Hosszú barnásvöröses haj, zöldes szemek, amik mindig kíváncsian és érdeklődően csillognak. A szokványostól kicsit… na jó, eléggé eltérő arrancar ruha, fekete top, rajta egy hosszú ujjú fehér mellényszerűség, ami a mellénél egy kis koponyával van összefogva, nyakánál fel, az ujjánál le van hajtva. Szűkebb nadrágot visel, ami a külső felénél fekete, belül fehér. Zöldeskék öv a derékon,, zöldeskék csíkok a nyakán és a csípőjénél, a lyuk a mellkas felső részénél található, két csík között, és hasonló színű hosszú körmök. A maszk megmaradt töredékei rókafülekre emlékeztetően megmaradtak a feje mind a két oldalán, s benyúlnak az állkapcsa alsó részéig két kis fél állkapocs formában. Néha előbukkan rókafarkincája is.

Mindig vidám, mosolygós, de nagylelkű és nagyjából engedelmes. Néha előfordult már, hogy beszólt még Aizen-samának is, ha éppen olyanja volt, akármennyire is tiszteli.
Kicsit vad természet. Szereti a társaságot, szeret enni, aludni, lustálkodni, megölelni másokat (ezt persze a többiek nem nagyon díjazzák. -__-”), és szeret úgy viselkedni, mint egy kis róka. Játszani, harapni, odabújni, furcsa hangokat kiadni.

Régen volt már hogy az emberi létemen merengtem, de most újra megteszem, akármennyire is keserű jó néhány emlék. Szinte mindenre emlékszem, igaz csak egyetlen személy, egyetlen hollow emlékei maradtak meg az elmémben abból a sok százból, akik együtteséből születtem én. Vagy talán pont az az hollow voltam mindig is, ezt már sohase fogom megtudni… annyi bizonyos, hogy a régmúlt emlékei tisztán élnek az fejemben.

Régen Hokkaido szigetén éltem. Normális családom volt. Egy szerető és gondoskodó anyukámmal, lelkiismeretesen dolgozó édesapámmal, bátyámmal és az imádnivaló keverék kutyusunkkal éltem. Rendesen jártunk iskolába, sok barátom volt annak ellenére, hogy kissé furcsa voltam. Imádtam a bátyusomat meg az állatokat, nagyon is. Sokszor aludtam a kutyánkkal kint a kertben a puha zöld füvön délutánonként, környező erdőket jártam bátyussal, állatokat rajzolgattunk, boldogok voltunk. De sajnos az a boldogság is véget ért egyszer.
Egy tavaszi borús napon, bátyámmal Akival és a barátainkkal a várost jártuk, csak úgy lézengtünk. Nem is sejtettük, hogy milyen balul sülhet el az egész kis kiruccanás. Egy szórakozó hely mellett haladtunk el, ahonnan hírtelen kirohant egy férfi, fegyverrel hadonászva. Lövöldözni kezdett…éles fájdalom és itt filmszakadás. Minden elsötétült. Hosszas csönd után nagy lárma, szirénahang és a meg nem szűnő fájdalom a mellkasom felső részénél. Lelőttek… Körülöttem emberek, s Aki könnyes arca. Emlékszem az utolsó erőmmel még letöröltem a meleg sós könnyeket, azt követően meghaltam…
Egy őrült véget vetet éltemnek. Miatta mindenkit el kellett hagynom. A családomat, barátaimat, a boldog órákat a kertben a kutyánkkal, mindent…

Halálom után lelkem nem tudott továbbjutni. Ott lebegett a szomorú emberek gyűrűje közepén. Láttam, ahogy minden barátom sirat, szomorkodik, én pedig élettelenül fekszem Aki karjaiban. A rajtam úrrá levő keserűség, bánat, magány és hogy mindenről le kell, hogy mondja szörnyű kínokat okozott. Üvöltöttem, de senki sem halotta meg. Tomboltam, de mindhiába. Csak az elszakadt lélekláncom csilingelése maradt már nekem.
Az egyre gyülemlő negatív érzések, mint gyorsabban emésztették fel a láncom megmaradt kis csonkját. Egyik nap elérték a lélekágyat… Azon a napon pont a házunknál jártam. Hafut szerettem volna megnézni. Ő hogy viseli egyik gazdija elvesztését. Szegénykém csak ült a füvön, ahol általában aludtunk, s csak nézett maga elé. Majd megszakadt a szívem…
- Neki is hiányzok… - szipogtam. Ez már túl sok volt. Le szerettem volna ülni mellé a fűre, de a lélekágyamba iszonyatos maró fájdalom hasított. Üvöltve a földre rogytam, mindenem remegett, éreztem, kezd szétesni. Arcom minden nyílásából fehér sűrű massza tört elő, minden elhomályosult. Elveszítettem az eszméletem.
Hafu idegesen felugrott. Vadul ugatva felém fordult, majd szomorúan nyüszített. Erre a hangra tértem magamhoz. Felé nyújtottam kezem, de mihelyst megláttam milyen, ijedten visszarántottam. Karmos, bundás kicsit mancsszerű végtagommal megtapogattam arcomat. Hideg csontmaszk fedte. Az ablakhoz futottam. A tükörkép mi fogadott megrémített. Egy szörnyeteg nézett vissza rám. Rókaforma alak…
Azon a napon váltam hollow-vá. Az óta folytonos küzdelem az életem… Nap-nap után hajszoltam a táplálékot jelentő lelkeket, akárcsak egy róka aki nyúlra vadászik. Ösztönösen, ész nélkül…

Megvolt annak akár 40 éve is már, hogy szokatlanul sok hollow mászkált a városban, s mind egyetlen helyre gyülekezett. Akkori ösztöneimet követve velük tartottam, nem érdekeltek a miértek és a hogyanok. Csak mentem előre.
A tömérdek üres vadállat a város legnagyobb parkjában gyülekezett. Colt köztük egy hatalmas nagy. Az még amolyan okosabbnak látszott, mintha az vezette volna a többieket. Miután már a többség odaért, hatalmas karjaival a földre sújtott, ami azon nyomban meg is nyílt. A horda, mint az agyatlan állatok egymás után ugráltak bele a méretes lyukba. Én hátulról figyeltem mindent, nem mozdultam. Az utolsó alacsonyabb szintű hollow is belevetette magát. Csak mi ketten maradtunk a parkban. Az óriás hollow és én. A behemót rám nézett, jobb kezével intett.
- Gyere te is. Nem ez a mi világunk… - beleugrott a lyukba. Furdalni kezdett a kíváncsiság, így hát követtem. Nem tudtam hová vezet, mégis hittem egy jobb világban. Hátha nem kell többé ölnöm… Tévedtem…
Egy sötét erdőbe érkeztem. Hatalmas sziklakeménységű fák, fehér homok, sötétség, rengeteg hollow. Többségük a mi városunkból való volt. Felugrottam egy magaslatra, tudni szerettem volna, mi folyik ott. Az óriás hollow a tömeg közepén állt. megragadott egy kisebb hollow-t felemelte, utána pedig szájával letépte annak fejét, megrágta, aztán lenyelte. Ezzel akarta tudatni, hogy itt most vérengzés, mészárlás lesz. Más élelem nincs, csak a többiek. Rám nézett. Kicsit megvetően, kicsit megértően.
A hollow-k rövid időn belül egymásnak is estek. Először a kisebbek estek áldozatul a nagyobbak falánkságának. Ott maradtam, érdekelt a végkifejlet. Szerettem volna kimaradni belőle, de ahogy ott fent feküdtem, páran meg-megtámadtak, ezért kényszerből meg néha az éhség miatt is meg kellett, hogy öljem őket.
Napokig tartott a vérengzés. Akármennyire is kimaradtam belőle az egyre erősebb ellenfelek elfogyasztása engem is erősebbé, nagyobbá tett. Végül már csak az óriás és én maradtunk. Ismét ketten, ismét egyedül. Vöröses bundámat felborzolta az a gyilkos tekintet, amivel engem méregetett. Harc nélkül nem mehettem el. Le kellet győznöm.
Hosszú és fárasztó küzdelem volt... majdnem alul is maradtam, de a szerencsémnek hála győztem, igaz négy mélyebb sebet szereztem, kettőt a nyakamnál, kettőt a hasamnál, ám győzelmem bizonyításakép elfogyasztottam a vesztest. Az utolsó mondata még mindig élénken él bennem… „- Fejlődj!” utána már ez hajtott előre. Akkor ott olyan erőre tettem szer, ami mind az alakomra, mind az életcélomra nagy hatással volt. Gillian lettem. Erős, hatalmas és intelligens…

Időm nagy részét más Gillian-ok elfogyasztása tette ki. Elég sokan voltak ahhoz, hogy gyorsan tudjak fejlődni. Röpke három év alatt képes voltam elérni az adjuchas szintet. A sok mamlasz nem jelentett ellenfelet. Az a három év is hosszú idő… A sötét erdő, minek a nevét már jól ismerem, nem tudott tovább ott tartani. Az adjuchas szint elérése után már nem...
Gyönyörű voltam akkoriban. Szép, erős, gyors, kecses… Akárcsak egy ereje teljében lévő vörös róka. Bundámon az ezüst hold fénye csillogott, maszkom már teljesen a fejem részévé vált… imádtam az akkori életemet. Igaz féltem is… féltem a visszafejlődéstől! Minden adjuchas legnagyobb félelme ez. Ezért folytattam tovább az öldöklést, az evést. Egyetlen szint volt ami megnyugvást hozhatott volna, és az a Vasto Lorde. A legmagasabb. Sajnos ezt már sokkal lassabban ment. 10 év… 10 évnyi esztelen hajsza, evés, barangolás.
Válogatás nélkül megtámadtam mindenkit. Hollow-t, gillian-t, adjuchas-t. De sok kitartó munka meghozta a várva várt eredményt.
Az az éjjel is úgy kezdődött mint a többi… barangolás valami harapnivaló után. A nagy fehérségen egy tetemet vettem észre. Óvatosan közelebb lopakodtam. Nem volt még halott. Egy sebesült adjuchas feküdt a porban, nem húzhatta már sokáig. Odasétáltam.
- KI van ott? – mordult rám. Leültem mellé, szánóan néztem le rá. Neki is állatias külleme volt. Leginkább farkashoz tudnám hasonlítani.
- Mi történt? – kérdeztem hidegen.
- Mindegy az már.. látom te erős vagy.. egyél meg! Velem elérheted a szintet ami után olyannyira kutatsz… én már feladtam…
- Feladtad?
- Nehéz elérni… megszámlálhatatlan sok éve már, hogy itt bolyongott… hasznomat vennéd.. egyél meg! – nem vitáztam vele. Megettem… Kicsit sajnáltam, de nem tehettem mást. Szükségem volt az ő erejére, tapasztalatára. Nem hiába…
Neki hála felgyorsult a fejlődésem. Egy éven belül Vasto lorde lettem. Utána pedig már egy könnyed lépés és arrancar.. nem is.. Espada! Felhagyhattam minden kényszeres tevékenységemmel. Nem kelet annyit ölnöm, nem kellet félnem, kiszabadultam a folytonos gyilkolásból, hiszen Hueco mundo 10 legerősebbje közé tartoztam. Hogy pontosabb legyek, én lettem a 4-es számú. A negyedik a rangsorban. Akkor először éreztem boldogságot hosszú idő óta. A valahova tartozás, biztonság, az erő minden addigi szorongásomat, félelmemet elkergette.


Igaz mindössze 26 évig tartott az "uralkodásom". Aizen-sama megérkezésével az addigi espada tagok leváltására került a sor. Új arrancarok vették át a helyünket. 10 erősebb, 10 hatalmasabb arrancar, Aizen-sama segítségével.
Sokan nehezteltek ezért rá, de én megértem az okot. Gyengék vagyunk… mi privaronok… sajnos a saját erőnk sem elég ahhoz, hogy igazán hatalmasak legyünk… Az új 10-es sokkal többre viheti, sokkal több hasznára válhat Aizen-samának abban, hogy elérje célját, akármi is legyen az. Nekünk pedig kötelességünk követni, segíteni őt, hiszen olyan nekünk, mint a hold ebben a sötét éjszakában. Tiszteljük, mert nem fél semmitől, tiszteljük mert erős…