cigaretta kesernyés füstjét, ami ismerős ízt hagy utána az ember szájában. Túlságosan is csönd van, ami engem zavar. Úgy tűnik, senki nem vár ránk vagy talán azt gondolják, hogy nem fogunk eljutni az épületig? Hm, a múltbeli sikereik túlságosan is elbizakodottá tették őket, és elkövetik ugyanazt a hibát, amit én pár órával ezelőtt. Lebecsülnek minket... Yare-yare, ez nagy hiba. Elpöckölöm a csikket, miközben a viharos szél belekap a zakómba. Hosszú, ruganyos léptekkel indulok meg a csapat élén, s máris látom, hogy a kastély mögül hollowok egy kisebb serege repül felénk. Előkaparom Csirkét a zsebemből, azután elmagyarázom neki, hogy keressen bejáratot, amíg mi ezekkel a férgekkel foglalatoskodunk. A módosított lélek kiröppen a kezemből, s én immár ismét a küzdelemre koncentrálok. Kiszakadok a gigaiomból, és ismét shinigami egyenruhában pompázok. Lassú mozdulattal előhúzom Dotonryuut, aki ércesen csengve kúszik ki a sayából. Szinte érzem, ahogy tombol benne az elzárt lélekenergia. Egy laza alapállást veszek fel, majd egy félkört rajzolok magam elé a katanával. A penge a föld felé mutat, bal tenyeremet pedig a jobb karom hajlatához helyezem. Nem támodok, várom, hogy a lidércek kezdeményezzenek.

//Elnézést a késésért//
Miután a kapitány szépen elmondta a helyzetet elindultunk Frost klán kastélyhoz. A Holow seregből ítélve nem lesz könnyű dolgunk ráadásul még emberhiányban vagyunk. Kíváncsi vagyok, hogy jutunk be. Halkan és remélhetően még valamivel több információt megtudunk a "vámpírokról" ami őszintén szólva elégé unalmas vagy berontunk és szétverjük az egész kócerájt. Az előbbi elég veszélyes, mert érzékelhetik a lélekenergiánkat. Még mielőtt nekivágnánk megkérdezem a kapitányt, hogy mit tudott kideríteni Kuroi Shouta állapotáról és vajon ki lehet e hallgatni ha igen akkor milyen információja van az ellenségről, mert azért nem gyengék. Sajnos csak annyit tudok a bontuókról, hogy emberi lelkeket esznek és ezáltal hallhatatlanok. Az a mi szerencsék, hogy csak a bábjukkal tudnak harcolni ezeket viszont szörnyen nehéz elpusztítani. Azt viszont nem értem, miért kekeckednek Soul cityvel. Abban reménykedem azért a lány jól van, mert az előbbi balhé eléggé felidegesíthette őket. Tény, hogy az az érzésem a kardom elkezdet rozsdásodni azt azonban nem tudom, miért van ez az érzésem lehet, hogy Yora akkar valahogy üzeni? Ha igen akkor vajon mit jelent ez az érzés majd megkérdezem a kapitányt?

Várakozás. Ezek a szemét hollowok lehetnének gyorsabbak is, különben elalszom, mire ideérnek. Vérfagyasztó ordításukat már messziről hozza a szél, ami kezd egyre viharosabbá válni. A kastély előtt fekvő, kb. húsz méter hosszú kőmedence felszínén egyre nagyobb és nagyobb hullámok keletkeznek. Frissítően hat a felénk szálló vízpermet, amit lehunyt szemmel élvezek néhány másodpercig. Azonban nincs időm arra, hogy elmerengjek, hiszen egyre közelebb jönnek a férgek. Yukezo ötletét csupán egy mordulással kommentálom, mielőtt beszélni kezdenék.
- Nevetséges terv. - szólalok meg, miközben lesajnáló pillantást vetek a férfi felé - Felőlem futhatsz, én majd elintézem ezeket egyedül. A 8. osztag kapitánya sosem menekül el a harc elől.
Ezzel zárom a monológomat, majd egyetlen gyors shunpoval a támadó falka előtt termek. Eközben Csirke már biztosan megtalálta a bejáratot. Lehunyom szemeimet, azután lélekenergiát koncentrálok a kardomba. A temérdek reiatsu szinte fodrozódni látszik körülöttem, majd hirtelen az összes a katana pengéjén fut végig.
- Me ga sameru, Dotonryuu! - kiáltom el magam, miközben szemeim felpattannak. Acélkék lélektükreimben tükröződni látszik az izzó szellemi energia. Zanpakutoum változni kezd, és a keresztvason kirajzolódik a sárkány feje. A penge megvastagodik, teljesen sziklaszerűvé válik. Hirtelen mozdulok, de csak elmosódott foltként lehet nyomon követni mozgásomat. A Shikai egyik képessége, hogy eddig sem elhanyagolható Shunpom sebességét kétszeresére növeli. Szürke füstfelhő emelkedik mögöttem, amint elérem az első lidércet. Undorító fejével még felüvölt, s karmos mancsával felém kap. A súlyos végtagot könnyűszerrel tartom meg Dotonryuu pengéjével, azután fordítok egyet a kardon, s halálos pontossággal lemetszem a hollow karját. A lény ismét felordít, de már nincs ideje kitérni újabb csapásom elől. Eközben társai egyre közelebb érnek. Suhintok egyet Dotonryuuval, aminek hatására lehullik róla a Shikai forma, és ismét katana alakjában tündököl. Egy gyors mozdulattal a sayába lököm, azután rögtön koncentrálni kezdek.
- Bakudou 62: Hyapporankan! - kiáltom el a Kidou nevét, aminek hatására egy ezüstösen világító energiarúd jelenik meg a kezemben. Lándzsahajítókat megszégyenítő mozdulattal dobom el a rudat, ami út közben több száz egyforma részre szakad. Az ostoba hollowok nem tudják felmérni, hogy mit jelent ez a támadás, így egymás után a birtok füvébe szegezve végzik. Arcomon önelégült félmosollyal ereszkedem le a földre, miközben látom, hogy egy sárga pötty közeledik felém. Már előre felkészítem magam Csirke csipkelődésére, habár biztos vagyok benne, hogy elvégezte a feladatot. épp azon vagyok, hogy horkolva összeesek itt a mező szélén, amikor bégre valahára ideér. látszik rajta, hogy eléggé kimerült, de azért még mondja a magáét az orra alatt.
- A fene vinné el ezt az átkozott, haszontalan állati testet! Még ennek a korlátolt agyú shinigaminak is többet érnék a selejtes porhüvelyével, mint ezzel! - tekintette gyilkos indulattal villan felém, mintha én tehetnék arról, hogy az, ami. Ha nem a saját szememmel láttam volna, máig nem tudnám, hogy egy ilyen kedvesnek tűnő kismadár tud gyilkosul nézni! Figyelmen kívül hagyom szavait, és ezúttal én kezdek el beszélni.
- Szervusz, Barátocskám! Sikerrel jártál? - rögtön a tárgyra térek, míg a módosított lélek néhány szárnycsapással a vállamra telepedik. Még mindig piheg egy kicsit, de azért beszélni kezd, és rögtön egy sértéssel indít.
- Nem vagyunk barátok, féreg! Csupán egy eszköz vagy, aminek segítségével a világuralomra törhetek. - szól, miközben szárnyaival vadul gesztikulál. Biztos vagyok benne, ha emberi teste lenne, akkor most fröcsögne a pofájából a nyál. - Természetesen! Minek nézel te engem? Nem vagyok olyan tehetségtelen, mint fajotok legtöbb tagja. Még engem is meglepett, de a kastélyt nem védi semmilyen erőtér vagy pajzs. Legalábbis olyan, ami szellemi részecskékből épül fel, biztosan nem. A nőstény,a kit kerestek talán épségben van, de nem tudnám megmondani, hogy hol. Valamilyen technikával, vagy eszközzel leárnyékolják a reiatsuját, így lehetetlenség innen kintről megtalálni. A bountok elszórtan helyezkednek el az építményben, és érzéseim szerint csak arra várnak, hogy besétáljatok a fészkükbe. Szóval, menjetek és ölessétek meg magatokat, hogy szerezhessek végre egy rendes testet magamnak!
- Hallottátok, Fiúk! - szólok hátra a vállam fölött, majd ruganyos, hosszú léptekkel a ház felé veszem az irányt - Lehetőleg ezt a meghalós dolgot hanyagoljuk, ha kérhetem.
Céltudatosan fordítom lépteimet a főbejárat felé. A vastag, fekete tölgyajtó elég masszívnak tűnik, ezért egy Byakurayjal engedem be magunkat. Amint a fehér villám eléri a fát, az rögtön szilánkokra robban, s hatalmas porfelhőt hagy maga után. Laza mozdulattal intek egyet a csuklómmal, ami olyan légáramlatot kelt, hogy rögtön kitisztul előttünk a látótér. Egy impozáns csarnokba érkezünk, aminek plafonjáról egy gyönyörű kristálycsillár lóg alá. Jobban körülnézve, három ajtót lehet felfedezni a helyiségben. Elgondolkodva veszem sorra az ajtókat, megpróbálva kisilabizálni, hogy melyik mögött leledzenek a legerősebb ellenfelek.


// Szerintem egyértelmű, ami most következik. Szét fogunk válni, és mindenki választ magának egy-egy ajtót. Tudni kell, hogy minden folyosó tele van csapdákkal. Hogy ezek milyenek, azt a fantáziátokra bízom, de azért izzasszon meg benneteket. Ezentúl mindenki maga meséli el a harcát, de még csak KÉT kör múlva találhatjátok meg az ellenségeiteket. Mivel Shouta kiesett, így én átvállalom az ő Bountoját is. NEM VP-ZÜNK! Szép, hosszú postokat várok el.//

Miután elértünk a kastélyhoz a kastélyban 3 ajtó van. Enyém a jobb szélső kiáltom el magam és már indulok nem várom meg a többiek választását már indulok is. Pár méter után megbotlok egy zsinórban majdnem el is estem és hirtelen nyílzápor özön borít el szerencsére a kardommal ki tudtam védeni a nyilak nagy részét, de pár belefúródott a bal vállamba szerencsére csak apró karcolások gyorsan kiveszem a nyilakat és már megyek is tovább. Ezután egy ajtót nyitok ki ahonnan pedig rengeteg Holow támad rám szerencsére Yorával pillanatok alatt elintéztem őket és már mentem is tovább. Amilyen régiek annyira jó csapdák gondoltam. Azt még mindig nem értem, miért rabolták el a lányt. Sorra nyitok be minden szobába és minden honnan Holowok támadnak meg. Amire elérek az emberrablókhoz addigra már egy villámtáncot se tudok bemutatni na mindegy gondoltam. Egy dolgot tehetek Saigait midnek Holow ellen bevetek és végén Shikai formával harcolok így meglesz a Holow "hadsereg" erejének 5% Miután túl vagyok a 20. ajtón akkor rálépek egy csapóajtóra egy jó nagyot robban szerencsére a Villámtánccal félreugrok, de a bomba lökés hulláma jó nagy ott ütött. Azt hiszem elájultam gyorsan megnézem az órámat és ahogy elnézem olyan két órát aludtam.
//Folytatás a következő körben//

Stílusosan nekem jut a középső ajtó. Szinte gondoltam, hogy ez lesz. A filmekben is mindig az hal meg először, aki ezen a járaton megy. Vagy aki nigger, egyre megy. Felsóhajtva nyomom le a nehéz, réz kilincset és résnyire nyitom az ajtót. A folyosó teljesen üresnek tűnik, így már bátrabban lépek be. Okulva néhány hasonló küldetésemből, minden figyelmemet a padlózat felé fordítom. A nehéz márványlapok tökéletesen illeszkednek, egyetlen rés sem tátong rajtuk. Ez ugyan nem jelent semmit, hisz' máshova is lehet csapdát rejteni. Óvatosan lépkedek előre, miközben végig hordozom tekintetemet a helyiségen. Egyszerű sötét falak, amelyeken egyenlő közönként fáklyák világítanak. Belső zsebemből előhúzok egy szél cigarettát és ajkaim közé lököm. Elővehetném az öngyújtómat, de lusta vagyok. Közelebb lépek az egyik fáklyához és leveszem azt. Fémes kattanás hallatszik, miközben a bagó vége vörösen felvillan. Előre rosszat sejtve pillantok fel a plafonra, amelyen egy több láb szélességű vágat nyílik. Egy hatalmas balta vágódik ki belőle, s csak pár centin múlik, hogy nem szabdal fel. Azonban a dohányrúd égő részét így is sikerül elkaszálnia. Magamban káromkodva kapom elő Zanpakutuomat, majd a folyosó közepére ugrom. Dotonryuu pengéjét vízszintesen magam elé tartom, amint a hatalmas penge ismét kimozdul, már felkészültebben várom. Hatalmas erővel csapódik nekem, de nem elég erős a fém, hogy eltaszíthasson engem. Lélekenergiát szabadítok fel, majd egy csatakiáltás kíséretében levágom az egész szerkezetet. A gyilkos eszköz döngve zuhan a padlóra, és hatalmas porfelhőt kavar. A csattanás végig visszhangzik az egész labirintuson. ha eddig nem tudták, hogy merről közeledek, akkor most már biztosan tisztában vannak vele. Mérgelődve folytatom utam, amikor egy fallal találom szembe magam. természetesen sikerült egy zsákutcába futnom. Miért is ne? Csak én lehetek ilyen szerencsétlen...
- Hm, valahogy csak átlehet jutni rajta... - gondolkodom hangosan, miközben jobbommal végigsimítok a hideg márványon. Teljesen sima, egyetlen hiba sincs rajta. Töprengve próbálok valami rejtett kart találna, de hiába. Már azon vagyok, hogy szétrobbantom az egészet, amikor döngő léptek zaját hallom a hátam mögül. Előre rosszat sejtve pillantok vissza a vállam fölött, és rögtön le is kell hajolnom a felém suhanó ököl elől. A testrész elementáris erővel csapódik a falba, s egy tetemes darabot kiszakít belőle. Sikerül majdnem magam alá csinálnom, de időm sincs rá, hogy rendesen megrémüljek, hisz' ismét el kell vetődnöm a felém tartó súlyos talp alól. Villámtáncot használ kerülök távolabb, így már fel tudom mérni ellenfelemet. Egy kb. két méter magas, kőemberrel nézek farkasszemet. Arca teljesen kifejezetlen, s eléggé darabosan mozog. Biztosan valami számomra ismeretlen technikával bírták mozgásra ezt a melákot. Egy ugrással próbálom megközelíteni, míg katanámat előrántva lecsapni készülök. Azonban hiba csúszik a számításaimba, amikor a mocsokja megragadja a kardom. Egyetlen erőteljes lökéssel a falnak csap, s én rögtön megérzem a vér fémes izét a számban. Kiköpök oldalra, azután megérzem a gyilkos marok szorítását a torkomon. Felemel a a földről és a lábaim a levegőben kalimpálnak. Kétségbe esve keresek valami kiutat. Azután szemeim vészjóslóan megvillannak, miközben Zanpakutuom a kezembe röppen.
- Me ga sameru, Dotonryuu! Sabaku no Arashi! - szavaim hatására fegyverem átalakul, de rögtön apró kőpengéké robban szét. Egyetlen intéssel az engem fogva tartó kar felé irányítom őket, ami hátborzongató reccsenéssel adja meg magát. Levegő után kapkodva zuhanok a földre, de máris arrébb gurulok. A kőember megtántorodik, viszont talpon marad. Magamhoz hívom a pengéket, és két tenyerem közé összpontosítom őket. Egy kosárlabda-méretű gömb alakul a kezemben, amit egy erős lökéssel a megelevenedett szobor felé taszítom. A lövedék átszeli a kettőnk között lévő távolságot, s halálos sebességgel csapódik a lény mellkasának. Faragott képén, mintha értetlenkedés látszódna, miközben egyre több repedés fut végig a testén, azután darabokra esik. Lihegve próbálok feltápászkodni, majd kardomat visszatérítem alapállapotába. A kis afférunknak köszönhetően megnyílik előttem a járat, ami még szörnyűbb ellenségek felé visz. Kiköpöm oldalra a véres nyálat, és átlépek a kitört lyukon.

Miután nagy nehezen felébredtem folytattam tovább az utam. Hirtelen kiáltozás hallok gyorsan követem benyitok abba a szobába ahol már óriás Holowok vannak és még egy Arranc is ott van. Nincs mit tenni gyorsan elintézem a Holowokat. Miután végeztem velük kihívtam az Arranckot. Be kell vetnem a kardom shikai formáját. Szerencsémre ezzel a formával a gyorsaságom is nő így a tigrisharapást gyorsan bevetem 10-szer ezzel elszívtam az erejét és lefejeztem. Gyorsan felveszem a kardom normál alakját és lefejezem. Jobban körülnézek ez egy zsákutca, de észrevettem egy könyvespolcot. Az ilyen filmekben a könyvespolc mögött egy titkos szoba van gyorsan leborogatom a könyveket míg a kezemben meg nem akad egy olyan könyv ami a lélekenergiáról és azokról akik tudjak használni (pl.:Holow, Quichy, stb...). Ezt inkább elteszem majd útközben majd olvasgatom. Sajnos a könyvespolc mögött nem volt semmi ezzel elvesztegetem úgy 2 órát elvesztegetem. Mentem tovább. Míg nem hirtelen megjelent velem szemben egy farkaskutya. Rám is ugrott majdnem leharapta a kezem, de szerencsére félre tudtam rúgni. Ismét támadt de szerencsére a kardommal megtudtam vágni sajnos ketté nem tudtam vágni de az egyik lábát sikerült. Ezután futásnak eredt nem hagyhatom, hogy riadóztassa az ellenséget ezért Villámtánccal elé kerültem és elpusztítottam. Pár perc múlva egy ajtóhoz értem benyitottam. Vajon mi van az ajtó mögött?

Lépéseim visszhangot vernek, amint átmászom a résen. Sikerült egy újabb impozáns terembe kerülnöm. Lassan a helyiség közepére sétálok, miközben felmérem a terepet. Valószínűleg egy könyvtárban lehetek, legalábbis erre következtetek a rengeteg polcból a fal mellett. Több ezer bőrkötéses kötet pihenhet az ódon polcokon. Egy szökkenéssel az egyik polc előtt termek, majd hosszú ujjaimmal vizsgálgatni kezdem a könyveket. Körbepillantva látom, hogy nincs kijárat a helyiségből, csak amerre jöttem. Ez azt jelenti: titkos járatoknak kell lennie itt valahol. Homlokomat ráncolva próbálok rájönni a dolog nyitjára, míg átböngészem a nyomdatermékek címeit. A sötét bőrre arannyal nyomtatták rá ezeket. Nem túl giccses, inkább előkelőnek mondanám. Elgondolkozva járatom tekintetemet ide-oda, majd kinézek három könyvet magamnak. Egy próbálkozást megér, legfeljebb majd ezt a polcot is felrobbantom. Óvatosan nyúlok az egyik felé, amelynek a Bűn és bűnhődés áll a gerincén. Megbillentem, mire halk kattanás hallatszik. Úgy tűnik jó úton haladok, ezért immár bátrabban húzom meg a Mert megérdemlitek c. és a Nyomorultak c. könyvet. Vidám címek, annyi már biztos. Kattanások és koppanások sorozata hallatszik, majd a polc lassan becsúszik a falba, azután ki oldalra, így nyitva szabad átjárást. A rejtekajtó mögött egy spirálisan ívelődő lépcső alja látszik. Egyre kalapálóbb szívvel indulok felfelé. Valahogy nyomasztó ez a kastély, kiráz tőle a hideg. Ilyet eddig még nem éreztem életem során. Azonban nem hagyhatom, hogy a félelmeim elragadjanak. Így hát megacélozom magam, s nem törődve semmivel szedem a lépcsőfokokat. Lépéseim döngve verik fel a kastély álmos csendjét. Mintha valahonnan távolról egy robbanás hangját vélném felfedezni. Megállok egy pillanatra és lehunyom a szemem... Felszabadítom lélekenergiámat, s elmerülök benne. Az erő kavarogva fog körül, megannyi színként tombol, elnyel. Tekintetem felvillan, s szinte magam előtt látom a Yukezot és Daikit szimbolizáló két vörös szalagot. Úgy tűnik rendben vannak, de kitudja meddig lesz ez így. Megrázom a fejem, azután tovább indulok. Figyelő szemek pillantását érzem a hátamon, de ha megfordulnék biztos nem lenne ott senki. A mocskok ki akarnak akasztani... Beszopták, mert nem félek semmitől!
Nem tudom már, mióta haladok egyre csak felfelé. Talán percek, talán órák teltek már el azóta, hogy kitaláltam a könyvespolc nyitját. Töretlenül szedem a lépcsőfokokat. Végtelennek tűnik, de tudom, hogy valahová el fogok jutni végül. Érzem. Csak most veszem észre, a fáklyákból egyre kevesebb van, s a sötétség kezd körülölelni. Lehet képzelődöm, de mintha egyre hidegebb is lenne. Hideg, sötétség, magány.
~Mi a fene van velem?!~ - korholom magam gondolatban, miközben megbotlom és teljes lendülettel a kemény kőnek csapódok. Sikerül befejelnem a padlózatot, így most szép, ezüst csillagok táncolnak az íriszeim előtt. Nem bírom tovább... Felrepedt a szemöldököm, s a vér egyre inkább belefolyik a szemembe. Azonban mennem kell tovább! Nem hagyhatom, hogy megöljék a lányt. Erőt veszek magamon, majd ülő helyzetbe tornázom fáradt testem. A friss sebből egyre több rubint csepp hullik hószín haorimra. Egyre inkább kezdek elgyengülni... Viszlát világ, Seiretei, Chiyo-chan! Chiyo-chan... Mintha új erő költözne a testembe, oly' hévvel pattanok fel, és kezemben máris ott világít egy bíborszín Kidou. Ösztönösen cselekszem, amint a technika kiröppen a kezemből elkiáltom a nevét. Azonban ez elveszik a robbanás hangorkánja mellett. A hirtelen támadt fény elvakít, miközben kívülről betör a friss szellő. Hirtelen kitisztul a fejem, de még mindig értetlenül tekintek az előbb lejátszódott jelenet előtt. Arra tudok gondolni, hogy valamilyen technikát alkalmaztak velem szemben, ami a teljes kétségbeesésbe taszított volna. Biztosan az volt a terv, hogy végzek magammal. Nekitámaszkodom a kiszakított fal oldalához, majd rágyújtok. A dohány kesernyés íze visszaránt a melankóliából. Nem kéne itt bagózgatnom, hisz' egy küldetésen vagyok. Emberéletek foroghatnak kockán. Szinte még meg van az egész szál, amikor kilököm a szabadba. Ilyen se volt még, mióta dohányzom, hogy magamtól szabaduljak meg majdnem egy egész száltól. Megdörzsölöm szemeimet, amik előtt még mindig foltok táncolnak a hirtelen fénytől, azután ismét csatarendbe állítom magam. Itt az ideje, hogy gyorsabbra vegyem a figurát. Shunpomat használva száguldok egyre fentebb és fentebb, amikor hirtelen egy vaslapokkal megerősített faajtó állja az utamat. Nem lassítok, hanem teljes erővel nekirontok. Az anyag enged a természetfeletti erőnek, majd szilánkokat vetve darabokra robban. Félhomály van, talán egy étkezőhelyiségbe jutok. Egy hatalmas gránit asztal foglal helyett középen, amelynek mindkét oldalán székek sorakoznak. Az asztal másik vége sötétségbe vész, de látom, hogy ül ott valaki.
- Üdvözöllek... Sierashi Yuusuke Kapitány. - hallatszik egy hideg, de mégis tiszteletet parancsoló hang.

//Egy kis emlékeztető://

Spoiler:

Gyenge szellő érintését érzem a tarkómon, majd utána mintha valaki erőből tarkón vágott volna. A fájdalomtól elhomályosult tekintettel repülök végig a helyiségen, azután a közeli falnak kenődök. Fájdalmas nyikkanással adom tudtul a világnak: ezt bizony megéreztem. Ülő helyzetbe tornázom magam, miközben ujjaim a nyakam felé vándorolnak. Meleg, friss vérpatak csordogál lefelé. Szinte gondoltam, hogy meg fog látszani, bár remélem csak felületi sérülés, s nem tört be a fejem. Az valahogy akadályozna a harcban. Viszont értetlenül állok a támadás előtt. Azt sem éreztem meg, hogy van valaki a teremben a beszélőn kívül. Olyan érzés volt, mintha egy acélgerendával vágtak volna fejbe. Nehézségek árán feltápászkodom, azonban lábaimba még nem tét vissza az erő, így meg kell kapaszkodnom az egyik közeli székben. Kicsit kifújom magam, azután előrántom katanámat. A fényes penge fenyegetően megvillan a sötétben.
- Mondja csak, Kapitány... - hangzik fel ismét a hideg bariton a terem másik végében. - Szereti Ön Mozartot?
Kérdése teljesen váratlanul ér és nem tudom mire vélni. Hogy jön most ide a zenei ízlésem? Kíváncsi tekintettel nézek a vélt irányba, de fegyveremet nem engedem lejjebb. Felelőtlen dolog volt így bejönnöm. Gondolhattam volna, hogy várni fognak rám. Átkozva magam bárgyúságomért megrázom a fejem. Ezt talán nemnek is veheti, van most más problémám is, mint egy klasszikus zeneszerzőről beszélni. Újra érzem a szellőt, de ezúttal már felkészült vagyok. Egy hátraszaltóval kitérek a felém tartó ököl elől, majd támadom nyakában kötök ki. Meglepődni sincs időm, hiszen máris egy két méter magas monstrum nyakában guggolok. Artikulálatlan, állatszerű üvöltést hallat, majd izmoktól duzzadó kezével felém kap. Rossz ötlet, hamarosan meg is tudja miért. Amint elég közelségbe kerül, egy határozott mozdulattal karja felé csapok. Azonban ahelyett, hogy a végtag a porba hullana, fémes csattanás hallatszik, s a testrész visszahanyatlik. Műkeze van! Erre rohadtul nem számítottam, így az igazi öklétől egy hasonlóan erős ütést kapok be, mint az előbb. A fejemre mért ütéstől ismét elkábulok, s lehanyatlok.
- Elég lesz, Joey! - szól az ismeretlen, de úgy látszik a behemót hallgatni is fog rá. Újra szónokolni kezd, mintha meg se történt volna az előbbi incidens. - Ismertem Őt, tudja, egy helyen születtünk. Habár volt pár évszázad eltérés köztünk, mégis igazán megértettük egymást. Az én kérésemre kezdte el komponálni élete utolsó művét, a Requiemet. Csodás volt mondhatom, de sajnos nem tudta befejezni. Mily' mulandó is az emberi lét... Javaslom, hallgassunk meg egy számot. Frederick, legyen szíves!
Ajtónyílás. Döngő léptek zaja veri fel a pillanatnyi csöndet. Fáklya fénye villan, s immáron megpillantom ellenfeleimet. A régebbről ismert köpenyes férfi érkezett a helyiségbe, majd miután rám villantott egy gúnyos mosolyt, tovább folytatja útját a zenelejátszó felé. Azonban tekintetem a szemben üllő emberre szegezem. Figyelmen kívül hagyom az állatszerű lényt, ami valószínűleg kétszer is behúzott nekem. Szőke haj, hegektől és varrásoktól szabdalt arc. A legfélelmetesebb mégis a szeme. Olyan, mint amikor előhívom a bennem rejlő gonoszságot, s a hollow erők aranysárágra színezik íriszeimet. Hirtelen a szemembe néz, s úgy érzem, mintha tört mártottak volna a szívembe. Annyi fájdalmat és szenvedést tudtam kiolvasni azokból a szempárokból, hogy még engem is váratlanul értek.
- Ki vagy te? - nyögöm ki végül a kérdést, míg a zene első hulláma eloszlik a teremben. - Mi volt a célod azzal, hogy elraboltad azt a lányt?
Hangom követelőzően csattan, amit a Joey nevezetű egy haragos morgással jutalmaz. Ő lehet a leggyengébb, hisz' a másik kettő reiatsuja lenyomja az övét, ezért sem éreztem az előbb, amikor megtámadott. A szőke azonban nem tűnik idegesnek vagy feszültnek. Feláll, majd önt magának egy pohár bort. Érdektelensége jobban idegesít, mint bármi más ebben a szobában. Néhány másodperc múlva visszaül trónusszerű székébe, azután ráérősen belekortyol az italba. A pohár széle fölött pedig egyfolytában engem bámul.
- Rá gondolsz? - kérdezi hirtelen, míg csettint egyet. A plafonon egy apró négyzet nyílik, s egy aranykalitka ereszkedik le. A benne térdelő lány megegyezik az eltűnttel. Látszólag sértetlen, de kitudja. - A nevem Adrian Adlersflügel és csak élni szeretnék, mint mindenki más. Ehhez pedig pénzre van szükségem, Maga is tudja nagyon jól. Habár, már nem sokáig élvezheti az élők kiváltságát...


Amint kiejti ezen szavakat a furcsa állatember rögtön nekem ugrik. Társa még mindig egy helyben várakozik a fal tövében. Nincs időm ezzel a féreggel szórakozni, így elsuttogom kardom hívószavát, s máris kezemben tündököl Dotonryuu Shikai alakja. Mivel eddig sem elhanyagolható sebességem kétszeresére növekedett, szinte lehetetlennek tűnt, hogy elkaphasson ez a furcsa lény. Shunpomat használva tértem ki ütése elől, azután fordulatból egy keresztvágást indítottam felé. Ahogy gondoltam, nem volt elég gyors a kivédéséhez. Bíborszínrés képződik hordómellkasán, s bambán felüvölt a fájdalomtól. Nem hagyom, hogy sokáig szenvedjen, hanem felugrok a levegőbe, azután kardomat a testébe döföm, közel a kulcscsontjához. A sziklapenge a szívéig hatol és rögtön végez vele. Egy suhintással lerázom a fegyverre tapadt vért, miközben hatalmas robajjal összeesik első áldozatom. A Frederick nevezetű arcán indulat tükröződik. Alkarján feltépi a kabátot, ennek köszönhetően ismét találkozom a sugárlövő karral... Ezúttal reményeim szerint nem én fogom húzni a rövidebbet.

Lépés. Gyors. Még számomra is szinte felfoghatatlan sebességgel jelenik meg előttem a férfi, majd figyelmetlenségemet kihasználva, erőteljesen gyomorszájon vág. Vért köhögök fel, miközben hátrafelé szállok. Az újabb fájdalomlökettől már apró fehér pontok táncolnak a szemem előtt, de még látom mire készül ellenfelem. Kezén lélekenergia impulzus szalad végig, s máris a kezében világít egy bíborszín energiagömb. Frederick arcára gyilkos vigyor ül ki, amint elhajítja felém a lövedéket. Csupán lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy utolsó pillanatban kitérek a támadás elől, azonban így a kemény asztalon landolok, amit sikerül izomból megfejelnem. A vér fémes izét érzem a számban. Sikeresen elharaptam a nyelvem. A homlokomba nyilalló fájdalomtőrök tudatják velem: sikerült a szemöldökömet is felrepeszteni. Remek. Nem elég, hogy mindenem sajog, de most még látni se fogok rendesen. A csávó csalódott képet vág, látva még életben vagyok és elindul tökéletesen elvégezni feladatát. Megpróbálok lekúszni az asztalról, mert így elég könnyű célpontot nyújtok. Újabb hangos puffanással esem le a székek mögé. A zene egy különleges, gyilkos melódiává változik. Nem épp ilyenre készültem meghalni, de még korán sincs vége a harcnak. Energiagömbök becsapódását hallom a hátam mögött, azonban eddig még nem sikerült eltalálnia. A halk német káromkodásból arra következtetek, hogy kezd egyre idegesebb lenni. Arcomon gúnyos mosoly jelenik meg, s megkockáztatok kinézni rejtekhelyemről. Viszont fejemet rögtön le is kell rántanom, hisz' egy halálgömb éppen ott suhant el. Az égett szag tudatosítja velem, hogy néhány hajszálam bizony odaveszett. Csodás, biztos nagyon szép leszek, ha ez a balfasz megkopasztott.
- Bújj elő, gyáva féreg! - hallatszik az ordítás, ami kétségtelenül nekem szól. - Hadd tépjelek ízekre azért, amit Joeyval tettél. Úgy tudtam, Kapitányok csak a legjobbakból lesznek, de te egy gyenge pondró vagy! EL FOGLAK TAPOSNI!
Vidám kilátás a jövőre nézve, bár tudom nem szabad komolyan vennem provokatív szövegelését. Csupán arra vár, hogy dühből támadjak, hisz' akkor könnyűszerrel rést találhat a védelmemen. A jobb szemembe csöpögő vértől mindennek kezd vörös színe lenni. Ingerülten megpróbálom kitörölni, de csak annyit érek el ezen akciómmal, hogy még jobban szúrni kezd. Inkább hagyom a fenébe, mert a végén még itt vakulok meg. Szívverésem egyenletes, nem félek. Eleget pihentem már, itt az idő a cselekvésre! Fogást váltok a kardon, így hegye immár a padlózat felé mutat.
- Sabaku no Arashi! - suttogom el a szavakat, amelyek hatására Zanpakutuom apró kőszilánkokká robban. A pengék lomhán lebegnek körülöttem, s tudom gyorsan kell megejtenem az akciót. Egyetlen gondolattal bal kezem köré csoportosítom fegyverem részecskéit, amik a kardom eredeti formájához hasonló pengét alkotnak. Veszek egy utolsó nagy levegőt, majd shunpomat használva mögötte jelenek meg... Azonban elszámoltam magam. Frederick már várta a támadást, s emberfeletti gyorsasággal pördül meg tengelye körül. Az idő lelassulni látszik. Karomat előre nyújtom, azonban ekkor ellenfelem mond valamit. Az egyre hangosabb zene miatt nem hallom, viszont rögtön megérzem a hirtelen reiatsu növekedést. Túl közel vagyok, már nem fogok tudni kitérni. Mindent elsöprő fényáradat indul ki Metzger kezéből és sikeresen telibe talál engem. Gigászi erővel csapódok a falnak, azután összerogyok, akár egy homokzsák. Elkábulok, de nem hagyhatom, hogy elájuljak. ezernyi kíndárda döfködi a végtagomat és a levegőben égett hús szaga terjeng. Nehezen kinyitom lélektükreimet, amelyek rögtön elkerekednek a rémülettől. Dotonryuu visszanyerte eredeti formáját, viszont középen megrepedt és két darabra tört. Még épp jobb kezemmel próbálom megkaparintani a markolatot, ami sikerül is, azonban ekkor egy súlyos láb érintését érzem a kézfejemen. Ismét felszisszenek, ám nem adom meg azt az örömöt, hogy üvölteni halljon. Vértól mocskos hajam a szemembe lóg, s onnan nézek fel támadómra gyilkos tekintettel.
- Lám-lám, nem gondoltam volna, hogy csupán ennyire vagy képes Taichou. - szavai csöpögnek a gúnytól. - Itt az ideje a halá...
Nem tudja befejezni a mondatot, hisz' hangját elnyomja az én BANKAI! ordításom. Töménytelen mennyiségű lélekenergia szabadul fel, amibe még az épület is belerázkódik. A törött penge ismét egyé válik, azután változni kezd. Egy ezüstösen villanó vívókard formáját veszi fel, amelynek végén három nagyobb penge kapott helyett. Ellenségem szemében mintha félelem csillanna, majd ezzel egy időben rögtön tüzelni kezd rám. Naiyajin Dotonryuut függőlegesen magam elé kapom, végül egy laza suhintással eltérítem a sugarat. Már nem vagyunk egy szinten. Az energia kitöri az ablakokat, amiken befújj a hajnali hideg szél. Felborzolja a hajamat. Egy szemvillanásnyi időbe telik és máris Frederick mögött vagyok. Amint a bíborszín nedv végigfolyik a fegyver vércsatornáján, a Bounto keze és feje a földre hull. A dolgok ismét felgyorsulnak, ahogy a megcsonkított test térdre rogy. Adrian épp megissza az utolsó korty borát és a zene is a végére ér, amikor az immár élettelen holttest eldől. A lélekszívók vezére is nagyon jól tudja, hogy a következő áldozatom ő lesz. Égett ujjaimat az arcom elé emelem, habár igencsak fájdalmas procedúra ez. A szellemi részecskék összegyűlnek a kezemben. Egyetlen függőleges rántás, s máris rajtam pompázik a hollow maszk.

A kígyó elterült, és én ott álltam győztesen felette. A nyársak vízzé váltak. Valami nem stimmelt. A bounto csak röhögött. Kérlelhetetlen gonosz vigyorát nem tudtam a fejemből kizárni.
- Meghalt a társad, mit röhögsz ezen az egészen!- kiabáltam tehetelenségemben.
[color:6408=DEB887]-Tudod, mi Bountok örökké élünk. Miután elértünk egy bizonyos szintet, akkor a lelkünk egy létfontosságú részét beletesszük egy bábba, hogy erős legyen, és az a saját tulajdonunk- mondta vihogva.
- Vagyis te most meg fogsz halni nem?- kérdeztem miután azonnal megértettem mirőlvan szó.
- [color:6408=DEB887]Szerintem én élek- mondta mosolyogva.
- Ó ne- mondtam elszomorodva, majd elugrottam azonnal a kígyó mellől. A báb azonnal felkelt, és amikor rám nézett, én kétségbe estem. Neki futottam, majd csapkodtam. Ahol értem. Aztán a füst abbamaradt a kardomból.
- PARAGON!!!- kiáltottam, és a kard azonnal teljesítette a parancsomat. Szikrázva vált ketté a penge. Mögé teleportáltam, de a kardom nem érte. Ekkor megláttam mi volt a történés lényege. Mindig odahúzott, egy jég réteget, ami megállította a pengét.
~ Akkor kitudom még játszani~ gondoltam, és elételeportáltam, majd beijesztettem, utána a feje fölé és ott is úgy tettem, mintha csapnék, majd a jobb karja mellé, és csaptam. Levágta a karját. Ő erre úgy reagált, mint mindenki. Sikítva csapkodott. Ezt én is megbántam, mivel a vízből nyársak nőttek ki, és én ezt csak teleporttal tudtam hárítani. Mire lenyugodott, addigra elfogyott az összes teleportom. A kígyó rám nézett, majd megemelte a maradék karját, és ökölbe szorította. Én nem akartam kivárni mi lesz a végeredmény. Elkezdtem futni, de a víz egyre nagyobb súlyt jelentett számomra. Nem telt el 5 másodperc sem, a jég elkezdett felfutni a lábamon. Miután körbevett a jég, a mozdulatok lehetetlenné váltak. Nem volt erőm kifeszíteni magam.
~ Akkor ennyi volt? Mégcsak nem is egy Hollow ölt meg? Ez hihetetlen. Úgyis mindegy volt már nekem~ gondoltam
~ Miről beszélsz, én még élni fogok~ hallottam a gonosz Paragon hangját. A világ csavarodott körülöttem egyet, és én a lángoló városba kerültem Paragonban. Nemigazán tudtam mi történt, de élek. Még.
- Adj még egyszer az erődből, és megölöm!- kiabáltam
- Rendben, de ha kudarcot vallasz, akkor én jövök- hallottam még a hangját, majd láttam Paragon falán a kígyót, ahová kerülni fogok.
- MOST MEGHALSZ!!!- kiabáltam. Düh égett bennem. Rohantam bele a dimenzió falának, így a vége már a valóságba került. Csapkodtam a testét, és rövid idő alatt rájöttem milyen erőt adott kölcsönbe. Kifogyhatatlan teleport. A kígyó már az egész testét befedte a jéggel. Nem kíméltem, míg végül egy mélyebb sebet ejtettem, ő megint a csapkodással reagált. Én könnyűszerrel kivédtem. Mikor lenyugodott, a szemembe néztem. Látta a haragot, és a gyűlöletet, amit iránta éreztem. A pupillája kitágult, és öklendezni kezdett. A teste megmerevedett, a szeme fénye eltűnt. Hatalmas lélek energia szívást érzékeltem magam mögül. Az a mocsok! Hátranéztem, és ő egy lelket közben elfogyasztott, A kígyó szájából, egy másik kígyófejjel rendelkező hatalmas teremtés bújt elő. Levedlette a bőrét, és most egy hatalmas acél kemény bőrű hüllő lett belőle. Én az első dolgot tettem, ami eszembe jutott. Üvöltöttem torkom szakadtából, és rohantam felé. Ő szeretetből meglegyintette a farkát, és eme kedvességének jutalmaként, én százötvennel csapódtam neki a hátsó falnak, ezzel kiütött a kertbe. Csak két emeletet zuhantam. A kígyó kimászott a lukon és felém közelített.

Vér. Legyőzött ellenfeleim körül egyre nagyobb tócsa képződik belőle. Néhány másodperc múlva már érzem is, hogy átitatja a vékony lábbelimet. Karom egyre jobban kezd sajogni, s az elrongyolódott Haori csak irritálja. Fogaimat összeszorítva nyúlok a vállamhoz, azután egy határozott mozdulattal letépem a ruhadarab ujját. Iszonyodva fordítom el a fejem, amikor szembe találom magam a szinte elszenesedett végtaggal. Tudván, hogyha kimegy belőlem az adrenalin ez még rohadtul fog fájni, így inkább az előttem álló harcra koncentrálok. Semminek nem szabad elvonnia a figyelmemet, különben többet fogok veszíteni egy alkarnál. Adrian még mindig nyugodt tekintettel méreget, miközben lassan felhúzza zubbonya ujjait. Egyre erősebben szorítom kardom markolatát, félő, hogy szétroppan a kezemben. Hollow maszkom mögött fájdalmas fintorral jelzem, hogy már az ácsorgás is nehezemre esik. Sárgában játszó íriszeimmel becélzom a Bountot, de még nem lendülök támadásba. Még ilyen esetben sem támadok fegyvertelen ellenfélre. Habár fogalmam sincs a bábja képességéről, így ő lépéselőnyben van. Azonban még én sem fedtem fel az összes ütőkártyámat. Miután végzet a kis rituáléjával, elgondolkodva nézegeti az álarcom, míg lazán megtapintja a kitűzőjét. Van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni, mire képes az a cucc. Közelebb sétál, aminek hatására én rögtön felrántom Dotonryuut. Ráérősen körözni kezd körülöttem, s én minduntalan kísérem kardom hegyével.
- Ez felettébb érdekes. - szólal meg végül, míg a maszk felé int. - Ezelőtt még nem találkoztam efféle hibriddel... Mondja csak, minek nevezik ezt az állapotot?
- Hollowfikáció. Ha egy Shinigami lidérc képességekre tesz szert, akkor onnantól Vaizardnak nevezik. Legalábbis azok, akik tudnak rólunk. - hangom szokatlanul távolinak tűnik, de mégis sikerül megértetnem magam a férfival. Egy pillanatig elgondolkodik, majd hátborzongató mosollyal felnéz. Leveszi melléről a sas-alakú rangjelzést, azután néhány szót mormog az orra alatt.
- Zeige Dich, Adler! - hatalmas mennyiségű reiatsu szabadul fel, ami még engem is hátravett egy pillanatra. Szerencsétlen módon pont az alvadt vérre lépek, amin persze megcsúszom, s fejem nagyot koppan a márványpadlón. Magamban szitkozódva kászálódok fel, miközben tudom, hogy elszalasztottam az alkalmat a megállítására. A rangjelzés néhány másodperc alatt többszörösére növekszik, s most egy aranyszárnyként pompázik a férfi hátán. Méltóságosan széttárja karjait, azután felemelkedik közel a plafonhoz. ~Ez nem lesz így jó...~ - gondolom magamban, miközben Zanpakutoumat féloldalasan a testem elé emelem. Már több méter magasságban lebeg, amikor tenyereit összeilleszti, azután felemeli őket. Eközben kezei között egy szél-gömb képződik, ami kb. egy kosárlabda méreteivel vetekedik. Hirtelen eldobja, s a lövedék iszonyat gyorsan közeledik felém. Kardom egyetlen csapásával szétvágom, de kissé elszámolom magam. Ahelyett, hogy szertefoszlott volna, egyszerűen kettéválik és az egyik félgömb a vádlimba csapódik. Hallom amint a Wind Kanone szót suttogja maga elé. Szóval ez a támadás neve... Nem vagyok épp a legjobb a német nyelvből, de a támadás kétségtelenül levegővel kapcsolatos. Az újabb fájdalom lökettől a földre rogyok, hisz' sérült lábam már nem képes arra, hogy megtartsa a súlyom. A nadrág térd alatt teljesen elrongyolódott, így látható a mély vágások tömkelege. Remek, ennyi sérülést összeszedni pár perc alatt... Ellenfelem szadista vigyorral szemléli szenvedésem, majd újabb szavakat motyog, amelyeknek köszönhetően egy szélpenge jelenik meg a csuklója fölött. Több mint hetven cm hosszú, vagyis megfelel egy katana nagyságának. Megpróbálok a pengémre támaszkodva felállni, amikor ő támadásba lendül. Csupán különlegesen gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy az utolsó pillanatban ki tudom védeni a szúrást. Összeszedve minden erőmet taszítok rajta egyet, azután egy félkört rajzolok magam előtt a levegőben. Gyémánt karók kezdenek materializálódni, amik békésen lebegnek.
- Naiya Saberu! - kiáltom el a technikám nevét, miközben suhintok egyet Zanpakutoummal. Az ezüstszín energiapallos magába foglalja a lövedékeket, s úgy száll Adrian felé. A bounto kitér előle, ennek köszönhetően a tömény lélekenergia belecsapódik a szemközti falba, igen tetemes darabot kiszakítva abból. A kalitkában lévő lány felsikolt, amint az építmény kezdi megadni magát. Shunpora kapcsolok, bár érzem lábam heves tiltakozását. Egyetlen ütéssel szétroncsolom a gyenge fémszálakat, majd a túszt a hátamra kapva elugrom a veszélyzónából. Épp csak egy másodperccel vagyok gyorsabb, mint a plafon. Az épület megremeg, viszont nem omlik össze. Hatalmas puffanással szakad ki egy darab a tetőből és csapódik a mi emeletünknek. Megpróbáloma saját testemmel megvédelmezni a csajt, több-kevesebb sikerrel. Eközben a hollow maszk összetörik, s apró darabokban lehull. Egyre kevesebb reiatsum van már, így már elég nehezemre esik a lidérc előhívása. Adlersflügel nem messze az eltörölt fal előtt lebeg, s támadni készül. Lendületet vesz, azután hihetetlen sebességgel száguld felénk. Pengéjét szúrásra rántja, majd döf... Azonban a hideg acél mégis az ő testébe fúródik. Hitetlenkedve pillant le rám, amint kardom átszakítja a mellkasát, azután összetöri a hátán lévő szárnyakat.
Az utolsó pillanatban kihasználtam Bankaiom gyorsaságát és egy villámtánccal elé kerültem. Felállni vagy megfordulni már nem maradt erőm, így csak magam mögé szúrtam, s reméltem eltalálom. S úgy tűnik sikerrel jártam. Adrian szemében döbbenet tükröződik, amit végül felvált a megnyugvás. Nehezen felállok, míg ő kizuhan a résen. Szemei ismét elkerekednek, hisz' a tetőzeten besütő napfény visszatükröződik a helyiségben szálló poron, aminek köszönhetően szárnyszerű hátteret biztosít nekem. A bounto lehunyja szemeit, s utoljára elmosolyodik. Még egyszer... Azután részecskéi megadják magukat az elmúlásnak, s a hajnali szél elviszi holt teste porát. Lábam megremeg és én térdre rogyok. Halálosan kimerültnek érzem magam. Tagjaim ólom súllyal húznak a föld felé. A gravitációra bízom magam, ennek köszönhetően egy újabb csattanással elterülök a padlón. Szemeim lecsukódnak...

Az acélszörny hangja még inkább fusztráló volt számomra, mint a Bountoé. A kertre rávilágított a hold. Mikor ezt észrevettem, felnéztem az égitestre, és örömmel láthattam.
- Udvara van a Holdnak. Jégszemcsék vannak a levegőben. Ki gondolta volna- fintorodok el, majd felfogom mik történtek. A számhoz kaptam.
- Megváltozott a hangom?!- a hangom keveredett Paragonéval. A kardom szikrázott, és ezt az egészet úgy fogtam fel, mint a Bankai előtti állapotot. HATALMAS FÉLREÉRTÉS. Na mindegy. Odateleportáltam a kígyóhoz, és megpróbáltam beléhasítani. Nem igazán jött össze. A pikkelyei jobb volt, mint bármelyik vért, amit a Shinigamik készítenek. A kígyó ami mellett elhaladt, ott jégnyársak álltak ki. Szemével irányított párat, amiket felém küldött. Én ezeket teleporttal kerültem ki.
- Hasíts neki!- kiáltottam, és egy gömb formálódott meg a kardom körül. Én össze-vissza forgattam, és megváltozott a gömb formája. Majd csaptam, és egy félhold alakú dimenzió kapu haladt a hüllő felé. Amikor eltalálta, a pikkelyek kettéváltak, de még így is. Nem tudtam mélyen belé vágni. Küldtem neki még pát ilyet, de nem igazán hatott többet. Ekkor megcsúsztam a füvön.
- Ó ne- találtam ki azonnal mi a helyzet. Fölteremtem az égbe, és onnan néztem, ahogy nyársak jönnek ki a földből.
~ Irányítja a talaj vizeket is?~ tettem fel magamban a kérdést. Hálából küldtem neki egy félholdat. Ugyan az a hatás. A harag gyűlt a szívemben. Soha nem éreztem ekkora agressziót magamban. Ennek levezetésére, most test a test ellen mentem neki. Ütöttem vágtam, ahogy éppen kedvem volt. Aztán a pengémet beleszúrtam a testébe. A kígyó elkezdett rángatózni. Alig tudtam rajta maradni. Ekkor eszembe jutott a legelső támadás, amit megtanultam a karddal. Na viszont ezt már tényleg ritkán használom.
- Jelenj meg Paragon- mondtam suttogva, mire az idő lelassulni látszott, és egy gömb jelent meg a kardom körül. A gömb elnyelt engem és a kígyót is.



- Na hogy tetszik az én világom?- kérdeztem az értetlen teremtést. Lángok mindenütt. Elővettem a dugi katanám, mivel ilyenkor nincs nálam a kardom. Haladtam a kígyó felé, aki nem tudott mozogni, az én akaratom szerint. Mögöttem füst tört fel vastagon, és a füstből a saját klónjaim léptek elő. A klónok megrohamozták a kígyót. Én odaléptem a fejéhez.
- Tudod neked most nagy peched volt. Nem ellenem kellett volna kiállnod. Utálom ezt a kardképességet. Esélytelen voltál már az eleje óta- lélekenergia áramlott az ujjamba. A maxom százszorosa- Hadou 04: Byakuray- mondtam ki a kidou nevét, és a fehér villám olyan hatalmas és hangos volt, mint egy igazi mennydörgés. 500.000-es tuninggal. A kígyó eltűnt a szemem elől. A harag eltűnt a szívemből, a Paragon meg becsukódott a külvilágból. Megkerestem először Daikit, majd berántottam a dimenzióba. Utána Sierashi taicho következett. Nagy csata lehetett itt. Kiléptem a gömb falán, majd odamentem a kapitány testéhez. Aludt.
~ Hehh. Így kell eztet csinálni~ gondoltam, majd a vállamra vettem, és bevágtam a portálon. Odaléptem a kislányhoz.
- Yuke?- kérdezte ártatlanul.
- Igen, rég láttalak. Jól vagy? Most haza viszlek jó?- a hangom visszatért eredetibe. Én még viszonylag tiszta ruhában voltam. Tiszta rongy. Bár voltak rajtam sérülések. Nem is egy. Vállra kaptam a kislányt, és besétáltam vele a portálon.
- A nyolcadik osztag területe jó lesz- mondtam halkan, és a gömb fala eltűnt, és a kívánt cél kitisztult.
- Őket itt hagyom, téged haza viszlek- mondtam, majd megragadtam a testét, nemesi házhoz szállítást elvégeztem egy gyors teleporttal. A felső ruha darabok már nem maradtak meg rajtam.
- Haza hoztam!- kiáltottam, majd haza teleportáltam magamat. Amint hazaértem, a kard olyan forró lett, hogy a kezemen a bőr leégett. Én kiabáltam, de csak a személyzet jött a segítségemre.
- Köszönöm- mondtam, majd minden elsötétült.