Mikor megérkeztünk már majdnem kezdett sötétedni, ezért nem kellet sok időt semmittevéssel eltöltenünk az elhagyott épületben. Annyi időnk volt, hogy feltérképezzük és berendezkedjünk. Mindenki tisztában volt a feladatával, és napnyugta után mind el is indultunk. Egy darabig együtt haladtunk, de aztán mikor beértünk a városba szétváltak az útjaink.
-Akkor a rejtekhelyen találkozunk. -bólintottam, majd a 10. osztag épületei felé vettem az irányt- Vigyázzatok magatokra. -sóhajtottam aggódva, miközben a fejemre húztam a fekete csuklyát. Az első hely ahova indultam az a régi hálószobám volt. Csendben odalopóztam az ablakhoz és benéztem rajta. Nem láttam odabent senkit. Ebből arra következtettem, hogy már megint az irodában éjszakázom, és csinálom az olyan halaszthatatlan papírmunkákat, amire abszolút semmi szükség. Emlékszem sok időbe telt, mire egy-egy éjszakát rendesen végig tudtam aludni.
-Hé maga! Mit akar a kapitány szobájánál? -hallottam meg a hátam mögött egy tiszt hangját.
-A fenébe, elfelejtkeztem az éjszaka őrjáratozókról. -ugrottam fel gyorsan a tetőre. De a tiszt sem volt szívbajos. Felugrott utánam és követni kezdett.
-Nem akarok harcolni veled. -sóhajtottam egy nagyot, majd megfordultam és egy shunpoval mögé kerültem- Kérlek ne haragudj. -mértem egy ütést a kardom markolatával a tarkójára amitől összeesett. Majd fogtam és lefektettem egy fa alá.
-Remélem azt fogja hinni, hogy csak álmodta. -igazítottam meg magamon a köpenyt, majd a kapitányi iroda felé igyekeztem. Igazam volt...mikor odaértem láttam az ablakon kiszűrődő lámpafényt. Először nem mertem közelebb menni. Összeszorult a gyomorom ha arra gondoltam hogy kit fogok találni odabent. Szembe kell néznem azzal az önmagammal, akit még nem sikerült kigyógyítanom a mérhetetlen fájdalmából. Körbenéztem hogy nincs-e a közelben valaki, majd mikor meggyőződtem róla hogy tiszta a levegő leugrottam a tetőről és az iroda ajtaja elé léptem. Odabentről azonban beszélgetést hallottam.
-Akkor viszontlátásra, és jó éjt kapitány! -nyikordult meg a tolóajtó. én hirtelen pánikba esve hátráltam, de elfutni már nem volt időm. Ezért gyorsan megidéztem a láthatatlanná tévő kidout, és a falhoz húzódtam. Egy újabb tiszt lépett ki az ajtón, a kapitány pedig kikísérte.
-Neked is jó éjt. -lépett ki Shiori is az iroda elé.
*Te jó ég...rosszabbul festek kívülről mint hittem*-ácsorogtam a fal mellett és vártam meg míg a tiszt eltűnik. A kidout még mindig nem oldottam fel. Mikor úgy éreztem hogy a tiszt már elég messze jár, odaléptem az ajtóhoz és eltoltam. Shiori ijedten nézett fel a székéből, és törölgette meg a szemét, miközben az asztalfiókjába rejtett valamit. Nagyon jól tudtam mi volt az...
-Biztos csak a huzat... -állt fel és sétált oda az ajtóhoz. Miután becsukta az ajtót, én hirtelen mögé kerültem és befogtam a száját.
-Nem vagyok az ellenséged! -mondtam halkan, miközben feloldottam a kidout. Ő csak ijedten bólogatott, majd elengedtem. Rémülten fordult felém, és hátrált az íróasztalhoz.
-Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? -
-Ígérd meg hogy nem fogsz sikítani, vagy segítségéért kiabálni, vagy esetleg elájulni -kértem kissé zavarban, amire csak tanácstalan bólogatás volt a válasz. Majd szép lassan leemeltem a csuklyát a fejemről. Úgy elkerekedtek a szemei, hogy azt hittem, tényleg ott helyben elájul. Csak zavartan tátogott.
-De..ez..ki..biztos valami illúzió... -katatott a háta mögött az asztalon a kardjáért.
-Hagyod hogy mindet elmagyarázzak? -kérdeztem félszegen- Én te vagyok, csak épp 100 év múlva... tudom, tudom, ezt senkinek sem hinnéd el, én sem hinném el ha nekem mondanák, de bebizonyítom neked hogy igazat mondok. -próbáltam meggyőzni, az időközben már elszántan a kardját szorongató önmagam.
-Hallgatlak...de ajánlom hogy hihető legyen. -emelte felém a saját Shugotenshijét.
-Én tudom hogy mi történt aznap, ott az emberek világában... -kezdtem bele.
-Hazudsz! Arról nem beszéltem senkinek. -kiabált rám zaklatottan
-Boldog vagyok... hogy végre mások is láthatják a fényed.... -gyűlt össze nekem is néhány könnycsepp a szememben- Folytassam?
-De ez lehetetlen... -eresztette le a kardját és kezdett el zokogni. Én odaléptem hozzá, és átöleltem.
-Nyugodj meg kérlek. A segítségedre van szükségem.
Shiori szipogva igyekezett abbahagyni a sírást és végighallgatta miért jöttem.
-Tehát arról lenne szó, hogy egy kis időre át kellene vennem a helyed. -fejeztem be végül.
-Ez a helyzet tényleg nem játék...biztos hogy csak így tudjátok megakadályozni? -kérdezte, amire én csak szomorúan ráztam a fejem.
Igazam volt, bíztam benne, hogy én ilyen helyzetben segítenék önmagamnak, és nem is kellett tévednem.
-Akkor nekem addig ott kell maradnom a többiekkel abban az elhagyott épületben? -
-Igen. És szükség is lenne a segítségedre, mert nem hiszem, hogy mindenki olyan segítőkész lesz mint te. -sóhajtottam, kicsit zavarba jőve.
-Sejtem kire gondolsz...-mosolyodott el -Arra a tahó Masakira igaz? -ült ki a szokásos fintor az arcára, ami mindig megjelent ha róla beszélt.
-Hát izé... -vakartam meg a tarkómat- Mondjuk inkább csak kissé nehéz természetűnek.... -pirultam el. Erre a reakcióra Shiori úgy nézett rám mint egy marslakóra. Köztudott hogy akkoriban igencsak nem kedveltem Masakit. Kiderül hogy a végén még nagyobb sokként éli meg azt hogy valaha képes lesz megkedvelni Masakit, mint ezt az egész jövőből-jöttem dolgot.
Mindenesetre örültem, hogy sikerült magam mellé állítanom Shiorit, és nem lesz probléma azzal hogy erre az időre a helyébe lépjek, és tenni tudjam a dolgom. *Most már csak észrevétlenül el kellene jutnunk a főhadiszállásra, és azt is meg kellene oldani, hogy ne legyen feltűnő, ha félnapokra eltűnök. Ki kell találnom majd valami ál-elfoglaltságot, hogy ne fogjanak gyanút az osztagnál* -tűnődtem, miközben a még mindig kicsit zavart állapotban lévő önmagamat figyeltem. Nekem is nehéz megbirkóznom ezzel a helyzettel, hát még neki....