*Megvárja, amíg shinigami-Shun elkészül, majd ismét arcába húzza csuklyáját, és kilép az ajtón. Az épület előtt aztán megvárja múltbeli önmagát, aki idő közben rendet is rak - ki hitte volna, hogy ennyire pedáns volt akkoriban...? -, és ketten indulnak el a következő időszak főhadiszállására.*
- Hova is megyünk tulajdonképpen?
- A város szélén álló romhalmazba...
- Jobb helyet is választhattatok volna... Azt le fogják rombolni, ha a két Sachi kapitány összeveszik egymással...
- Viszont mindentől távol van... Inkább mutathatnál valami mellékösvényt arrafelé...
*Tárgyalnak halkan suttogva - remélhetőleg egy őrjárat se veszi észre őket -, majd rövid idő múlva letérnek a hivatalos utcákról, hogy a közeli bozótos-erdős részen folytassák útjukat. Ez nem éppen jó ötlet, mivel vizard-Shun már eléggé elfelejtette száz év alatt az itteni járást... Épp emiatt aztán szinte minden létező, kiálló gyökérben felbukik; a tüskésebb bokrok pedig felhasítják egyenruháját.*
- Lassíts már! Nem látok ilyen sötétben!
*Szisszen fel egy újabb hasra esés után, amivel az eddiginél nagyobb zajt csap, miközben orrát dörzsölgeti fájdalmasan. Ezzel a koppanással biztosan felverné az egész osztagot - szerencse azonban, hogy már elég messze járnak a lakott területtől...*
- Attól a belső dögtől lettem ennyire szerencsétlen...?
*Sóhajt fel a száz évvel ezelőtti Shun, majd egy "Na, már itt is vagyunk!" felkiáltással kishunpózik a bozótból, szinte meg sem várva, hogy a vizard is kövesse. Hamarosan végül sikerül neki is kikecmeregnie a nyílt térre, és magában átkozva a haját, hadnagyi önmagát, Kisukét, Seireitei-t, Aizent és még minden mást, ami eszébe jut, beveti magát az elhagyatott épületbe. Itt aztán leül egy kisebb halmaznyi kőtörmelékre, és most már egyáltalán nem törődve múltbéli énjével, bosszankodva rágyújt egy szál cigire, miközben szó nélkül várja a többieket. Reméli, egyikőjük sem fog megjegyzéseket tenni csapzott kinézetére...*

Shiori összeszedett néhány holmit az irodából amire úgy gondolta szüksége van.
-Nagy gond lenne, ha beugranék még a szobámba is?-kérdezte félszegen. Én csak kedvesen megráztam a fejem, és követtem. A szobámba érve újra gyomorszorító érzés fogott el. Majdnem úgy volt már minden mint mikor el kellett jönnöm...
*Azt hiszen ideje lenne elmondanom Shiorinak a teljes történetet, mert eddig csak magába a küldetésbe avattam be...* -néztem kicsit fájdalmasan a serényen pakolászó önmagamra, mert tudtam, hogy mekkora sokkot fogok neki okozni megint.
-Figyelj Shiori, van még pár dolog amit mindenképp el kell mondanom. -kezdtem bele egy nagy levegővétel után, ő pedig érdeklődve pillantott fel. -Mi akik jöttünk már nem élünk Seireiteiben...
-Hogyhogy? Ezt nem értem... -
-Elmenekültünk, mert ki akartak végezni minket, de most már halottnak hisznek. -láttam hogy hirtelen ledermed, de addig kell folytatnom míg erőm van hozzá- Szörnyű kísérlet áldozatai lettünk, mert Aizen úgy próbált eltenni minket az útból, hogy felébreszti a bennünk lakó hollowot, hogy az elemésszen minket. -behunytam a szemem- De egy dologgal nem számolt...igaz hogy Kisuke segítségével, de megbírkóztunk velük. Igába hajtottuk őket, hogy erőt merítsünk belőlük és létrehoztunk egy új fajt...amit úgy nevezünk vaizard.
-Maszkos harcos? -ismételte remegő kezekkel
-Erről a maszkról lenne szó... -idéztem meg a kezemben. Shiori újból összerezzent. -Ne haragudj, hogy ezt így a nyakadba zúdítottam, de el kellett mondanom, még mielőtt találkozunk a többiekkel.
-Semmi baj. -rázta meg a fejét, de láttam rajta hogy kicsit sok volt neki...
-És most hol éltek, izé élünk?-kérdezte mikor elhagytuk a Seireiteit.
-Karakura townban, egy külső raktárnegyedben rendeztünk be magunknak egy üresen álló épületet. -kezdtem el lelkesen magyarázni, miközben sétáltunk keresztül az erdőn.
-Nahát és akkor mindenkinek van külön szobája? És mondd csak hasonlít a szobám a Seireiteihez? -érdeklődött Shiori. Kezdeti sokkos állapotán kezdett úrrá lenni a kíváncsiság, ami azért egy fokkal jobb volt, viszont ha túl sokat kérdez, hamarosan újabb sokkal találja szemben magát...
-Háát nem igazán. -húztam a fejebe mégjobban a csuklyát- Az a nagy helyzet....hogy együtt lakom Masakival... -böktem ki gyorsan és fájdalommentesnek szántan, de ez utóbbi nem igazán jött össze, mert Shiori akkorát zakózott előre, hogy a környező fákról mind felrepültek a madarak.
-HOGY MI?!
-J..jól vagy? -kérdeztem félszegen.
-Őszintén? -támaszkodott fel- NEM! Komolyan ugyanarról az emberről beszélünk? Arról a tapló kőbunkóról? -csattant fel a földön ücsörögve.
*Jajistenem, ezt most hogy magyarázzam ki, annyi időm nincs hogy mindent elmeséljek, és ennyire nem is szabad beavatnom* -tépelődtem
-Nagyon sok dolog történik még veled száz év alatt hidd el nekem...és ő is megváltozik feléd...de nem mondhatok többet... -nyújtottam felé a kezem hogy felsegítsem.
-Ezt azt hiszen egy darabig nem bocsátom meg neked... -villant meg a tekintete a sötétben, miközben felsegítettem. -És mennyire komoly?....tudod mit, ne, inkább ne válaszolj, nem akarom tudni.-porolta le magát morcosan -Meddig akarunk még itt rostokolni, a többiek már biztos várnak ránk.-nézett rám.
-Ja igen, erre... -indultam meg az elhagyott épület irányába. Alig vártam már hogy odaérjünk, mert az út további részében a mögöttem baktató Shiori tüntetően egy szót sem szólt, és engem pedig feszélyezett ez a nagy csend. Szinte megkönnyebbültem ahogy beléptünk az épület ajtaján.
-Sziasztok. -köszöntem oda a Shunoknak és Yasuknak, majd kerestem magamnak egy sarkot hogy elbújhassak a továbbra is gyilkos tekintettel rám meredő Shiori elől, akit láthatóan, az előbbi információ jobban letaglózott, mint hogy Shunból és Yasuból kettőt lát.
-Masaki ideért már?-kérdezte az ittlévőktől, majd mikor nemleges választ kapott eleresztett még egy "majd meglátjuk mennyit változott" nézést, aztán elvonult egy másik sarokba.
*Istenem és ez még csak rosszabb lesz, mert látszólag tényleg semmit nem változott, sőt talán most még rosszabbnak is tűnhet a szemében mint a régi Masaki...* -kuporogtam egy régi fotelban, és pásztáztam a környéket Masaki felbukkanó lélekenergiája után. -*Tudom hogy nehéz neki feldolgoznia, hiszen ő még nem tudta elengedni Haruot. Szerintem még az is letaglózná, ha a fehér lovas szőke herceggel jöttem volna össze...de ha ismerné Masakit, biztos másképp gondolná, de én nem mondhatok el neki róla mindent...Szóval marad a szúrós tekintet... * -sóhajtottam nagyot.- *De remélem a küldetésben azért továbbra is tartja a szavát hogy segít...mondjuk ha nem akarna segíteni, már ott az erdőben visszafordult volna* -igyekeztem szánakozó arckifejezéssel bámulni felé, mikor elkaptam a tekintetét.
*Hajh de nehéz lesz, megint eljátszani ezt az önmagam...remélem bírni fogom idegekkel*

A kis menekülés után az elhagyatott raktár épületbe siettem vállamon a régi önmagammal. A raktárépületben egy gyékényt terítettem le a földre, amit út közben vettem el. Nem akartam felkelteni a „foglyomat”, mert attól félek, hogy, ha felkelteném, akkor hatalmas kárt csinálunk múltban és mindent megváltoztat egyből, és a világok megszűnnek, vagy hasonló. Mindig is próbáltam realistaként gondolkodni, de ebben a pillanatban, senki se tudná a legjobb megoldást.
Végig sétáltam a termeken hátha bölcs tanácsra lelek, és láttam, hogy Yasu, Shun és Shiori már megérkezett s úgy beszélnek régi önmagukhoz, mintha a legjobb barátjuk tekintenék a fiatalabbik kiadásukat.
- Ideje lenne felébreszteni Gou-t…
Visszamentem az ájulthoz, majd letérdeltem a gyékény mellé s kotorászni kezdtem a ruhámban, majd az ellenszert vettem elő. Pár cseppet csepegtettem a fiú szájába. Lezártam az üvegcsét, és nyelésre kényszerítettem a fiatal Gou-t. Láttam ébredezni kezdett, először röviden többször, majd hosszasan kevésszer pislogni kezdett.
- Itt egy kis víz, gondolom kicsit megszomjaztál.
Nyújtottam is felé egy tál hideg vizet, amikbe a borokat szokás önteni.
- Istenem, ennyire sosem fájt a fejem…
- Hidd el, még fog életedben, de nem mérgektől, hanem a gondoktól, és az érzéseidtől.
A fiatal Gounak kikerekedtek a szemei.
- Te, te, te, te…
- Igen, igen, én és te egyek vagyunk.
- Nyuushuu nagyon jó trükk, ezt már nem veszem be! Gyere elő!
Fejbe koppintottam a kezemben üres tállal.
- Nyugi már. Nem olyan nagy ügy, azt se tudod, miért vagyok itt, vagyis vagy, vagyis vagyok… izé…
- NYUGODJAK MEG?! A FRANCOKAT!
- Azért sokkot ne kapj… ülj le, kérlek. – kicsit lehiggadt Gou, majd eleget tett a kérésnek.
- Figyelj, nem mindent mondhatok el, de amit lehet, ami nem változtatja meg a történelem menetelét, a jelened menetelét, azt elmondom. Rendben?
- Hay, megértettem.
- Helyes. – mosolyogtam el. – Van egy áruló a Shinigamik között, ki a hollowicáció projektet saját hasznára akarja fordítani így erősebb harcosokat szerezhet magának. Az én jelenemben ez nem nagyon sikerült az „Arrancarok urának”, mert Kitsuke Urahara mentett meg. Én is Maszkos harcos vagyok. Nomennyi hollow erővel rendelkezhetek, ha a maszkomat magamra veszem. Ennek az erőnek ára van, a kényszer száműzetésen kívül, egy Shinigami élet kihunyása, ráadásul nem is akár kié.
- Kié? Kié?!
- Sajnálom, erre nem felelhetek. Még így is sokat mondtam.
- Baromság!
- Gou, én együtt működést ajánlok, mert azaz ember csatlósait visszaküldte az időben, és a Vaizardokat a maga oldalára állítja, és amit számunkra ismert világ, az elpusztul!
- Őrült vagy, és ezt a hókuszpókusz-illúziót tűntesd el magadról. Találkozóm van.
Erre feldühödtem és kész voltam arra is, hogy véget vessek akár a saját életemnek. Megragadtam a fiatal Hitot a torkánál és a földre kényszerítettem.
- Nem azért utaztam rákényszerülve, hogy egy ilyen hihetetlen, arrogáns, pökhendi lószerszám az elvei miatt megakadályozzon egy fontos esemény megtörténésében, ha azaz esemény rosszabb, mint a beléd lélegeztetett méreg utóhatása! Nem jó kedvemben vagyok itt Hito, azért vagyok itt, hogy megmentsem Soul Societyt, az emberek világát, mégha Soul Society ellnem fordult, a Vaizardok ellen fordult! – szavaimmal kitomboltam magam, szinte a bennem gyülekező összes feszültséget kiadtam magamból.
- Honnan tudjam, hogy nem átversz?
- Hakuryuujin kinézete talán meggyőz…Shikai Hakuryuujin!
A Zanpakutom markolata teljesen fehér lett, és a markolat végén ott lebegett a fehér sejtem, a penge megnyúlt, s kicsit meggörbült.
- Haku… Mindvégig éreztem, hogy egy lehetetlennek tűnő dolog esik meg velem, ahogyan felkeltem, mintha Dezsavű lenne… belőlem. – egy kicsit elkucogt magár a fiatal Hito. – Ne aggódj, segítek, ehez kétség sem fűződhet. ^^
- Arigato!
- Ugyan, a jelened függ tőle és a jövőm, ez természetes. Ez a régi természetű Hito, nem az, aki felhagyott a harccal és gyógyítással foglalkozna, mint én. – Ekkor a fital Hito felugrott és egy hatalmas kokit adott az idősebb fejére.
- El se hinnéd mennyire meg fog változni az emberek világa, még akár most sem ismernél rá.
- A gyógyítással hogy állsz?
- Sehogy, mert a szörnyű dologra emlékeztetett.
- Értem, szerintem, azért sok helyzetben hasznos lehet, megtanítsam az alapokat? majd a jelenedben fejlesztheted. Ki tudja, talán hasznát veheted…
- Hát…
- Ne makacskodj. Szerintem úgy is van egy kis időd, és ahogy a többieket nézem, lehet, hogy még vártok valakire, vagy valakikre.
- …Rendben.
A fiatal tanítja az idősebbet, ilyen se sokszor esik meg. Amíg a következő parancs ideje nem jő el, addig az ifjú Gou tanítja az idősebb Hitot.

Beletelt egy kis időbe mire mindenki összeszedi magát, hiszen az osztagok nagyon vegyes messzeségben vannak innen. Sőt az sem biztos, hogy nekik is olyan zökkenőmentesen sikerül lebonyolítaniuk az "emberrablást" mint nekünk akik már itt vagyunk. Amikor megérkezett Hito, hirtelen azt hittem Masaki ért vissza, de amikor megláttam kicsit csalódottan huppantam vissza a sarkomba. Persze örültem neki, hogy ő is rendben van, de Masaki miatt jobban aggódtam. Nem tudom mennyire vághattam elkeseredett képet, de egyszer csak azt vettem észre hogy Shiori leül mellém.
-Egy esélyt adok neki.....de csak azért, mert ismerlek annyira hogy észrevegyem hogy aggódsz...-mondta morcosan de nem nézett rám.
-Tudod nagyon sokat tudnak változni a dolgok.... -vettem le róla a szemem, és bámultam le kitartóan a földre. -Azt hiszed én gondoltam volna valaha, hogy ő meg én?...de majd meglátod, hogy minden úgy történik ahogy történnie kell... -sóhajtoztam nagyokat, majd hirtelen felkaptam a fejem. Ismerős lélekenergiát éreztem. Hiányzott ugyan belőle a jellegzetes jegy, ami minden vaizard energiáját azonosíthatóvá teszi, de ő volt az...vagyis ezek szerint a shinigami Masaki.
*És ha shinigami Masaki erre jár, akkor az én Masakimnak is a közelben kell lennie. Egész jól működnek Kisuke köpenyei.*
Türelmetlenül pattantam fel, és kezdtem fel alá mászkálni, mert hiába mentem volna oda az ablakhoz semmit sem láttam volna. Shinigami Shiori is feszült figyelemmel várta a sokat emlegetett személy felbukkanását. És néhány perc múlva meg is jelent...jobban mondva szokásához híven rontott be az ajtón, maga előtt berúgva shinigami Masakit, akinek az energiáját éreztem. Akkora kő esett le a szívemről, mint amekkorát koppant szegény eszméletlen alteregó a padlón. Masaki lekereső pillantását elkapva a akkora szemekkel bámultam rá, mint aki ezer éve nem látta és mindjárt a nyakába ugrik ott helyben. De ugye nem kell mondanom, ez jelen körülmények között teljesen kivitelezhetetlen volt. Shinigami Shiori karbatett kézzel ácsorgott és szúrós szemmel bámult felváltva engem és Masakit. De Masaki nem bírta szó nélkül megállni....
-Bajod van sósavat nyelt bányarém?-mutatott be régi szokásához híven. Kezdett felderengeni az összes műsor, amit eddig lerendeztünk a kapitányi gyűléseken. Főleg, most hogy mindjárt kapok hozzá audiovizuális segédanyagot is....
-Tudod kinek mutogass be, te elfuserált tapló. -kiabált vissza neki, de azt hiszem a megrovás ugyanannyira szólt nekem is mint Masakinak. Nagyon úgy tűnt hogy ezzel elfogyott az az előbb említett egy esély. Én igyekeztem menteni a menthetőt, és Masakihoz araszolva hatalmas kérlelő szemekkel, suttogva kezdtem neki a mondandómnak.
-Annyira örülök hogy végre itt vagy. -jött volna a folytatás, de mielőtt közelebb hajoltam volna hozzá, gyorsan megköszörültem a torkom,és folytattam. -Kérlek csak egy kicsit légy megértőbb vele....különösen azért, mert ha így folytatod a végén még lebuktat minket...Igen sajnos rájött mindenre, de hát mi mást vártam volna magamtól..de most nem ez a lényeg...szóval gondolom nem dupla létszámú vaizard közösség előtt szeretnél lebukni.... -dörzsöltem meg a tarkómat, majd hangosabbra vettem a hangom, hogy a többiek is hallják.
-jó lenne ha keresnél valami pokrócot a kapitánynak, mert fel fog fázni... -mutogattam lefelé, majd megsemmisülten visszavánszorogtam a sarokba. Shiori hamarosan ismét ott kötött ki mellettem.
-Álmomban sem gondoltam volna de lehet valami abban amit mondtál....láttam hogy nézett rád, és csak a hülye nem venné észre....-köszörülte meg a torkát, majd elhallgatott. -De attól, hogy te szereted, nekem még nem kell jól kijönnöm vele ugye tudod.... -bökött oldalba- Hova lenne az imidzsem..... -mosolyodott el kicsit. Először azóta hogy találkoztam vele. Láttam a szemében, hogy nem kell félnünk attól, hogy lebuktat, de Masakinak attól még nem árt normálisan viselkednie vele...
*Bárcsak beszélgethetnék vele egy kicsit négyszemközt is, de azt hiszem ez egy darabig nem nagyon fog menni... -sóhajtoztam nagyokat, miközben figyeltem, hogy hogyan pakolássza a kapitány Masakit.

*Szótlanul int az érkezőknek üdvözlésként, és bár vizardShun ugyan nem hatódik meg az "ikrektől", shinigami elődjét látszólag megviseli a kettőslátás annak ellenére, hogy tudta, mire kell számítania... Azonban hősiesen próbálja elviselni a látványt, csak szűkülő pupillái árulkodnak a benne lezajló eseményekről.*
- Még nem jött... De van egy olyan érzésem, hogy addig van nyugtunk...
*Fújja ki a füstöt válaszadás közben. Illetve csak fújná, ugyanis halálisten-kiadása aljas módon kirántja kezéből a bűzrudacskát. Az még hagyján, hogy szinte mindenki le akarja szoktatni a dohányzásról, de hogy még saját maga is!*
- Mégis mi a fenét képzelsz magamról?! Adod vissza!
*Próbálja felszámolni a tűrhetetlen állapotot, miközben hevesen nyúlkál cigijéért, ezzel valószínűleg romba döntve az idő közben befutó Hito azon gondolatait, miszerint milyen jó haverja múltbéli önmagának...*
- Nem fogom hagyni, hogy még jobban mérgezd a testemet! Ki tudja, mennyire tetted már tönkre a tüdőmet száz év alatt...
*Vág vissza a régi Shun a jelenkorinak, miközben minél magasabbra nyújtózkodik, nehogy elérje a kései kiadás a számára nélkülözhetetlen szálat. Sőt, még lábujjhegyre is áll... Végül pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve a földre dobja a csikket és alaposan megtapossa azt.*
- Héé, az még használható lett volna...
*Fakad ki a füstös időutazó megrökönyödve. Ez már mégiscsak több a soknál! Ahelyett, hogy tiszteletét fejezné ki idősebb önmaga számára, inkább keresztbe tesz neki! Ez pedig újabb bizonyíték arra Shunnak, miszerint a shinigamik szokatlanul pofátlanok mindenkivel szemben és nem tisztelik az idősebbeket. Az már csak apróság, hogy tulajdonképpen saját magáról van meg a véleménye...
Több morgásra már nincs ideje, ugyanis befut a két Masaki is, ezért csak nagyon csúnyán néz a másik Shunra nyomatékosításként, hogy nem lesz ez mindig így, ha rajta múlik. Szóbeli "megrovás" helyett azonban inkább a két Masaki műsorát követi figyelemmel, látszólag nem törődve a fiatalabb Shunnal...*