Újabb unalmas éjszaka köszöntött rám a Vaizard rejtekben. A csendesen elköltött vacsora után, ami közben három tányér, két pohár és egy szék esett áldozatul, úgy döntöttem bezárkózom a szobámba és ma végre pihenni fogok. A Daitenshivel járó kötelezettségek mellett nem igen volt mostanában pihenésre időm. Teknősös mamuszomban csoszogva vánszorogtam be a kuckómba, azután egy precíz szaltóval vágtam egy hasast a kényelmes franciaágyba. A bútordarab rugói hangos nyöszörgéssel tiltakoztak súlyom nyomása ellen, de mégis sikeresen túlélték a becsapódást. Ásítozva kapcsoltam be a televíziót, amiben épp valami valóságshow ment. Számomra érthetetlen nyelven hablatyoltak, legtöbbször a "Dicsak, Buksi!" szóvirág hangzott el. Talán húsz percig bírtam a bámulást, utána az utolsó agysejtem is elpusztult, így jobbnak láttam szunyálni. Szerencsére ez egy pihis este, ezért nem zavarja meg semmi álmomat...
Hangos horkolásom betölti a szobát, miközben szétvetett karokkal és lábakkal húzom a lóbőrt. Elmém peremén, a valóság és az álom között lebegek, amikor egy ismerős ismeretlen lélekenergiát érzékelek. Oly' közelről, mintha csak méterekre lenne Tőlem. Viszont ez nevetséges, hisz' Hacchi akadályán nem lehet csak úgy áttörni. Ám hamarosan bebizonyosodik, hogy tévedtem. Egy férfihang zendül, megszólításából ítélve még a régi időkből ismerhetem. Acélkék íriszeim rögtön felpattannak, majd oda se figyelve mit mond a fószer, mozgásba lendülök. Szemmel követhetetlen shunpoval tűnők el az ágyról, s a szemközti falnál jelenek meg. Dotonryuut villámgyors mozdulattal rántom elő sayájából, ami az előbb említett térelválasztóra volt felrakva. A hideg acél fémes sikollyal kúszik elő tartójából. Katanám féloldalasan állapodik meg előttem, ezzel felvéve szokásos védekező állásomat.
- Ki vagy és miképp jutottál be? - rivallok rá az idegenre, míg fél kézzel a villanykapcsolót keresem. Nem telik bele pár másodpercbe, s megtalálom. Az éles fény elvakít kissé, de hamar visszanyerem látásom. Ezt követően a behatoló arcára fókuszálok. - Mi a...? Nocsak-nocsak, Villám Tamachi mit keresel itt?
Teszem fel kérdésem valódi meglepettséggel az arcomon, azonban fegyverem nem engedem lejjebb. Ez a srác Shinigami, harcolt is egyszer az irányításom alatt pár hónappal ezelőtt. Képességei ezidáig rejtve maradtak előttem, így lövésem sincs milyen technika segítségével tudott behatolni a Kidoushuu ex-hadnagya által felhúzott erőtéren belülre. Érzékeimet kiterjesztem, ezáltal alaposabban felmérem a férfit. Ereje valószínűleg növekedett előző találkozásunk óta, legalábbis ha emlékeim nem csalnak, akkor a múltkor még gyengébb volt. Igaz, ami igaz, akkor még én sem tartottam azokban a magasságban, mint most. Tekintetem összeszűkül, ahogy a halálisten képét fürkészem. Kíváncsi vagyok, miért állított be ilyen későn és ha már itt volt, miért nem ölt meg álmomban. Seiretei egyik nemesi családjának sarja, talán a büszkesége nem engedte megtenni. Viszont kétségtelenül a Gotei 13 kutyája, ezért óvatosnak kell lennem. Yukezo nem tett eddig fenyegető mozdulatot, de a kezében tartott kard arra késztet, hogy felkészüljek egy esetleges összecsapásra. Lehetőség szerint nem akarom megölni, legfeljebb megsebesítem, ha arra kerül a sor. Megpróbálok fenyegetően nézni, ami talán veszít erejéből, amikor észreveszi majd a teknősös mamuszt.

Hamar tudtomra adja, hogy nem harcolni jót. Legalábbis egyelőre még nem tervezi az összecsapást. Az ajándékcigit gyors mozdulattal kapom el a levegőben, azután ujjaim közé forgatom, végül a számba lököm. Katanám lejjebb ereszkedik, de még mindig nem rakom el. Túlságosan paranoiás lettem az utóbbi pár hónap alatt, figyelmemet sosem engedhetem lankadni. Még most is, miközben meggyújtom a márkás dohányrudat, érzékeim figyelik a shinigami minden egyes rezdülését. Ahogy Seiretei szóba kerül, arcomon gúnyos mosoly árnyéka játszik, míg hosszú sávban kifújom a füstöt. Természetesen, most is beindult a gépezet, mint mindig, amikor olyan dolog történik, ami nincs a Gotei 13 ínyére. Egyértelmű volt, miszerint el fogják tusolni a dolgot, hisz' biztos rendült volna a tisztek bizalma, ha megtudják mennyire sebezhető is Soul Society. Kérdése váratlanul ér, úgy tűnik semmit nem tud a Vaizardokról. Talán azt hiszi, ez is egy olyan fajta szint, mint a Bankai? Akkor hamar fel kell világosítanom, mert ez nem ilyen egyszerű. Megadó sóhajjal nyomom el az egyik cserepes virágba a csikket, miközben arra gondolok, hogy kapni fogok a pofámra, amiért a lakókörletben bagóztam. Védőburkos megjegyzésére csupán hitetlenkedve vonom fel egyik szemöldökömet. Mióta itt vagyok, s szerintem még előtte se fordult elő hívatlan vendég érkezése.
- Érdekes, ha így gondolod. - kezdek bele halkan, míg leemelem Dotonryuu sayáját és visszatolom belé a fegyvert. - Az általam ismert legjobb Kidoumester készítette el ezt az akadályt, aki olyan trükköket tudd, melyekről én is csak találgatni tudok. - szúrós pillantást lövellek felé, amikor megemlíti a távozás lehetőségét - Persze, utána meg forgolódjak álmatlanul, mi?
Zsörtölődve kezdek el készülődni, miután lassú léptekkel az egyik ruhásszekrényemhez csoszogtam. A teknősös mamusztól rövid úton megszabadulok, helyét egy kényelmes tornacsukának adja át. Rövid időn belül már farmerben és fekete, hosszú ujjú felsőben feszítek. Persze felvehettem volna azt a különleges uniformist is, ami egy meglazult padlódeszka alatt rejtőzik, de erre az alkalomra ez a viselet is tökéletesen megfelel. Jó ötletnek tartom a távozást, így hamarosan már laza shunpoval száguldunk Karakura városának kihalt utcáin. Egy ideig csend honol kettőnk között, azután elhangzik egy újabb kérdés, amit a menetszél folytonos süvítése mellett is tisztán hallok. Hirtelen torpanok meg, ezzel nagyobb füstfelhőt húzva az égen. Tudatlansága már-már fényesen világít az éjszakában. No, nem mintha elítélném ezért, hiszen shinigami. Ugyanolyan agymosott, mint amilyen én is voltam halálisten koromban. Nemesi vére is kiütközni látszik, mert csak a hatalom érdekli. Pedig értesüléseim szerint nem sokkal az árulásom előtt lett a Tamachi ház feje. Érdekes, hogy fajunk egyfolytában a nagyobb erőt hajszolja. Megvárom, amíg Ő is megáll, csak azután kezdek válaszadásba. Tekintetem fakóvá és töprengővé válik, régi emlékek peregnek le ismét az elmémben.
- Szóval az érdekel milyen hatalommal bír az, aki Vaizard lesz? - kérdezek vissza közönyösen, majd íriszeim ismét Yukezo arcára fókuszálnak. - Szinte felfoghatatlan nagyságú ez az erő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy több kapitánnyal is elbírtam gond nélkül. Tökélyre fejlesztettem képességeimet, s ezt követően átléptem határaimat. Egyszerre tudom használni halálisteni adottságaimat és lidércek erejét. Viszont eme létnek is megvannak a saját hátrányai. Kitaszítottá válsz, hisz' nem vagy se shinigami, sem pedig hollow... Nem magunk választottuk ezt az ösvényt, de ha már így történt, kihasználjuk a lehetőségeit.
Mindig is úgy gondoltam erre a létre, mint egy áldott-átkozott adományra. Oly' magasságokba tudok eljutni általa, melyekről még csak álmodni se mertem zöldfülű koromban. Ingerülten sóhajtok fel, szeretném már más irányba terelni a beszélgetés fonalát. Sosem tudtam kötöttségek nélkül beszélni erről a témáról, hiszen maszkossá válásom után még több hónapig a Gotei 13-ban szolgáltam, így megtanultam mi is az a titoktartás. Úgy döntök szüneteltetem a beszélgetést, s inkább újra villámtáncra kapcsolok, ezáltal hamarabb érhetünk Urahara boltjához.

Ugyan már mondta előbb is, de csak most jut el az elmémig a tény, miszerint egy újabb taggal bővült a Vaizardok csoportja. Ködös gondolataimban kutatok a név tulajdonosának arca után, azonban sehogy nem ugrik be egyetlen Mayának hívott nő képe sem. Régi emlékeim között Shoko hangja visszhangzik, amint új hadnagyáról mesél az egyik kapitányi gyűlés után. Megrázom a fejem, lassan visszatérek a jelenbe. Nos, nemigen számít, hogy ismerem-e az említett hölgyet. Szavaira egyetértő bólintás a válasz, miközben tovább suhanunk magasan Karakura utcái fölött. Érdekes gondolat; meg akarja gyógyítani a barátnőjét. Ámbátor egyértelmű, ha lenne gyógymód, akkor már rég megtalálták volna azok, akik régebb óta maszkosok, mint én vagy az előbb említett lány. Sikerült szinte teljesen kiismernem az erőmet, s hamar rá kellett jönnöm, hogy a bennem élő hollow túlságosan is a részemmé vált. Valószínűleg nem lehet olyan módon megszabadulni Tőle, ami után a test tulajdonosa is életben marad. Hallottam pletykákat régebben, amelyek szerint Seiretei fejesei képesek elvenni egy shinigami képességeit, viszont valószínűleg a lidérc erőktől megszabadítani valakit nem olyan egyszerű. Ráadásul jobb megtanulni együtt élni vele, hisz' rengeteg előnye is van. Némán tettük meg az út további részét, majd hirtelen megpillantottuk Urahara boltját. Yukezora bíztam a dolgok intézését, én csak csendes megfigyelőként álldogáltam a háttérben. Egy intéssel köszöntem az ex-shinigaminak, miközben a Tamachi sarj már el is tűnt a földalatti terembe vezető lejáratban. Fáradt sóhaj szakad fel mellkasomból, míg én is utána ugrom. Régi ismerősként köszönt a helyiség, melynek közepén Yuke már elő is húzta katanáját. Jobbnak látom nem húzni az időt, így én is hasonlóképp teszek.
- Nos, úgy gondolom, illő lenne ha én támadnék először, hiszen mégis csak Te rángattál fel éjnek évadján, így gondolom már letudtad a bemelegítés szakaszát. - szólalok meg halkan, fegyveremet magam mellett pörgetve. Hirtelen shunpora kapcsolok, s máris az ezüsthajú férfi előtt jelenek meg. Acélkék íriszeim vészes villanással kísérik fénylő pengém útját, mely a shinigami hasa felé száguld egy döfés formájában. Nincs benne túl nagy erő, egyelőre csak felmérem milyen szinten is áll. Elegáns fordulattal lépek ki oldalra, mert biztos hárítja ezen támadásomat. Tornacsukám talpa könnyedén siklik a poros, laza talaj fölött. Kisebb félkört rajzolok bal lábammal, azután megpróbálom könyökkel hátba vágni Yukét. Ebbe azért már nagyobb erőt adok, hogy érezze: komolyan veszem harcunkat. Apró kombóm után méretesebb szökkenéssel lépek arrébb, kardomat féloldalasan magam elé húzva. Ismerem a Zanjutsu minden trükkjét, s tudom milyen módon tanítják vívni a halálisteneket. Szerencsére már régebb óta vagyok ezen a pályán, így sikeresen kifejleszthettem egy egyedi vívóstílust, amivel még meglephetem a srácot. Lélegzetvételnyi szünetet hagyok ellenfelemnek, aztán ismét akcióba lendülök. Jobbom mutatóujjának végébe reiatsut koncentrálok, majd mikor már elegendő energia áramlott bele, fennhangon elkiáltom magam.
- Hadou 73: Souren Soukatsui! - zengő parancsom hatására két égszínkék energiagömb robban ki a már előbb is említett testrészből, amik ezt követően elmosódva száguldanak Yukezo felé. Erős technika, habár valódi erőmnek még a negyedét sem fektettem bele. Most a shinigami köre jön, s jobban teszi, ha gyorsan kitér az ikerlótusz útjából, különben még kormos lesz nemesi köpenyének alja.

Ahogy számítottam is rá, ütésemet már nem tudta védeni. Sikeresen beszorult a levegő mellkasába, azonban hamar túlteszi magát a pillanatnyi sokkon, s légzése rögtön visszaáll a normálisra. Alapképzés, első óra. Sose ess pánikba! Jól megtanulta ezt, így máris a Soukatsuimra terelődik figyelme. Karjáról letekeri a fáslit, így láthatóvá válik számomra a fekete, elszenesedett hús. Jobb szemöldököm kissé felemelkedik, ám más reakciót nemigen csal elő belőlem a brutális sérülés látványa. Volt már nekem is ilyenem, sőt egy alkalommal egész bal karomtól meg kellett szabadulnom. Ezzel az előkészülettel biztos valami nagyobb durranást készít elő, de előbb jöhetne már a kitérés. Elmosódva, ám még mindig jól látom mozdulatát, amivel elsiklik az energiagömbök alatt. Kissé lassít a tempón, aztán ismét felgyorsul. Kidouja zúgva száll felém, míg Ő gyorsaságát kihasználva mögé kerül. Az idő lelassulni látszik, amint agyamban mozgásba lendülnek a fogaskerekek, s tizedmásodpercnyi idő alatt elém tárják a lehetséges menekülési útvonalakat. Arcomon hamiskás mosoly tűnik fel, majd rögtön elkezdem tervem megvalósítását. Ahogy a Byakuray veszélyes közelségbe kerül, reiatsut koncentrálok a bal kézfejembe, míg közben katanámat függőlegesen a hátam mögé kapom. Hallom az acél fémes sikolyát magam mögül, ami tökéletes aláfestésként szolgál következő parancsomnak.
- Bakudou 39: Enkosen! - a technika nevének kimondása után ezüstkéken izzó energiapajzs jelenik meg előttem, azután rögtön enyészetté is lesz, amikor belecsapódik a négyes szintű Hadou. Oda sem figyelve fordulok ismét ellenfelem felé, fegyverének élét elcsúsztatva a sajátomon, így lökve azt biztonságos távolságba. Úgy tűnik átváltunk vívásra, hisz' ezt követően csak kardcsapásokkal próbálkozik. Könnyedén térek ki a szúrások és vágások elől, épp csak egy kicsit változtatva a támadások irányán. Nem pocsékolok felesleges energiát az elsőhöz hasonló cifra kipördülésre, hanem apró lépésekből és csúszásokból álló koreográfiát mutatok be. Hiszen ez is csak egy tánc, annyi a különbség, hogy itt egy-egy rossz lépés akár az életünkbe is kerülhet. Dotonryuu ezüst csillogással járja körülöttem halálos keringőjét, s oly' gyorsasággal csap le, akár egy kobra. Yukezonak nehezére esik minden döfésemet és csapásomat hárítani, ám valahogy mindig sikerül megúsznia komolyabb sérülés nélkül. Átszellemült kifejezéssel az arcomon ismétlem meg kombinációimat, mindig más-más irányból támadva. Nem hiába voltam a Gotei 13 egyik legjobb kardforgatója és ez a képességem nem veszett el lelépésemtől. Hamarosan kezd monoton lenni a küzdelem, ezért muszáj vagyok felrázni valamivel. Gyorsan pörgetem át magamban technikáim tárházát, s máris kiválasztok egyet. Gyors szaltóval térek ki egy esetleges támadás elől, aztán újra koncentrálom lélekenergiámat.
- Hadou 29: Aka Fenikkusu! - kiáltom el magam, amint kijövök a félfordulatból, ennek köszönhetően tenyeremből tűztenger tör elő, ami végül egy kisebb főnix alakját veszi fel, mely hangos sivítással veti magát a shinigami felé. Vidáman nézem a madárka perzselő útját, míg megpróbálom lerázni a kezemen maradt lángnyelvecskéket. Mindig az volt a bajom ezzel a technikával, hogy a haori könnyen lángra kapott tőle. Viszont most nincs rajtam semmi buggyos cucc, így ez az eshetőség kilőve. Pár méterrel a föld felett lebegve várom ellenfelem következő lépését, teljes nyugalommal. Van egy olyan érzésem, miszerint Yuke még nem fedte fel előttem összes lapját és még tartogathat számomra meglepetést.

Akár egy megkergült légy, úgy futkározik Yuke körbe-körbe a helyiségben. Kétségtelen, hogy nem akar közelebbi ismeretségbe kerülni a lángoló főnixszel. Pedig tüzes kis pipi, de hát Ő tudja. Addig rohangászik, amíg sikeresen felém vezeti a kidout. Érdekes ötlet, habár velem szemben hatástalan. Kitérhetnék oldalra, ám azzal energiát pocsékolnék. A madárkában amúgy is csak minimális mennyiségű reiatsu kering, talán még puszta kézzel is meg tudnám semmisíteni. Viszont ebben nem vagyok biztos, így inkább katanámat emelem magasabbra. Amint kellő közelségbe ér, egy magabiztos csapással kettészelem a Hadou, ami semmivé foszlik. Elégedett bólintással nyugtázom teljesítményemet, miközben Yukera pillantok. Magában motyog valamit,a mit nemigen hallok, azonban következő mondata máris érthetően száll felém, míg lepattintja lábairól a kontrollt. Arcomon nem látszódik meglepettség, csupán Dotonryuu markolatát fogom erősebben. Hamarosan lélekenergia-növekedés megy végbe, ahogy Tamachi előhívja Zanpakutoujának Shikai alakját. Hallom a hangrobbanást, látom a villanást, de jelenlegi szintemen nem vagyok képes semmit tenni. Oly' fejlett reflexeim most cserben hagynak, hisz' nem tudok olyan valamit követni, ami nem is ezen dimenziónak a része. Pislantani sincs időm, viszont már érzem az acél érintését a nyakamon. Pengéje a bőrömnek nyomódik, de nem képes elvágni azt.
- Gyors vagy, ez bizonyos. - szólalok meg, miután fülembe suttogta kijelentését. Követhetetlen mozdulattal ragadom meg kardjának pengéjét, aztán folytatom mondandómat. - Ám mit sem ér a sebesség, ha nincs hozzá kellő erő! Száguldozhatsz napestig, akkor sem tudnál ártani nekem.
Szavaimat gúnyos mosollyal toldom meg, s szabadjára engedem energiáim egy részét. Ezüstkéken izzó aura dereng fel körülöttem, miközben meghallom a fiú Zanpakutuojának sikoltását. Szinte érzem, amint az élettelen vas vonaglani kezd a markomban, így inkább elengedem, mielőtt még végeznék vele. Könnyed shunpoval lépek el a srác elől, katanám lazán a lábam mellett pihentetem. Mivel előhívta Zanpakutuoja első szintjét, így illő nekem is hasonlóképpen válaszolnom. Fegyverem függőlegesen magam elé emelem, azután reiatsut kezdek koncentrálni a fényes pallosba. Ragyogó fehér fény öleli körül, míg elengedem a markolatot és halkan elsuttogom a parancsszavakat.
- Me ga sameru, Dotonryuu! - hangom suttogva csendül,aláfestésként a terem felkavarodó homokjának zaja szolgál. Kisebb tornádótölcsér alakul ki pengém körül, aminek köszönhetően rejtve marad a belsejében végbemenő átváltozás. Nem telik bele pár másodpercbe, és máris előttem tündököl a Shikai alak. Durván faragott sziklapenge, mely nehéznek látszik, ennek ellenére oly' könnyeden tudom forgatni, akár egy tollpihét. Sebességem is megötszöröződött, így már kevesen képesek felvenni velem a versenyt.
Vállam fölött hátrapillantok Yukera, majd rögtön támadásba lendülök. Alig kavarodik fel a por a lábam alatt, de én máris a shinigami felett vagyok, egy keresztvágással próbálva kettéhasítani. Elmosódott foltként vagyok érzékelhető csupán, amikor a csapás után kitérek balra, térdeimet behajlítom és egy lábsepréssel próbálkozok. Direkt a térdhajlatát célzom, hogy ha nem is esne össze, akkor is kellőképpen lelassítsam. Mostanra szemmel követhetetlenné vált küzdelmünk. Suhintások, dobbanások és az acélon elcsúszó acél morbid muzsikája hallatszik csak. Ezen a szinten már nincs szükség külön odafigyelésre, csupán a reflexek nyers reakcióit fordítjuk le a harc nyelvére. Izmaim minden egyes döfésnél még feszülnek, aztán könnyedén ernyednek el, amint védekezésre kerül a sor. A férfi saját erejét fogom ellene fordítani, ám még várok a megfelelő alkalomra. Kíváncsian várom reakcióját, közben állandó készenlétben tartom magam, arra az esetre, ha egy gyors villámtánccal helyet kellene változtatnom.

Csapás csapást követ, elmosódott háttérzajként érzékelem az acél és a kő csattanásait. Nem tudom mennyi idő telt el mióta aktiváltam a Shikait, de nem is érdekel. Zavaró tényezőként kezelem a sebességtől felkavarodott port, mely egyre csak a szemembe szitál. Azonban nincs rá időm, hogy megtöröljem lélektükreimet, amúgy sincs most a szememre szükségem. Reiatsuja fényesen világít előttem, reflexszerűen hárítom minden csapását. Pillanatnyi meglepettséggel konstalálom, amikor egy másik katanát húzz elő. Egyszerű fegyver, nincs benne semmi különleges. Két erősebb vágás, hangos kondulás. Az egyszerű edzett vas nem bírja tovább a terhelést, letört hegye csak néhány centiméterrel száll el a fülem mellett. Újabb teleport és máris a hátam mögött terem. Előző támadásom lendületét követhetetlenül fordítom következő döfésembe, mellyel a férfi gyomrát célzom. Ám ezüstszín villanó pengém csak az üres teret tudja átszántani. Villanásnyi időközönként jelenik meg, s tűnik el ismét, viszont nem tud megsebezni. Arcomon megfeszülnek az izmok a koncentrációtól, de még messze nem fáradtam el. Ajkaimon gúnyos félmosoly játszik, amikor hátrálni kezd és a lélekenergia hullámzásából máris érzem, hogy egy Kidoura készül. A fehér villám jövetele nem ér meglepetésként, azonban nem fogok kitérni előle. Bal kézfejemmel irdatlan pofont adok az energiasugárnak, mely ennek köszönhetően jó néhány méterrel arrébb ér földet, hatalmas detonáció kíséretében. A robajtól nem hallom mit suttog a hátam mögött és talán ez jelenti majd a vesztem. Hirtelen mintha megvakultam volna, majd hamarosan kitisztul a kép. Egy kereszten találom magam, megfeszítve. Mily' ironikus. Az ókori Rómában az olyan bűnözőket végezték ki így, akik a Birodalom ellen tettek valamit. Letekintve meglátom Yukezot, valamint valószínűleg a kard szellemét. Paragon kijelentésére egy kacsintással válaszolok, míg Yuke mondatára töprengő arcot mímelek.
- Valóban? - kérdezem valós kíváncsisággal, miközben lábaim alatt tűz lobban. Érzem a melegét, s az egész egy rossz boszorkányégetésre kezd hasonlítani. - Húhú, fasza... Igazi a láng, ugye? Adj némi gondolkodási időt, mielőtt „bármit" tennél velem... Okés, elég is volt. Kardod Shikaija egyértelműen dimenzió-alapú, ezért vagy képes teleportálásra. Ezenkívül ez az egész biztos nem illúzió, hisz' azt már megtörtem volna. Hatalmad körülbelül az enyém fele lehet, s a gömb belőled nyeri erejét. Ajaj, erre csak egyvalamit tudok mondani... Ban-kai!
Parancsom hatására vakító fényesség támad és szinte kirepülök a dimenzióból. Markomban máris ott tündököl Dotonryuu második alakja, kecses vívókard formájában. Pár pillanatnyi idő alatt sikerül észrevennem, hogy egyedül vagyok. Ezek szerint az Ifjú Tamachi még mindig bent szobrozik. No, sebaj. Legalább van néhány percem a pihenésre. Elgondolkodva vizsgálgatom tornacsukám olvadt talpát, s az oldaláról szó szerint leégett Converse jelet.
~Most vehetek újat...~ - fogalmazódik meg bennem a gondolat, gondterhelt sóhaj kíséretében. Hamarost egy cigarettát villantok elő zsebeim egyikéből, amit rövid úton meg is gyújtok. Kesernyés füst szál a helyiség plafonja felé, hogy ott végleg eloszoljon. Lazán támaszkodom kardomon, így várva a shinigami előkerültét. Addig úgyse tudok semmit csinálni, amíg a dimenziójában van. Ezért kényszerű várakozásra vagyok ítélve, hisz' kitudja mikor méltóztatik megint előtolni a pofáját. Lassan a bagóm felénél járok, remélem pont akkor jelenik meg ismét, amikor már elszívtam... Különben muszáj lennék fél kézzel harcolni, mert ugye dekket sose dobunk el. Reiatsum megállíthatatlanul hullámzik, tombol körülöttem, ezüstösen kék aurát biztosítva ezzel számomra.

Hamarosan ismét előbújik a dimenziógömbből, s úgy tűnik elszánta magát az utolsó lépésre. Néhány flancos beszólás után elkezdi szabadjára engedni reiatsuját. Az energia vörös és narancs fénycsíkokként materializálódik, amely körülfonja a fiút. Érzem, amint mázsás súlyok nehezednek a testemre, de ez nem tart tovább pár pillanatnál. Saját lélekenergiám tombolva kerekedik felül, így már ismét nincs gondom a mozgással. Furcsán zengő hangon szólal meg, amikor előhívja Bankaiát. Előre rosszat sejtek, ezért balomat a fejemhez emelem, ám előtte messzire hajítom a közben leégett csikket. Amint megjelenik Paragon, csettintek egyet és elhúzom tenyerem az arcom előtt. A szellemi részecskék pillanatok alatt összegyűlnek képemen, csontszínű maszkot alkotva, melyet fekete motívumok díszítenek. A hollowokéhoz hasonlatos hátborzongató ordítást hallatok, miközben Dotonryuut magam elé kapom, így védve ki a teleportálás után támadó Zanpakutuo-szellemet. Oly' erőteljes az ütés, amitől még én is megrogyok kissé, az alattam lévő talajról nem is beszélve. A masszív szikla fülsértő hanggal hasad szét, ezzel sikerül egy nagyobb krátert kialakítanunk magunk körül. Hiába tolom vissza a pengét, az mégis beleszalad a vállamba. Aranyszín szemem csupán egy pillanatra villan a felületi sérülésre, majd miután megállapítom annak elhanyagolható súlyosságát, energiát koncentrálok szabad kezem mutató- és középsőujjába.
- Cero... - ejtem ki az egyszerű szócskát, mely pusztító láncreakciót indít be. Kézfejem ezüstkéken villan, azután mindent elsöprő energiasugár csapódik ki a már előbb is említett testrészekből. Jó néhány másodpercig fenntartom a technikát, ám a vakító fényesség miatt nem tudom eltaláltam-e ellenfelemet. Végül csak megszakítom a halálsugár áramoltatását, s kiegyenesedve bámulok a füstbe. Biztos vagyok benne, hogy nem öltem meg, hisz' jelenléte még mindig jól érzékelhető. Kardommal suhintok egy nagyobbat, ezen csapás lökéshulláma talán elegendő lesz a füstköd eltávolításához. Eztán ráérősen kezdek körbe sétálni, miközben maszkomat félretolom, így ismét láthatóvá válik arcom.
- Nos, remélem elégedett vagy. - szólalok meg még mindig belső-hollowom hangján. - Ennyivel erősebb vagyok jelenlegi teljes formámban, habár reiatsumnak talán kicsivel több, mint a felét használtam ellened. Leginkább hibridnek nevezném a magamfajtát, ámbátor még így is a shinigamikra hasonlítunk jobban. Mayának pedig nem kell szégyellnie magát emiatt. Nagy dolgokat lehet véghezvinni ezzel az adománnyal, ha az ember jóra használja.
„Jóra..." Milyen vicces, hogy pont az én számból hangzik el ez a kijelentés. Mostanában sok rossz dolgot követtem el, de mindet a nagyobb jó érdekében. Legalábbis, szeretném ezt hinni. Életemnek mindig is része volt a gyilkolás. A hollowok megérdemelték a sorsukat, viszont voltak olyan áldozatok is, akik sokkal közelebb álltak hozzánk. Máig él bennem a kép, amikor minden kegyelem nélkül, hidegvérrel fejeztem le azt a bounto nőt hónapokkal ezelőtt. S miért tettem? Mert egy korrupt rendszertől ezt az utasítást kaptam. Amikor visszaszereztük a Király Szemét és én végeztem Kenshinnel, talán akkor fogalmazódott meg bennem Soul Society elhagyásának gondolata. Suke felvetette dezertálásom utáni első találkozásunk alkalmával, miszerint szólnom kellett volna a Gotei 13-nak, s közösen megoldottuk volna. Botor gondolat volt a részéről. Minél kevesebben tudnak a Dárdáról, annál jobb.
Nagyot sóhajtva térek vissza a jelenbe, harc közben nem szabadna elkalandoznom. A harcnak szerintem már vége van, de ki tudja Yukagon (Yuke+Paragon xD) miként vélekedik erről. Nem veszek fel semmi különleges védőállást, kardot markoló karom is lazán pihentetem az oldalam mellett.

Minden pontosan úgy történt, ahogy elgondoltam. Paragon képtelen dacolni elsöprő akaratommal, mely a Cero képében nyilvánult meg. Sikeresen eltaláltam a karját, ami igencsak megszenvedte a találkozást. ennek ellenére ismét támadásba lendül, s felém teleportál. Amint acélkék íriszeim rávillannak, s reiatsum megemelkedik, máris a földön van. Női arcán látom a fájdalom tükröződését, majd hirtelen már Yuke van a helyén. Bosszankodó mozdulattal teszem maszkom semmisé, ennek köszönhetően rögtön csökken a fiúra nehezedő nyomás. Végül lassan feltápászkodok, képén egy mosoly árnyékát vélem felfedezni. Kérdése nem ér váratlanul, máris megfogalmazódik bennem a válasz.
- Ez egy igen ingatag egyensúly. - szólalok meg halkan, miközben Zanpakutuom visszavált katana alakjába. - Mikor először legyőztem a bennem tomboló lidércet, akkor megmondta, hogy amint elgyengülök, átveszi az irányítást a testem fölött. Tökéletes önkontrollra van szükség az erő irányításához. Azonban mindez könnyen elérhető, ha valaki elég kitartó és eltökélt.
További mondatait egy apró bólintással viszonozom, majd a kijárat felé vesszük az irányt. Uraharától egy intéssel köszönök el, aki eközben a hozzávágott kulccsal szerencsétlenkedik. Yuke indítványát készséggel elfogadom, így pár másodperccel később már ismét a szobámban vagyok. Hamarosan a Tamachi ház ifjú feje elő is adja következő invitálását, s kérését. Valóban meglepődök, sok mindenre számítottam, épp erre nem. Hirtelen csupán csak hápogni tudok, aztán széles mosoly villan fel arcomon.
- Mi a pihe! Gratulálok! - mondom nevetve, egy vállveregetés közben. - Köszönöm a meghívást és természetesen elvállalom a násznagyi szerepet. Nem nagyon csináltam még ilyet, szal' bocs ha beégetlek.
Rövid kézfogás után máris eltűnik, magamra hagyva kavargó gondolataimmal. Dotonryuut tiszteletteljesen rakom vissza tartójába, végül egy nagy hasassal az ágyamba vetem magam. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy az emberek gondtalanul képesek tovább élni az életüket, mintha semmi rossz nem történne a világban. Ám ez így van rendjén. Másképp nem lehetne elviselni a ránk nehezedő nyomást. Mennyivel jobb, ha van valaki, akivel megoszthatod terheidet. Nekem is van, habár Ő most biztos mélyen alszik, nem zargatja senki támadási szándékkal. Fáradt sóhaj kíséretében hunyom le szemeimet, csukáimat egy-egy nemtörődöm rúgással leapplikálva magamról. Gyorsan hasra fordulok, majd miután Chiyo-chan arca feltűnik elmém peremén, máris mély álomba merülök.

VÉGE!

//Kösz a játékot! //