Ninomiya Mitsuko

Tárgy: Ninomiya Mitsuko Vas. Szept. 07, 2008 12:39 am

Adatlap

Név: Ninomiya Mitsuko
Kaszt: Shinigami
Rang: 5. osztag hadnagya
Nem: Nő
Kor: 18
Felszerelések: mindig nála van egy nyakláncot, amiről igazából szinte senki se tud, hiszen senkinek nem mutogatja. Csak azoknak mutatja meg, akiket érdemesnek talál rá.
Születési dátum: szeptember 24
Kinézet: Nagyjából 180 cm magas, súlya 55 és 65 kg között mozog. Ez leginkább a sok evésnek köszönhető. Haja hosszú, göndör, tűzvörös színű. Szemszíne sötétkék. Mellmérete a szokásosnál jóval nagyobb, ezért valószínűleg több férfitekintetet is képes magára vonni.
Jellem: Elég kedves, bár nem ajánlatos felbosszantani, főleg nem hülye kérdésekkel. Szeret másokkal viccelődni, főképp a kapitányával, akivel imád egész nap szócsatásat játszani. Szeret sokat és jót enni, főleg az 5. osztagos konyhás néni főztjét imádja a legjobban, hiszen a házi kosztra emlékezteti.
A nyaklánc kinézete:

Spoiler:

Zanpakuto neve: Kikai no Tendou (Végzet angyala – Röviden: Kikai)
Zanpakuto fajtája: kidou-levegő
Zanpakuto kinézete:

Spoiler:

Zanpakuto shikaia:

Spoiler:

Zanpkauto shikai támadása(i):

I. Nagareru! (Hullj!)
A támadószó elhangzása után a zanpakuto több apró tollá változik, melyek képesek akár súlyos sérüléseket is okozni, hiszen Mitsuko irányítja őket. (Nagyjából olyan, mint Byakura Senbonzakurája)

II. Tenno Inazuma! (Mennyei villám!)
A zanpakuto körül, energia kezd el keringeni, és ha a kardot Mitsuko meglendíti, egy fél kör alakú energia hullám keletkezik. Ez viszonylag erős, és bármit képes elvágni, ami az útjába kerül.

Zanpakuto bankai támadása(i):
Bankai neve: Sugoi Kikai no Tendou (Szörnyű végzet angyala)
Bankai parancsa: Shaku Teikanshi Sora (Hasítsd az eget!)

Kinézet Bankai formában:

Spoiler:

Előtörténet

A szél csendesen fújdogált, miközben a padon elterülve a sorban elszálló bárányfelhőket nézegettem. Ki tudja, hogy már mióta vagyok tagja az ötödik osztagnak. Igaz, hogy még csak 18 éves vagyok, de attól még régóta. Na jó, annyira nem, mint néhányan, maximum két éve. Mindenesetre nekem egy egész évszázadnak tűnt. Kezdtek szépen sorban megjelenni, hogy hogy is váltam shinigamivá...

Az akadémia ugyan úgy ment, mint bárki másnak, ha nem kellett volna kidout tanulni. Na igen, sose voltam jó kidouhasználatban, de soha nem is volt rá szükségem, hiszen a kardforgatási képességem, és zanpakutomnak köszönhetően lényegében teljesen felesleges volt. Már nagyjából 3 éve járhattam az akadémiára, amikor végre úgy tűnt, hogy elnyertem Kikai tetszését, hiszen megmutatkozott előttem, valamint segített átalakítani zanpakutomat.
- Üdvözlet, szép hölgy – jelent meg előttem egy magas, vörös hajú férfi. Felém indult, majd amint megérkezett letérdelt elém, majd államat fogva úgy intézte, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Ki vagy? – kérdeztem megcsukló hangon, miközben mélyen a férfi szemébe néztem.
Ő csak elmosolyodott, majd egy csókot lehelt a homlokomra, végül köddé vált. Ekkor tudatosult bennem, hogy leendő zanpakutom szellemét láttam.
Legközelebb néhány hónap múlva láttam, miközben edzettem egyik éjszaka. Boldogan dobtam el kezemben lévő katanám, és indultam meg a magas, jóképű férfi felé.
- Ugye... Te vagy a zanpakutom szelleme? – kérdeztem kíváncsian, mire ő csak bólintott. - Azért jöttél, hogy el mondd a neved?
Sorban tettem fel a kérdéseket, amikre egyelőre csak bólintás volt a válasz. Kezdtem egyre morcibb lenni, hiszen egyik kérdésemre se felelt szóval, ám hirtelen eltűnt a szemem elől, és mögöttem jelent meg ismét.
- Ha legközelebb látni szeretnél, csak mondd a nevem, kicsi lány. – mondta, és ismét eltűnt a szemem elől.
- De mi a neved? – tettem fel kétségbeesve a kérdést, amire úgy gondoltam, hogy már nem kapok választ, azonban tévedtem.
- Kikai no Tendou a nevem. – hallatszott egy hang a fülemben.
Hirtelen egy kard kezdett el materializálódni előttem, majd miután ez megtörtént, felemeltem, és magamhoz öleltem. Immáron volt saját zanpakutom, egy saját, önálló gondolkodású szellemmel, akit Kikai no Tendounak hívnak.
Néhány hónap múlva, sikerült befejeznem az akadémiát, hála Kikai segítségének.

A 11. osztag látott bennem elég harci szellemet, hogy felvegyenek, így miután elhagytam az iskola falait, közéjük léphettem. Apám örült, hogy követem a nyomdokait, hiszen ő is a 11. osztag egyik tisztje volt, ám anyámnak nem tetszett, hogy ennyi „vadállat” közé kerültem. Ő mindig is azt hitte, hogy az őt fogom követni, és majd a 4. osztagba kerülök, vagy pedig egy másik osztagot fogok erősíteni.
Csak alig néhány hétig voltam tagja az osztagnak, innen a 7. osztagba kerültem. Sorban készítettem ki minden osztagbélit a hülyeségeimmel, és a folytonos beszólásaimmal. Egyedül egy embert nem sikerült sehogy se őrületbe kergetnem. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett, és aki a legtöbbet foglalkozott velem. Jun volt számomra a legfontosabb személy, és bármit képes lettem volna érte megtenni.
Egyik nap, egy páros küldetésre lettünk beosztva. Én, és Jun. Még sose voltunk együtt küldetésen, így ez kicsit izgatottá tett.
- Jun... Ugye nem lesz semmi baj? – néztem kissé aggódva a mellettem ülő barna hajú shinigamira.
- Nem lesz semmi baj – csókolta meg a homlokom ugyan ott, hol alig néhány hónapja Kikai is. - Minden rendben lesz, és majd ha haza jövünk, eltöltünk egy szép napot kettesben.
Másnap hajnalban el is indultunk a küldetésre, ám nem úgy ment, ahogy azt terveztük... A hollow kétszer nagyobb volt, mint ahogy az a nekünk szánt jelentésben szerepelt, így nehezebben is tudtuk legyőzni. Már majdnem végeztünk vele, amikor a hollow még utolsó leheletével átszúrta Jun mellkasát az egyik csápjával. Egy világ dőlt össze bennem, és én magam is térdre rogytam. Azt hittem, hogy velem is végez, ám ekkor egy magas, hosszú, barna hajú férfi jelent meg előttem.
- Kikai... – suttogtam szinte alig halhatóan.
- Mire vársz, kislány? Miért nem szólítottál még? – kérdezte komolyhangon.
Szinte még egyszer se hallottam, hogy ilyen komolyan csengjenek a szavai. Folyton nyájas, barátságos hangnemben beszélt. Valószínűleg őt is kellemetlenül érintette az a tény, hogy elvesztettem azt, akit szerettem. Néhány pillanatig könnybe lábadt szemmel néztem az előttem magasodó férfit, majd miután sikerült magam megemberelni, felálltam, és szembe néztem a hollowval.
- Nagareru, Kikai no Tendou... – mondtam, majd zanpakutom több száz apró tollá változott.
Amint az átalakulás befejeződött, a tollak azonnal a hollow felé indultak, hogy végezzenek fele. Pár pillanat múlva, nem maradt semmi belőle.
Karomban tartva tértem vissza Junnal, akit azonnal a 4. osztaghoz vittem, de már nem tudtak rajta segíteni. Meghalt. Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam megvédeni azt, akit szeretettm, így egyre inkább magamba fordultam. Egy idő után már semmi se érdekelt. Úgy tűnt, hogy elég hasznavehetetlen vagyok, hiszen szerelmem halála után néhány hónappal áthelyeztek az 5. osztagba, ahol ismét sikerült egy olyan személyt találnom, akit nem tudok kikészíteni hülyeségeimmel. Ő volt a kapitányom, Akiyama Akane. Volt nap, amikor végig nála voltam, és beszélgettünk, vagy épp idegesítettük egymást. A depresszióm kezdett alábbhagyni, és rájöttem, hogy el kell engednem Junt, ha folytatni szeretném az életet. Egy év múlva már oda jutottam, hogy az 5. osztag hadnagyi posztját foglalhattam el, és ez büszkeséggel töltött el.
Alig neveztek ki hadnagynak, máris egy küldetésen kellett részt vennem néhány másik shinigamival. Egy tekercset kellett visszaszereznünk, melyet még régen, a nagyapám pecsételt le. Pontosabban inkább ő volt az egyik, aki lepecsételte. Urahara segítségét kértem, aki a segítséget valószínűleg úgy értette, hogy mellénk pakol még egy istencsapását is. Név szerint Masaki Sachit. A küldetést sikeresen teljesítettük, azonban Akane elvesztette egyik szemét. Igen, ezt is egy traumaként éltem meg... Ismét csak képtelen voltam megvédeni szeretteim. Épp ezért indultam Uraharához. Minden áron meg akartam tanulni a bankait, és hála a három napos tréningnek, sikerült is. Igaz, az a vén idióta majdnem meg is ölt...
Egy-két hónapra rá, ismét valami furcsa történt. Épp a húgomat látogattam volna a 13. osztag területén, amikor véletlenül belebotlottam az egyik tisztbe. Hirtelen úgy éreztem, mint akkor, amikor Junnal találkoztam. Úgy tűnt, hogy nem csak simán egy oldalú a vonzalom, hanem én is tetszek neki. Egyre többször, és többször mentünk el kettesben, és töltöttük el együtt az időnket.

Tárgy: Re: Ninomiya Mitsuko Vas. Szept. 07, 2008 12:43 am

ELFOGADOM.

Adataid ugyanazok maradnak, mint a régi honlapon. Üdv ismét Very Happy