Miután a 3. osztagba kerültem főként azzal foglalatoskodtam, hogy tovább fejlesszem a képességeimet. Illetve miután sikeresen összebarátkoztam az akkori hadnaggyal és 7. tiszttel, Akira Sakaguchival és Mamoru Hinataval egyre gyakrabban jártam, ahogy a kapitány mondta "zülleni". Előfordult, hogy a hét majdnem minden napján velük ittam, vagyis inkább néztem és nagyok nevettem rajtuk. Az egyik alkalommal, amikor a szokásos "lazulás" volt betervezve kaptuk az értesítést, hogy azonnal térjünk vissza az osztaghoz, mert küldetés érkezett. Nem örültünk túlzottan, hiszen azon a napon az volt már a harmadik, a hadnagy pedig a szeme fölött sérült meg, amitől nem sok mindent látott. Természetesen ragaszkodott, hogy ő is részt vegyen a küldetésen, a kapitánynak pedig nem volt szíve hátrahagyni a kézzel lábbal kapálózó férfit. Megérkezve az emberek világába öt csoportra osztottak minket és úgy indultunk a négy Hollow nyomába. Az én négy fős brigádom a felső fokon volt a nyafogásban és addig csinálták, amíg végképp őssze nem zavartak és zsákutcába nem futottunk. Morogva fordultam meg, tudván, hogy ezt sikeresen elrontottam, de ekkor egy hatalamas árnyék fogadott minket. Mire elordítottam magam látván, hogy támad már a mind a négy ember a földön feküdt holtan. Mérgesen rántottam elő a kardomat.A dühtől elvakulva rontottam ellenfelemnek, aki meglepetten lépett egyet hátra. Erőt gyűjtött és jobb kezét ütésre emelte. Fülemben csengett, ahogy hatalmas erővel csapódott le mellettem az óriási kéz. Kivárva a pillanatott, amikor egész testsúlyával előre hajol a lendület miatt, elrugaszkodtam a földtől és alulról hasítottam végig maszkját. Térdre érkezve kiáltást hallottam tőlem nem is olyan messze. Rémülten kaptam fel a fejem, mert ez a hadnagy hangja volt. Akármennyire is siettem túl későn értem oda, csak azt láttam már, ahogy a hollow karma keresztülfúrja magát Akira testén. Döbbenten álltam a sok vér és hadnagyon mozdulatlan testét látva. Mellém még több osztagbeli társam érkezett, de ők nem akartak tétovázni, rögtön támadni akartak. Minden erőmet összeszedve kiáltottam utánnuk és parancsoltam vissza őket magam mellé. Gyorsan végiggondoltam mit kéne tennünk, majd megbeszéltük, hogy hárman lefoglalják előről a hollow figyelmét, amíg én megkerülöm és igyekszem fölülől támadni, míg másik két társam hátulról a lábaitól fosztja meg a lidércet. Sajnos a terv csak odáig müködött, hogy megvágták a lábait, amitől a hollow idegesen csapott le a két hátsó alakra. Nem volt választásom..."#61. rikujokoro!" Miután sikeresen megvakítottam a lidércet újabb mondatot kiáltottam el,de már sokkal nyugodtabb hangon" Pusztíts,Hitogorosi mamono vana!". Szerencsére a többiek kapcsoltak és gyorsan arébb szaladtak a vörös köd megjelenése előtt. Türelmesen vártam ki amíg teljesen beteríti a köd a még mindig a fájdalommal küszködő hollow-t. Miután minden készen állt nagyot sóhajtottam és ökölbe szorított kézzel jeleztem zanpakuto-mnak, hogy a csapda beteljesítheti feladatát. A pár másodpercnyi vörös fényáradat odavezette a kapitányt és többi három még egyben lévő csapatot is. Mindenki meglepetten tapasztalta, hogy már képes vagyok ilyen komoly támadásra, de akkor csak azzal voltam elfoglalva, hogy végre ágyba juthassak...túlságosan kimerültem, hogy másra is tudjak gondolni. Szomorúan léptem a hadnagy élettelen teste mellé. A kapitány vállamra tette a kezét és megdícsért a szép munkáért, de valahogy nem érztem magam túl büszkének, hiszen nem tudtam egy barátomat megmenteni. Végül a kapitány parancsának megfelelően mindenkit összegyűjtöttem minden emberünket. A sérültekhez kértem a 4. osztagból ellátást, a halottakat pedig hordágyra téve vittük vissza Soul Society-be.
A rövidre sikeredett este után pedig várom, hogy kit nevez ki a kapitány a hadnagyi rangra...