// Sesshou-san és a Sors! Új barát érkezik?! //

// Sakata-san és a Sors! Új barát érkezik?! //

// Sesshou-san és a Sors! Új barát érkezik?! //

*Milyen régen volt már, milyen sok minden történt azóta. Elhagytam Soul Society berkeit. Távol az otthonomtól pedig azóta kétszer olyan erőssé váltam. Birtokában állok valaminek, ami normális körülmények közt tiltott lenne, ha a Daitenshi nem kötött volna szövetséget a Gotei Juusantaial. Így aztán nem mindegy most jelen pillanatban, hogy hol is vagyok? Csak arra gondolhatok, hogy hogyan is lesz tovább. Változott azóta a tükörképem, s feltehetőleg egyből még Shiratori sem ismerne fel, vagy az ikertestvérem. Csak azt nem tudom, hogy meddig fog még változni a kép, amibe nap, mint nap nézek. Nincs bennem félelem, most már nincs. Legalább egy hete érzékelhette Yukezo, hogy eltűntem. természetesen hagytam számukra üzenetet, hogy egy fontos elintézni valóm akadt, s ideje, hogy ő vigyázzon egy kicsit Reire. Bizonyára magával hozhatta Soul Societybe, hogy a régi életét megossza a lánnyal is. Mindenesetre, mikor megnyílik a senkai kapu, amelyen belépek a Juunibantainál, már érezhetően nagyobb a lélekenergiám, mint eddig valaha is volt. Csak egy pillanat az egész, s máris ismételten azt a levegőt szívhatom, amit régen. Eleinte Raiden különösnek vélheti ezt a fajta alakomat, de elintézem annyival, hogy ezzel később zaklasson; most más dolgom van. Ennek elégtételt nyerve pedig megkapom az információt, hogy Ő hol van jelenleg.
Így tehát villámlépésekkel haladva az osztagok területén át végül megérkezek a várva várt osztaghoz. Kicsit megváltozott azóta a lélekenergiám, ami azt illeti. Feltűnhet, hogy nem shinigami eredetű, de változtak a dolgok. Mind a zanpakutom formája, szintje; mind a maszkom terén. Túl sokat küzdöttem azért ezen a héten, hogy megint fejlődjek. Így érkezésem kicsit meglepheti, hiszen sokkal határozottabb az a lélekenergia, ami belőlem sugárzódik némelyest, amikor a kertre téved lábam. Hajamat kissé meglibbenti azaz áthatolhatatlanul sűrűnek tűnő szél, ami jellegzetesen erre a városra jellemző. Megsimítom katanáim élét, az is mennyit változott.*
- Lám, lám.. le vagyok maradva. *Billentem félre arcomat némelyest, amikor két- három nőszemély társaságában pillantom meg Yukezot. Mennyire rá jellemző ez, szinte számítottam erre. S hazudnék, ha mélyen valahol tekintetemben nem villózna féltékenység. De ennek még nem igazán vagyok tudatában, így csak szimplán oda sétálok hozzájuk. Akármennyire sem tetszhet a két nőnek a jelenlétem. Na persze, biztosan most magasztalják, hogy nemes meg mi egyebek. Hah, kit érdekel, én most nem ezért jöttem.* - Jobb lesz, ha kinyögöd, hogy hol van Rei. *Érdeklődöm, ugyanis nekem már hiányzik a kislány. Észrevettem, hogy ahogy egyre távolabbi helyekre megyek, egyre több időre hagyom otthon...annál jobban hiányzik. Nem értem mi ez az űr, amit képes bennem hagyni; már- már olyan, mintha csak az anyja lennék. Pedig reálisan nézve a dolgot kissé abszurd ez, azonban nem lehetetlen. Hiszen itt ebben a valóságban egy kortalan, mégis huszon éves vagyok. Míg máshol azt a húsz évet igenis megéltem, csak más szabályok alatt. Más fajta tapasztalatokra tettem szert, más dolgokon kellett keresztül mennem. Így aztán csak most kezdek elboldogulni ebben a világban. Tekintetemet egy kicsit végig futtatom a lányokon, de aztán egyikükre sem nézek. Talán egy kicsit undokul is festhetek, de engem nem érdekelnek ezek. Legalább is próbálom magamban elültetni ezt a gondolatot, hogy ez is csak a báros munkámra hasonlít. Én csak kiszolgálom őket a pénzemért. A pénzből pedig cuccokat veszek Reinek és magamnak. Na meg feltűnhetett a karakuraiaknak, hogy mostanában a képeim egyre többet szerepelnek a divatlapokon. Muszáj felfutnom azért, hogy odaát önerőmből is boldoguljak. Az egy dolog, hogy Yuke a mentorom, aki dús gazdag... én attól mindig is gyűlöltem másokra támaszkodni. Nem lenne szégyen az sem, de szülő nélkül kezdtem ott az utat, szülő nélkül is szeretnék boldogulni. Szerencsére el lesznek küldve a lányok, így kicsit bizalmasabb stílusba válthatok.*
- Most érkeztem, de holnap már megyek is. A Gotei felkért egy küldetésben való segítségre. *Nem veszély nélküli küldetésről lehet szó, ha számítanak a Daitenshi egy tagjának támogatására; ezt maga is leszűrhette. De minek is fecsegnék arról, hogy hova megyek és mit csinálok? Ginryuu olyan furcsán viszonyul Yukehoz mióta volt azaz Andokos edzést. Hiába kérdezem róla, ő azt mondja nem mondja meg, mert ennek úgyis lesz még folytatása. Az én dolgom csak annyi, hogy ne idegeskedjek. Ha tudná, hogy pontosan ettől idegesít, hogy valamit nem mond el a saját zanpakutom. Noha nem pikkelhetek rá ezért, hiszen lassan majd jön AZ. De AZT egyelőre titokban fogom tartani. Leülök a shinigamival szemben.*

*Ahogyan leülök vele szemben, eszembe jutnak bizonyos dolgok azokból az időkből; amikor még a vaizard lakban voltam. Vannak dolgok, amik hiányoznak belőle. Viszont vannak olyanok, amelyek meg nem. Kicsit hiányzanak azok a verekedések, de a magány, az egyedüllét adta kényszerérzetek nem hiányzanak. Mióta megszabadultam tőle, azt hiszem, napról- napra erősödök. Nem tudom, hogy ez gyakorlatilag mire visz majd, de legalább a napjaim sem lesznek unalmasak. Még mindig nem tudom mi hajt igazából, csak annyit tudok, hogy mit kell tennem a megfelelő pillanatokban. Az eget bámulom meg, nyugodtabb vagyok ettől. Néha, néha Yukera pillantok.*
- Sokkal erősebb vagyok, mint egy héttel ezelőtt. Többnyire ezért is kellett lelépnem. Nem kell aggódnod, most már minden rendben lesz. *Sóhajtok egyet, az érintése kicsit szokatlan nekem még mindig. Pedig még az apám sem ölelt meg ennyiszer, mint Yuke. Mindenesetre ideje lenne hozzászoknom, hogy változott a világom, s még mennyit változni fog. Jobban tenném, ha igazodnék hozzá. Vagy nem, talán az sem volna annyira jó ötlet. Teljesen bezavar ez az előbbi szituáció. Nem hiszem el, hogy haza jön ez a hülye, és máris a nőcskéken jár az esze! >.> Meg is lepődök, amikor a hiányomat ecsetelgeti. Noha ettől még nem fogok elszállni, inkább csak megrántom a vállamat és felállok.*
- Igazából..nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna. Reinek, esetleg. De az itt látottakból..nos, elég jól elvoltál. *Nyújtózkodom ki, míg egy nyuszikás karcolásra leszek figyelmes az egyik fánál. Jézusom, itt ilyen személyek is léteznek? @.@ Ki az a hülye, aki képes nyuszikat rajzolni egy fára? Bár a rajzolkról csak még jobban Rei jut eszembe, meg persze a vele töltött feladataim. Leteszem a földre mind a kettő katanamat, ami már eltérő az eddigi zanpakutomnak a kinézetétől. Valóban, más képességgel bír; mert eddig csak rejtegette magában az igazságot. Ahogyan a maszkom lidércét is végül sikerült betörnöm Shinji segítségével, ha már a ruhagalacsint nem foglalkoztatta a dolog.*
- Még hogy ki állhatott ezen a helyen? Nem mindegy már? Nem hiszem el, hogy te még mindig Mayán rágod magad. Kezd idegesíteni Yuke, hogyha Reiről van szó...te folyvást felhozod Mayát is. Rei már az enyém, nem pedig Mayáé. *Sétálni kezdek a kertben, anélkül, hogy félteném a zanpakutomat. Jobb volt már egy kicsit letenni, mert az utóbbi időben már herótom is volt tőle. Valahogyan túl sok volt ez most így egyszerre. Először az Andok, aztán meg Shinji. Miért érzem azt, hogy velem többet foglalkoznak, mint mással? De miért? Nem vagyok én különb senki fiánál, csak vaizard vagyok. De ennyi bőven elég is, ami azt illeti. Sokszor tán még soknak is tűnhet.*
- Mellesleg még mindig nem emlékszem egy napra az Andokban. Tegnap óta piszkálja a csőrömet, hogy a zanpakutom sem képes elárulni. Te nem emlékszel esetleg? *Terelem el a témát inkább ide. Valahogyan minden tiszta homályos, inkább csak érzetek maradtak meg. Érzésfoszlányok, amik igen kevesek ahhoz, hogy rájöjjek egyedül, hogy mi is történt. Pedig jó lenne, ha megtudnám, mert akkor legalább tisztán láthatnék Yuke ügyében. Tökre zavaros nekem, egyre jobban.*

*Megváltoztak a dolgok, szinte gyökerestül. Még nem igazán tudom, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, ez a legnagyobb gond. Mármint tudom, hogy itt a Daitenshi és a világ megváltása, de nem gondolom úgy, hogy az életemnek csak ebből kell állnia. Kell ez mellé még valami, amivel kicsit elszakadhatok a hősködéstől. Valójában semmi gondom nincs vele, csak éppen baromi fárasztó folyton azon agyalni, hogy mikor robbantják fel a földet. >.> Valami "normális" dolgot is kellene ez mellett csinálnom. Talán, ha sikerülne felfutnom Touma kezei által, akkor híres valaki is lehetek. De, az nekem miféle előnyökkel is járna? nem feltétlen jó, ha felismernek az emberek; mertha történik valami gixer, akkor meg könnyen támadhatóvá válok; pláne a divatiparban. Egyelőre Reivel kéne foglalkoznom, valamit mégis hiányolok az életemből, csak még nem jöttem rá, hogy mit. Hosszas gondolataim alatt sem jutok előrébb, ezért inkább hagyom a francba, majd kiderül. Felhúzom szemöldökömet a kijelentésére, hogy ez szórakoztatta. Majd aztán elmosolyodom.*
- Hát..ha így érzed magad jól. *Rántom meg vállamat. Elgondolkodom azon, hogy én hogyan is érezhetném jól magam egy ilyen közeg után. Szinte azonnal megfogalmazódik bennem, hogy mit szeretnék még a holnap előtt csinálni. Ehhez csak annyi kellene, hogy visszamegyek Karakurába és felhívom a volt főnökömet.* - Lehet nekem sem ártana olyan dolgot tennem, ami kicsit feldob. Valószínűleg este lenézek a bárba és beállok a lányokhoz. Érdekes dolgot szoktak ott művelni a betévedő nőkkel. *Véletlenül hangosan gondolkodtam, amitől elharapom a szám szélét. Nem igazán akartam Yukeval megosztani, hogy mi az amire készülök. Persze ez nem visszavágás, csak éppen ha a mentorom jól érezheti magát, akkor én miért ne? Nem csak neki jár ki a jó! >.>*
- Ne is figyelj rám, csak egy kósza gondolat volt, amit véletlen hangosan ecsetelgettem. *Nagyon nem volt gondolat, s általában én nem is vagyok az a fajta, aki csak úgy csevegne. Szerintem ő már erre rájött, de nem baj. Ha itt végzek, ezt fogom tenni. Lerakom a zanpakutomat és megyek szórakozni. Végül is, ha úgy nézzük éppen eléggé fiatal felnőttnek számítok már; ideje kihasználni az előnyeit is. *.* Oldalra sandítok, amikor meglátom, hogy valamin nagyon gondolkodik. Rövidesen meg is tudom, hogy most neki is az Andokos estén jár a feje. Ez egy kicsit tényleg ködös. Én is gondolkodni kezdek ezen, de bármennyire is próbálom, én egyszerűen nem tudok emlékezni. Habár azt tudom, hogy álmodtam róla és Rei szerint vigyorogva keltem az álmomból, de nagyon nem emlékszem rá, hogy mi volt benne. Jobb lenne tényleg visszagondolni arra, hogy mi is történt. De egyáltalán miért is fontos az, hogy tudjuk mi történt? Na jó, belekezdek a sétálós meditálós cuccba. Bemagolom magamnak a "képzel, képzel" mondatokat; ám minél tovább gondolkodok rajta, annál jobban szembeötlik, hogy én nagyon nem akarom tudni, hogy mi is történt. Főleg azért, mert ahogy előrébb jutok a gondolataimban, annál jobban kezdek emlékezni. Igazi meghökkenésemet pedig Yuke szava hozza, mert ettől egy egész képsor kerül a szemeim elé. Elvörösödve fordulok el tőle. Becsukom a szememet és a két kezemet már helyből készítem is ki. Furcsán érint ez a mondata. Nem természetes dolgok pedig táródnak fel. ha belegondolnék, hogy ez még csak lehet nem is a teljes része annak a napnak, akkor itt valami nagyon nincs rendben. Veszek egy nagy levegőt, és megszabadulok az arcbéli változásoktól. Fagyos tekintetemmel pillantok rá, amint megfordulok.*
- Érdekes, hogy te minden nőnek csapod a szelet. Ha részeg vagy, ha nem... Ebből viszont engem jó lenne, ha kihagynál. Nem bírom, ha játszanak velem; főleg azt nem bírom, hogy az a gyerek majd ezt fogja eltanulni az apjától. Rémes alak vagy Yuke. *Nyílt, nyers őszinteséggel beszélek hozzá. Sajnos én nem vagyok az a fajta, aki magába tudná teljes mértékben fojtani bizonyos témákban a véleményét. Ez valahol mindig is jellemzett. Most miért is hazudnék arról, hogy micsoda üzletember apuka? Valóban igazi üzletember, aki nem bír megállapodni, mint az igazi idea. Visszasétálok a zanpakutomhoz, hogy felvegyem azt. Közben az összefogott hajamat kiengedem kicsit. Eléggé hosszú már a hajam, ideje lenne ebből is vágatni. Szóval lenne mit elintéznem majd Karakurában.* - Bár mindehhez nekem semmi közöm, szóval azt csinálsz, amit akarsz. *Rántom meg vállamat, bár szarkazmusomból kihallható az irónia. Sajnos ez csak egy védekező közöny a témát érintően; valójában azért bánt a dolog egy ideje már. Az andok óta nem tudok puszta mentorként Yukera pillantani, ez pedig valahol zavar. Zavar, mert most már valóban tud bántani az, hogy valaki ennyire elkeseredett legyen. Hazugságnak gondolom mindazt a dumát, hogy én mentettem meg őt. Én nem tehetek érte semmit, bárhogyan is napról- napra jobban szeretném.*

*Jelenleg senki sem értheti, hogyan is érzek igazán. Senki nem tudhatja azt a dolgot, amin keresztül megyek. Nem igazán tudhatom, hogy mit is kezdhetnék a helyzettel. El akarok érni valamit, míg még mielőtt késő lenne. Viszont ez az egész annyira friss, annyira bizonytalan még nekem. Nem vagyok biztos magamban egyáltalán, nem tudhatom, hogy hogyan és miképpen cselekedhetnék. Hiányzik az életemből az a személy, akivel ténylegesen megoszthatok mindent. Mert Yukezo nem az a személy, akivel tényleg mindent megoszthatnék, ha megtenném; lehet, holnap már nem lennék a tenshije. S bármennyire is tűnhetek büszkének, vagy sokszor durvának...ezt én sem akarom. Azt hiszem, nem véletlen lettem én az ő tenshije. Mindkettőnkben van valami közös érzés, amitől sokszor egymásra vagyunk utalva. Ő úgy gondolja én megmentettem, én pedig úgy érezhetem, hogy ő mentett meg. Csak még mindig ott van azaz aprócska titok, ami miatt lehet, hogy lassan ez mind mindhiába. Tán úgy vélheti, hogy az élete veszélyben a nyaklánc miatt, de még csak nem is sejti, hogy egy cipőben járunk. Csak én éppen más miatt. Muszáj volt valamilyen szinten elengednem Reit, hogyha majd eljön az a pillanat; legyen ki a gondját viseli.*
- Talán nem voltam még férfival, de pontosan tudom azt, hogy mit jelent. Legyen az én titkom, hogy miért nem maradtam meg gyereknek, hogy miért egyenértékű az éveim száma a külsőmmel. A lényeg az Yuke, ha magányosnak érzed magad, miért ápolsz felszínes kapcsolatokat? Miért védesz meg éppolyan nyomorult nőket, mint te magad? Csak egy védőnek érzed magad, egy másra nem jó személynek? Szerintem benned több van. Itt mindenkinek szar volt és lesz is a múltja. De mindig lehet találni olyat, aki képes téged meggyógyítani. Én ezért haragszom rád. Napról- napra jobban teszed tönkre magad, én pedig a tenshid vagyok. Mér meg ne haragudj, de nekem nem olyan mentorra van szükségem, aki csak az élet árnyas felét mutatja meg. Már pedig, ha rád nézek, folyvást eszembe jut a szenvedésed. Folyton az jár a fejemben, hogy nőcskékkel randalírozol, mikor ennél többet érdemelsz. Eleget tettél már a világért ahhoz, hogy végre a saját világodat is fel merd vállalni. Ehhez nem kell több csak néhány lépés a fény felé, amíg megteheted. *Sóhajtok egyet.* - Lehet, hogy Rei a boldogságod része; viszont személyiségedből adódóan nem szűntél meg te sem fiatalnak lenni. Így hát a nő neked nem csupán semleges dologként működik. Társra vágysz véleményem szerint, de nem olyan szintűre, mint egy tenshi, aki én vagyok. *Itt volt a pillanat, hogy végre nyugodt őszinteséggel beszéljek neki. Ez már egy ideje bennem volt, csak éppen nem tudtam, hogy hogyan mondjam meg neki. Noha nem vagyok én annyira jó emberismerő, csak éppen észreveszek dolgokat. Bár könnyű az ő problémáit latolgatni, amikor nekem is lenne problémám. Csak erről viszont nem tudok neki beszélni, nem is beszélhetek róla. Pedig szívesen megosztanám vele, szívesen elmondanám neki az érzéseim...csak éppen nem lehet. Ez a dolog túlmutat rajta, s én addig örülök, míg nem tudja meg. Azok az átkozok jelek a szobában, azok lehet végérvényesen béklyóban fognak tartani. Tán gyerekként hagytam el akkor ezt a világot, de fiatal felnőttként tértem vissza. Kínok közt és kétségbeesve vergődtem lelkem próbáján, rá voltam minderre kényszerítve, amit most láthatnak. Csak így élhettem túl, s ezzel Karakurába is szabadítottam valakit, akit nem lett volna szabad. Egy nap még úgyis találkozok vele, feltehetőleg az lesz az utolsó napom. Mély elgondolkodásom alatt Yuke erős karjának rántását érzem meg. Reflexből igyekszek valamit tenni, de személyiségének erejével lep meg igazán. Érthetetlenül állok a rántása előtt, s tekintetem csak lassan veszít a ködösségéből. Maga a mozdulat olyan ismerős, és a tekintete is. Úgy érzem, mintha az Andokban folytatott egy nap eseményeit, mintha tekintetén keresztül látnám. Látom a lépcsőt, az italt, végül pedig az együtt töltött pillanatokat. El áll a lélegzetem, némelyest rám tör a sápadtság. Testem kissé remegni kezd, mikor felfogom a jelenben elhangzó szavainak értelmét. Válaszolnék, de válasz nem tör ki belőlem. Ő csupán elenged, és megint csak meggondolja magát.*
- Yuke..én.. *Kissé fagyottan állok egy helyben. Néhány levegővételt követően végre sikerül kicsit kijózanítanom magam. Tudnám, hogy mit mondana a lelkem, de azt is, hogy az eszem teljesen mást. Rémisztő ez a bennem levő kettősség, s ennek hatására elfelejtek egy feltétlen szabályt, amitől bajba is kerülhetek. Lesütöm oldalra könnybe lábadó szemeim.*
- Bár mondhatnám, hogy ezt mennyire szeretném. De nem csak nem lennék elég neked, hanem nem is tehetem. Az én lelkem..az én lelkemet már eladtam. Az én lelkem már a... *Szavaim ekkor teljesen befagynak és egy sosem érzett érzés lesz rajtam úrrá. A hidegség végig járja a testemet, s tekintetem akaratlanul is a senkai kapu felé téved, ami a kert túlsó felén helyezkedik el. Olyan érzés ez, mintha akaratlanul is ezt kéne tennem. Hátrálni kezdek.*
- Gomenasai... *Nehezen ejtem ki a szavakat, és még mielőtt látható lenne a külső jel; addig egy elég merész dolgot teszek meg. Valaki éppen betér a 7. osztag senkaimonán, míg én otrombán rontok be a Dangaiba. Muszáj most az emberek világába mennem. Azt hiszem, Soul Society levegője most nem tesz nekem jót. Vagy legalább is valahogy meg kell próbálnom eltűnni. Remélhetőleg a bajt, csak majdnem idéztem meg. Még mindig ostoba vagyok. Teljesen összezavart ez a helyzet, nem is tudom mit vártam tőle. Kissé ironikus, hogy Yuke szavai teljesen elgyengítettek ugyanakkor igent sem mondhattam rá. Nyomós okom van rá, hogy most gyakorlatilag előle próbálok menekülni.*