Név: Endriago Fuego
Kaszt: Arrancar (20.)
Nem: férfi
Kor: 517 (emberként 17 évet)
Felszerelés: Zanpakuto (hátára szíjazva hordja)
Születési dátum: Október 8
Kinézet: Fekete, égnek álló torzonborz haj, kígyószerűen metszett pupilla, és sötétvörös írisz. A hollowságát jelző lyuk a homloka közepére vándorolt, amit rendszeresen eltakar egy fáslival. Hollow maszkjának maradéka az állát, és arcélét borítja körben, de arcát mindig próbálja úgy tartani, hogy ez ne látszódjon. Magassága 185 cm, és 79 kg-os. Felső testét ujjatlan fekete póló fedi. Nadrágja egy valaha teljes gí alsó fele. Lábának védelmére egy ugyan olyan anyagból készült, lényegében papucsot használ, amit szintén kötszerrel rögzít.

Jellem: Cseppnyi agresszivitás vegyül a mogorvaságába. Egy-egy jobb csatát leszámítva, szinte semmi nem képes rávenni, hogy kilépjen ebből az állapotból.

Zanpakuto:
-Neve: AoSzekizaiKiba (elvileg: Kék-Kő-Agyar)
-Fajtája: föld
-Parancsszó: Törd el Ao Szekizai Kiba! =Orimashiyou Ao Szekizai Kiba!
-Képesség: Kis mértékben manipulálja maga körül az anyagot. Például ha kemény sziklának csapódna, felpuhítja a talajt, és máris puha homokágyra érkezik. Vagy esetleg 5-6 cm-es tüskéket növeszt ellenfele útjába. Esetleg ugyan ezen tüskéket a levegőbe emeli és útjára indítja... Azonban a nálánál több magasabb lélekenergiával rendelkezők, annál könnyeben zúzzák szét az ezzel indított támadásait, és törik át az ezzel képezett védelmet, minél hatalmasabbak. Hiszen az általa meggyúrt formákat ő is tarja egyben, és így a saját ereje korlátozza a lélekrészecskék sűrüségét/szilárdságát.

Resurrection: Valamelyest visszanyeri az afrikai vadkutyára, vagy más néven Hiénakutyára (lycaon pictus) emlékeztető alakját. Lábai megnyúlnak, akár csak karjai. Szálkássá, és erőteljessé vállnak. Körmei karmokká hegyesednek. A fülei szintén megnyúlnak, és egybeolvadnak az arcot keretező farkaspofára hajazó hollow maszkkal. Valamint a hollow bőr foltokban jelenik meg rajta szinte mindenhol, és egy kisebb bozontos farka is növekszik. Hiénakutya

-Tengoku Kótei (reményeim szerint Mennyei Út-at jelent): Ha resurrection alakban a földbe öklözöm, az ütés nyomán kőtüskék sorjáznak elő a talajból egészen a célpontig, és ha sikerül elérniük, a saját elhanyagolható sebzésük mellett négy embernagyságú tüske is kiemelkedik pontosan a célpont szívét becélozva.

-Tengoku Kagami (elvileg Mennyei Tükör): Egy resurrection alakban használható védelmi technika. Három tüske emelkedik ki a talajból, amik egy fél "gúlát" alkotva a fejem felett érnek össze. Aminek az az előnye, hogy a nálam éppen hogy csak erősebb és a nálam gyengébbek lélekenergiáját veri vissza. A nálam erősebbek támadásait legfeljebb lassítja.


Az életemből már semmi re sem emlékszem. És lassan az emberek világában töltött évek is homályosulnak. Még rémlik valami, mintha a láncom egy épülethez kötött volna, talán a házamhoz, és a hihetetlen szenvedés is csak lassan homályosul. Nagy ritkán annak az őrülten nevető alaknak az arcát is fel tudom idézni, aki a botjával gyakorlatilag kifeszítette a testemből a láncot. Sosem értettem mi nevetni való van rajta, hisz olyan fájdalmakat éltem át, mintha elevenen elégettek volna. A fájdalom végleg elhomályosította az elmém. Rettegtem, hogy másodszorra is meghalhatok, de hamarosan egy temetőben tértem magamhoz. Elképesztő érzés volt. Erősebbnek, gyorsabbnak éreztem magam, és ami a legfontosabb, szabad voltam. S habár a testem otromba volt, és maszk is rettentően irritált, mégis inkább örültem a változásnak. Csak fél nap múlva kezdődött az éhség... A temető, és környéke tömve volt kóbor lelkekkel, és én képtelen voltam megállni, hogy felfaljam őket. És napról napra csak többet kellett ennem. Az étvágyam nem ismert korlátokat. Hamarosan ki kellett merészkednem a környékről új préda után. Ekkor találkoztam először azokkal a fekete katanás alakokkal. Magukat valami sinigaminak, vagy minek nevezték, és engem pusztán a kinézetem és tetteim miatt le akartak vadászni... Szemetek! A "tisztességes" harc kedvéért ketten támadtak rám egyszerre. Eddig csak magatehetetlen szellemeket faltam, sosem kellett harcolnom, így azt tettem amihez értettem. Haraptam! Az elsőt ketté, de sajna a második megállított a kardjával, és kivágta az egyik fogam. Persze én sem voltam rest, de karok híján csak a farkam erőteljes ütésével tudtam földre kényszeríteni. Végül a menekülés mellett döntött a második sinigámi, egy olyan 5 perces, értelmetlen birkózás után. Az itt maradt társának a maradványai viszont rettentően ízletesnek bizonyultak. Mondhatni erőre kaptam tőlük. De ennek is megvolt a hátulütője. Innentől kezdve a holt lelkek nem elégítették ki az étvágyam. Már élőket is megtámadtam... Ennek köszönhetően egyre több sinigami eredt a nyomomba. Ekkortájt kezdtem felfedezni a képességeimet. Nagy hasznát vettem "földmozgató" erőimnek, főleg a rejtőzködésben. De ez sem tarthatott örökké. Elviselhetetlenné vált a létem. Nem volt egy nyugodt táplálkozásom sem. Ekkor menekültem a Menosok erdejébe. Hamarosan meg is történt az első találkozás a fajtámmal. Mondhatni ízletes alkalom volt. Szinte azonnal egymás torkának estünk. Csak szerencsén múlott, de én ettem meg őt. Az ilyen csatáim nagyon megszaporodtak, és röpke 30 év alatt a Gillianok közé emelkedtem. Így már nehézkesebb volt az élet. Kevesebb rendes ellenfél, és hosszabb éhség szünetek. De 70 év megfeszített munkájával, és szinte teljes megcsömörléssel a sok gyilkolástól elértem az Adjuchasok szintjét is. Alakom teljesen egy hiénakutyára emlékeztetett aki kívül hordja a csontvázát. Ekkorra már csak maga a csata nyújtott némi örömöt, és persze hajtotta a félelem, nehogy vissza zuhanjak az előző szintre. Mi Adjuchasok viszont kevesen vagyunk. Hónapokat bolyongtam, s mindig éhesen hajtottam le a fejem. Úgy a harmadik hónap végére döntöttem úgy, hogy talán a Hueco Mundo mély sivatagaiban kéne szerencsét próbálnom. A számításom be is vált. Amint kiléptem az átjáróból, egy olyan lenyalt hajú sinigamival találkoztam. Felpezsdült a vérem a harc lehetőségére. Amint tudtam nekirontottam. Nagyon elszámolhattam magam, mert egy mögötte idegbetegen mosolygó másik simán elé lépett, és lefogott. Fél kézzel nyomott a talajhoz, és én mozdulni sem tudtam. A lenyalt hajú pedig szintén mosolyogva hajolt közelebb hozzám.
-Mért vagy ilyen agresszív kicsi hollow. - kérdezte valami elképesztően lekezelő hangon.
-Anyád! - csak ennyit tudtam kipréselni az összeszoruló torkomból.
Talán nem kellett volna, mert ekkor kinyújtotta a kezét és és rámarkolt a maszkomra. Egyetlen erőteljes rántással letörte az állkapcsom felső részét, és szétmorzsolta. A fájdalom ismét a jótékony sötétségbe taszított. Egy fehér szobában ébredtem, egy enyhén hajlított markolatú, kék pengéjű fokélre is kifent szablyával, és ember alakban ébredtem...