Név: Nereida Remedios de Vivar
Kor: 193 év
Kaszt: arrancar (Midoriiro Hikage fracciónja)
Külső: Vállig érő haja rózsaszín, szemei lilás árnyalatúak. A hollow-lyuk a mellei alatt középen, maszkjának darabjai pedig a hajából, csatt szerűen állnak ki
Jellem: Általában nincs igazi véleménye senkiről, de ha valaki mégis szimpatikus neki első pillantásra, az a személyével egy folyton locsogó, levakarhatatlan és rendkívül hűséges barátra tehet szert. Ha tisztel is valakit, általában nem mutatja ki, másrészről ez nála nem erőhöz, vagy befolyáshoz kötött, minden az első benyomás alapján dől el.
Az esetek többségében elég lusta, de ha rátör a kilóméterhiány, bárkit képes betámadni a célból, hogy fusson vele pár kört a sivatagban.
Zanpakuto: Gazella Vítera (Üveggazella)
Resurreción: Cristaliza, Gazella Vítera! (Kristályosodj, Üveggazella)
Külseje nem sokat változik, a fején lévő két maszkdarabkából alakulnak ki gazella szarvai, a szeme belső sarkából két lila csík húzódik valamint a bal alkarján végig üveg kristályosodik ki. A kialakult tömbből éles darabokat letörve általában dobófegyverként használja.
Egyéb támadás: Derretira, Gazella Vitera! (Olvadj, Üveggazella!)
Az üveg megolvad, majd ha eléri az ellenfelet, törhetetlen kristályként körülölelve bénítja meg a testét. Mivel folyékony állapotban elég lassan halad, egy-két kivételtől eltekintve Nereida csak afféle végső csapásként szokta alkalmazni.

Előtörténet:
Barcelonában születtem egy nyirkos, októberi hajnalon. Édesapám, aki a város egyik legelismertebb belgyógyászaként magánklinikát üzemeltetett, türelmetlenül járt kelt a szülőszoba előtt nagyokat szippantva pipájába. Mindennél jobban vágyott egy fiúra, aki továbbviheti a családi üzletet, de mikor kivittek hozzá és a karjába vett, ugyan olyan szeretettel ölelt magához, mint ahogy első szülött fiát szorította volna.
Amíg apám mindennél jobban imádott és az ő egyetlen pici lányaként nevelt, anyám teljesen közömbös maradt irántam, talán még gyűlölt is a szíve mélyén. Olyan nyolc éves koromban találtam a fiókjában egy levelet egy idegen férfi fényképével, így rájöttem, hogy ellenszenve nem a személyemnek szól, hanem annak, amit képviselek: egy olyan férfihoz való kötődést, aki iránt jó esetben is csak tiszteletet érez.
Valahol sajnáltam talán egy kicsit, de nem rázott meg igazán, hiszen senki más nem létezett számomra a világon apámon kívül. Rajta csüngtem éjjel-nappal, és bármit megtettem volna, hogy megfeleljek neki, így bár szívem szerint festészetet tanultam volna, beiratkoztam az orvosi egyetemre és igazi szenvedélyemnek csak hobbiszinten hódoltam.
Másodéves voltam, mikor hosszú szenvedés után apám magamra hagyott, és visszaadta lelkét a teremtőnek. A temetés másnapján búcsúlevelet hagytam anyám toalettasztalán, majd a barcelonai pályaudvaron felszálltam az első Párizsba menő vonatra. Már semmi nem tartott szülővárosomban, csak régi vágyam lebegett a szemem előtt, mi szerint egyszer ünnepelt festő leszek.
Mikor megérkeztem álmaim városába, úgy éreztem, enyém a világ. Mivel a vonatjegy a pénzem nagy részét felemésztette, csak egy koszos kis szobácska bérleti díjára futotta, de nem csüggedtem, hiszen az igazán nagy művészek mindig alulról kezdték, és szentül hittem, hogy hamarosan kiszabadulhatok abból a lyukból.
Teltek múltak a hónapok, de megrendelőm is épp hogy alig akadt, így nem hogy elköltözni nem tudtam, napról napra meg kellett küzdenem a megélhetésért. Mire beállt a tél, szervezetem annyira legyengült, hogy egy tüdőgyulladás könnyű szerrel oltotta ki az életemet.
Mikor legközelebb felébredtem, éreztem, hogy már nem kínoz a láz, majd megpillantottam a mellkasomból kilógó súlyos láncot, melynek másik vége olyan erővel ölelte körül a festőállványom lábát, hogy nem szabadulhattam a sötét kis helyiségből. Valami különös ok miatt a szobám évekig majdnem hogy háborítatlanul maradt, így úgy gondoltam, szabadon festhetek az idők végezetéig.
Olyan másfél évvel a halálom után, egy fiatal férfi kivette a szobát. Először rettentő dühös voltam amiért megzavartak, de amint az új lakó éjfekete szemeibe néztem, egyből beleszerettem. Mikor azt hittem, boldog vagyok, amiért végre valaki ennyire fontossá válhatott a számomra, legbelül szétfeszített a fájdalom, amiért valójában mégsem kaphattam meg azt, amire vágytam.
Hamarosan felőrölt a kétségbeesés, amiért nem lehetett enyém a szeretett férfi, és tudatomat elvesztve elemi erővel kitéptem a láncom, és alakultam végül egy vérengző szörnyeteggé, amit nem mozgatott semmi más, csak az, hogy élelemhez jusson.
Hosszú, unalmas éveket töltöttem Hueco Mundo végtelen sivatagában táplálékra és ellenfélre vadászva. Mikor elég erőre és tapasztalatra tettem szert arrancarrá válhattam, ami véget vetett hosszú, magányos éveimnek. Bár Las Noches falai közt a legtöbben igyekeznek úgy csinálni, mint akik tojnak a többiekre, mégis életemben először érzem úgy, hogy egy igazi, nagy család részese vagyok.