Shun vs. Shinobu, avagy két régi ismerős "vidám" találkozása

*Csak a szokásos: már megint őt küldték bevásárolni... Bár arra már igazán rá szeretne jönni, hogy sorshúzáskor miért mindig hozzá kerül a legrövidebb asztaldarab... És egyébként is, miért nem az mgy el mészért, tégláért meg egyéb vackokért, aki miatt meg kell venni? Mintha nem Masaki verte volna bele Yuu fejét a falba, amitől most egy termetes lyuk tátong a raktár épületén, ezzel beengedve a hideget?
No, mindegy. A lényeg, hogy a bennfentes kőművessel való egyeztetés után már megint Uraharától indult el hazafelé a csomagokkal, a történelem megismétli önmagát alapon. Annyi különbséggel, hogy ezúttal egy kis kitérőt szándékozik tenni, nem pedig egyenesen a raktárt célozza be... Először ugyanis Renét tervezi meglátogatni. Bár azon nem igazán gondolkozott, milyen arcot fog vágni a privaron espada, meglátva a rengeteg építészkelléket... Amik, ezúttal már viszonylag lélekenergia-állóak a terepszínű ex-shinigami jóvoltából. Ugyanis Tessai rájött, miért annyira gyenge az a fal, ami elvileg beköltözésük előtt szinte bombabiztos volt... Nem véletlenül lett az az épület kiválasztva rejtekhelyüknek eredetileg.
Épp ezeken elmélkedve halad célkitűzése felé - a többiek úgyis ráérnek még ennyi ideig fagyoskodni. Már amúgy is napokkal ezelőtt történt az ominózus eset, és azóta senki sem igyekezett helyrehozni a falat, inkább felvettek három pulóvert. Most már igazán kibírhatnának még néhány órát... Az a rögtönzött Kőmíves Kelemen meg, akivel megbeszélte az időpontot, úgyis leghamarabb másnap tud jönni megcsinálni a munkát... Bár abban sem lesz túl sok köszönet, ahogy elnézte az alakot.
Aztán megtorpan hirtelen, és alaposan körülnéz, mialatt arcáról szép fokozatosan leolvad az eddigi bamba mosolya. Merre is kell tovább mennie? Eddig valahogy nem sikerült megjegyeznie az útvonalat rendesen... Mondjuk nem is járt túl sokszor errefelé még, amikor meg igen, hát... fogalmazzunk úgy, hogy nem az volt a legfontosabb dolga, hogy útvonalakat memorizáljon. Szatyrait lepakolja, és tarkóját dörzsölgetve rágyújt egy szál cigire - hátha a nikotin segít majd a gondolkodásban. Újra körülnéz, és észre sem veszi, hogy teljesen megfeledkezett lélekenergiájának elrejtéséről ezúttal...
Rövid idő múlva végül egy furcsa jelenetnek lesz szemtanúja lentről. Két alakot lát a levegőben, amint elmélyülten tárgyalnak valamiről... Az egyik minden bizonnyal shinigami - bármilyen távolságról ráismerne arra az utált egyenruhára! -, de a másik... arrancar?!*
~ Ezek meg mit csinálnak? ~
*Fut át agyán, ahogy szemléli az eseményeket, füstjét kifújva. Nem úgy tűnik, mintha harcolni akarnának, sőt... Sokkal inkább egyezkednek valamin. És a páros egyik tagja nagyon is ismerős, bár egyelőre nem tud rájönni, honnan, és ki lehet az...*

Újabb teljességgel felesleges és unalmas nap. Azt hittem végre megfelelő feladatokat fogok kapni most, hogy kapitány lettem, de úgy tűnik tévedtem. A nevetséges papírmunkát az irattologató férgek is el tudják végezni, ez nem megfelelő a képességeimnek. Természetesen tökéletes munkát adok ki a kezeim közül, ám ezekben nem találok kihívást. A Kidoushuu osztag kapitányi haorija ott lóg az iroda átellenes oldalában, felakasztva a fogasra. Szánalmas maskara, egy egyszerű kapitányi köpeny jobban illene hozzám. Laza eleganciával dőlök hátra a bőrszékben, miközben hosszú ujjaimat egymásnak támasztom. Lassan ideje lenne indulnom… Ismét nem a Gotei 13 megbízásából járok el, így figyelnem kell, nehogy meglássanak majd az emberek világában. S ha mégis meglátnának, akkor legvégső esetben le tudnám vadászni a Rólam pletykáló shinigamikat, mielőtt még jelentést tennének. Delet út a falióra, nem húzhatom tovább a készülődést. Megvető sóhaj szabadul fel mellkasomból, amint az egész testületre gondolok. Jobbnak látnám itt hagyni Seireiteit, azonban Aizen szerint fontos információkat tudok gyűjteni az itt történő dolgokról. Pedig mennyivel megérdemeltebb lenne a helyem Sousuke oldalán! Sötét árnyként vágok át az osztag területén, majd egy eldugottabb mellékutcában megnyitom a senkait. Csettintésemre egy valószínűtlenül fekete pokollepke materializálódik mellettem, hogy kísérjen utamon. Magabiztosan lépek be az átjáróba, s hosszúra nyújtott léptekkel indulok el az Emberek világa felé.
Borús idejárás fogad, amint kilépek a rizspapír ajtók közül. Épp a megbeszélt időpontban érkeztem, ahogy az Tőlem megszokott. Ezzel ellentétben tárgyalópartnerem megint késik, mint mindig. Türelmetlenül ácsorgom a levegőben, miközben ezüstszín hajamba bele-belekap a szél. Lila szemeim résnyire szűkülnek, amikor velem szembe megnyílik egy Garganta. Egy alsórendű Números lép ki belőle, még csak a nevét sem tudom. Meghajlás nélkül üdvözöl, ennek hatására rögtön eltorzulnak vonásaim.
- Tud a helyed, Arrancar! – förmedek rá a teremtményre lélekenergiámat szabadon engedve. Mintha több tonnányi súly nehezedne a lidércre, háta engedelmesen meghajlik, szinte a földig hajol előttem. – Így már mindjárt más…
Jegyzem meg gúnyosan, azután fojtott hangon beszélgetni kezdek Vele. A jelentéseim készenléte felől érdeklődik, mintha bárminemű köze lenne a dologhoz. Néhány lesajnáló szóval elintézem a hollowot, ezt követően nagy kegyesen elbocsájtom. Nem lenne túl jó sokat mutatkozni egy ilyen féreg közelében, mert még azt gondolnák Rólam, hogy efféle söpredékkel közösködöm. Ugyan már… Ahogy újra bezáródik a Hueco Mundoba vezető átjárók, csiklandozó érzés fut végig a tarkómon.
~Valaki figyel!~ - villan be rögtön a gondolat. Fagyos íriszeimet körbefuttatom a környéken, s az egyik utcában ismerős arcra találnak. Ajkaimon ragadozószerű vigyor szélesedik ki, amint beazonosítom az arc tulajdonosát. Shunpomat használva eltűnök eddigi helyemről, utána egy a félvérhez közeli épület tetején jelenek meg újra. Dohányzik, mily’ undorító szokás is. A nő már biztos észrevett, ezért hagyom, Ő szólaljon meg először. Pontosan tudom miféle lény is valójában, hisz’ igen sok közöm van létrejöttéhez. Vaizard, ahogy az öcsém is. A halálisteni lét egyféle meggyalázása ez a forma, mert ugye lidércerőkkel is rendelkeznek. Ha rajtam múlott volna, már rég alulról szagolná az ibolyát fajtársaival együtt, de Aizennek szüksége volt rájuk valami kísérletéhez. Természetesen hallgattam rá, viszont máig elkap a viszolygás, amikor ezekre a hibridekre gondolok. Sose lennék képes egy félnótás hollowval megosztani a lelkem.

*A távoli jelenetet figyeli továbbra is, minden idegszálával az ottani eseményekre koncentrálva, mialatt hunyorogva igyekszik megállapítani, ki lehet az ismerősnek tűnő shinigami. Az mondjuk eléggé nehezíti dolgát, hogy háttal áll neki az alak... Bár az az ezüstszín haj elég biztos támpont. Csak ne lenne olyan távoli az a száz év! Ennyi idő alatt már a reiatsukra sem emlékszik, nemhogy a külsőre...
Aztán hamarosan történik valami - az arrancar távozik a helyszínről (nem túl szimpatikus bánásmód után), míg a shinigami a környéket kezdi el fürkészni.*
~ A francba, észrevett... ~
*Fintorodik el látványosan, amikor felé fordul a másik. Ekkor már kezdi sejteni, kivel hozta össze ismét (bal)szerencséje... Tényleg Kurosawa Shinobu lenne az, a harmadik osztag tagjainak egyike azok közül, akik annak idején kiálltak Shun mellett?
Egyre növekvő kíváncsiságát azonban egyelőre igyekszik leplezni. Ennek jegyében legelőször is ráérősen elfüstöli maradék szál cigijét, majd a csikkel egy közeli szemeteshez sétál ráérősen - amely viszonylag eldugott helyen van -, amelynek oldalán szinte féltő gondossággal nyomja el a parazsát, és kidobja azt. A művelet közben azért fél szemét megpróbálja a shinigamin tartani, hogy észrevehesse, ha neadjisten bármit is tervezne ellene. Reiatsuját már felesleges lenne visszafognia, úgysem tudna meglépni... Meg nem is akar, ahhoz túlságosan felkeltette figyelmét az arrancarral való tárgyalás.
Ezt követően sanda pillantást vet régi ismerősének vélt helye felé, a tetőre, majd egy gyors shunpóval követi a férfit. Így, a néptelen mellékutcában már feltűnés nélkül tud közel kerülni volt beosztottjához; a borús idő miatt meg amúgy is kevesebben vannak az utcán, mint szoktak lenni.*
- Rég találkoztunk, Shinobu...
*Szólal meg kis idő múlva, arcán halvány vigyorral, miközben könnyedén kisöpri szemébe lógó haját.*
- Mesélj, mi történt veled, mióta nem találkoztunk?
*Kezdi el végül a puhatolózást tettetett kedvességgel. Hiába, száz év alatt túlságosan gyanakvóvá vált mindenkivel szemben...*

Vajon komolyan azt képzeli, hogy nem látok át a mesterkélt mosolyán? Érdekes, felettébb érdekes. Hasonló mézesmázos vigyor villan fel az én arcomon is, miközben az elém shunpozó nőt figyelem. Tetetett érdeklődése valós méreg, amire szívem szerint nem válaszolnék, hisz’ ennyi erővel egy szarvasmarhához is beszélhetnék. A benne lakozó hollow arra a szintre alacsonyítja le.
- Bizony, valóban régen volt Wakahisa kisasszony. – szólalok meg fagyos hangon, lila szemeimmel végigmérve Őt. – Nos, mostanában a Kidoushuu osztag kapitányaként tengetem a napjaimat és belefulladok a papírmunkába. Tudja, hogy van ez…
Mesterkélt nevetés hagyja el torkomat, amely megfoghatatlan módon visszataszítónak tűnhet. A bennem rejtőző gonoszság mintha kiutat keresne, s most így találta azt meg. Érthetetlen módon jobbom jól észrevehetően remeg, érdekes izgalom járja át a testem. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne rántsak rögtön kardot, s döfjem át ezt a némbert. Ó, pedig milyen kár is érte! Remek shinigami volt, sokra vihette volna. Ám sajnálatos módon, rosszkor volt rossz helyen. Vagyis így fejezik ki magukat azok, akiknek fogalmuk sincs a dolgok valós állásáról. Természetesen minden előre ki volt tervelve, a véletlen csupán bárgyú illúzióként létezett. Ugyan nem voltam jelen az átalakulásuknál, de biztos szívet melengetőek voltak a fájdalmas sikolyok kánonjai. Mit nem adnék, ha nem kellene ezt a szánalmas maszkot hordanom, s végre az lehetnék, ami valójában is vagyok. Egy vezető, egy uralkodó! Még Aizen se tudja, ám amint lehetőségem lesz rá, saját kezűleg fogom megölni. Semmi személyes, csak a helyére pályázok. Ez azt hiszem érhető is, hiszen megérdemlem azt.
- Remélem a barátai is hasonlóan jól vannak, mint Ön, Kisasszony. – zendül hangom ismét, csipetnyi gúnnyal fűszerezve szavaimat. – Nagy kár lenne, ha történne velük valami… Khm… kellemetlen.
Ajkaim gonosz mosolyra görbülnek, megpróbálom elhitetni a vaizarddal, hogy társai talán épp veszélyben lehetnek. Veheti egyfajta célzásnak is, miszerint lehullott álcájukról a lepel, s most tucatnyi shingami tart rejtekhelyük felé, hogy kivégezzék Őket. Természetesen ez nem igaz, hisz’ valójában csak jómagam érkeztem az Emberek világába. Habár egyedül is biztosan elbírnék ezekkel a teremtményekkel. Olyanok, mint az Arrancarok, és ha egy lidércet behódolásra tudok bírni, akkor velük sem lehetnek problémáim. Mert tiszta vérű vagyok, különleges…

*Mindig is tudta, hogy nem átlagos a vele szemben álló shinigami, és ismét megbizonyosodik efelől, mikor Shinobu olyan stílusban válaszol neki, ahogy azt az előbb Shun tette. Rögtön átlátott most is rajta, ahogy régebben...*
- Tudom, tudom... Hadnagyként sem voltak egyszerűek a feladatok...
*Válaszol vigyorogva, és igyekszik leplezni, mennyire meglepődött valójában az előléptetés hallatán. Bár igazság szerint nem kellene min csodálkoznia, hiszen száz éve is erős volt már, ráadásul ambícióban sem szenvedett sosem hiányt volt beosztottja... Nem is értette, miért elégedett meg annyi ideig pusztán a harmadik tiszti ranggal.*
- Gratulálok az előlépésedhez, Kuro-kun!
*Fűzi hozzá szavaihoz végül, egyre gyanakvóbban. Figyelmét egyelőre nem kerüli el a shinigami kezének remegése... Mintha kardjáért akarna nyúlni bármely pillanatban - erőltetett nevetése pedig egyúttal újabb ok arra, miért is viszonyult Shun a férfihoz mindig kicsit tartózkodva. Egyszerre volt számára szimpatikus Shinobu, és tisztelte kitartásáért, ugyanakkor az ilyen apró, véletlenül elejtett mozdulatok miatt tartott is tőle bizonyos mértékig, maga sem tudná megmondani, miért... És most, hogy kapitány lett belőle, még jobban érzi ezt a feszültséget kettejük között.*
- Honnan tudod...?
*Tör elő ösztönösen a kérdés Shunból, ezzel egyértelműen elárulva, hogy mindannyian a környéken élnek... Nem is tűnik fel neki a másik fél szavaiból áradó fenyegetés hirtelen, annyira meglepődik azon, hogy ismeri a titkukat. De kitől tudhatta meg?! Egyik halálisten-ismerőséből sem nézte volna ki, hogy telekürtölné Seireitei-t a hírükkel... Ezek után mindenesetre még kevésbé fog megpróbálni pozitívan viszonyulni hozzájuk.*
- Apropó, miről is tárgyaltál azzal az arrancarral, Kuro-kun?
*Szólal meg végül, egyre figyelmesebben rajta tartva szemét a másikon. Nagyon is rossz érzése támadt a shinigamival kapcsolatban...*

Annyira egyszerű, olyan akár egy rejtvény, amit kisiskolásoknak szántak. Nem is tudom miért álltam le vele beszélgetni, holott már rég megölhettem volna. Jól látom a rémületet a tekintetében, amikor megemlítem társait. A hadnagyi teendők semmik ahhoz képest, amelyeket én végzek el mostanában. Túlságosan nagyra becsüli magát, pedig sehol sincs hozzám képest. Csupán azért szolgáltam annyi évig harmadik tisztként, mert így kellett történnie. Megöltem az elődömet is, s ez a sors várt volna Wakahisára és Rosera is, ha Aizen fondorlatos terveinek hála nem szabadultam volna meg egyszerre mindkettőjüktől. Megszólít azon az átkozott becenéven, amit még egy évszázada aggatott rám. Milyen gyerekes humorra vall Feketécskének hívni valakit, miközben vakító ezüstszín öleli körül hajkoronáját. Arcomon megrándul egy izom, miközben gratulációját hallgatom. Megpróbálom mosollyá szelídíteni vicsorgásomat, ám ez egyre kevésbé sikerül. Könnyed fejhajtással köszönöm meg a gesztust, még mindig játszva az úriembert. Nem kell sokat várnom, és kiderül az igazság. Gondoltam, hogy látott az arrancarral, azonban most ez be is bizonyosodott. Töprengő arckifejezést vágok, mintha valami jó kifogást keresnék. Lábaim megmozdulnak, ahogy lassan körözni kezdek a nő körül.
- Azt kérded, honnan tudok Rólatok? A magadfajtáról? – szólalok meg ismét, szavaim töménytelen undort árasztanak. – Onnan, hogy nekem is benne volt a kezem a dologban! Mindent tudtam Aizen terveiről, és az én feladatom volt elrejteni a terhelő bizonyítékot Urahara Kisuke szobájában. Tömören, innen tudom.
Ragadozószerű vigyorom kiszélesedik, amint végre előránthatom Főnixet a sayából. Az ezüstösen csillogó acél búgva kúszik elő rejtekéből, azután mintha vörösen villanna meg a félhomályban. Tökéletes, csakúgy, mint tulajdonosa. Lehullani látszik a gyűlölt álarc, vonásaim egyre torzabb képet öltenek. A gyilkos őrület lángja fellobban lila tekintetemben, melyet most a lányra szegezek.
- Nos, van egy kis feladatom Seireiteiben, s erről kellett beszámolnom. – kezdek bele csevegő hangon, míg katanám pengéje vékony barázdát karcol a tetőbe. – A részletekkel nem untatlak, hiszen nem sok közöd van már a Gotei 13-hoz.
Megpróbálok sajnálkozó arcot vágni, azonban tébolyult kacajom valahogy rontja az összhatást. Ai óta nem öltem meg mást, ebből adódóan érthető izgatottságom. Zanpakutuom szelleme felrikolt elmémben, már Ő is szomjazik a friss vérre. Nem hagyom, hogy elővegye saját lélekölőjét, hamarabb lendülök támadásba. Shunpoval szökkenek a levegőbe, azután egy keresztvágással próbálkozom. Ha minden jól megy, a penge felszabdalja a kezében tartott csomagot, valamint mélyen belemar a testébe. Szinte már hallom az elhalló sikolyt, ami majdan ajkai közül fog felhangzani.

*Szóval lassan kezd kibújni a szög a zsákból - állapítja meg Shinobu egyre erőltetettebbé váló "mosolyát" és udvariasnak látszani akaró viselkedését elnézve. Mondjuk ebben Shun maga is igyekezett minél nagyobb szerepet játszani ezúttal. Nem véletlenül szólította meg azon a néven, mellyel száz évvel ezelőtt ki tudta volna kergetni talán a világból is... Minél hamarabb el akart jutni odáig, hogy nyíltan támadjon - akkor több az esélye sikeresen védekezni is, mintha váratlanul hátba támadná volt tisztje... Előbb azonban meg akarja tudni, milyen okai vannak erre tulajdonképpen, hogy legalább tisztában legyen azzal, miért akarja halálát egy újabb alak.
Amikor aztán meghallja Shinobu válaszát, teljesen ledermed. A tudattól hirtelen elsápadó arca érdekes kontrasztot alkot majdhogynem fekete hajával. Szóval az a beosztottja, akiről úgy érezte, legjobban kitart mellette, volt a legnagyobb áruló... Pont abban bízott meg, akiben a legkevésbé kellett volna.*
- Mióta...?!
*Csak ezt az egy szót van ideje kimondani, a következő pillanatban ugyanis már rögtön elő is rántja zanpakutóját ellenfele... A rosszindulattól eltorzuló arcot meglátva pedig újfent elszörnyed - most fogja fel teljesen, hogy ez az alak egyáltalán nem azonos azzal, akit száz éve ismert. És sajnos ez tűnik az "igazi" Shinobunak.
Saját kardját már nincs ideje előszedni - ahhoz túl gyorsan cselekszik ellenfele -, csak egy shunpóval próbál meg elugrani a csapás elől. Ez sem sikerül maradéktalanul: a kezében lévő szatyrok fülei nemes egyszerűséggel leszakadnak, a téglák és egyéb eszközök pedig tompa puffanásokkal esnek a földre. Shunt magát is súrolja a támadás, amit hangos felszisszenése jelez.*
- És... üzensz valamit Ootoribashi kapitányodnak?
*Jelenik meg Shinobutól néhány méterre, miután összeszedte magát; ezúttal már Herufuaiát kezében szorongatva. Azonban még mindig nem kardot használ - szabad tenyerét előre nyújtja, miközben ellenfele irányába mutat.*
- Hadou 31: Shakkahou!
*Kiált fel végül, bár nem sok reményt fűz kidou-ja sikeréhez most, hogy tudja, melyik osztag kapitánya is lett volt beosztottja. Mindenesetre legalább időhúzásnak hátha jó lesz...*

Ehh, átkozott tökéletlenség! Ennek a Vaizardnak még ahhoz sincs érzéke, hogy stílusosan beleszaladjon a katanámba. Ajkaimon fanyar félmosoly játszik, miközben a kiszóródó barkácseszközök és téglák az utamat állják. Kérdését válaszra sem méltatom, természetesen már a kezdetek óta ellenük dolgozok. Mégis apró örömként élem meg azt a szisszenést, amit a jelentéktelen találatom vált ki a nőből. Minimális mennyiségű vér fröccsen pengémre, ám ez mégis beteges élvezettel tölti el lelkemet. Kérdésére elgondolkodó arcot vágok, miközben nyelvemmel megízlelem volt hadnagyom vérét. Szám széle kissé maszatos lesz ennek köszönhetően, így még torzultabbnak nézek ki, mint előtte. Ám mégis ebben látom önön tökéletességem, hiszen ez az igazi valóm. Már épp válaszolnék a kérdésre, amikor igen neveletlen módon félbeszakít. Azt hittem kíváncsi a mondanivalómra, de ezek szerint teljességgel hidegen hagyja mit akarok. Valós düh száguld végig arcomon, majd szinte reflexszerűen idézem meg az Enkosent magam elé. A skarlátszín energiasugár semmivé válik a körpajzson, ami ezek után ugyancsak az enyészeté lesz. Színpadias mozdulat kíséretében simítom hátra ezüst fürtjeimet, de sajnos nekem nem annyira zsíros a hajam, mint Aizennek, így nem maradnak ott.
- Téged nem tanítottak meg arra, hogy ha kérdezel valamit, akkor illik megvárni a választ? – kérdezem fejcsóválva egy barátságos mosoly kíséretében. – Nem üzenek semmit Neki, mert személyesen tisztelem majd meg jelenlétemmel. Másrészről a halottak nem képesek üzenetvitelre, ez gondolom nem újdonság számodra… Igen, jól érted a célzást… Itt és most, meghalsz Wakahisa kisasszony!
Hangom metszően hideg, szöges ellentétben áll vonásaimmal. Képes vagyok megölni, mert képesnek kell lennem! Tisztavérű vagyok, míg Ő csak egy másolat. Az eredetinek pedig erősebbnek kell lennie, mint a róla mintázott bábnak. Ezen eszmefuttatás végén ismét megbizonyosodtam saját felsőbbrendűségemben, így a félelem szikrája nélkül lendülök újra támadásba. Sosem volt a vívás erősségem, inkább támaszkodtam a Kidoukra. Ennek megfelelően kissé suta vágásokkal próbálom hátrébb szorítani, hogy a megfelelő pillanatban rászabadíthassam valamelyik pusztító technikámat. Kétségtelen hátrányban vagyok kardforgatás terén, azonban ezt nem szabad kimutatnom. Döféseim halálosak lehetnek, ám hiányzik belőlük az a dinamika, amely igazán veszélyessé tehetné próbálkozásaimat. Szerencsétlenkedésemet, ami még így is a legtöbb halálisten fölé emel, elterelésként használva koncentrálok reiatsu a mutatóujjamba, azután ezt a kombinációt fogom alkalmazni, amiről becenevemet is kaptam. Egy villámlépéssel hirtelen Shun mögött termek, azután fennhangon elkiáltom magam.
- Hadou 33: Soukatsui! – hangzik el a parancs, aminek köszönhetően pusztító lángörvény csap ki a kezemből, célpontja pedig a nő alatt elterülő párkányszerűség. Terveim szerint felfelé fog kitérni a csapás elől, így következő lépésként odashunpozok, majd egy függőleges vágással várom áldozatomat. Viszont ha valami miatt mégse jönne össze a tervem, akkor egy nagyobb ugrás kíséretében távolabb kerülök Tőle és megpróbálom valahogy lefoglalni, amíg kitalálok egy új taktikát. Bármennyire is szeretném, botorság lenne alábecsülni Őt, hiszen annak előtte hadnagyi rangot töltött be. Az elmúlt száz évet pedig biztos nem csak bagózással és esetleges berúgásokkal ment el. Bár amennyire züllött banda verbuválódott a Vaizardokból, akár még ezt is kinézem belőle.

*Ösztönösen a vágás felé kap szabad kezével, de nem igazán képes foglalkozni a sebbel - egyrészt nem a legalkalmasabb az időpont, másrészt pedig teljesen elhűl volt tisztje látványától. Shinobu ugyanis látható élvezettel kóstolja meg a katanára fröccsent vért... Hihetetlen, mennyire kifordult önmagából ellenfele, mióta nem találkoztak. Vagyis, pontosabban szólva, mennyire sikerült megvezetnie mindenkit viselkedésével. De talán csak Shun volt túl naiv...*
- Beteg vagy... Ízlik legalább?
*Fintorodik el feltűnően, Shinobut elnézve, és egyre inkább meggyőződik afelől, hogy a férfi közel sem normális... Megmozdulásai pedig egyre jobban eltorzítják megjelenését is, vagyis csak hangsúlyozzák ridegségét. Mintha valamelyikük hollow-énjét látná...
Támadása természetesen sikertelen, amin nem lepődik meg, hiszen nagyjából tisztában van ellenfele száz évvel ezelőtti képességeivel, amiket - elnézve magabiztosságát, - nyilvánvalóan az eltelt száz év alatt szüntelenül tovább fejlesztett. Ráadásul a Kidoushuu kapitányává sem véletlenül léptethették elő... Vigyázni kell vele, még akkor is, ha ismeri harcmodorát - elvégre ez saját vereségének okozója is lehet, hiszen kölcsönösen tisztában vannak a másik képességeivel. A kérdés inkább az, hogy melyikőjük okoz majd több meglepetést ellenfelének.*
- Neked pedig talán kicsit több tiszteletet kellene mutatnod volt hadnagyod irányába, ha már az illemnél tartunk, Kurosawa. Kezdetnek például hanyagolhatnád a tegezést, amire hirtelen átváltottál...
*Néz szokatlanul komolyan és szigorúan Shinobu szemeibe, mintha csak egy rossz gyereket kellene megfegyelmeznie. Remélhetőleg ezzel a "megrovással" is sikerül dühítenie a másikat, hátha hibázik valamiben... Nem kerülte el figyelmét az előbb Shinobu arcára kiütköző, mindössze néhány pillanatnyi düh - erre alapozik számításában.*
- Nos, azt hiszem, akkor majd szólok neki, hogy számíthat egy régi kedves ismerős látogatására... Meg egyébként is ragaszkodnék még kicsit az életemhez, ha nem bánod, Kuro-kun.
*Telepszik ki arcára a gúnyos mosoly, ahogy védekezően maga elé tartja katanáját. A becenév újabb felemlítése talán szintén segít abban, hogy Shinobu elveszítse higgadtságát...
Némán, már-már gépiesen védi ki az újabb csapásokat, melyekkel hirtelen megrohamozza ellenfele. Észre sem veszi, hogy lassan egyre hátrébb csúszik, egyenesen az épület széle felé...*
- Ami nem megy, azt inkább ne erőltesd, Kuro-kun... Nálad pedig a vívás tipikusan ilyen kate...
*Sóhajt fel színpadiasan, mikor az utolsó vágást is hárítja. Mondatát azonban nem tudja befejezni, mivel ellenfele azt a technikát veti be, ami védjegyévé vált Seireitei-ben - és amiről Shun ezidáig teljesen meg is feledkezett, így hát váratlanul érinti a háta mögül érkező kidou... Ennek köszönhetően pedig beszakad lába alatt a párkány, aminek következtében nemes egyszerűséggel zuhanni kezd, egyenesen lefelé.*
~ Hogy feledkezhettem meg erről a támadásáról... ~
*Morog magában a föld felé közeledve, azon agyalva, mivel tompítsa a földdel való találkozást. Végül aztán egy gyengébb Tsuriboshi használata mellett dönt, így aztán a pókhálószerű kidou-ban landol, majd igyekszik minél gyorsabban talpra állni és ismét az épület tetejére kerülni. Előbb azonban előhívja maszkját, ezt követően pedig kellő mennyiségű reiatsut áramoltat tenyerébe. Ennek köszönhetően megnövekedett sebességgel shunpózik vissza ellenfeléhez, majd, mikor már kellő közelségbe ér, el is lövi Shinobu irányába a széles energianyalábot.*

Üdvözlet! ^^

A küdzőtereteket lezárom, ajándékotok 1500 ryou fejenként. ^^