Név: Amatsu Yukariko
Kaszt: shinigami
Nem: nő
Rang: a hatodik osztag tagja
Zanpakutou: Anemone (szellőrózsa)
Alap állapotban egy sima katana, ami kicsivel hosszabb az átlagosnál. Shikai szinten sem változik sokat, ekkor a pengén halvány virágminták jelennek meg. Egyelőre még csak a kard védekező képességét tudom használni, ami annyiból áll, hogy a kardom és vele együtt én is át tudunk hatolni a szilárd dolgokon (vagy az ellenfél támadásain). Tehát engem sem lehet majd megvágni, leütni, átszúrni (legalábbis reményeim szerint). Azt, hogy mikor alkalmazom ezt az "áttűnési" képességet, az akaraterőmmel szabályozhatom, de mindig hozzá kell érnem Anemone-hoz, miközben használom. (meg persze koncentrálni is kell, épp ezért néha előfordul, hogy szórakozottságomban belepotyogok a csatornarendszerbe.) A kard másik képessége, hogy ha egy személyen "siklok" át, a kardból egy méreg terjed szét az ellenfél testében, ami lebénítja. Ezt nem szoktam, és ezen a szintem még nem is tudom használni, de amikor valakit megmérgezek így, az ő bőrén is megjelenik halványan ugyanaz a minta, mint a kardomon.
Zanpakutou parancsszava: Sakiwataru, Anemone! (remélem, ez valami olyasmit jelent, hogy "virulj, szellőrózsa!" ^.^")
Kinézet: 170 cm körüli magasság, hosszú, barna haj, ami viszont a tincsek végén kivilágosodik. A szemem sötétkék, eléggé sápadt vagyok, átlagos shinigamiegyenruhát hordok. A hajam egy részét hátul egy fehér szalaggal fogom össze, ebbe egy szellőrózsa van tűzve.
Kor: 16 (-nak néz ki, de a "bolyongással" együtt 150 körül)
Jellem: sokat mosolygok, és elég csendes vagyok, de ha megszólalok, nagyon cinikus tudok lenni. Ezen kívül ha beszélek, akkor néha jót mondok, de még gyakrabban nagy hülyeségeket. Ja, igen, túlfejlett az önkritikám ^.^"
Előtörténet:
Nos... Az irónia kedvéért úgy döntöttem, életem történetét a halálommal kezdeném. Ugyanis békésen sétálgattam, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy bizony ez a valami a lábam alatt nem a talaj, és és sem vízszintes irányba haladok már... Persze a baj ott kezdődött, hogy BÉKÉSEN sétálgattam. Elvégre az embert figyelmeztetni szokták, hogy ne bóklásszon mindenféle gyanús szakadék körül... Erre gondoltam, miközben estem lefelé. Természetesen csak azután, hogy lehiggadtam, mert először majd' szívbajt kaptam, úgy megijedtem. Aztán olyasmik jártak a fejemben, hogy vajon mennyire fog fájni, hogy mi lesz velem a halál után, hogy hiányzom-e majd valakinek, és főleg, hogy miért nem pereg le előttem az életem. Gondoltam, talán nekem kéne elkezdenem felidézni a múltam, amikor feltűnt, hogy milyen mély ez a szakadék... Nem érek le az aljára, pedig már mióta zuhanok... és zuhanok... és lebegek egy helyben?!
_Hogy lehet? - kérdeztem magamtól. - Talán megtanultam repü... - Ekkor viszont megpillantottam a szakadék alján magamat. És az elkövetkező fél órában átadtam magam az önsajnálatnak, pedig tudtam, hogy semmi értelme. Sokkal rosszabb lesz azoknak, akik szeretnek... Mert miattam lesznek szomorúak... Az én hibámból... Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam egész életemben. Miket hittem... hogy úgysem fogok leesni... Ráadásul az rendben van, hogy ijedős vagyok, na de hogy 15 méternyi zuhanás után szívrohamot kapni... Hiszen nyilván így haltam meg, mielőtt nekicsapódtam volna a földnek.
-Úgy kell neked! - szidtam magamat. - Na és most mi lesz? Itt akarsz lebegni örökké?
Sosem voltam jó az önmagammal folytatott párbeszédekben, de beláttam, hogy igaza(m) van. Így hát visszamentem oda, ahonnan leestem... És vagy öt évig bolyongtam a környéken, mert őszintén szólva imádtam, hogy egy szellem, egy lélek lehetek. Persze idővel egyre messzebb kerültem a szülőhelyemtől, elvégre most, hogy lélek lettem, gyakorlatilag bárhová eljuthatok, meg kéne ismerni más helyeket is.
-Ez tágítja a kulturális horizontodat - kezdtem párbeszédbe önmagammal, de még idejében leálltam. Attól még, hogy lélek vagyok, és így senki sem hall, még nem muszáj magamban beszélnem =) Ahogy figyeltem az embereket, helyeken, évtizedeken át, rájöttem, hogy nem csak én nem figyeltem arra, amit a tapasztaltabbak mondtak nekem. Annyi ilyen gyerek volt... Beismerem, néha-néha rájuk ijesztettem. Ki gondolta, hogy ennyire lehet félni egy becsapódó ablaktól? Na de nem térek el a tárgytól... Szó mi szó, nem viselkedtem lélekhez méltóan. Ezt meg is mondták nekem... Egy öreg bácsika lelke, aki hirtelen a hátam mögött bukkant fel. Először arra gondoltam, mondja csak, de aztán eszembe jutott, hogy ismét nem figyelek valakire, akire pedig kéne.
-Igaza van... elnézést kérek - mondtam a bácsikának, miközben meghajoltam.
-Nem tőlem kell bocsánatot kérned... Ők viszont nem hallják a hangunkat - bökött a gyerekszobaablak felé, amit belöktem.
-Elnézést kérek, uram... ön mióta... bolyong? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem veszi rossz néven a dolgot. De szerencsére elmosolyodott.
-Egy hete - mondta. - De ahogy elnézem a ruháid, te már sokkal régebb óta, nemde?
-Igen... Talán már... vagy... száz éve - Elgondolkodtam, milyen hosszú idő is ez. Az öregúr talán attól tartott, hogy ez nekem kényes terület, megszólalt:
-Én most a menetrend szerinti shinigamit várom... Fránya egy szervezet. Mindig késnek. - ahogy felém hunyorított, láttam, hogy nevetnem kéne, de csak néztem magam elé hülyén.
-Bocsánat, de... mik azok a shinigamik?
Miután a bácsika elmagyarázta, már én is nevettem a viccen. Elképzeltem egy fekete kimonós buszt... Merthogy mindenre nyitott hölgyike lévén a száz év alatt tanultam egyet-mást.
-Nocsak, milyen vidám kis lelkecskék - szólalt meg hirtelen egy hang a hátam mögött. Ahogy a bácsika arcára pillantottam, rájöttem, hogy ez bizony egy halálisten. Mindenre hasonlított, csak buszra nem ^.^ Amikor viszont hirtelen elővette a kardját, eléggé megijedtem, de ő és a bácsika elmagyarázta, hogy mi fog történni. Ettől kicsit megnyugodtam, de azért inkább kértem, hogy hadd menjek másodikként.
A hely, ahova kerültünk, egyáltalán nem volt "földöntúli", viszont a ruhánk átalakult. Amikor a bácsika elindult, és is utánamentem.
-Remélem nem haragszik, ha önnel tartok? - kérdeztem félénken.
-Ugyan, gyere csak. Bár én sem vagyok ismerős errefelé - mosolyodott el.
Elég sokat sétáltunk, mikor úgy döntöttünk, hogy "megszerezzük a kellő lokális ismereteket" valakitől. A kiszemelt "áldozat" végül egy középkorú hölgy lett, bár nekem úgy tűnt, siet valahová. Mivel én gyáva vagyok, a bácsi szólította meg.
-Szívesen elmesélnék mindent - válaszolta a hölgy - de most sürgősen keresnem kell valakit, aki ellátja a fiamat, elnézést...
-Én az emberi világban orvos voltam - mondta az öregúr. - Ha esetleg segíthetek valahogy...
-Tudja, megvágta magát. Hiába figyelmeztetem, nem hallgat rám soha... - mondta a nő, miközben elindultunk a háza felé. Ott aztán szerencsére az öregúr könnyedén bekötözte a gyerek kezét, bár elég mély volt a vágás. Ráadásul, hogy teljes legyen a szerencsénk, felajánlották, hogy maradjunk náluk, amit el is fogadtunk. Lassan én is beletanultam az itteni életbe, élveztem, hogy van "családom". A bácsitól még gyógyítani is tanultam, és egy idő után már én kötöztem az öcsikémet, mert bizony gyakran sérült meg szegény. De nem csak őt ápoltuk. Egyszer, amikor több hollow is garázdálkodott a környéken, a kiküldött egység egyik tagja megsérült, és hozzánk hozták bekötözni. Ugyanaz a shinigami volt, aki ideküldött minket, de ami még furcsább, hogy ő is emlékezett ránk. Ez persze nagyon jólesett... Amikor meggyógyult, a nevelőanyám megkérdezte, hogy nem mehetnék-e vele én is. Nem értettem semmi, kérdőn néztem rá, mire visszamosolygott.
-Ha szeretnél, menj csak - mosolygott. - Szerintem jól állna neked a kard.
Teljesen összezavarodtam... Hiszen szerintem tudta, hogy nem szívesen harcolnék. Ezt meg is akartam mondani, de ekkor a shinigami megkérdezte:
-Jössz? - és mosolygott. Kicsit felhúztam magam, hogy mit kell ezen vigyorogni, de akkor már mindenki nevetett... És hirtelen rájöttem, hogy milyen hülye fejet vágok. Gyorsan összerendeztem az arcvonásaimat, és bólintottam. Innen már nagyon gyorsan történt minden... Legalább is ahhoz képest, hogy a halálom óta már vagy 130 évet "éldegéltem" összesen. A kardomat, Anemone-t az Akadémián kaptam meg... Annak ellenére, hogy a vizsga után csodával határos módon bekerültem a hatodik osztagba, még ma is sokat ügyetlenkedem vele >.<
Nos, ennyi lenne életem és halálom története.

Elnézést, tudom, hogy elég terjengős lett ^.^"

Nagyon szépen köszönöm ^.^