Zel Syneza Kaabel Vs. Naito Suisen, avagy a két régi ,,barát"

Egy nap a kapitányom engem küldött ki az emberek világába, hogy nézzek körül. Nem nagyon örültem ennek, valószínűleg csak megakartak szabadulni tőlem, hogy ne rajtuk élősködjek. Káromkodtam is egy szép sort a fejesek képébe, majd vállat vonva kirúgtam az ajtót és egy Gargantanával elmentem Karakura Townba. Semmi különös nem volt így azt sem értettem mi a jó édes szart kerestem ott. De ha már úgy is ott voltam benéztem egy közeli szórakozó helybe. Nem látott senki így szép nyugodtan megfogtam egykét üveget és kivittem. Elkezdtem vedelni, de mindegyik szar volt, vagy gyenge, vagy egyszerűen hugy íze volt. De a végére találtam egy jobb fajta tequilát és azt elkezdtem kortyolgatni. Még mindig teljesen józan voltam, de már szinte minden piám elfogyott. A tequilából hagytam még egy keveset a visszafele útra, majd fölálltam és már éppen megnyitottam volna egy újabb Gargantanát, hogy visszamenjek, de abban a pillanatban megéreztem egy ismerős lélekenergiát. A szőr is felállt a hátamon, egy személy van rajta kívül, akinek hasonló lélekenergiája van és ő és hasonlóan idegesítő...de ez nem Cande volt...
Megfordultam, majd megláttam a régi ,,barátnémat"...Naitot, kicsit el is mosolyodtam, hogy őt ott találtam, majd már elkezdtem hangosan nevetni, kicsit ijesztő is volt már mennyire örültem. A hangra ő is föl figyelt, de nem vett észre, mert abban a pillanatban mögé sonidoztam.
-Üdv Naito-chan!-hajoltam a válla fölé, majd fölhúztam a haját a füléről.-Rég láttalak...-ekkor kiöltöttem a nyelvemet, majd megnyaltam a fülét, hogy ezzel is már jó előre fölidegesítsem. Majd megint röhögtem és elsonidoztam, mielőtt leütne.

Meglehetősen unatkoztam Hueco Mundoban, senki nem ért rám, így inkább elmentem Karakurába, hátha lesz egy-két kósza lélek, akikkel jól elszórakozhatok.
Már elég sok ideje ültem a parkban, néhány lelket meg is kergettem, de csak ennyit akartam: szórakozni egy kicsit. Az utóbbi időben valahogy nem sok jó jutott nekem, de hát mindenki életében vannak hullámvölgyek, majd kilábalok belőle.
Meguntam ezt a vegetálást, és megemeltem a seggem, hogy hazatérjek. Még egy kis szórakozást belevittem, az utca egyik oldaláról a másikra sonidoztam, mielőtt megnyitottam volna egy elhagyatottabb helyen a Gargantanát. Ekkor azonban valaki kuncogni kezdett a sikátorban.
~Ezt a nevetést ismerem... De mi a fenét keres ez itt? SS-ben kellene lennie! -néztem körbe, majd enyhe szellőt éreztem a hátam mögött.
-Üdv Naito-chan! -seperte el a hajam, de nem tudtam, mire készül.- Rég láttalak... -érződött a tömény alkohol szag, amikor beszélt.
Mielőtt bármit is tehettem volna, a férfi végignyalta a fülem. Beleborzongott minden porcikám, ami ellen hevesen tiltakoztam, hiszen mégis csak 10 éve történt az a bizonyos esemény köztünk, és én azóta már egy komolynak mondható kapcsolatban élek.
-Szia, Zel! -mondtam kicsit még kábultan. Fogalmam sem volt, mi lelhetett.
Mire elhagyta ez a számat, ő már gyorsan elsonidozott mögülem, de amikor majdnem elestem, hiszen ő támasztott meg illuminált állapotomban, visszatért mögém.
Megértette a helyzet komolyságát, így még véletlenül sem távolodott tőlem el újra, sőt: mindkét kezével átkarolt hátulról és a fejét a vállamra helyezte.
~Hiszen már túlléptem ezen a dolgon.. Mégis mi van velem? Ezt nem engedhetem! -próbáltam meg kiszabadulni, de nem engedett el.
Reméltem, ez csak a segítőkészségének megnyilvánulása, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, és nem akar semmi mást kihozni ebből a helyzetből.
-Zel, elengednél? -kezdtem el lefeszíteni magamról a kezeit, de nem jártam sikerrel.
-Nem.. Olyan jó illatod van! -bújt bele a lila hajzuhatagba, majd egy nagyot sóhajtott. A kilélegzett levegő a nyakamhoz érve ismét elérte, hogy az egész testem libabőrös legyen.
-Szerintem ez egyáltalán nem lesz jó így... -harcoltam még mindig ellene, egyelőre szelíd módszerekkel.

A lány, tervemnek megfelelően, eléggé zavarba jött. Kicsit mintha a hideg is kirázta volna tőlem, mert elég érdekesen nézett rám.
-Szia, Zel!-válaszolta kicsit furcsán. Valószínűleg emlékezett még arra mi történt köztünk 10 évvel ezelőtt, én sem felejtettem el. Ekkor ugrottam arrébb, de amint megláttam, hogy éppen összeesne azonnal visszasonidoztam és megtartottam, de ezúttal már átkaroltam és a fejemet is a vállára helyeztem, majd gyönyörködtem az finom illatában. A lány megpróbált szabadulni az ölelésem alól, de hiába, túl erősen feszítettem hozzá a karjaimat.
-Zel, elengednél?-ekkor már a kezemet próbálta lerántani magáról, de ezzel sem járt sikerrel.
-Nem.. Olyan jó illatod van!-válaszoltam, miközben bele túrtam magam a hajzatába, vettem egy jó mély levegőt, hogy még jobban érezzem az illatát, majd kifújtam, ettől Naito ismét libabőrös lett.
-Szerintem ez egyáltalán nem lesz jó így...-mondta miközben még mindig próbált ellenkezni, de ekkor valami olyan különös szagot ismertem föl rajta, ami nem tőle származott.
-Puno?!-tettem föl neki hirtelen a kérdést, a régi Arracar ismerősömre értve.-Ő lenne az új barátod.-kicsit összeráncoltam a szemöldököm, de rájöttem, hogy fölösleges hiszen már semmi közöm sincs Naitohoz...Az én hibám volt, hogy otthagytam őt, így nem volt értelme, hogy ideges legyek. Az viszont cseppet sem tetszett, hogy pont Punoval jött össze. Nem hittem volna, hogy ő képes lenne megvédeni Naitot a veszélytől, nem mintha alábecsülném őt, de mit tehetne egy egyszerű Arrancar? Mikor ezt a gondolat menetet lezavartam magamban elengedtem Naito-chant, majd egy jó pár méterrel arrébb sonidoztam.
-Elmehetsz...de csak egy feltétellel!-nyújtottam felé az ujjam.-Ha legyőzöl, akkor szabadon elmehetsz és soha többé nem foglak zaklatni!-majd egy széles mosoly hagyta el a számat.-De ha nem...ott kell hagynod Punot és ismét az enyém leszel!-erre eléggé ledöbbent, nem is csodálom, hiszen nem szokta meg, hogy ennyire el akarok érni valamit, ráadásul, hogy pont egy ilyen téttel játsszon az is kockázatos volt a számára, hiszen valószínűleg emlékezett még az erőmre, de nem terveztem, hogy túl sokat használjak ellene, mivel egyetlen karcolást sem óhajtottam rajta okozni. A karomat vissza húztam, majd elkezdtem tördelni és feszengetni külön-külön a két kezemet, hogy leadjam a kisebb feszültséget. Naito már nyúlt a kardjáért és csak várta esetleg mikor támadok. Egy határozott mozdulattal, megvetettem a lábam, majd szélsebesen felé iramodtam és a kezemet használva próbáltam neki menni, de persze csak vigyázva nehogy megsérüljön.

Eléggé elcsodálkozott azon, hogy ki a párom, de szó nélkül hagytam a dolgot, hiszen semmilyen számadással nem tartoztam felé, sőt.. Ő hagyott ott annak idején szó nélkül, így nem is várhat tőlem semmit. Mégis: annyira erőtlennek éreztem magam míg a karjaiban voltam, mint ahogyan régen. Felháborodása azonban kicsit magamhoz térített. Sikerült lábra állnom, és kicsit eltávolodnom tőle.
Ekkor elengedett, és kihívott egy harcra. Tátott szájjal álltam az "ajánlatot" hallva...
Hatalmas vigyorral nyugtázta ötletét, bennem pedig forrt a düh. Elő akartam venni a kardomat, de csak a markolatot fogtam meg: még nincs itt az ideje a harcnak. Felém indult, de még mielőtt odaért volna, ki kellett mondanom, amit éreztem.
-Azok után, hogy te hagytál ott, szó nélkül, van pofád idejönni, és efféle követeléseket vágni a fejemhez? -hirtelen megállt előttem, és a keze a vállamon pihent meg, miközben hallgatta, mit akarok ebből kihozni.- Nehogy azt hidd, csak miattad fogok harcolni! Magam miatt.. Azért a sok évért, amit végigszenvedtem, mert te le se szartad, mi lesz velem! -lassan már ordítottam, ami meglepően jól esett.
-Sajnálom, nem volt más választásom, de úgy érzem, még van esélyem nálad!
Még az eddiginél is nagyobb vigyorral az arcán felém hajolt, a haja az arcomat cirógatta. Azon törtem a fejem, mit akar, de még mielőtt a szája az enyémhez ért volna, elhajoltam előle, így csak a nyakamat tudta megcsókolni. Nem akartam bántani, sem elmenekülni: vágytam az érintésére, de tudtam, nem szabad túl sokat megengednem neki. Ezért visszaváltottam a rideg, távolságtartó stílusra.
-Jobb lesz, ha ezt most abbahagyod! -két karomat kinyújtottam, és eltoltam magamtól.- Ha harcolni akarsz, hát rajta. Várom a kezdést!

Eléggé szégyelltem magam miközben visszaemlékeztem a dolgokra. Mindent jól mondott, viszont azt mégsem köthettem volna az orrára, hogy miért hagytam el őt. Nem volt más választásom, ha megtettem volna, lehet velem jött volna és akkor viszont őt is üldöznék Aizen férgei és ezt nem engedhettem.
-Jobb lesz, ha ezt most abbahagyod!-tolt el magától miután egy csókot adtam a nyakára.-Ha harcolni akarsz, hát rajta. Várom a kezdést!-erre kicsit meghökkentem, mivel nem tudtam, hogy abban a pillanatban hogy kéne úgy támadnom, hogy ne essen semmi baja. Pár másodperc gondolkodás után végre összeszedtem magamat, majd a Zanpakutomért nyúltam. Lassan kihúztam és közben Naitot néztem.
-Fedd el...-ekkor a háta mögé sonidoztam.-Kuro Hebi!-mondtam ki a parancsszót és azonnal fekete füst vett minket körbe. Gyorsan terjedt és most még a szél sem fújt, így ezt most nem zavarhatta meg a természet. Kinyújtottam a nyelvem, hogy ,,lássak", mivel a szemeimre már nem hagyatkozhattam. Viszont Naito test melegét éreztem, hála a nyelvemnek, valamint minden egyes levegő vételét is hallottam, sokkal nagyobb esélyem volt így. Viszont azt még mindig nem tudtam miként támadjak. Általában elég brutális módon véget vetek egy harcnak, de most nem tudtam mit tenni. Nemcsak, hogy az ellenfelem nő volt, de még ráadásul Naito ellen küzdöttem.
~Ejj...Most mi a szart kezdjek?~tettem föl magamban a kérdést, majd újra gondolkodni kezdtem. Megállapítottam, hogy Naito miként tudna támadni, majd miután kerestem magamnak egy jó szöget, megpróbáltam eltalálni olyan pontokon az ujjammal, ahol esetleg kicsit lebénulhat.

Végre sikerült rávennem a támadásra. A fekete füst ellepett minket, és én semmit sem láttam. Megpróbáltam kiterjeszteni az érzékeimet, de annyira sűrű volt, hogy nem tudtam rajta áthatolni. Reméltem, hogy még mindig mögöttem van, hiszen egy jól irányzott támadás végezhetne velem.
~Még nem kellene előhívnom a resurreccionomat, pedig a szétesésem most jól jönne! -gondolkoztam, miközben még mindig nem láttam semmit. Ekkor azonban apró nyomást éreztem a nyakamon és elájultam.
Mikor feleszméltem már sehol sem volt a fekete füst, csak Zelt láttam felém tornyosulni.
-Ez nem volt szép húzás tőled! -próbáltam meg felülni, de még kicsit szédült a fejem.
-Te akartál annyira harcolni. -nevetett, amikor belekapaszkodtam a felsőjébe, nehogy elvágódjak.
-Kössz... -egyenesedtem ki.- Folytathatjuk!
-Ha ragaszkodsz hozzá! -hallottam a hangot mögülem.
Egy gyors sonidoval távolabb kerültem, mielőtt esetlegesen újra ködöt varázsolna, vagy elájulnék. Felemeltem a kardom, és nekiindultam. Szerencsére ő is elő tudta venni, mielőtt belemélyesztettem volna a testébe. Hangos sikollyal csattantak össze, én pedig ráfeszítettem egész testemmel, így újra egymás előtt voltunk, alig néhány centi választotta el a fejünket.
-Szóval, elmondanád végre, miért tűntél el olyan gyorsan és szótlanul? -vicsorogtam rá, amitől láthatóan megszeppent.
Hátrébb sonidozott én pedig vártam.

A támadások egytől-egyig hatásosak voltak, talán túlságosan is, mivel a füst ellen szegénykém semmit sem tudott tenni, valamint a bénításos támadások is olyan jól sikerültek, hogy nemcsak lebénult, de még egy kis időre el is ájult. Nem tudtam mit tenni azonnal elkaptam, mielőtt beverné a fejét, vagy bármi más testrészét és óvatosan leraktam a földre. A füstöt vissza vontam és kicsit lehevertem elszívni egy szál cigit, miközben azon elmélkedtem, hogy tényleg érdemes volt-e otthagyni Naitot és átmenni a Soul Societybe.
~Nem ezzel nem lehetnek kétségeim, hiszen gyűlölöm Aizent, az aljas terveit és a céljait is. De mégis lehet jó lett volna, ha magammal vittem volna Naitot is. ~elmélkedtem magamban, ránéztem a lány szép arcára, olyan édes volt most is, mint régen... Eléggé bedepiztem ezen a dolgon. Egy-két könnycseppet is elhullajtottam, de gyorsan föleszméltem, mivel én nem vagyok az a depressziós fajta. Fölálltam, mert már éreztem, amint a lány ismét visszanyeri az eszméletét.
-Ez nem volt szép húzás tőled! -próbált meg fölülni, sikertelenül, mivel még nem tért teljesen magához.
-Te akartál annyira harcolni. -nevettem egyet, elfeddve mit is éreztem az előbb. Mert nem lett volna kedvem kitálalni neki. A lány megragadta a felsőmet, hogy sikeresen fölkászálódjon, majd végül egy kis szédelgés után sikeresen kiegyenesedett.
-Kössz...Folytathatjuk! -szólt, amihez viszont egyáltalán nem volt kedvem. Még nem is harcoltam vele igazán, de az előbb is kidőlt, nem hiszem, hogy nagyon folytatni kéne ezt, de talán, ha továbbra is vigyázok rá, akkor nem okozok rajta nagy sérüléseket.
-Ha ragaszkodsz hozzá! -mondtam, mikor már rég a háta mögött voltam, egy sonido segítségével. Naito is egy sonidot használt, hogy nehogy ismét, esetleg valami olyasmi történhessen vele, mint az előbb. Majd felemelte a kardját és nekem jött. Én még kivárva míg elér hozzám, kivontam a kardomat és egymást taszítottuk, bár én nem használtam hozzá sok erőt, de éreztem, hogy ő viszont elég sok erőt fejt bele. A fejünk már szinte csak centikre volt egymástól.
-Szóval, elmondanád végre, miért tűntél el olyan gyorsan és szótlanul? -vicsorgott rám, én pedig a rideg tekintetről átváltottam, a megszeppentre, mivel már megint ezt hozta föl. Végül a lány hátrébb sonidozott és feltehetően a válaszomra várt.
-Hát legyen elmondom...Először is tudnod kell, hogy nem azért tettem, mert már nem szerettelek...Épp ellenkezőleg, azért tettem mindent ahogy, mert szerettelek és nem akartam, hogy bajba kerülj, vagy megsérülj. -a lány ezekre a mondatokra kicsit meglepődött, de én csak továbbra is folytattam. -Sohasem voltam hű követője Aizennek, bármeddig is vittem mellette, soha nem öltem Shinigamit és nem bántottam ártatlanokat...De az ő céljai ezt mind felborították volna és ez nekem nagyon nem volt ínyemre. Ezért úgy éreztem, hogy ott kell őt hagynom és segítenem kell a Soul Societyt, csak egy gond volt...Nem tudtam dönteni, hogy mi legyen veled. Elakartalak volna vinni magammal, de ha ezt megteszem, lehet te is üldözött sorsa kerülnél, pont úgy, ahogy én és ezt én nem kívántam neked. Inkább biztonságban tudtalak Las Nochesben, habár tudtam, mi lesz ennek a következménye... Miből gondoltad mégis, hogy már nem szerettelek?! -kiáltottam föl, ismét kimutatva az érzelmesebb oldalam, de gyorsan letöröltem a könnyeket.

Még soha nem láttam ennyire maga alatt. Bármennyire is próbálta tartani magát, ismertem annyira, hogy lássam a szemében, mennyire bántja a dolog. És amiket mesélt.. Nem tudtam hova rakni a dolgokat. Az elmúlt években mindig is úgy hittem, önszántából hagyott itt, mert nem kellettem neki. Sokáig nem is akartam életben maradni, de végül sikerült túljutnom rajta. És most megint nem értek semmit.
-Ha szerettél volna, elmondod, miért nem maradsz velem, ha már minden áron itt akartál hagyni. Szerinted nem értettem volna meg? Ennyire ostobának nézel? -dühöngtem kínomban, hiszen mégsem kezdhettem el sírni 10 évvel ezelőtti dolgokon.- Talán voltam annyira épelméjű, hogy el tudjam dönteni, mit akarok... -bámultam a földet.
Egyszerűen nem akartam felfogni, hogy ennyire óvni akart, és emiatt hagyott el. Mindig is szükségem volt arra, hogy lássam, mi miért történik.
-Túl sok mindent kellett túlélnem ahhoz, hogy csak így meg tudjak neked bocsátani. -néztem fel rá, bár tudtam, könnyes a szemem, és biztosan észre fogja venni, de nem érdekelt.
-Sajnálom, ami történt, de hidd el, ennél te sem tudtál volna jobb megoldást kitalálni! -nézett egyenesen a szemembe.- Hát nem érted, hogy csak téged akartalak megvédeni? -kelt ki ismét magából, de most nem hagytam magam elérzékenyedni.
Meg akartam leckéztetni őt. Pontosabban tudatni akartam vele, mennyire nem vagyok védtelen fruska, na meg azt is a szemére akartam vetni, hogy félreismert bizonyos téren. Bármit képes lettem volna megtenni érte, és ezzel ő is tisztában volt. És a lehető legrosszabbkor hagyott el... Már éppen ott tartottunk, hogy összeköltözünk, erre ő lelépett. Nagyon mérges voltam rá, de fájt is a dolog. Még mindig...
-Azzal többre mentem volna ha velem maradsz! -keltem ki magamból, és ismét felé rontottam, küszködve a könnyeimmel.

Ez már nem is igazán harc volt, hanem inkább kezdett már lassan a múlton való rágódásból álló érzelmes vitává fajulni. Nem akartam, hogy ezek ismét előtörjenek, de muszáj volt.
-Ha szerettél volna, elmondod, miért nem maradsz velem, ha már minden áron itt akartál hagyni. Szerinted nem értettem volna meg? Ennyire ostobának nézel? -kiabálta a képembe, de még mindig csak üres tekintettel álltam ott.
-Nem erről van szó... -suttogtam halkan.
-Talán voltam annyira épelméjű, hogy el tudjam dönteni, mit akarok...
-... -hallgattam továbbra is, de már kezdtem felőrölni magam a folyamatos szemre hányások miatt, minél többet beszélt róla a lány, annál jobban éreztem, hogy mindjárt szét vet valami.
-Túl sok mindent kellett túlélnem ahhoz, hogy csak így meg tudjak neked bocsátani. -nézett föl rám és ekkor megpillantottam könnyes szemeit, amitől végképp összeomlottam.
-Sajnálom, ami történt, de hidd el, ennél te sem tudtál volna jobb megoldást kitalálni! -néztem közvetlen a szemébe, hátha végre hisz nekem. -Hát nem érted, hogy csak téged akartalak megvédeni?
-Azzal többre mentem volna ha velem maradsz! -szólt ismét ő is kikelve magából, de már nekem is jött volna. Egyszerűen kivédtem a támadást, viszont az eléggé megviselt állapotban ellenlöketet nem bírtam már kinyomni magamból, így lassan eltolt magával egy-két métert. Majd végül összeszedtem magamat és megvetettem a lábam.
-Megmondtam...Sajnálom...Mit akarsz még mit mondjak neked? -néztem rá, de ezt már elhatározottan. -Igen, én tehetek erről, de ha csak egy kicsit is szeretsz még megérted... -szóltam, majd a pengénél fogva fölemeltem a fejemig a lányt, mélyen a szemébe néztem amivel remélem tudattam, hogy nem akartam rosszat és a javát szerettem volna csak. Majd miután megvolt ez a ,,szemeződ" dolog, gyorsan észbe is kaptam. -Nah...még életemben, nem volt ilyen, hogy nem mosolyogtam ennyi időn keresztül. -mondtam, majd finoman hátrébb löktem a lányt. -Akkor folytassuk! -kiáltottam és megindultam felé, habár nem is a teljes erőböl, de támadtam, hogy esélyt adhassak neki, hogy megmutassa mire is képes.

Úgy döntöttem, elég volt a múlt bolygatásából, ideje a jelenre koncentrálni és a harcra. Bár még mindig úgy éreztem, azzal a nézéssel képes lenne manipulálni, de hamar elhessegettem ezt a gondolatot, hogy még véletlenül se hagyjam magam.
-Már teljesen mindegy, mit érzek, és mit nem. -feleltem halkan, miközben hátrébb lökött magától. Végre sikerült megszabadítanom az elmémet a felesleges emlékektől, így újra tiszta fejjel tudtam gondolkozni.
-Akkor folytassuk! -hangzott az erőteljes válasz, és felém indult.
Kardjaink ismét fémes sikollyal csattantak össze, és néhány támadás-védekezés után hátrébb sonidoztam. Energiát gyűjtöttem, majd felé lőttem.
-Bara! -indult útjára a gömb, persze nem találta el.
-Látom, te tényleg komolyan akarsz harcolni! Rendben! -mosolyodott el, és felém rontott.
Sonidoval mögé kerültem, és belevágtam a bal vállába. Nem volt mély a seb, de legalább sikerült bevinnem egy pontot. Ismét elé kerültem, és támadtam.
Felesleges lenne szépíteni a dolgon, revansot akartam venni a szenvedéseimért.
Először is meg kellett egy kicsit törnöm a figyelmét, hogy kellőképp el tudjam venni a kedvét a harctól.
Ismét hátráltam, majd megfordítottam a zanpakutom.
-Oroshi uta! -vágtam bele a tenyerembe, és vártam a hatást. Mikor már meglehetősen rossz állapotban volt, abbahagytam az éneklést. A földbe szúrtam a zanpakutom, és halkan elmormoltam a támadásom.- Estrella fugaz! -lőttem el a sárga csillagokat Zel felé.

A kardok újra összekoccantak, majd azonnal sorozatos támadásba kezdtem, az ellentámadásokat is könnyű szerrel hárítottam, így kicsit csalódott voltam, mert így nem lesz képes legyőzni, de még megsebezni sem. Majd hirtelen egy sonidoval hátrébb került és egy Barat lőtt ki felém. Nem voltam túlzottan beparázva. Barával ugyan az én bőrömet fel nem lehet sérteni, de inkább kikerültem, csakhogy elhitessem vele, hogy kicsit előnybe van velem szemben.
-Látom, te tényleg komolyan akarsz harcolni! Rendben! -kiáltottam egy mosoly kíséretében, majd felé rohantam. Egy újabb sonidoval mögém került és a bal vállamba vágott bele. Ez sem hatott meg inkább csak tovább vigyorogtam.
Majd elém került és megint egy pár métert hátrált. Egy általam jól ismert technikáját használta.
-Oroshi uta! -mondta, majd belevágott a tenyerébe. Tudtam, hogy most mi fog következni, de ezek szerint azt elfelejtette, hogy rám az e fajta dolgok nem hatnak, ugyanis magam is képes vagyok különleges hangok kiadására, csak az sokkal rosszabb.
Ennek ellenére, hogy szinte semmit sem éreztem, elhitettem vele, hogy igenis meglehetősen hat rám az éneke. A kezeimet a fülemhez tettem és direkt megvágtam belül, hogy lássa, hogy elérte a hatását. Majd egy kicsit fura támadást alkalmazott. -Estrella fugaz! -ezt nem ismertem, így nem is kívántam megismerkedni vele. Egy gyorsa sonidoval kikerültem a csillagokat és Naito elé kerültem.
-Csak vicceltem... -ragadtam meg a kardját. -Még csak meg sem éreztem. -vigyorogtam az arcába, majd a kardjánál fogva hajítottam el több méterrel arrébb. Gondoltam először megmutatom milyen, ha én támadok Baraval és hanghatásokkal. Széttárva az ujjaimat nyújtottam ki a kezemet magam elé és minden ujjamból kilőttem vagy öt Barat. Ha el is találja valamelyik különösebb kárt úgysem okozhatnak. Majd miután megvártam míg észhez tér, én is ,,éneket" vetettem be, pontosabban a sikolyomat, ami nemcsak borzalmas érzéseket kelt az emberben, hasonlóan Naitoéhoz, de még hallható is. A hang kirepesztette az összes közelben lévő épület ablakát is, majd míg a lány kábult volt, én ismét elé kerültem. -Akárcsak a te éneked...ez a sikoly csupán gyönyörű muzsika szó az én fülem és agyam számára. -vigyorogtam továbbra is, majd éppen összeszedte a gondolatait és megpróbált leszúrni. A támadás a mellkasom közepét érte, egészen átszúrt vele. Egy pillanatra megvoltam zavarodva, de nem kellett sok idő, hogy ismét észbe kapjak. -Mond csak...mit akarsz ezzel elérni? -vicsorogtam rá széles vigyorral, majd a kezénél megragadva ismét elhajítottam. Soha nem mutattam fájdalmat ki magamból, valójában ...nem is érzek fájdalmat, de ez azért sem esett jól, főleg az nem mikor kihúztam magamból a kardot és és egy pillanatra nem kaptam levegőt. A kardot visszadobtam a lánynak, majd kicsit jobban oda figyeltem, mielőtt újból valami ilyesmivel próbálkozik. Féloldalt fordulva vártam a lány következő reakcióját, közbe pedig azon gondolkoztam lehet elő kéne vennem a másik karomat.

Mereven bámultam magam elé; pontosabban a velem szemben álló ex-espadara, aki ellen mit sem értek a támadásaim. Tudtam, hogy erős, de nem hittem volna, hogy ennyire hatástalan minden egyes mozdulatom. Mielőtt bármit is tehettem volna, elhajított, mint egy ócska rongybabát és az aszfalton landoltam. Bara-áradat közeledett felém, amiket sonidokkal próbáltam elkerülni. Sajnos a hangja nagyobb falat volt, nem tudtam kitérni előle. Az üveglapok rettenetes hanggal hulltak milliónyi darabokra, az én fejem pedig egyenesen szét akart robbanni. "Szerencsére" csak enyhén elkábultam, de mikor magamhoz tértem, ő már előttem okoskodott. Nem haboztam, a kardommal átszúrtam a mellkasát. Ami ezután következett, álmomban sem gondoltam volna...
Eldobott magától, és egy laza mozdulattal kihúzta magából a kardom, majd felém dobta. Nyílt sebe volt, de tudomást sem vett róla.
-Le akartalak győzni, de úgy látom, nem lesz ilyen egyszerű! -motyogtam magam elé.
Nem értettem, mi történt. Elkerekedő szemekkel figyeltem a rám pillantó férfit, majd felkeltem a földről, megragadtam a kardom, és vártam egy percet, hiszen megmozdult. A második kardja felé nyúlt, ami semmi jót sem sejtetett. Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam felé, kardomat magam előtt tartva, és próbáltam megakadályozni, hogy egy újabb támadást intézzen ellenem. Sajnos elkéstem, már egy kasza alakú kard emelkedett elém, és fémesen csillogott gazdája kezében. Zel szokás szerint vigyorgott, de most tudtam, azért teszi, mert szinte megnyerte a küzdelmet. Bár még nem hívta elő az igazi alakját, de ha ennyire "sebezhetetlen", nem sok esélyem van. Mégsem adhatom fel, egy arrancar a végsőkig harcol, akárki is az ellenfele.
Újra elindultam, miközben barát gyűjtöttem magam előtt, közben pedig megidéztem a hierromat. Az agyam azonban már más támadáson járt... Egy füst ellen nem sok mindent tehet.

Elnézést, de ezt a tpicot szeretném befejezni, mivel se ötletem, se párom nincsen jelenleg hozzá ^^".
Yoru te döntesz, hogy a jelenlegi postokért adsz-e ryout, bár szerintem ezért nincs mit XD
Köszönöm.

Khm... Akkor... Azt hiszem, hogy a harcot lezárnak tekinthetem. Mivel azért írtatok valamit, és az oldal is majdnem betelt, így adok egy kevéske ryout is. ^^ Ajándékotok: 1000 ryou.

Gratulálok