Fényképek és unalmas jelentések között bogarászhattam, miközben ideiglenes szállásomon kempeltem a hűsben. Az úgy volt, hogy miután Urarararától búcsút intettem, muszáj volt beszereznem egy biztos lakot, hogy ne ázzak el az esőben. Mondjuk a döglesztő melegre tökéletesen immunizés vagyok, de a mocskot és a sarat elég nehéz kimosni a textilből.
Szóval az úgy volt, hogy szegény pórázra kötött blöki segítséget kért tőlem, mert mindig van egy macska, aki felhergeli, de a póráza miatt nem érte el. Az ingyé’ szállásért cserébe pedig olvasztottam kicsit a láncán, hogy kénye-kedve szerint állhasson bosszút. Más dolog, még így is megalázottnak érzem magam, amiért három teljes hétig a büdös kutyaólban kellett kempelnem, ám a túlélésért mindent! Nem akarom megsérteni szerencsétlen spanomat, mert igazán kedves tőle, hogy a fizetségért cserébe megengedte, hogy meghúzzam magam nála, de valami undorító a szájszaga. Pedig már szándékosan olyan gumicsontokat árulnak, ami ápolja a fogakat meg minden. :/ Na mindegy, ajándék laknak ne nézd a fogát, az viszont biztos, hogy egy jó ideig nem leszek hajlandó földön aludni.
Hurkapálcából és masniból összetákolt batyumat vállamra kaptam, majd a papirost markolva, amire a cím van felírva indultam neki Karakura utcáinak. Nagyjából sikerül betájolnom a megadott címet, amikor meg nem voltam benne biztos, egyszerűen és nagyszerűen megkérdeztem az egyik közelben lévő kutyatársam, hogy tudna-e útbaigazítást tartani. Azért az egyik kerítés mögött megpillantott keveréket szívem szerint azonnal mentem volna megtépni, hiszen macskabarát viselkedésével csorbát ejt népünk büszkeségén, ráadásul csak úgy hagyja, hogy azok a szőrcsimbókok rajta feküdjenek, ámde most a küldetésem fontosabb. Egészen biztos, hogy be fogom köpni az EKNET-nél (Ebek és Kutyafajták Nemzetközi Tanácsa). Mocskos áruló, egyszer még szétcincálom.
Egész kényelmes kis pecónak tűnik kívülről, bár nem mondom, egy családi háznak, esetleg egy kúriának jobban örültem volna. Azt hittem, az ügyvédek (mert hát nekem aztán édesmindegy, hogy ügyvéd vagy törvényszékletelős izé), jobban keresnek ennél. :/
Szerencsére sikerült elkerülnöm az összes hús-zsákot felfelé jövet, elég gázos lett volna, ha épp most látnak meg egy két lábon járó plüssállatot, de szerencsére nem történt semmi. Egy ugrással vetődök a lakás melletti csengőnek, miután konstatálom, hogy a papíroson szereplő ajtó száma megegyezik a megtalált lakáséval. Torkomat még egyszer megköszörülöm, hogy ne érjen kellemetlenség, amikor meg kell szólalnom. Kúl vagyok meg minden, a bizonyítékok másolatai is kéznél, vagyis batyunál vannak (valami ismeretlen okból kifolyólag belefért minden, amire szükségem volt, és még csak nem is nehéz), úgyhogy jöhet a menet, jövök, Hollywood. *>*
- Yo! Miyake Diran, ugye? – intek egyet az ajtót nyitó alaknak, holott a fényképek alapján tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ő az. Szóval ne is merjen becsapni, úgy se fog sikerülni.
- Remélem, van elég kaja a hűtőben. A Sport TV-ben meg épp focimeccs van. Szakém van, ha gondolod, velem nézheted. Az ágy pedig az enyém, stipi-stop. – mászok be az előszobába a hús-zsák lábai mellett elhaladva, bármiféle döbbenetével nem foglalkozva. Első dolgom, hogy megkeressem, hol a hűtő, ráadásul pont grillcsirke szagot érzek. Kicsit kicsi ugyan a kecó, viszont ketten kiokoskodunk mindent. Ha jól viselkedik, azt is megengedem neki, hogy a kanapén aludjon, csak mert ilyen marha jó fej vagyok. Háváj, dídzsí, napfény… Mit nekem Kalifornia? Jó nekem itt.

Háváj, dídzsí, napfény… Annyira nem is romhalmaz a lakás, minden esetre a hűtő szimatát idáig érzem, hely pedig van elég arra, hogy egy-két pajtit meghívjak. Mondjuk ismerve azt a dagit ő lesz az első, aki bepofátlankodik, csak mert miért ne. Attól, mert kollégák vagyunk, és mert annak ellenére, hogy egy büdös macska, még egész jó fej a másik két kollégámat illetően, és mert a múltkor megvertem szaké ivó versenyben, még nem vagyunk puszipajtások. Különben is, meccsnézés közben az ellenfélnek drukkolt, megérdemli, hogy ne engedjem be a lakásnéző buliba. Meg Blöki és Harap is kiröhögnének, ha Cartnyan társaságában látnának. Eh… Hogy az a köcsög Scorpy pont egy bolhás dagadékkal rak egy csapatba… És még ő a legnormálisabb a másik két hülyéhez képest.
Na mindegy is, a buli még várat magára vagy néhány órát, még ha pontosan nem is tudom, hogy mennyit, mert csak annyit mondtam, hogy este buli. Hiába, nagy partiarc vagyok. Kár, hogy ez a Diran fickó egyáltalán nem tűnik annak, inkább egy olyan begyöpösödött WoW kockának. Tudjátok, se nő, se élet, de lehet, még anyuci mossa ki az alsógatyáit is. Szerencsétlen féreg… Na de ezért vagyok itt, hogy felrázzam egy kicsit az életét! Khmm… Akarom mondani, vagyis hát azért vagyok itt, hogy a rám bízott küldetést végezzem. Megfigyelni, megfigyelni és megfigyelni. Aztán meg majd csak lesz valami. Bevallom, idefele jövet néha kételkedni kezdtem az alkalmasságomban, jobb szeretek szimplán pusztítani, hisz az az igazi, amikor reppen a parázs meg a lángcsóva körülötted, miközben hatásvadász módon robban mögötted egy benzintartály. Csak a legutóbbi kis incidens óta már nem nagyon merek kísérletezni ilyenekkel… Tehetek én róla, hogy felrobbant az a benzinkút, miután beszéltem Scorpyval? >.> Jöttek a hollowk, én támadtam, ilyen egyszerű.
- A nevem RawR! Mától én vagyok az új lakótársad. – ejtem meg kelletlenül a bemutatkozást, miközben hátat fordítva a célpontomnak keresem a konyhát. Nem tart sokáig, a szimatom hamar elvezet a konyhába, hisz n még a csukott hűtőn át is megérzem a kaja illatát. Hiába a plüssgyomor, ha kajáról van szó, egy test sem akadály. Szükségem van az energiára különben is, hogy tudnék enélkül olyan frenetikus tűzeffektekkel villogni? Na ugye hogy sehogy, húscafat?
- És akkor most én kérdezek. Hol a távirányító? – nyitom tágasra a hűtőt, miután gondosan elhelyeztem a kis batyumat, s vetem rá magam a kéjefszís csirkeszárnyra. Enyhén csípős, a kedvencem. Elégedetten slattyogok a TV elé holmi evőeszközökkel sem bajlódva, hiszen bőven elég az nekem, ha a csomagból ki tudom szedegetni a kaját. Némi kutatás után a távirányítót is megtalálom, hisz pont azt ne találnám meg? Ez olyan egyszerű, mint kiszimatolni az édességet a csukott szekrényből.
- Tudom, hogy a tiéd, te seggfej, mit gondolsz, mi másért jöttem volna? Na pattintsd ide a sejhajodat, ha nézni akarod a meccset. Remélem, te is a Barcának szurkolsz. >.> – kapcsolom be a TV-t a csirkeszárnnyal az ölemben. A körülmények megfelelőek ahhoz, hogy a meccset élvezni tudjam. Ez az élet, öregem. Imádom ezt a melót. És még mennyire imádni fogom, ha minden pillanatom ilyen laza és kúlos marad, mint ez.

Hah! Én ugyan nem takarítok! A nők dolga, én pedig szemmel láthatóan hímnemű vagyok. >.> Jó, talán nem is annyira szemmel láthatóan, mert hát fura is lenne, ha varrnának a plüsstestemre ilyesmit, de igenis, kan kutya, mármint módosított lélek vagyok és kész. >.> Az emberi póttestemről szerencsére már nem hiányzik az efféle felszereltség, de azt csak különleges alkalmakkor viselem. Pedig sokkal, de sokkal jobban illik hozzám, mint ez a plüsstest, bár ennek is megvannak az előnyei. Például a legtöbb biolizé nem működik rajtam, emiatt nehezebb megölni meg ilyenek. Kár, hogy a fájdalmat még így is érzem, de ezt azt hiszem, titokban tudom tartani még egy jó darabig.
Jóóó, talán nem én vagyok a legokosabb kutya a világon, de a kutyák igenis, okosak, vagyis én is okos vagyok! Eskü, hogy nem direkt köptem be Scorpyt, meg azért gyorsan tereltem is a témát, mielőtt visszakérdez és leszek olyan bolond, hogy válaszoljak neki. Hogy ez ne forduljon elő, villámgyorsan tömöm pofázmányomba az ennivalót, nem érdekel, hogy eközben kit vagy mit mocskolok össze a lecseppenő olaj és zsírcseppekkel, na meg a finom, csípős szafttal. Annyira csípős, hogy igencsak égeti a nyelvem, mármint a plüssnyelvem. Még egy kis chilit mellé, és ezer biztos, hogy olyan tűztornádó bemutatót tartok, hogy ez a Diran fickó csak leshet, hogy mi van.
- Hah! – csattanok fel a pudlik hallatán. - Még csak az kéne… Kényes szuka mind. Még csak fogni sincs mit rajtuk. – nyúlok el kényelmesen a kanapén. Tekintetem még véletlenül sem téved el a képernyőről. Diran semmi empitámiával nem rendelkezik, látszik, még egy pudlival sem találkozott ezelőtt. Folyton kényeskednek, hogy nem elég puha a bundájuk, ráadásul bármit teszel, sosem leszel elég jó nekik. Még elvárják tőled, hogy méregdrága ajándékokkal lepd meg őket. Bár Bodri barátom egyszer meghúzott egy pudlit, mert már nem bírta tovább. Azt mondta, akkor bezzeg már nem volt olyan nagy szája. :/ Nekem viszont akkor sem jönnek be, túl sokat kell velük foglalkozni és túl keveset kapsz érte cserébe. Persze sosem találok egy olyan megértő, kedves, csendes, angyali arcú lányt, mint aki álmaimban szerepel néha. *-* T.T
- Britek. – reagálom a tűzcsapos dologra. Minden tisztességes brit kutya a tűzcsapnál intézi a dolgát, én azonban utálom őket, mert övék James Bond. Eh, ez a Diran fickó, szerencsétlen semmit sem tud a világunkról, ráadásul szívtelen, könyörtelen és tapintatlan is. Mondjuk már megszoktam ezeket az általánosításokat. Mi, az EKNET pedig minden áron küzdünk azért, hogy megpróbáljunk javítani ezeken a sztere… sztere.. szteretópákon. Jó lenne, ha néha nem csak ezt látnák bennünk, hanem a hűséges barátokat, valamint a játékos vadászokat. Állítólag nincs is jobb érzés annál, mint amikor kivisznek az erdőbe fácánokat vadászni, de nem tudom, én még sosem voltam, és nem hinném, hogy ez a Diran szívesen eljönne velem. Ha jönne, én akkor se mennék.
- Figyelj már, átvették a vezetést azok a szemetek! – pattanok két lábra, minek következtében a kanapén lévő szószos tálka felborul, és jól bele is lépek, de jelenleg az izgatottság sokkal fontosabb, mint egy bútordarab és a plüsstestem épsége. Hangosan morranva üldözöm az ellenséget, legalábbis válogatott káromkodások hadát uszítom rájuk, amiért átvették a vezetést, azonban szerencsére nem tart sokáig. Már az örömtől csendül izgatottan hangom, ahogyan a kapu felé terelik a labdát. Egy gyönyörű passz után pedig…
- GÓÓÓÓÓÓL! – kiáltok fel örömömben, azonban számat nem csak a hang, hanem a csípős szósz okozta tűzorkán is elhagyja, egyenesen betalálva a televíziót, ami egy robbanás kíséretében azonnal kipurcan. A mögötte lévő függönyök is azonnal lángra kapnak, én pedig kezeimet szám elé kapva konstatálom: valamit most nagyon elrontottam.

Nem akartam leégetni a tévét, a függönyök sorsa annyira már nem érdekel, de így hogy fogom én az élő közvetítéseket nézni? Ez még rosszabb, mint amikor reklámot vágnak be a meccs alá, és rakják ki miniatűr képként a képernyő egyik sarkába, ilyenkor aztán nagyon pipa tudok lenni, de annyira, hogy rendszerint véletlenül megint sikerül felgyújtanom valamit. Rosszabb esetben ez a tévé, kevésbé rosszabb esetben a kajám, a legjobb esetben pedig Vayut pörkölöm kicsit oda, de valahogy mindig megússza az a dagadt. Elkeseredetten nyüszítek egyet, még hátravan egy teljes negyed a meccsből, ismétlést pedig gáz nézni, arra nem vetemedhetek. Be kell érnem így azzal, hogy meglesem a sporthíreket, ráadásul a lehető legjobb résznél szakadt félbe a közvetítés az apró kis balesetemnek köszönhetően. Ha pedig ez még mindig nem lenne elég, ez a Diran fickó is elég morcosnak néz ki. Nem, nem félek tőle, meg semmi ilyesmi, azonban azt hiszem, most tettem tönkre jövedelmező partneri kapcsolatunk. Nehezebb megfigyelés alatt tartanom, ha ennyire utál, ugyebár.
Várakozásom ellenére azt hiszem, megúsztam a dolgot, bár nem szó szerint, mert ez a nyomorék plüsstest beszívja a vizet, és folyton elsüllyedek, pedig mekkora királyság lenne szétpancsolni Diran fürdőkádját, tehát tudnék úszni, ha nem ebben a testben lennék, hanem a másikban. Tehát még sem lesz gáz, mert azt mondta, amit mondott, a hallottakon pedig kissé megmozgatom a füleim, hogy biztos legyek mindabban, amit hallok. Tényleg azt mondta, játszani visz? *.* Megyünk játszani, tényleg? *.*
Több se kell nekem, plüssnyelvem lógatva megyek ki vele a kertbe, itt legalább nem olyan füstös minden, és pattogok úgy, mint egy gumilabda, tudjátok, az a kicsi, amit a száz yenes gépekből lehet csórni, ha elég erősen mész neki. Nekem az is jó, meg egy nagy labda is, lényeg, hogy labda legyen, mert labdaaaa, és imádom, és csaholok utána, követem ásóstul-mindenestül farokcsóválva. Ásni kell? Ásni én is tudok! Szemelek ki egy másik pontot a kertben, nekem friss veteményesnek tűnnek, jó puha ott a talaj, Diran amúgy is hülye, ostoba pontot szemelt ki az ásásra, egyáltalán nem csinálja jól. El is kezdek lapátolni, csak persze lapát nélkül, nekem jó erre a két mancsom, míg a másik kettővel csak kitámasztom magam. Hevesen, vidáman, boldogan ásom, kaparom, túrom fel a veteményest, néhány homokhalmaz pedig egyenesen Diran felé repül, persze mindez csak véletlen, mert nekem aztán nincs most időm azzal foglalkozni, hogy mi merre repül el éppen, s mi lesz koszos meg mi nem, lényegtelen! Az egyik kis gödör után következik a másik, s szégyenítem meg a kertet így négy-öt ponton, szép kis gödröket kaparva bennük a lehető legrosszabb pontokon.
A labda még sehol, de mégis miért? Nyüszítek egyet befejezve a kapargatást és pillantok nagy, kerek bogárszemekkel Diranra. Nekem labdát ígért, játékot! Vagyis azt hiszem, hogy játékot, én így emlékszem, hogy mintha valami labdát is emlegetett volna… Talán azt keresi? Azt ássa ki? Túl sokáig tart azonban, míg megtalálja, még csak földet sem túr rendesen, két manccsal kell, nem gyáván ásóval!
Pillantok körbe unatkozva és kissé lekókadva, olyan lehorgonyozódva, hogy végül meglássam azt, amit meg kell látnom. Azt, ami tökéletes, azt, ami mindig is kellett nekem. Majdnem olyan jó, mint egy kerek kis labda, na nem az a pattogós, mert vicces az is, csak nehéz elkapni, hanem egy kicsit nagyobb, az a szőrös, most azonban nem gömbölyűt találok, hanem egyenest és keményet. Igen! Ez lesz az! Fiti-futizok sebesen és kapom fel a tökéletes ágat nyáltalan számba, s rohanok is el vele, hogy letegyem azt farkam lelkesen csóválva Diran elé. Látszik rajtam, hogy megfeledkeztem magamról, mindig ez van, ha kutyás játékokról van szó, aztán persze a dagadék viszkászmalac is mindig ezen röfög. Szépen pitizek és nyelvem lógatva csaholok neki, hogy dobja el a botot, dobja el! ***>***

Mindig is az egyik kedvenc játékom volt, tényleg csak a labdákat szeretem a közönséges botoknál jobban, főleg azért, mert azt kedvemre rágcsálhatom, ha jobb minőségű, és sokáig nem használódik el. A kedvencem mégis az, amelyik még csipog is. Emlékszem, kölyökmodsoulkiskutya koromban egy csipogó gumicsirkét adtak, és mennyire megrémültem, amikor beleharaptam a nyakába, és elkezdett csipogni! *.* Még a füleimet eltakarva is morogtam rá, míg aztán elegem nem lett, és addig cincáltam szanaszét azt a csirkét, míg végül miszlikbe nem sikerült aprítani.
Persze ez már rég a múlté, mostanra már jól nevelt, művelt, okos, intelligens kopó vagyok, aki nem dől be ezeknek az ócska trükköknek... általában. De hát ki bírna ellenállni egy eldobott labdának, vagy éppen botnak? *.* Bár a labdák közül a pattogósak aztán igazán irritálóak, mindig felidegesítem magam rajta, aztán véletlenül rendszerint sikerül folyékony műanyaggá olvasztanom őket. Nem, kérem szépen, semmi gond nincs az idegeimmel, pláne, hogy nyavalyás plüsstestben aztán az egyetlen ténylegesen idegi problémám, hogy nincsenek idegeim! Na nem mintha ez akadályozna gondolkozásban, vagy éppen a gyomorhiány a zabálásban, mert imádok enni, bár gondolkozni nem annyira, hacsak nem szexi, izmos aerobic sztár labrador lányokra kell gondolni, mert azok még szebbek is, mint a Rubint Réka.
Tehát, gondolkodás nélkül, vidáman csaholva, farkamat csóválva futok, futok és szaladok meg rohanok tovább az eldobott bot után. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezek után mi leszünk a legjobb pajtik! *.* Nem is bánik velem olyan rosszul... *.* Para nélkül hempergek bele a pocsolyába, ami keresztülível azon az úton, amin át a botot kell megtalálnom, s miután eleget hemperegtem benne, és a pocsolya szélére esett botot is megtalálom, állkapcsom közé szorítva ügetek vissza Diranhoz, hogy megmutassam neki, milyen ügyes vagyok. *.* Aki azonban nincs a megbeszélt helyen... Nem értem, nem lehettem annyira lassú, hogy megunja a várakozást. Kész szerencse, itt van nekem a szuperszaglás. Mert hát én igazi kopó vagyok! Egyszer egy drogdílert is elfogtam!
Szaglás alapján könnyedén visszavezetem az utat a lakásához, harag azonban nincs bennem, túl boldog vagyok a játék után. *.* Bár ami azt illeti, egészen elfáradtam, meg megéheztem. Csengetek párat az ajtón, többszörös próbálkozás után sem kapok azonban választ... A saras botot lerakom magam elé, majd egy tűzgolyóval egy szempillantás alatt hamuvá égetem az ajtót, s ismét megfogva a botot boldogan bekullogok, és lerakom azt Diran lába elé. ^.^ Tényleg kicsit fáradt vagyok... Ideje aludni. Fosztom ki a hűtő maradékát, amit csak találok, és lehetőleg hús, majd a rám került sok sárral nem foglalkozva dőlök le Diran ágyára, ami mostantól az én ágyam. Most mi van? Én nem vagyok annyira kényes! Nagy kár, a tévét kirobbantottam. Na nem baj. Diran majd holnap vesz egy másikat. >.<