Nagyon régen váltam hollowá. Csak annyi maradt meg belőle, hogy nagyon fájdalmas volt. Sokat is szenvedtem miatta. Egy elvadult őrült lénnyé váltam. Azok az emberek akik láttak mind azt kiabálták, hogy : - Démon! Itt van az ördög! . És csakugyan….
Imádtam ölni. Nem fecséreltem halottakra az időmet. Éjjelenként vadászatra indultam élő emberek után. Ebből kifolyólag erősebbé is váltam. Jöttek utánam shinigamik, de mind csúfos véget ért. Senki sem tudott végezni velem. Röpke 200 év leforgása alatt az élőket és shinigamikat tizedelve egyre magasabbra jutottam a ranglétrán, egyre inteligensebb és megfontoltabb lettem, igaz az adjuchas szintnél már eléggé untam. Untam, hogy úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg, nem mintha nem az lettem volna. Patás lábú, szarvas, maszkos iszonyat aki vért iszik és élve marcangolja szét az áldozatait.
Ezért mikor először rájöttem, hogyan tudok kaput nyitni HM-ba, ott össze is törtem szörnyű maszkomat türelmetlenségből. Ki akartam szabadulni ebből az állandó haszontalan öldöklésből. Erősebb ellenfelek után akartam kutatni. Csak nem gondoltam bele, hogy mi lesz utána ha a maszkomat összezúzom… újabb fájdalom, újabb szenvedés. A kínt alig lehetett elviselni. Üvöltve fetrengtem a porban. Nem is csoda hogy ennyire megkeseredtem azóta.
Egy akkoriban még espada tag szedett össze a porból, ő mutatta meg, hogyan tudom uralni az erőmet, hogyan növelhetem meg. Igaz idővel lefokozták, de még ennek ellenére is tiszteltem… nagyon is… de Aizennek hála most halott.

Egy évnyi szabadon tengődés után, - amit még élveztem is – bekövetkezett a legrosszabb. Egyik nap békésen sétálgattam LN-ben, mikor egy idegesítő nőszemély leszólított.
- Bocsi, te vagy Baal? – kérdezte kedvesen… kicsit felfordult a gyomrom.
- Igen, mit akarsz? – förmedtem rá.
- Ennek örülök, tényleg olyan, vagy mint amilyennek elírtak. – hátul rókafarka föl-alá járt.
- Mivan?
- Még be sem mutatkoztam! Bocsánat. – nagy zöld szemeivel egyenesesen az én vörös szemembe nézett. – Momichi Kitsune vagyok.
- Az a teás csaj? – hirtelen eszembe jutott, hol láttam már. Mesternek is hozott már teát. Ő is privaron. Erős lehetne, ha nem lenne ennyire kedves… - Mit akarsz tőlem?!
- Mától hozzám fogsz tartozni. Kellene egy segítő, halottam rólad és megkértem a feletteseimet, hogy engedjék meg, hogy hozzám tartozz ezután. – mind ezt olyan természetességgel mondta, hogy azt hittem képen vágom. Sajnos semmit se tehettem ellene… ő fölöttem állt a sorban. Bele kellett törődnöm, igaz elég sokszor cseszegettem még érte. Az a töretlen jókedv és kedvesség nagyon böki a szarvam hegyét…