Tsukatani Midori
Ember
 
Hozzászólások száma : 71
Age : 30
Tartózkodási hely : Karakura Town, szobám, valamelyik üzlet, suli
Registration date : 2011. Jan. 29.
Hírnév : 14
Karakterinformáció
Rang: Divattervező tanonc, Raion tag, Karakura Raizer Fantasy Girl
Hovatartozás: Raion
Lélekenergia:
    (7700/12000)
 |  Tárgy: Tsukatani Midori Hétf. Jan. 31, 2011 2:39 pm | |
| Jelszó: sktn mdr
~ Adatlap
Név: Tsukatani Midori
Nem: Nő
Kaszt: Ember
Szül. ideje: 1994. Június 1.
Kor: 16 év
- Emberként: 16 év
- Lélekként: 0 év
~ Előtörténet
- Áh, megint egy fárasztó nap! De élveztem nagyon *-* - vágódom be, hatalmas szobámba, majd becsapom magam mögött az ajtót. Egyelőre még az egész ház tele van dobozokkal, de azért néhány dolgot már kicsomagoltunk. Ma nosztalgiázni fogok, azt úgy szeretem! Letelepedem az ágyamra és előhúzom a párnám alól a naplómat. Az első néhány bejegyzésemet anyu írta, mert én még nem voltam rá képes, de hát nem csoda, hat éves koromban tanultam meg írni. Születésem másnapján került bele az első bejegyzés:
„1994. Június 2.
Kedves leányom naplója!
Tegnap születtél meg. Nagyon boldogok vagyunk, ezt a naplót pedig azért kapod, hogy szorgosan írogass bele.”
Nos igen, anyu szűkszavú ember ^^ De én így szeretem, ahogy van. Tovább lapozván eljutok az első furcsa történés leírásáig, mely meghatározta az egész további életemet. Akkor már tudtam, hogy velem valami nincs rendben, pedig még csak hat éves voltam.
„2000. Szeptember 5.
Kedves Naplóm!
Ma nagyon fura dolog történt velem. Sokszor csináltam már ilyet, de mami nem akarta őket leírni, mert nem szerette volna, ha emlékeznék rá. Ezért van benned olyan sok-sok fehér lap. Szóval, ma elhatároztam, hogy rajzolok anyunak meg apunak egy-egy gyönyörűséges és aranyos csigát. Nagyon szépek lettek, igazi férj és feleség. Aztán egyik pillanatról a másikra, ott voltak a papíron. Volt olyan fényes nyálkájuk, meg minden. Aztán amikor mentem, hogy megmutassam nekik, mit csináltam, anyu meg apu olyan fehérek lettek, mint a fal és felkapták az én férj-feleség csigáimat és kitették őket a kertbe. Aztán a mami nagyon-nagyon mérgesen azt mondta nekem, hogy ilyet soha többet ne csináljak, mert nem jó dolog. De azért én még próbálkozom.”
Úgy szeretem ezt a fejezetet! Egy kedvencem, a… na jó, nincs kedvencem ^^ Mindet ugyanúgy szeretem, kivéve, amikor a suliban rájöttek, mit tudok csinálni. Azt a napot utáltam.
„2001. December 13.
Kedves naplóm!
Utálom a mai napot. Életem legborzalmasabb dolga történt velem. Azt mondják, különc szörnyeteg vagyok és mindenki utál. Egyetlen barátom van csak, egy nagyon jó és hűséges társam. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ő nem hagy el. Megvédett, mikor a többiek mindenfélével dobálni kezdtek és azt kiabálták: Szörnyeteg!...”
Tovább is van, de nem akarok megint sírni. Egyszerűen képtelen vagyok ennél tovább visszaemlékezni arra a borzalmas napra. Valahogy nem megy. De nem is tudom, most valahogy… szeretném.
„2001. December 14.
Kedves Naplóm!
Ez már nagyon-nagyon idegesítő… utálok suliba járni, mert a többiek se szeretnek engem. Ma, mikor reggel bementem, tiszta üres volt a folyosó. Aztán amikor megjelent az egyik osztálytársam, mondhatni varázslatos módon eltűnt. Aki eddig mellettem ült, meg mögöttem, meg előttem, azok most tartják az egy pad távolságot és együtt szoronganak négyen-öten egy asztalnál. A tanárok persze nem tudják, mi bajuk lehet és remélem, nem is fognak rájönni, mert akkor hagyhatnám abba a sulit, mert a végén még kitiltanak.”
„2001. December 15.
Kedves Naplóm!
Lebuktam… Épp az udvaron voltunk és én pedig rajzolgattam, ami épp eszembe jutott. Odajött hozzám három lány, láttam rajtuk, hogy félnek tőlem. De azt szerették volna, hogy lerajzoljam őket, így hát megtettem. A baj, hogy kivételesen a tanárok is kijöttek hozzánk és látták, mikor életre kel az egyik rajzom. Először megijedtem, azt hittem, el akarnak zárni valami sötét és hideg szobába és kenyéren, meg vízen fogok élni. De aztán csak azt a három lányt rángatták el. Akkor jöttem rá, hogy az egészet direkt csinálták, hogy a tanárok is megtudják, mire vagyok képes! Utálom őket, soha nem beszélek velük többet, gonoszak voltak velem, akárcsak mindenki más! Eljöttem az iskolából, még akkor is, ha nem volt vége az összes órának. És soha többet nem fogok kijönni a szobámból, utálom az egész világot, mert az is utál engem!”
„2001. December 16.
Kedves Naplóm!
Egyre közeledik a karácsony, de én nem vagyok boldog. Már a szomszédok is tudják, hogy mi vagyok. Amikor próbálok közeledni hozzájuk, mondjuk, illedelmesen köszönök nekik, ők elfutnak. Az iskolában a tanárok állandóan engem figyelnek, mintha csak valami szörnyeteg lennék, a többiek pedig be sem jönnek. Ott már mindenki ismeri az úgynevezett képességem és én ezt utálom! Olyan gonoszak velem, mindig elmenekülnek, amikor meglátnak. Azok, akik csak még jobban idegesíteni szeretnének, egy fadarabbal böködnek, meg mindenfélével dobálnak. Ma például a könyvtárban egy jó vastag lexikon talált el és az iskolaorvos nem volt hajlandó megnézni a púpot, amit okozott nekem.”
Na igen, azokat az időket egyenesen utáltam. De aztán rájöttem a dolog pozitív oldalára. Akkor fordult meg a kocka és gondoltam adottságnak azt az átkot, amivel születtem. Meg is keresem azt a bejegyzést, szükségem van egy kis jókedvre ezek után.
„2003. December 14.
Kedves Naplóm!
Két év telt el azóta, hogy ez az átok, amit rám aggattak, elrontott mindent az én eddig csodálatos életemben. De ma rájöttem, mit is csinálhatnék, hogy nekem is legyen sok-sok barátom, Chiaki-chanon kívül. Ma nem mentem suliba, csak rajzoltam egy csomót. Mindenfélét. Szépséges madarakat, meg mindent, ami eszembe jutott és szerettem volna. Embereket is csináltam, de nem sokat, mert nagyon hamar elfáradtam, ha sok barátomat hoztam elő egyszerre. Még én is magam ellen vagyok, ez nem ér! Pedig én csak barátokat akartam…”
„2003. December 15.
Kedves Naplóm!
Csuda jó napom volt! Ma elmentem az iskolába és mivel a társaim nem láttak tegnap, gondolom azt hitték, elköltöztünk, pedig egyáltalán nem így van, mert mindannyian bejöttek. Nem is emlékeztem, hogy ilyen sokan vannak! Pedig igen, úgyhogy még jobban szórakoztam és sokkal jobb volt velük játszani. Az óra közepén előhívtam az egyik legkedvencebb rajzomat, egy galambot, akit Potyinak neveztem el. Azért lett Potyi, mert mindenkit lepottyant. És ahogy én azt akartam, ő ezt is csinálta. Mindenki tiszta galambkaki lett, csak én nem. Jót nevettem a döbbent arcukon és egész nap ilyeneket csináltam. Végre legalább szórakozhattam is egy kicsit velük és örültem, hogy végre megint mindannyian együtt játszunk.”
„2003. December 16.
Kedves Naplóm!
A tegnapi szórakozás után mindenki esernyővel jött be a suliba, pedig nem is esett se hó, se eső. És mindenki úgy járkált, hogy akármikor beléjük csaphatott volna a villám, mert ugye van az a mondás, hogy ha esernyővel járkálsz a házban, beléd csap a villám. De ez egyikükkel se történt meg, aminek örülök, mert akkor nem tudnánk többet játszani. Mára is kitaláltam egy nagyon jót. Mindenki kiabált, meg ugrándozott, mikor megjelent Mici, a mókusom és az ő családja. A tanár azt hitte, egér és felugrott az asztal tetejére, nagyon vicces volt.”
Ezek után persze még rosszabb lett a helyzet. Mindenki még jobban megutált és csak többet kerültek. Magamban felkészülök arra, ami most következik, mert bizony ez nem épp egy olyan történet, ami tiszta rózsaszín.
„2004. Március 8.
Kedves naplóm. Már kb. egy hónapja, hogy nem mentem iskolába. A sok csínyem miatt kitiltottak. Ma reggel úgy ébredtem, hogy azt hittem, ez az egész valójában csak egy rossz álom volt. Az egyetlen gond, hogy nem merek megbizonyosodni róla. Néha, mikor kinézek az ablakomon, azt látom, hogy városrészünkben újra megindult az élet. Pont olyan, mint azelőtt, hogy elrontódott volna minden. Chiaki sem látogatott meg egy ideje. Néha eljött velem az iskolába is, még régen, de a többiek azt mondták, hogy ő nem létezik, mert nem látják és ezért csúfoltak. Pedig én tudom, hogy ő van, mert látom és tudok vele beszélgetni és játszani is. Anyu szerint nem kéne barátkoznom vele, mert rossz hatással van rám, úgyhogy már csak te maradtál nekem.”
„2004. Március 9.
Kedves Naplóm!
Ma megkérdeztem anyut, hogy miért mesél mindig olyan rosszakat az én barátaimról és miért szól rám, amikor látja, hogy használom a képességem. Tényleg, el is felejtettem szólni. Ma kipróbáltam, hogy nem csak egy rossz álom volt-e, hogy az egész iskola utált engem. Hát nem. De Chiaki-chan még mindig nem került elő, pedig nagyon hiányzik. Anyu megtiltotta nekem, hogy felélesszem a rajzaimat, úgyhogy csak veled tudok beszélgetni, de te nem válaszolsz nekem, úgyhogy ez így unalmas. Szeretnék végre egy barátot, aki törődik és játszik és beszélget velem és sosem hagy el. Szóval a mami azt mondta, hogy ő is tud ilyet, de ez rossz dolog, mert olyanok történnek velem, mint ami eddig és ezt nem akarta. Ezért mondta mindig, hogy ne csináljam, de én buta voltam és nem hallgattam rá, pedig a maminak, mint mindig, most is igaza volt…”
Mindig kiráz a hideg ezektől a részektől. A szomorú fejezeteket nem szeretem elolvasni, mindig eszembe jut róla, mi is történt pontosan. Kár, hogy ilyen jó az emlékezetem, minden, ami korábban történt velem, élesen él bennem, mintha csak tegnap lett volna, pedig az egésznek már tíz éve.
„2006. Június 1.
Kedves Naplóm!
Ma van a 12. születésnapom. Bár sokan ujjongnának az örömtől, én úgy keltem fel, hogy csak egy olyan nap lesz, mint a többi. Ilyenkor ki sem mozdulok a szobámból, csak Chiaki-chan próbál kirángatni, amikor átjön. Ő az egyetlen hús-vér barátom, az életre keltett rajzaimon kívül. De a mai nap más volt. Imádom nézegetni a képeket abból az időből, amikor anyu még modell volt. Olyan gyönyörű ruhákat hordott, én is szeretnék ilyeneket tervezni. De ez csak ábránd volt, nem igazán voltam elkötelezett ilyen téren. Aztán reggel beállítottak a szobámba anyuék, hogy öltözzek, mert elvisznek valami szuper jó helyre. Egy ideig visszakoztam, de aztán belementem a dologba, nem volt túl sok veszíteni valóm. Már egy ideje nézegettem az újságokban, hogy ma lesz az egyik nagyszabású divatbemutató. Szerettem volna elmenni, de meg sem mertem említeni a szüleimnek, mert anyu mindig csak rossz dolgokat mesél abból az időből, amikor még modellkedett. Álmodni sem mertem volna róla, hogy születésnapi ajándékként pont ezt kapom. Ott határoztam el, hogy bármi áron én is ruhatervező leszek, akárki akármit is mond…”
Szeretem ezt a fejezetet, mindig felvidít. Hallottam egy divattervezőről, Shihuru Toumának hívják, ő a példaképem. Nagyon szeretnék egyszer találkozni vele és megmutatni neki, féltőn őrzött rajzaimat, amiktől dagad a mappám. Na, olvassunk
tovább *.*
„2011. Január 10.
Kedves naplóm!
A mai napon elhagyjuk Tokiot és elutazunk Karakurába, apu munkája miatt. A vállalat áthelyezte oda, így mi is megyünk vele. Hiányozni fog a hatalmas város, nyüzsgő tömege és az egyetlen létező barátom, a rajzaimon kívül. Kár, hogy ő nem jöhet velünk. Nincs senki más, akire támaszkodhatnék, pedig már 16 éves vagyok, anyu szerint igazi nagylány. De mégis, nekem szükségem van valakire, aki vigyáz rám, bár nem vagyok már gyerek. Kíváncsi vagyok, vajon milyen lesz ott lakni, tiszta lappal újra kezdeni mindent.”
Ez az utolsó, amit eddig írtam, azóta valahogy nem tudtam rávenni magam. Nem is tudom miért. De minden esetre nagyon várom már, hogy megismerhessem a többieket az iskolában, talán még rokonlélekre is találok néhányukban…
~ Kinézet
Átlagos magasságú, hófehér bőrű, világoskék szemű és szőke hajú lány. A haját általában kibontva hordja, és ha valamiért nem tud ruhát felvenni, akkor is csak és kizárólag szoknyát hord. Elhatárolja magát a nadrágoktól, mondhatni nadrágfóbiája van. Nem túl kihívó a stílusa, ám ad arra, hogy mindig az akkori divat szerint járjon. Egy csomag csokis pocky mindig van nála, nem lehet róla levakarni, de az elmaradhatatlan ruházatoz illő kistáskában megtalálható az epres ízű rágó is.
~ Jellem
Kedves, aranyos lány, aki tökéletesen szuperál lelki szemetesként, azonban türelme nincs túl sok. Általában hamar felkapja a vizet, utálja, ha viccelődnek vele. Olyan fajta, akinek nem pontosan meghatározható a személyisége, mindig hevesen cselekszik, az akkori érzelemszintje alapján. Alapjában véve, ha idegenek közt van, egy új környezetben, csöndes és visszahúzódó, nem nagyon tud beilleszkedni. De ha olyanok veszik körül, akiket már régóta ismer, nagyon is nyílt, be nem áll a szája és állandóan mosolyog. Rendkívül hiszékeny, könnyű becsapni, önbizalma az nulla, naiv és gyermekien butácska, de gyors az észjárása.
~ Zanpakuto/képesség
~ Képesség(ek)
Neve: Fantajī (Fantázia)
Típusa: Illúzió
Eleme: -
Támadások:
Ribingu (Élet): Ennek segítségével, amit lerajzol, azt át tudja hozni a valódi világba a papírról. Ez rendkívül időigényes dolog, így általában előre elkészített képeket használ. Egyszerűen csak hozzá kell érnie ahhoz a felülethez, amin elkészítette az alkotást és kimondania a parancsszót. Ennek negatívuma, hogy ha a rajzot bármilyen ártalom éri, azáltal az életre keltett alkotás is gyengül. Még nincs teljesen az irányítása alatt, így mikor rajzol, gyakran előfordul, hogy a vonalak maguktól életre kelnek. Az létrehozott rajzok igénybevételétől függ, hogy mennyit tud egyszerre teremteni, illetve az életre keltett rajzok mibenlététől és méretétől. Tárgyakból többet tud egyszerre igénybe venni, mint hús-vér lényekből.
Leírása:
1. Képes átvinni a saját fantáziavilágába valakit, teljesen elzárva kettejüket a külvilágtól. Ez a hely hangulata szerint változik, de ugyanazok a törvények érvényesülnek itt is, mint a valóságban. Egyedül az a különlegessége, hogy míg itt tartózkodnak, egyikük sem képes meghalni.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
- Divatos ruhák,
- Édesség,
- Rágó (szigorúan csak epres),
- Keresztrejtvényt fejteni és sudokuzni,
- Rajzolni
Nem szeret:
- Dolgozni,
- Nadrág,
- Nem divatos ruhák,
- Tanulni,
- Csicsás dolgok
A hozzászólást Tsukatani Midori összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 01, 2011 9:43 am-kor. |
|
