Hajnal… A Napnak most kéne felkelnie, hogy éltető fényével töltse meg a világot. Ehelyett sötét felhők szállnak az égen baljóslatún.
~Esni fog…~ - gondolom, miközben egy szakasznyi alárendelt shinigami élén masírozok. Szeretem az esőt. Talán úgy hiszem, hogy megtisztít vagy elmossa a hibáimat… Bár tudom, hogy ez nem igaz. Amit egyszer elkövettünk, azt már nem változtathatjuk meg.
~Botorság ilyeneken gondolkozni!~ - korholom magam, majd megrázom a fejem. ~ A küldetésre kell koncentrálnom. Egy egyszerű hollow irtás, de sok múlhat rajta.~
Hátra tekintek a vállam fölött az embereimre. Vidáman beszélgetnek, viccelődnek. Rutin feladat, nincs mitől félniük. A felderítők szerint alig egy fél tucat lidérc van ott, ahová mi megyünk. Már csak a számok törvénye szerint is győznünk kell. Mégis rossz érzés kerülget… Valami történni fog. Valami…
Megérkeztünk, egy bokorban lapulva lesben kémlelem az ellenséget. Az embereim a környező növényzetet használják álcául. Ellenségeink valóban elég kevesen vannak. Mindenki feszülten várakozik. Érzem, ahogy az adrenalin áramlik az ereimben. Újabb összecsapás. Harcos vagyok, mindig is az voltam. Mikor ember voltam harcoltam a szüleim és a világ ellen. Halálomban pedig a rossz lelkeket irtom. Milyen ironikus… Visszagondolva életemre kész csoda, hogy nem váltam én is azzá, ami ellen küzdök. Bár nem voltam rossz ember. Élveztem az életet, s ennyi.
Elég ebből, a gondolataim megint elkalandoztak. A hollowok mozgolódni kezdenek, némán kézjelekkel parancsot adok a támadásra. Mindenki a lidércek köre gyűlik. Nem vesztegetem az időt, egy shunpo és máris a csata kellős közepében találom magam. Fáradságot nem ismerve vagdalom az ellenfeleket. Pár másodperc elég ahhoz, hogy felfogjam: Ez egy csapda! A dögök csak egyre többen és többen lesznek. Hirtelen minden félresiklik. Több felől emberek kiáltását hallom a lidércek vérfagyasztó ordításán keresztül. Körbe vesznek engem, s még megmaradt két emberemet. Megszorítottam Dotonryuu markolatát és felkészülök a halálra. Azután elragad a sötétség.


Következő emlékem, hogy arccal a sárban fekszem. Az izmaim sajognak, s a harc közben összeszedett sérülések is egyre jobban fájnak. Nehezen kinyitom a szemem. A kezemtől pár centire megpillantom katanámat. Nem kevés erőlködés árán sikerül megmarkolnom fegyveremet és rá támaszkodva felállok. Egyszer csak egy új érzés költözik a testembe. A kín tompulni kezd, ahogy rákezd az eső is. A fájdalom ködén keresztül érzem, hogy valami szúrja az oldalamat. Benyúlok kimonóm alá és egy csontszerű képződménybe ütközik a kezem. Előre félve attól, amit látni fogok, lassan kiveszem a maszkot. Mert egy hollow maszk lapult a ruhám alatt. Szarvak és fekete vonalak díszítik.


Most viszont egy hatalmas repedés fut át rajta. Hirtelen észhez térek. Gyorsan körbefordulok, és túlélők után kezdek kutatni. Sehol semmi életjel. Kettétört Zanpakutouk, véres holtestek. Elhagy az erőm, térdre rogyok. Arcomat az ég felé fordítom, s hagyom, hogy az eső mossa arcomat. S hagyom, hogy elmossa könnyeimet is. Pár perc vagy akár óra múlva újra elég erőt érzek hozzá, hogy felálljak. Vissza kellene mennem Soul Society-be, hogy jelentést tegyek. Jelentést arról, hogy odaveszett az csapatom, én pedig egy hollow maszkot találtam magamnál. Rövid úton száműznének. Egy embert ismerek, aki segíteni tud…


Karakura városában is esik. Fáradtan, sáros és véres ruhában érkezek meg Urahara boltjához. Utolsó energiatartalékaimat mozgósítva bekopogok az ajtón. Pár másodperc múlva lépések hangját vélem felfedezni a másik oldalról. Az ajtó félrecsúszik, s szembe találom magam a bolt tulajdonosával.
- Jó reggelt! Miben segí… - kezdi szokásos, hóbortos stílusában, de amikor meglát, rögtön elkomolyodik. – Mi történt Yuusuke-kun?
- Hollowok… túlerőben voltak… mind meghaltak… én… - kezdek el összefüggéstelenül beszélni, majd végleg elszáll az erőm. Ájultan zuhanok a földre.


Nem tudom mennyi idő telt el, míg újra magamhoz tértem. Egy szobában ébredek, ami valószínűleg a bolthoz tartozik. Először azt hiszem, hogy egyedül vagyok a helyiségben, de ezután észreveszem, hogy Urahara-san is bent van. Hátát a falnak döntve, kalapját az arcába húzva várakozik. Óvatosan felülök, de az oldalamba nyilalló fájdalom miatt felszisszenek. A férfi felemeli a fejét és rám néz.
- Nem emlékszem… Hogyan élhettem túl az összecsapást? – fordulok Kisukének, majd elé hajítom a maszkot. – Hogy kerül ez hozzám?
- Úgy tűnik, hogy felébredt benned az úgy nevezett „belső hollow”. Viszont, ahogy a dolgok állását nézem, valószínűsíthető, hogy külső behatás miatt történt. Nagy az esély arra, hogy hamarosan át fogsz alakulni…
- Átalakulni? Mivé? – kérdezem még mindig értetlenül.
- Szerintem már te is sejted. Ha nem sikerül legyőznöd a benned élő szörnyet, magad is lidércé válsz. De ne aggódj, segítünk neked.
- Segítünk…?
- Igen. A Vaizardok és én…
- S mi lesz, ha elbukom? Ha nem sikerül felülkerekednem? – teszem fel a következő kérdést, de már sejtem a választ.
- Amint ez bekövetkezik, és te felveszed a hollow formát… Azonnal végzünk veled.
A kezeimre meredek és közben hallom, ahogy Urahara elhagyja a szobát.
~ Szóval ez fog történni… Győzök és én is Vaizarddá válok vagy veszítek és akkor pedig semmivé. Remek kilátások mondhatom!~ - gondolom sóhajtva, azután hátra vetem magam. Ami természetesen rossz ötlet volt, mivel a sérülésimre estem. Káromkodva próbálok lenyugodni, s felkészíteni magam a legrosszabbra.


Kb. egy hét telt el, míg teljesen felgyógyultam sérülésimből. Eljött a pillanat, ma megküzdök a bennem rejtőző sötétséggel. Tessai vezetésével, a Vaizardok búvóhelye felé veszem az irányt. Némán követem az óriás férfit, majd egy félórányi menetelés után megérkezünk egy koszos raktárépülethez. A bejáratnál Shinji és Love szobrozik, rám várnak. Nem pazaroljuk a szót, egy-egy biccentés és máris az épület belseje felé vesszük az irányt. Egy titkos átjárón át egy terembe jutunk, ami hasonlít az Urahara-bolt alatt lévőre. Pusztaság, sehol semmi, csak néhány nagyobb szikla és kopár fák.
~Hm, bizalomgerjesztő egy hely…~ - gondolom miután körülnéztem. Tudomásom szerint Kurosaki Ichigo is itt vált teljes értékű Vaizarddá. Kiválasztok egy megfelelőnek tűnő helyet, azután Hachigen elkezdi felépíteni a védőfalakat. Kisuke elmagyarázta, hogy mi fog történni. Miután kész vannak a védőpajzsok, egy újabb „varázsigét” mondanak ki rám, aminek hatására a saját belső világomba kerülök.
- Ne feledd, csak egy órád van. – szólal meg Shinji. – Addigra végezned kell, különben kinyírunk.
- Kösz a biztatást. – válaszolok epésen neki, miközben lassan lehunyom a szemem. Már nem hallom a külvilágot. Körülvesz a sötétség, s én elmerülök benne.


Dotonryuu barlangjában ébredek fel. A szokásos látvány helyet csak az üresség fogadd. Nincs itt a sárkány, látszólag egyedül vagyok. Ekkor veszélyt érzek, s alig tudok elvetődni a lesújtó katana elől. Nagy robbanás rázza meg a barlangot és én a lökéshullámnak hála a falig repülök. Amint eloszlik a porfelhő megpillantom hollow énemet.
- Üdv, testvér! Hiányoztál. – szól gúnyosan, majd nevetve újra támadni kezd.
- Sajnos, nem mondhatom el ugyanezt. Főleg azért, mert hamarosan legyőzlek. – válaszolok neki fejemet félre döntve és egy mosoly jelenik meg a szám szélén. - Szükségem van az erődre és meg is szerzem!
- Túl nagy az arcod az képességeidhez képest. Nézd, még rendes kardod sincs! – mondja, miközben felém bök Dotonryuuval. Az ÉN Zanpakutoummal.
- Mi a… ? – kérdezném, majd lepillantok a kezemre. Abban egy lélektelen, mezei lélekölő pihen. Nincs időm a csodálkozásra, mert gonosz énem rögtön támadásba lendül. Alig bírom hárítani a csapásait. A pengék szikrát vetve csúsznak el egymáson és érzem, ahogy a hideg acél a karomba mar.
- Látod már? Nincs ellenem esélyed. Nem érdemled meg, hogy shinigaminak nevezd magad. Sőt, az életet sem érdemled meg. Nem sokára úgyis hallott leszel. Még tíz perc…


- Hogy halad? – jelenik meg hirtelen Urahara Shinji mellett.
- Rosszul… Ha ez így folytatódik, tényleg el kell pusztítanunk. – válaszol az éppen pihenő Vaizard, majd a „ketrec” felé pillant, ahol éppen Hiyori küzd ellenem. Szinte már teljesen felvettem a hollow formát. Örülten ordítva csapkodok kardommal a lány után, aki csak védekezik. Már csak egy lépés hiányzik: a maszk…


- Lám-lám! Szinte sajog a szívem, ahogy a porban fekve látlak. – szól gúnyosan a hollow énem kacagva. – Nem épp a legszebb halál, nem igaz?
- Fogd be a pofád. – mondom csendesen.
- Mi van? Még mindig arrogánsan viselkedsz, pedig csak másodpercek választanak el a pusztulástól!
- Fogd be! –kiáltok, miközben hirtelen rettentő mennyiségű reiatsut szabadítok fel. Egy shunpo, azután egy függőleges csapást mérek ellenfelemre.
- Nem lehet… Ez egyszerűen lehetetlen! – ordít fel hitetlenkedve a lidérc. – Honnan szerzed ezt az erőt?
- Ez a miénk! Az enyém és Dotonryuué! – szólok, miközben a kezemben lévő katanára pillantok. – S most véged! Me ga sameru, Dotoryuu! Sabaku no Arashi!
Előhívva kardom shikaiját rögtön támadást is indítok vele. Amit megjelennek körülöttem a sziklapengék csak két szót suttogok a szélbe: Tépjétek szét!


Eközben a valóságban óriási lélekenergia gömb taszítja szét a pajzsokat. Az összes Vaizard felkészül a támadásra. Amikor a porfelhő lejjebb száll megpillantják a hollow testet.
- Hát nem sikerült neki… - szól Hirako fejét lehajtva, majd éppen indulna elfele, hogy végezzen a lidérccel, amikor valami megváltozik. Egy emberi kéz jelenik meg a dög mögött, amihez pár másodperc múlva egy test is csatlakozik. Egy kardcsapás és a test atomjaira robban. A maszkon keresztül, sötét tekintettel meredek az előttem lévőkre. Alig egy pillanat múlva egy repedés fut át rajta, és lassan lehullik az arcomról…

Hirtelen egy senkai kapu jelenik meg a semmiből, s amint félrecsúszik az ajtó kilépek az emberek világába. Szép, napfényes délután van én mégis lehajtott fejjel haladok célom felé. Egy tízperces út után Urahara boltja előtt állok meg. Kopogok az ajtón, majd belépek az épületbe.
- Áhh, Yuusuke-kun. Hogy s mint? – jelenik meg Kisuke. Szokásos zöld kalapját ezúttal hátra hagyta és olyan fejet vágott, mint aki rendesen be van füvezve. – Miben segíthetek?
- Köszönöm, jól vagyok Urahara-san. – válaszolok neki egy biccentéssel. –Valóban a segítségére lenne szükségem… Úgy érzem, hogy elég erős vagyok a Bankai szinthez.
- Tényleg így gondolod? – kérdezi, s máris éberen villan a tekintete. Nem válaszolok, csupán türelmetlenül bólintok neki. – Nos, ha így állunk, akkor segítek. Három nap alatt el fogod érni a célodat…

A bolt alatti hatalmas teremben várakoztam, amikor Kisuke megjelent egy fehér bábot hozva magával. Elmagyarázta, hogy ezen eszköz segítségével a valóságban is megjelenhet Zanpakutuom lelke.
- Ha legyőzöd, akkor sikerrel jársz és eléred a bankai szintet. – mondja, miközben felállítja velem szemben. Letépi róla a fekete szíjat, aminek következtében az változni kezd, s egy hatalmas aranysárkány formáját veszi fel.
- Örülök, hogy a valóságban is megismerhetlek, Sierashi Yuusuke! – szól hozzám a sárkány mély hangján.
- Mint, ahogy én is Dotonryuu-san. – mondom, majd hátamhoz nyúlok, hogy levegyem katanámat, az azonban már nincs ott. Ekkor viszont a terem egész területén különböző méretű és formájú kardok tucatjai tűnnek fel. Nincs sok időm nézelődni, mert a sárkány rögtön ezüstszínű energianyalábot lő felém. Shunpomat használva kitérek oldalra, s gyorsan magamhoz ragadok egy kardot. Dotonryuu felém suhint a farkával, amit én megpróbálok hárítani, de a kard kettétörik a kezemben.
~ Hogy az a…~ - káromkodok magamban, miközben a tüskékkel tűzdelt testrész az oldalamba mélyed. Érzem, ahogy megreped pár bordám és vért köpve repülök egy nagyobb szikla felé. Mielőtt azonban becsapódnék, egy újabb villámtáncot alkalmazok. Pár méterrel távolabb tűnök fel újra, s csúszva próbálom lefékezni magam. Eközben egy újabb kardot ragadok magamhoz és érzem, hogy ezúttal megtaláltam az igazit. Előhívva hollow-maszkom és örült sebességgel közeledek Dotonryuu felé. Egyre csak kikerülve az energialövedékeket kerülök közel hozzá. Amikor már csak pár méter választ el kettőnket a magasba ugrok, s kardommal a feje felé suhintok.
- Győztem! – kiáltom el magam, miközben pár centivel a sárkány koponyájától megállítom a támadást. Ezután Zanpakutuom lelke mintha elmosolyodna, majd szétrobban, s újra egy fehér báb terül el előttem. Csodálkozva markolom meg az immár újra karddá változott Dotonryuu és elordítom magam:
- Bankai: Naiyajin Dotonryuu!

---

Név: Naiyajin Dotonryuu (Gyémántkirály Földsárkány)
A kard alakja:


1. Bankai: Naiya Saberu (Gyémánt pallos)
Kardommal egy félkört rajzolok magam előtt, s ebben a félkörben gyémántpengék kezdenek materializálódni. Újabb csapás után ezüstszínű energiapallos jelenik meg, amely a pengéket körülfogva repül az ellenfél felé.

Jó szokásomhoz híven, nem sokat törődtem a külvilág történésivel. A 13. osztag területén loptam a napot és néha napján még egy kis munkán is lehetett kapni. A reggelem, mint szinte mindig, drága Chiyo-chanom ébresztésével kezdődött. Vagyis magyarul rám töri az ajtót és egy pankrátorokat megszégyenítő vetődéssel térít magamhoz. Nem mondom, néha jobban örülnék egy „Jó reggelt, Yuu-chan!”– nak. Miközben a nyakamban lógott, én neki álltam valami reggelit készíteni, meg főzni egy jó erős kávét magamnak. Eközben a szobám előtt elhaladó shinigamikat figyelem félszemmel. Sok dolgára siető ember. Mindenkinek van valami célja az életben. Nekem is kéne… Ez az „én leszek az legerősebb harcos”, már olyan snassz.
- Yuu-chan… - szólalt meg a lány, aki eddig szótlanul ült velem szemben. Abbahagytam a burám tömését és figyelmesen ráemeltem tekintetemet.
- Igen, Chiyoko? – kérdeztem, majd egy laza mozdulattal a mosogatóba löktem a koszos tányérokat. Majd elmosogat, aki akar…
- Hallottad, hogy mi történt a 8. osztagnál? – kérdezte tőlem. Az igazat megvallva, nem nagyon érdekeltek más osztagok viselt dolgai, de ez a kérdés mégis felhívta a figyelmemet. – A kapitányukat előléptették.
- Úgy érted, a Negyvenhatok tanácsába? – vettem át a kérdezősködés jogát. – Vagy a királyi testőrségbe nyert felvételt?
- Már nem emlékszem, hogy hová került... Valószínűleg a kettő közül az egyikbe. – vágta ki magát mosolyogva a lány, aminek hatására tőlem is egy vigyort kapott.
- Ha most megbocsátasz nekem… Utána járok ezeknek a dolgoknak. – mondtam, s Zanpakutuomat magamhoz ragadva elshunpoztam a szobából. Tudtam, hogy ha érdemi információt szeretnék szerezni, akkor nem hagyatkozhattok a pletykákra. Egy olyan személy véleményére voltam kíváncsi, aki otthon van a dolgokban. Ez a személy pedig Hanae kapitány volt.
~Most minek megyek oda?~ - tettem fel magamnak a kérdés és lassítva tempómon, immár sétálva tettem meg az utat a kapitányi irodához. ~Mit izgat, hogy szerencsétlenek vezető nélkül maradtak? Elég volna ezt a pletykásoktól megtudni… De akkor miért?~
Gondolataimból az ajtóval való találkozás ránt vissza a valóságba. Szépen befejeltem, így már a kopogás is meg volt oldva. Elterülve, fájó fejjel vártam, hogy Hanae kinézzen. Ami pár másodpercen belül meg is történt. Először értetlenül tekingetett körbe fejmagasságban, majd hirtelen lepillantott. Intettem neki, majd megszólaltam:
- Szép jó reggelt, Kapitány! – kiáltok vidáman, miközben újra álló helyzetbe tornázom magam. – Szeretnék beszélni önnel, ha nem zavarom.
- Nem zavarsz, gyere csak be nyugodtan. – invitált be, azután félre állva az ajtóból utat engedett az irodába. Lehuppantam az asztal előtt álló székbe, s türelmesen megvártam, amíg a kapitány is ugyan így tesz. – Nos, miben segíthetek neked?
- Különböző hírek terjednek egész Seiretei területén… - kezdtem bele elgondolkodva. – Miszerint a 8. osztag kapitányát előléptették. Mennyi igaz ezekből a híresztelésekből?
- Ez valóban igaz… Kaname Kiochi kapitányt a harcmezőn elért érdemeiért a Negyvenhatok Tanácsába emelték. – mondta, közben iratokat rendezgetett az asztalán. – Viszont az egyik kapitány már meg is említette, hogy lenne embere a posztra.
- Valóban? – tettem fel a kérdést, miközben furcsa keserűséget éreztem a torkomban. ~Mi a fene van már? Talán azt gondoltam, hogy pályázhatnék a címre? Badarság!~
- Igen… - szólt, majd felpillantott a papírokból és rám mosolygott. – Az a kapitány én voltam, és téged jelöltettelek a posztra. Jók a képességeid, s egy közös barátunktól tudom, hogy már elérted a Bankai szintet. Semmi akadálya nincs, hogy te is viseld a haorit. Vagyis egy akad… Meg kell mutatnod a Főkapitány előtt a 2. szintet, s nem utolsó sorban el kell fogadnod a kinevezést.~
~Micsoda? Hogy én legyek kapitány?~ - gondolom, s a hitetlenkedés kiült az arcomra. ~Alkalmas lennék a feladatra?~
- Ez… khm… Igazán megtisztelő, de még át kell gondolnom. – mondtam, azután elég bunkó módon köszönés nélkül kirohantam a helyiségből. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat. Fél kézzel nyitottam egy senkait, és belépve az emberek világa felé vettem az utat. Amint megérkeztem gigaiom nadrágjának zsebéből előkotortam egy szál cigit, s meggyújtottam. A néptelen utcákon kóborolva, egy játszótérhez értem. Ez is ugyan olyan kihalt volt, mint az egész környék. Nem nagyon izgatott, magányra vágytam. Leültem az egyik hintába, majd fél kezemmel átkulcsoltam a láncot. Néhány slukk után, elhajítottam a bagómat. Valahogy most nem esett olyan jól, mint ahogy szokott. Hirtelen egy ismerős lélekenergiára leszek figyelmes.
- Nem szokásod eldobálni a cigarettát… - hallom egy férfi hangját hátam mögül. - … Yuusuke.
Nem szükséges hátranéznem, tudom, hogy Zel az. Szinte láttam magam előtt, ahogy az a hülye mosoly megjelenik az arcára.
- Csá! – köszöntem neki, miközben meglöktem magam és mozgásba hoztam a hintát. –Azon elmélkedem, hogy leszokom.
- Mi van? Buzi vagy? – kérdezte röhögve, majd letelepedett a mellettem lévő játékba.
- Nem… - válaszoltam nagyot sóhajtva. – Azt akarják, hogy legyek a 8. osztag kapitánya.
Oldalra pillantva, majdnem elnevettem magam, amikor megláttam Zel elképedt arcát. Néhány másodpercig tátott szájjal pislogott, azután összeszedte erejét és megszólalt:
- Akkor mi a rákért gubbasztasz itt? Takarodjál vissza Soul Societybe és kapd magadra az a francos köpenyt! – bár a maga módján tette, de mégis megerősített abban, hogy akarom a rangot.
- Igazad van… Kösz, Zel! – szóltam és felálltam a hintából. Újra megidéztem a senkait, s már éppen átléptem volna, amikor a férfi hangja megállított.
- Ígérd meg, hogy amint erősebb leszek és te a csilli-villi haoridban fogsz szambázni… Újra kiállsz ellenem.
- Úgy lesz. – suttogtam és visszatértem a Tiszta lelkek városába. Most már volt célom… Mégpedig, hogy a legnagyobb kapitány legyek, aki valaha élt Seireteiban.

Név: CHRKE-822 (Csirke)
Kaszt: Módosított lélek
Nem: férfi
Kinézet: Pici, dundi, csirkeszerű by Chiyo-chan XD

Jellem: Mogorva, s játssza a meg nem értett zsenit. Nagyon akaratos és hisztis, azt akarja, hogy minden úgy legyen, ahogy ő azt kitalálja. Választékosan, gyönyörű szóhasználattal képes elküldeni az embereket a picsába. Fanatikusan szeret rajzolni, habár tehetsége megkérdőjelezhető, azonban ő féltve őrzi ezen műveket, mondván: „Egyszer majd milliókat fognak érni!” Kissé rendmániás, ami sokszor meg is mutatkozik nála.
Felszerelés: Többnyire semmi, kivéve, ha a csőrt, meg a szárnyakat is felszerelésnek vesszük.
Különleges képesség:

• Lélekenergia érzékelése: Csirke képes arra, hogy bárki vagy bármi reiatsuját felmérje, s majdnem teljes pontossággal megadja annak nagyságát, valamint távolságát századra pontosan.

• Szuperintelligencia: Kivételes szellemi képességekkel rendelkezik, hisz’ fejlesztésként ezt kapta alkotóitól. Egy számítógép szintjén képes matematikai összefüggéseket levezetni, valamint agya töménytelen mennyiségű információ tárolására képes. Tisztaságmániájából adódóan bármilyen összetételű folt felismerésére képes, és fejből tudja, hogy mivel lehet azokat eltüntetni. Amikor épp ideje engedi, újgenerációs tranzisztorokat fejleszt.

• Rossz énekhang: Képes arra, hogy lélekenergiáját a hanghullámokba vezesse, így idézve elő egy lökés hullámot. Szörnyű hangja tartós fülkárosodást is okozhat, az óvatlan ellenfélnek.

Előtörténet:
Élete, mint minden más módosított léleknek, egy üvegtartályban kezdődött. Azért fejlesztették ki őket, hogy újraélesszék a halott emberek testeit félelmetes harci erőként, de ez etikátlannak minősítették és elrendelték az elpusztításukat. CHRKE-822 is egy volt ezen kapszulák közül. Rendes nevet sem kapott, hisz’ úgyis halálra volt ítélve. Magatehetetlenül nézte, ahogy társai egyre csak fogynak, s tudta, hogy a vég hamarosan őt is utoléri. Azonban ez nem így történt… Egy szerencsésnek mondható napom, épp egy szerencsétlen tisztnek köszönhette megmenekülését.
Ikoda Sho (így hívták a shinigamit) sosem mondhatta magát a legkedveltebb beosztottnak az osztagában. Túlsúlyos volt, s kissé esetlen is. Megjelenésén csak rontott, hogy zsíros, fekete haja szinte bukósisakként tapadt koponyájára és legnagyobb sajnálatára a korpásodással is küzdött. Vakondszerű, apró szeme még ujjnyi vastag szemüvegén keresztül is kicsinek tűnt. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy magassága nem haladta meg a 160 centimétert. Egy szó, mint száz, eléggé szánalmas képet nyújtott. Harci képességei sem voltak épp a legjobbnak mondhatók, így a 12. osztagba került, miután nagy nehezen elvégezte a Lélektovábbképző Akadémiát. Azonban ő igenis tudta, hogy sokkal többre hívatott! Viszont rajta kívül ezt senki nem vette észre. Égett benne a bizonyítási vágy, bár a várt sikerrel mindig elkerülték egymást. Azonban ezen a bizonyos napon, úgy tűnt, hogy végre reá ragyog a szerencse! Feletteseitől azt a „hiperszuperésnagyontitkos” feladatot kapta, hogy tüntesse el azokat a módosított lelkeket. Arcán üdvözült mosollyal indult el, kezében a nagy tartállyal.
~Talán végre eljött az idő, hogy feljebb lépjek a ranglétrán.~ - gondolta, bár jobban tette volna, ha inkább a lába elé figyel. ~Vajon mennyi idő fog eltelni addig, amíg felkérnek a Főkapitányi posztra?~
Ám hamarosan kiderült, hogy Shonak esélye sincs rá, hogy bárminemű előrelépésre képes legyen. Ahogyan vágyálmainak rózsaszín fellegében lépdelt, nem vette észre, hogy előtte egy lépcsősor húzódott. Csupán akkor eszmélt fel, amikor az üvegtartály kirepült a kezéből, s a lépcsőzet alján állapodott meg, természetesen több ezer darabra törve. Azonban hősünk nem esett pánikba, hanem eszméletlen sebességgel pattogott le a lépcsőn. Gyönyörű hasassal ért földet, majd rögtön a rémület érzése fogalmazódott meg piciny agyában. Halálra váltan próbálta összeszedegetni a kis kapszulákat, azonban azt már nem láthatta, hogy egy a lelkek közül a kertben landolt.
Persze egy kétbalkezes shinigami sutasága még nem lett volna elég alap a CHRKE-822 nevezetű módosított lélek szabadulásához, ám szerencséjének kovácsa egy kismadár képében a szanaszét gurult golyócskák között landolt, és épp azt az egyet vette csőrébe, amely a legjobban szomjazta a függetlenséget. A piciny állat nagy árat fizetett érte: személyiségét, minden emlékét, és a teste feletti uralmat elvesztve egy sötét géniusz uralma alá került.
Történetünk szereplője ugyan először megdöbbent, majd hosszú bosszankodásba kezdett amiért egy általa piszkos, hasznavehetetlen szárnyasnak titulált organizmusba kényszerült, de megbékélve helyzetével hamar belátta, hogy akarva se kívánhatott volna remekebb álcát, amiben maga mögött hagyhatná a helyet, amely alapvető jogait elvitatván a halálba taszította volna.
A legnagyobb titokban forralta bűnös kis terveit, ameddig elérkezett az alkalom a szabadulásra: előzetesen általa legyártott, majd egy gondosan kiválasztott shinigamin elhelyezett poloska segítségével a birtokába jutott azon információnak, miszerint a napokban történik őrségváltás az Emberek Világában, annak is egy aprócska városkájában, Karakurában. Mikor elérkezett a nagy nap, elrejtőzött a shinigami előre összekészített felszerelései közt, és könnyes búcsú nélkül hagyta maga mögött a Lelkek Városát.
Addig soha nem érzett eufória kerítette hatalmába rideg lelkecskéjét, mikor megérkezett új lakóhelyére: immár ő dönthetett saját sorsáról, és szabadon törhette fejét a világ rabigába hajtásáról.
Egy szép napon, mikor a városi park egyik bokrának árnyékában épp egy hidrogénbombán ügyködött személyes arzenálját bővítendő, különös érzés kerítette hatalmába, mitől puha kis tollacskái jól képzett katonák módjára álltak fel a hátán, tökéletes derékszöget alkotva piciny testével.
Két idegen közeledett felé, akik megjelenésükben mégis valami ismerőset hordoztak magukban: CHRKE-822 hamarosan rádöbbent, hogy két shinigamival van dolga, akik minden bizonnyal egy számára kétséges kimenetelű küzdelem árán is lefegyvereznék.
Idegesen leste őket egy bokor lombja mögül, hogy feltérképezhesse erejüket és esetleges gyengeségeiket.
- Egy nőstény, és egy hím egyed... - tanulmányozta őket magában - A nőstény messzi felmérés alapján sem mutat kiemelkedő készségeket, és egyszeri ránézésre is megállapíthatóan csekély az agyi kapacitása. A hím viszont már nehezebb falatnak tűnik még abban az esetben is, ha belekalkulálom szintén nem túl kimagasló agytérfogatából származó, fajtáján belül is csak elégségesnek mondható intelligenciahányadosát.
Mivel hősünk mindig is többre becsülte a tiszta tudást a puszta erőnél, joggal érezhette némi fölényben magát, ezért rejtekhelyét felfedve a két ismeretlen elé lépett.
- Hé, ti, ti ott! - csipogott feléjük bájos kis madárhangon, miközben összeráncolt szemöldökkel intett a két idegenre. - Ti mostantól a szolgáim vagytok! Amennyiben nem teljesítitek minden óhajom, és nem segítetek a világuralmi terveim véghezvitelében, kénytelen vagyok megfosztani benneteket hitvány életetektől!
- Néééézd, Yuuuu-chan!!!! Milyen aranyos kismadáááár!!! - Hajolt le hozzá a lány, szemérmetlenül közelről vizsgálva dühös arcocskáját. - Hogy te milyen cuki vagy!!! Hogy hívnak, madárka??
- Először is, kikérem magamnak, hogy egy egyszerű szárnyasnak nézzenek... De lásd nagylelkűségem elárulom, hogy CHRKE-822 a becsületes nevem.
- Csirke?? - Vakarta meg a fejét a fiú, aki eddig messziről figyelte az eseményeket, majd ő is leguggolt, hogy szemügyre vehesse az apró állatot - Ne viccelj öcsi, egészen madár formád van és még a neved sem túl kreatív...
- Yuuu-chaaaan, magunkkal vihetjük?? Ugye szabaaaad? - Pislogott a lány hatalmas, könyörgő szemekkel a másikra. - Nézd milyen édes és elhagyatott, biztos napok óta nem evett és fázik!!
- Muszáj? - Sóhajtott fel a fiú meggyötörten. A kis töpszli teljesen feleslegesnek tűnt, azonban a Chiyo-channak nevezett nőstény valamilyen elmetrükköt alkalmazhatott, hisz' a hím végül beleegyezett. - Nah jól van, ha ennyire szeretnéd. Viszont egy gyilkossági kísérlet vagy valami, és bekajálom csípőszósszal nyakon öntve!
- Köszönöm Yuuu-chan, köszönööööööm! - vetődött a lány a fiú nyakába olyan elementáris erővel, hogy CHRKE-822 (azaz innentől már csak Csirke) az oldalára borult a menetszéltől
~Ezek az átkozottak! Ezt még megkeserülik!~ - fortyogott magában, miközben feltápászkodott a puha fűből - ~Még hogy úgy bánni velem, mint holmi házi kedvenccel.. Felháborító! Vagy nem is.... Nem is! Egy zseniális lehetőség arra, hogy páratlan elmém szövevényes terveit megvalósíthassam ez által a két idióta által!! Muhahaha! MUHAHAHAA!!~ - kacagott magában ördögien egészen addig a pillanatig, amikor a lány a markába zárta és magasra emelte.
- Jössz velünk haza kiscsibeee!!! - kacagott rá, miközben pár pördülés után a fiú után iramodott. - Nagyon jó dolgod lesz Yuu-channál! Mert Yuu-chan.... -fordult a megnevezetthez - Azt elfelejtettem említeni, hogy mivel a Kapitány nem biztos hogy örülne egy új jövevénynek, nálad fog lakni! Ugye milyen szuper lesz??
- Micsodaaaa??? - Hördült fel a másik. - Hogy ez a tollas rettenet együtt lakjon velem? Mi van, ha rám robbantja a szállást? Kinézem belőle...
- Ugyan már Yuu-chan... - Nevetett rá a lány - Nézd ezt a tündéri pofikát, tudna egy ilyen imádnivaló kiscsibe bárkit is bántani?
A levegő kezdett lehűlni, ahogy a nap szépen lassan leereszkedett a város mögött. A két ismerős ismeretlen ráérősen bandukolt Karakura város főutcáján, majd még utoljára végigpillantottak a naplementében aranyosan csillogó házsoron.
- Yuu-chan... Nem vettünk dinnyét... - Nézett a lány mélán a fiúra, de azonnal el is mosolyodott. - Nem kell dinnye, hiszen itt van nekünk Csirke! Menjünk haza...
- Jahh, menjünk haza...- ismételte meg a fiú a szavakat meggyötört hangon, majd mindhárman eltűntek egy átjáróban.

Sierashi Yuusuke – II. Bankai Pályázat

Magas, csuklyás férfi áll mozdulatlanul egy tengermelletti magaslat tetején. Sötét köpenyét cibálja a haragos szélvihar, s alakját egyre-másra elhomályosítja a sziklafalról felcsapódó, sós vízpára. Látszólag gondolataiba mélyed, nem foglalkozik a külvilággal. Hamarosan egy újabb alak csatlakozik hozzá. Ám ő csupán illúzió, hisz’ az emberek semmit sem láthatnak belőle. A várakozó azonban már régen nem ember. Sokkal több annál, de mégis kevesebb. Fejét az érkező irányába fordítja, majd arcán felismerés villan. Acélkék tekintetét visszafordítja a víz felé, azután kissé rekedtes hangon megszólal.
- Rég láttalak, Dotonryuu-sama. – határozott, mély baritonom távolra elhallatszik. Zanpakutuom szelleme felveszi emberi képét, s mellém sétál. Néhány percig csak a tenger hullámzása szolgál hangforrásként. Valahol Japán partjainál lehetünk. Nem volt pontos úti célom, amikor megnyitottam a senkait. Előttem megfoghatatlan mélység, a távolban végeláthatatlan víztömeg. Valahogy megnyugvással tölt el ez a hely. A messzeségben egy hegység gigászi volta köszönt. Ez az a hely, ahol anno megsebzett az a farkas és ahol meghaltam.
- Valóban. – ért egyet a sárkány, morajló hangján. - Viszont úgy érzem, valami bánt. A gondolataid elárulnak, Yuusuke. Félsz valamitől, szinte már rettegsz… Nem volna sza…
- Mit? – csattanok fel ingerülten. Íriszeim haragosan villannak a páncélos paladin irányába, akibe sikerül belefojtanom a szót. – Végső soron ember vagyok, a szentségit! Nem kérheted, hogy egyik napról a másikra dobjam el mindazt, ami fontos volt nekem. Akkor sem, ha ez küldetésünk sikerébe kerül. Jól mondta, gyenge vagyok. Talán összecsapásunk végeredménye nem ezt igazolja, azonban tudom, hogy igaza volt!
Monológom végére szinte már ordítva ejtem ki a szavakat. Feldúltan fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, aminek köszönhetően éjszín köpenyem a vállaim mögé rendeződik, így láthatóvá válik új egyenruhám. A shinigamik szokásos öltözetét és a kapitányi haorit Seireteiban hagytam, hisz’ most nem hivatalos ügyben járok el. Fekete nadrágot és hosszú ujjú felsőt viselek, amelyek hasonlatosak az Omnitsukido uniformisához. Ezen kívül még egy-egy pár láb- és karpáncélt is viselek. Katanám, mint mindig, most is a hátamon pihen. A sötét saya szinte eltűnik a ruha hasonló színű anyagában.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod. – rekeszti be végül a beszélgetést lélekölőm, azután apró porszemekre robban és a szél hátán eltűnik. Gúnyos horkantással válaszolok neki, majd ismét gondolataimba mélyedek. Várok valakire, s ideje lenne már megérkeznie. Sosem akartam ezt csinálni, de úgy tűnik, rákényszerülök. Teljes szívemből gyűlölöm Aizent és az egész bandáját, viszont most szükségem lesz rájuk. Eszemben sincs az oldalukra állni, ám a tárgy, amit keresek Hueco Mundoban van és a megtévesztés segítségével egyszerűbb lenne megszereznem. Ezért is akarok most beszélni az egyik fejessel. Egyre hidegebb szél fúj, s az égen sötét felhők gyülekeznek. Összébb húzom magamon a köpenyt, ami sikeresen elrejti lélekenergiámat. Napokig könyörögtem Uraharának, hogy csináljon egyet nekem. Tizenöt évnyi takarítás ígéretének hála, íme, az enyém. Ennek köszönhetően tudtam lelépni Soul Societyból. Mire felfedezik, hogy eltűntem, addigra már vissza is értem. Azért is rossz a rendszer, hisz’ efféle hiányosságok vannak benne. Rosszul döntöttek, amikor elűzték Kisukét. Most ennek isszák a levét, pedig a 12. osztag volt kapitányának találmányai biztosan a segítségünkre lennének. Villám csap le a közelben, majd pár másodperc múlva hatalmas robajjal „megszólal” az ég is. Egy csepp, két csepp, száz csepp. Ömleni kezd az eső és a súlyos vízcseppek pillanatok alatt eláztatják a vékony anyagot. Ekkor azonban valami megváltozik a környéken. A reiatsu áramlásából rögtön sejtem, hogy végre megérkezett a követ. Alig tíz méterre tőlem egy Gargantana nyílik, feltépve a teret, ami fülsértő hangot adva enged az erőnek. Az átjáróból egy karcsú, magas nő lép elő. Kétségtelenül arrancar, legalábbis erre következtetek ibolyaszín hajában tündöklő csontcsatról, valamint a hófehér ruhából. Méltóságteljes léptekkel sétál ki a sötétségből, s rögtön felém veszi az irányt. Oldalán türkiz markolatú katana foglal helyet, ezen pihenteti balját. Botor dolog lett volna a részéről, ha fegyvertelenül állít be.
- Üdvözöllek, Sierashi-sama! – köszönt rögtön, majd egy mély meghajlást is beiktat. – A nevem Alicia Narváez, 101. Privaron Espada. Aizen-dono megbízásából vagyok itt. Igazán felkeltetted az érdeklődését, s be kell vallanom, az enyémet is…
Miután befejezi utolsó mondatát, mintha egy árnyalatnyi pír jelenne meg sápadt arcán. Ezen reakció kissé meglep és jómagam is zavarba jönnék, ha nem lennének most fontosabb dolgaim. Előrébb lépek, azután mutatóujjaim segítségével felemelem a lány állát, ezzel alakítva ki a szemkontaktust. Smaragd tekintetét kék íriszeimbe fúrja és valami furcsa vágyódást tudok kiolvasni szemeiből. Egyre értetlenebbül állok a dolgok előtt, amiről felhúzott szemöldökeim is tanúskodnak.
- Köszöntelek, Alicia-chan. – szólalok meg csendesen, majd kiegyenesítem a még mindig hajbókoló nőt. – Nincs szükség az efféle elavult köszöntési formulákra. Most egyenrangú félként vagyunk itt, mint üzlettársak. Nos, ami a jogart illeti…
- Régóta figyellek már Téged… - mondja váratlanul, ám szavai teljesen elütnek a megbeszélés eredeti témájától. – Ezért is akartam én eljönni hozzád. Valami megfoghatatlan erő húz feléd, amit nem igazán értek. Talán együtt kideríthetnénk, hogy mi is ez az érzés.
Az arrancar arcán boldog mosoly terül el, miközben az én fejem leginkább a WTF?! kifejezést veszi fel. Kezd olyan érzésem lenni, hogy itt nem az fog történi, amire várok. Örült ötlet kezd körvonalazódni a fejemben, miszerint a kiscsaj plátói szerelmet táplál az irányomba. Legszívesebben elröhögném magam, azonban jobban belegondolva ez nem is olyan vicces. Sőt egyre inkább érzem a késztetést, hogy lelépjek a fenébe. A találkozó egyértelmű kudarc, semmit nem tud. Elmormogok néhány szitkot az orrom alatt, azután Alicia-hoz fordulok. Várakozóan néz rám, szemében reménykedés csillog. Mit vár? Talán, hogy első pillantásra beleesek az ellenségbe? Nevetséges, s amúgy is van nekem kit szeretnem. Felőlem bármilyen csodanő is lehet, Chiyo-chan az egyetlen, akit mindig szeretni fogok, bárhol legyek. Csalódottan sóhajtok fel, majd távozásom hírét a Privaron tudtára adom.
- Úgy tűnik, félreértettük egymást. – kezdek bele csendesen, míg a vihar egyre erőteljesebben kezd tombolni körülöttünk. – Céljaink nem egyeznek meg, így most távozom. Sajnálom, de nem tudok neked segíteni. Mond meg Aizennek, hogy legközelebb használható követett küldjön, ha beszélni akar velem.
Akaratom ellenére szavaim keményre sikeredtek. Alicia kikerekedett szemekkel mered rám, hitetlenkedve, mintha felpofozták volna. Gyors mozdulattal hátat fordítok neki, s elindulok ez ellenkező irányba. Más nyomon kell elindulnom, hisz’ eddigi próbálkozásaim mind zsákutcába futottak. Ez igazán idegesítő és az ember lelkesedésének sem tesz igazán jót. Már épp nyitnám az átjárót, amikor érces hangot hallok magam mögül. Vállam fölött hátrapillantva látom, hogy Narváez lassan előhúzza kardját, miközben a levegőbe szökken.

Arcán mintha könnyek folynának alá, habár lehet csak képzelődöm, s az esőcseppek peregnek le. Ajkai szavakat formáznak, de a mennydörgés robajától nem hallom őket. Talán épp a pokolra kíván vagy valami ilyesmi. Nem foglalkozom vele, hanem tovább menetelek előre. Sonido hangja hallatszik, azután egy szemvillanásnyi idő alatt mögöttem terem a lány és kardjával felém csap. Hihetetlen reflexeimnek hála, még épp időben tudok megfordulni és katanámat előrántva védekezni. A hideg acéllemezek sikítva csúsznak el egymáson, szikraesőt hányva. Az arrancar tekintetében eddig nem látott téboly tükröződik, míg fogait csikorgatva próbál lenyomni. Azonban fizikai erőm sokkal nagyobb az övénél, így könnyedén taszítom vissza. Métereket csúszik a sárban, de nem adja fel. Kitátja száját, amiben egy bíborszín energialabda kezd materializálódni. Hangos visítás közepette lövi ki felém a Cerot, amely zúgva szeli át a kettőnk között lévő távolságot. Hatalmas robbanás rázza meg a sziklaszirtet és a füst mindent beborít. Az utolsó pillanatban sikerült előhívnom Shikaiom védekező technikáját, így most egy biztonságos homoktojásban pihenek. Azonban a tojáson most óriási, égett szélű lyuk díszeleg. Nem sokon múlott, hogy a lány halálsugara eltaláljon. Egy laza intéssel eltörlöm a pajzsot és kardom most már a kezemben díszeleg.
Alicia kissé hevesebben szedi a levegőt, valószínűleg elég sokat kivett belőle a támadás. Haragosan veszi tudomásul sértetlenségemet. Újabb gyors támadásba kezd, a fénylő fém gyilkos táncot lejt körülötte. Nem tehetek mást, kénytelen vagyok védekezni. Szinte minden létező szúrás-vágás kombinációt bemutat, de mégsem tud megsebezni. A talaj egyre csúszósabb lesz, így botorkálva próbálok talpon maradni. Átgondolatlanul lódultam előre, és ezúttal én indítottam egy szúrást a feje felé. Sikeresen kitér előle, ám így is sikerül egy nagyobb tincset eltávolítanom a hajából. Gúnyos vigyorra húzom a számat, míg a lila hajszálak a sárba hullnak. Alsó ajka megremeg, s hisztérikus hangon elkiáltja magát.
- Revieste, Argentadolis! (Borítsd be, Ezüstliliom!) – hihetetlen energianövekedés megy végbe, amit eddig csak egy alkalommal érzékeltem. Ugyanez történt, amikor Lucho ellen, a Primera ellen küzdöttem. Rosszat sejtve nézem végig az átváltozást. A lány ruhája teljesen megváltozik, rövidebb lesz és eltűnnek a buggyos ujjak is. Új uniformisát aprócska liliomok tömkelege alkotja, amelyek biztosan olyan kemények, mint a hierro. A fején lévő csontcsat is megváltozik, az is hasonló virággá transzformálódik. Rögtön tudatosul bennem, hogy ez már nem játék. A Privaron val’szeg eldöntötte, végezni fog velem. Nem épp rózsás fejlemények. Kardja eltűnik, helyette egy ezüstösen fénylő naginata villan meg a kezében. Még nem harcoltam ilyen fegyver ellen, így ismét hátránnyal indulok. Villámgyors mozdulattal jelenik meg előttem és felém suhint fegyverével. Határozottan kitartom a kardom, ám nem az történik, amire vártam. Alicia pengéje akadálytalanul halad át a kőpengén és széles barázdát vág a mellkasomba. Kardom letört része pörögve száll a távolba, míg én fél térdre zuhanok. A fájdalom ezer kíntőrként vágódik a testembe. Szemeim előtt lehomályosodik a kép, de nem ájulhatok el. Minden akaraterőmet felhasználva feltápászkodok, majd ismét megtántorodok. Zihálva veszem a levegőt, miközben arcom egyre sápadtabb és sápadtabb lesz. Ha ez így folytatódik, akkor hamarosan elvérzek. Ruhámat már átáztatta a rubint szín testnedv, s most nagyobbacska tűzvirágokat rajzol a mocskos pocsolyákba. Fájdalmas grimasszal emelem fel jobbomat és erőt gyűjtök. Ezüstkék lélekenergia jelenik meg körülöttem, ami mázsás súlyként nehezedik ellenfelemre. Egy utolsó nagy lélegzetvétel után elordítom magam.
- BANKAI! Naiyajin Dotonryuu! – minden reiatsumat sikeresen Zanpakutuomba összpontosítom. A letört kardél felvillan a távolban, majd rettenetes sebességgel megindul, hogy egy új fegyver része legyen. Lassan kialakul a vívókard karcsú formája és a végén helyet foglaló három „karom” is. Új erő költözik a tagjaimba, ezt rögtön érzem. Az átalakulás hamarosan végbe megy, s immár Zanpakutuom második szintjét használom. Alicia csodálkozva félredönti a fejét, azután szomorkás mosoly jelenik meg az arcán. Villámok fénye tölti be a helységet, nappali világosságba borítva ezzel a környéket. Az arrancar lassan leereszkedik mellém és ismét végigmér.
- Aizen parancsa az volt, hogy öljelek meg. – jelenti ki könnyedén, mintha csak arról beszélgetnénk milyen idő lesz holnap. – Ám én megszegtem a parancsot az előbbi felajánlással. Viszont Te durván elutasítottál, így nem marad más választásom…
Megforgatja a kezében tartott naginatát és határozott mozdulattal a vizes talajba szúrja. Lehunyt szemekkel koncentrálni kezd. Tudván, hogy valami nagyon rossz következik, rögtön támadásba lendülök. A Naiya Saberu zúgva suhan felé, eközben mélyen felszántja a nedves földet maga alatt. Azonban a támadás nem éri el célját, mert Narváeztől néhány méterre semmivé foszlik. A becsapódás pillanatában arany fény villan, ami több millió apró szemcsén csillan meg.
- Primer ciclo: Polinización (Első ciklus: Beporzás)! – szól fennhangon, habár semmit sem értek abból, amit mond. A spanyolom mindig is hiányos volt, ez talán a nyelv ismeretének teljes hiányából ered. Hirtelen nem történik semmi, ám ez csak a látszat. Apró spórák tömkelege ágyazódik be körülöttem, amiket szabad szemmel nem láthatok. Feszülten várok, s egyre-másra küldöm az energia pallosokat a nő felé, eredménytelenül. Kétségtelenül sokkal erősebb, mint én. Fogamat csikorgatva várom, hogy végre történjen valami. Botor dolog a részemről, s ezt hamarosan meg is tudom.
- Segundo ciclo: Florecimiento (Második ciklus: Virágzás)! – lágyan zengő hangjának hatására, szinte robbanásszerűen növekedésnek indul a növényzet. Rémülten veszem tudomásul, hogy az előbbi technika e növény magjait szórta szét a környéken. Szemmel követhetetlen Shunpoval próbálok eltűnni a veszélyzónából, de egy hosszabb indának mégis sikerül elkapni a bokámat. Ingerülten csapok a kacs felé, mégsem vágja át a penge. Pánikszerűen lövöldözöm támadásaimat, habár csupán annyit értem el vele, hogy még jobban kimerültem. Hangos puffanással landolok a sárban, miközben az indák egyre inkább körülfonnak. Felordítanék, azonban a növény már a pofámat is betapasztotta. Alicia arcán egy újabb könnycsepp csillan, s úgy tűnik támadásának 3. fázisára készül. Fehér szélű, feketén izzó lélekenergia veszi körül a testét. Valódi félelem járja át a testem, amit még sosem éreztem eddig. A halál szele lengi körül a területet. Béklyóimat feszegetve próbálok szabadulni, de semmit nem érek el vele.
- Tercer ciclo: Marchitamiento (Harmadik ciklus: Hervadás)! – fényes, elektromos kisülések cikáznak végig az engem földhöz kötő indákon. Egyszerre több ezer voltnyi feszültség járja át a testemet, s én felordítok fájdalmamban. Szemeim felakadnak, érzem itt a vég… Még egy utolsót dobban a szívem, azután csak a mozdulatlanság marad. Meghaltam, megint…


Az esőcseppek erőteljesen csapódnak vér- és sárfoltos arcomnak. Szinte teljesen megégtem, látszik rajtam: menthetetlen. Ebben a pillanatban sűrű, fehér gőz csapódik ki a testemből, amit hamarosan egy hátborzongató kacagás követ. Saját hangomat hallom, de mégsem ugyanaz, mintha egyfajta sötét hidegség áradna belőle. Érzem, amint a csontszerű maszk növekedésnek indul az állkapcsomon. Általában ez nem történik a beleegyezésem nélkül, hiszen már tudom irányítani a lidércet. Már lassan a fél álarc felkerül, amikor elképzelhetetlenül gyors shunpoval eltűnök eddigi helyemről. Őrült módon csapkodok össze-vissza, de mozdulataimat nem én irányítom. Alicia megrettenve próbál védekezni, nem sok eséllyel. Az ezüstös penge először a karjába, azután a lábába mar. Eddig ismeretlen vérszomj önti el az elmém, vörös fénybe vonva előttem a világot.


Sötét ellentétem épp a kegyelemdöfésre készül, amikor magamhoz térek. Azonban a támadást már nem tudom megállítani. Egy új, nyers erő járja át tagjaimat. Ismét hallom a saját hangom, amint tébolyultan kiáltom el a parancsszavakat.
- Tsuinryuu no Kira Ago (Ikersárkány gyilkos állkapcsa)! – kardom hegye szinte felrobban, amint két valószínűtlenül vastag test kígyózik elő belőle. Két hatalmas sárkány jelenik meg előttem, akik azonnal a Privaronra vetik magukat. Gyémántfogaikat a testébe mélyesztik, nincs ideje a védekezésre. – NEEEEEEE!
Immáron ismét saját magam vagyok, amint összezúzom a hollowmaszkot. A megidézett lények rögtön szertefoszlanak, s egy élettelen test zuhan a földre. Nagyot csattan az egyik pocsolyában, majd testének részecskéi lassan elpárolognak. Zokogva zuhanok térdre, ezt nem így akartam. Megsebesíthettem volna, de nem akartam végezni vele. Mérgesen ütök a sárba. Még nem fordult elő, hogy ne önerőből nyerjek meg egy csatát. Azonban halála mégse volt hiábavaló. Egy új erőt ébresztett fel bennem, aminek köszönhetően sokkal erősebb lettem.


Tsuinryuu no Kira Ago (Ikersárkány gyilkos állkapcsa): Bankaiom második támadása, inkább az erőre, semmint a gyorsaságra épít. Döfésszerű mozdulatot teszek Zanpakutuommal, ami aranyszínűen felizzik, azután két hatalmas sárkányt vagyok képes megidézni. A lények fizikai erejükön kívül még a Naiya Saberuhoz hasonlatos energiasugarakat is képesek kilőni pofájukból.

Ajánlott zenék:
A pályázat első három részletéhez
A harchoz

~Csendes éjszaka köszönt Seiretei területére. Magányos árny tanyázik az egyik közeli épület tetején, figyelő tekintetét a tájon nyugtatja. Különös módon semmiféle reiatsu nem árad az irányából, így feltehetőleg elrejti azt. Hirtelen kiegyenesedik, azután leveti magát a mélybe. Halkan szeli az alatta lévő levegőt, majd hirtelen megáll, mintha csak egy kötélen ereszkedett volna le. Az alatta lévő két shinigami meglepetten kiállt fel, azonban már semmit sem tudnak tenni. Ezüst penge villan, s az őrök holtan csuklanak össze. ~
Gondterhelt sóhaj szakad fel mellkasomból, amint ismét talajt érzek a lábam alatt. Nem volt tervbe véve, hogy megölöm őket, de mégis így történt. Letörlöm az arcomra fröccsent vért, habár ezzel csak még jobban összemaszatolom magam. Zanpakutuomat még mindig a kezemben tartva haladok egyre beljebb az épületbe. Lépteim nem vernek visszhangot, alig érintem a padlózatot. Sötét csuklyám alól feszülten nézelődök körbe, hisz’ bármikor elkezdődhet az őrségváltás. A percek némán telnek, viszont hamarosan elérem azt, amiért jöttem. Labirintusszerű folyosókon haladok végig, s egyelőre eseménytelenül. No, nem mintha annyira hiányozna a balhé, ám mégis fura a csend. Szerencsére pár nappal ezelőtt végigjártam a területet, így pontosan tudom merre is kell mennem.
~Megvannak a Kapitányság előnyei… ~ - jegyzem meg magamban, miközben befordulok egy újabb sarkon, ezúttal balkéz felé. Úgy látszik elkiabáltam magam az előbb, mert most egy csapatnyi felbőszült halálistennel nézek épp farkasszemet. Néhány pillanatig szótlanul méregetjük egymást, majd az egyik bátrabb tiszt előrelép.
- Elnézést a zavarásért, Sierashi Taichou! – kezd bele mondandójába lámpalázasan. – Egy behatolót érzékeltünk, aki elintézte két emberünket. Ámbátor úgy tűnik, Ön már végzet is a bűnösökkel.
Elgondolkodtató, mennyire megbíznak a feletteseikben. Habár ez így van rendjén, és belém is ezt sulykolták az Akadémián. Azonban szerencsétlenségükre, most tévednek. Villámgyors shunpoval lendülök előre, azután döföm át az előbb beszélőt. Pillanatnyi zavar támad az őrök között, ám gyorsan sikerül rendezniük soraikat. Kiabálva lódulnak meg, bár kétségtelenül nyomomba se érnek kardforgatás terén. Egyik a másik után kerül a földre, örök álomba szenderülve. Hamarosan rájönnek, hogy Sorsuk megpecsételődött, amint szembetalálkoztak velem. Rémülten kezdenek menekülésbe, nem tudván, hogy a vég elkerülhetetlen. Szótlanul gyűjtök lélekenergiát mutatóujjam végére, míg a megmaradt ellenfelek irányába célzok. A Haien dübörögve suhan végig a folyosón és egyetlen fényes villanással hamuvá égeti mindannyiikat. Katanám vércsatornáján fürgén folyik le a rubint-szín nedv, amely végül a felpolírozott parkettán állapodik meg. Ismét mozgásba lendülnék, ám valaki megragadja köpenyem alját. Egy shinigami, akinek kettémetszettem a légcsövét, még mindig életben van. Torkában vér bugyborékol, de a szeme mindent elmond. Csalódottság, düh és félelem. Ezen érzések jutnak először eszembe. Erőt gyűjt, majd akadozva egy szót köp felém: áruló. Búsan lehajtom fejem, s egy erőteljes vágással kioltom életét. Ujjainak szorítása egyre gyengül, végül keze ernyedten hanyatlik alá. Rágalma elevenembe vág, bár tudom, mennyire igaza is van. Tekintetemet elfordítom az élettelen testről, hiszen jövetelem valódi célja még nem valósult meg. Szapora léptekkel folytatom utam, szinte már futok a kihalt épületben. Kitartó tempóval megtalálom a raktárhelyiséget, amit kerestem. Egyetlen Byakurayjal berobbantom az ajtót, így immár akadálytalanul léphetek beljebb. A helyiségben mindenhol dobozok foglalnak helyett, kaotikus összevisszaságban. A terem közepén, kivilágított állványon egy kard pihen. Dotonryuut visszahelyezem sayájába, miközben tovább vizsgálódom. Villámtánccal átszelem a még megmaradt távolságot, azután óvatosan végigsimítok a penge felületén. Rögtön reagál a reiatsumra és ezüstkék derengés fut át rajta. Meglepődve nyúlok a markolat után, mert semmilyen lélekenergiának nem kéne belőlem áradnia. Hallottam már erről a fegyverről, de nem gondoltam volna, hogy ennyire érzi az energiát. Suhintok vele néhányat, ennek köszönhetően levonom a következtetést, miszerint tökéletesen passzol hozzám. Valószínűleg, mindig a tulajdonosához alkalmazkodik. Kedélyesen forgatom még egy kicsit, aztán felkapva az egyik dobozon pihenő hüvelyt kiviharzok a raktárból.


~Pokollepke röpköd ide-oda a 13. osztag kertjében. Magányosan és céltalanul imbolyog, ám hamarosan társaságot kap. Sötét köpenybe burkolózó alak válik ki egy cseresznyefa borús árnyékából. Sebes fellegként vág át a területen, lépteit a Kapitányi iroda irányába fordítja. Hamarosan meg is érkezik, azonban nem kopog be. Késő éjszaka van, csend honol. Kardja egy vágásával kettészeli az ajtót, majd átlép a maradványokon. Szét sem nézve száguld az asztalhoz, s ruhája ujjából egy tekercset húz elő. A papiros viasszal van lezárva, amelyen egy sárkány tekereg. A Sierashi Klán jelképe, melyet még Yuusuke tervezett meg. Rajta a címzés: Kawazoe Hanae…~
Az osztag ifjú vezetője riadtan pattan ki ágyából. Ismeretlen, de mégis ismerős lélekenergiát érzékel. Gyorsan magára teríti köntösét, s Zanpakutuoját magához ragadva siet irodája felé. Néhány perc múlva rémülten szemléli a pusztítás nyomait, azután belép a helyiségbe. Ám bent minden a helyén van, csupán egy ismeretlen papírköteg árválkodik az íróasztalon. Érdeklődve emeli fel, majd nyitja ki. Arca egyre inkább elsápad, amint végigolvassa a levelet. Összetörten roskad a közeli székbe, míg a lap a földre pottyan, így láthatóvá válnak vörös tintával írt sorai.

Kedves, Hanae!
Sietve írom soraimat, mert sürget az idő. Ismeretségünk – habár rövid ideig tartott - kedves emlékként fog élni szívemben. Olyan útra kényszerültem lépni, amelyet nem kívánok senkinek. Sok rossz dolgot követtem el hosszú életem során, melyekre nem vagyok büszke. Életeket tettem tönkre, s oltottam ki. Nem hollowokra gondolok, hisz’ értük nem kár. Legsúlyosabb vétkemet nem is oly’ rég követtem el. Sajnálatos módon, az enyéim ellen kellett fordulnom. Muszáj vagyok bevallani, hogy könnyíthessek a lelkemen. Önös céloktól vezérelve, több tisztet is kivégeztem. Még mindig a rosszullét kerülget, ahogy felvillan előttem kétségbeesett arcuk. Nem kegyelmeztem egyiküknek sem, holott csak annyi volt a hibájuk, hogy akadályozni próbáltak célom elérésében. Azonban nem csak a szívemre nehezedő súly könnyítése miatt vetem lapra gondolataimat.
Te voltál az egyetlen olyan ember Seireteiben, akire egy kicsit is felnézhettem. Kétségtelenül sokkal jobb vezető vagy, mint amilyen én valaha is lehetek. Emlékszem, amikor még újoncként az osztag kertjében harcoltunk vállvetve. Mennyi minden megváltozott azóta! Magam is kapitány lettem, köszönhetően hathatós közbenjárásodnak. Próbáltam képességeimhez mérten végezni feladataimat, miközben arra gondoltam vajon Te miként is csinálhatod. Kezem most remeg, félek, még összemaszatolom a már megírt sorokat. Egy érzés kerít hatalmába, régi ismerősként. Tartok a jövőtől, mert még nem tudom, mit hoz a Sors. Jól mondják: Az ember legjobban az ismeretlentől fél. Eme gondolattal zárom soraimat, s remélem, még látjuk egymást!
Ezentúl is maradok örök híved,

Sierashi Yuusuke

~Lágyan lengeti a szél a hatalmas tölgyfát a 8. osztag főépülete mellett. Hirtelen fény tölti be a területet, amint a vörös Shakkahou nagyobb lyukat üt a falba. A robbanás hangja gyorsan tovaszáll, így immár csak a felszálló por és az ovális nyílás emlékeztet rá, hogy az előbb itt történt valami. Csuklyába burkolózó idegent világít meg a holdfény, aki még egyszer körülnéz az éjszakában, majd hosszúra nyújtott léptekkel az épület belseje felé veszi az irányt. Ismét pontosan tudja, hova is kell mennie. ~
Szerencsémre senki nem tartózkodik az osztag területén, mert sikeresen elcsaltam őket. Néhány legyengített lidércet tereltem a gyakorlóterek felé, s tudván mennyire bizonyítani szeretnének embereim, mindet oda küldtem. Gúnyos mosoly játszik ajkaimon, amint belépek az irodámba. Katai is biztosan lelépet és most az első vonalban kaszabolja a férgeket. Nincs sok időm, ezért sietnem kell. Ruhám alól egy összehajtogatott köpenyt veszek elő, ami rövid úton az íróasztalomra kerül. A kapitányi haori, mely erőmet és tudásomat szándékozott hirdetni, most kissé gyűrten pihen a bútordarabon. Valahogy elszomorodok, ahogy a magányos textilre pillantok. Nem is a hatalom az, ami hiányozni fog. Gyorsan átpörgetem magamban a tisztek arcát, habár a felének még a nevére sem emlékszem. Túl gyorsan változnak a dolgok, rövid idő telt el kinevezésem óta. Jó, ha egy éve kapitány vagyok. Több mint száz évnyi megfeszített munka kellett ahhoz, hogy a Gotei 13 elitjébe kerülhessek. S most egyszerűen eldobom magamtól… Csendesen járok körbe a helyiségben, ujjaimmal végigsimítva a bútorokon. Kedves emlékek és nagy veszekedések képei tódulnak az elmémbe. Mosolyogva állapodok meg a mosogatónál, ahol két bögre is pihen. Szívem összeszorul, amint elolvasom az egyiken díszelgő feliratot: „Yuu-chan”. A vigyor lassan leolvad az arcomról, miközben ismét lélekenergiát koncentrálok az ujjamba. A fehér villám zúgva hagyja el az imént említett testrészt, majd fénylő villanás kíséretében darabokra robbantja a gyenge kerámiát. Ezen tettemnek szimbolikus jelentést tulajdoníthatok, vagy csak egyszerűen feltörő érzéseimet kellett levezetnem valamin. Zihálva támaszkodok a csapnak, azután megnyitom azt. Sietősen megmosom a képem hideg vízzel, ennek köszönhetően kissé magamhoz térek. Viszont itt sem időzhetek sokáig, hisz’ hamarosan riadóztatni fogják az őrosztagokat. Csöndesen akartam távozni, ám ezen törekvéseim csúfos kudarcot vallottak, amint ölni kényszerültem.
Botladozva lépek ki az irodából, s ezt követően szálláshelyem felé indulok. Innen indultam el az este, ám nem gondoltam volna, hogy még visszajövök. Halkan tolom félre a rizspapír ajtót és egy szökkenéssel máris az ismerős szobában találom magam. Nem megyek beljebb, egyszerűen képtelen vagyok rá! Már innen is jól kivehető az ágyamban pihenő alak. Behúzom magam után a vékony nyílászárót, majd hátam neki támasztom. Lábaimból elszáll az erő, és egy nagyobb csattanás kíséretében összecsuklom. A helyiség átellenes végében mozgolódás támad, de szerencsére Chiyo-chan nem olyan, akit könnyen fel lehet ébreszteni. Újra vigyor tűnik fel a szám szegletében, viszont ezúttal könnyek is csatlakoznak hozzá. Megállíthatatlanul törnek előre, eláztatva éjszín felsőmet. Testem rázza a néma zokogás, azonban nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy ilyenekre pazaroljam az időt. Ingerült mozdulattal megtörlöm az arcom, azután egy fekete bársonydobozkát veszek elő a zsebem mélyéről. Már napok óta oda akartam adni, de sose volt bennem elég mersz hozzá. Szép kis hős vagyok, mondhatom. Gondolkodás nélkül nekimennék bármilyen ellenfélnek, azonban nem tudok feltenni egy egyszerű kérdést. Felpattintom a dobozka fedelét, így láthatóvá válik a benne pihenő gyűrű. Szépen megmunkált ezüstkarika, melynek dísze egy kék gyémánt. Sokáig tartott megszerezni, mégis megérte. Eme ékszer tökéletes jelképe lett volna szerelmünknek, ha… Ha önző módon nem egy nagyobb jó érdekében cselekednék. Hirtelen eltűnök eddigi helyemről és az ágy mellett materializálódom újra. Féltő gonddal teszem le az éjjeliszekrényre a dobozt, aztán még egyszer végignézek kedvesemen. A vékony szövettakaró lecsúszott róla, láthatóvá téve karcsú alakját és mezítelen hátát. A holdsugarak játékosan simogatják bőrét, pontosan úgy, miképp én is tettem ezt pár órával ezelőtt. Gyengéden betakargatom, s végül egy csókot lehelek arcára.
- Várj rám, Szerelmem…! – suttogom bele a szoba sötétjébe, utána a nyitott ablakon keresztül távozom a helyiségből.


~Hajnalodik. A Nap korongja lomhán tűnik elő a Horizont mögül, hogy éltető fényével töltse be ezt a dimenziót is. Korán van, talán hat óra lehet. Magas, szikár férfi várakozik a Sōkyoku hegy tetején. Az Urahara által nyitott senkai még mindig nem jelent meg, s ő magától nem tud elszökni Soul Societyből, mert lezárták az összes dimenziókaput. Egész lényéből nyugodtság és magabiztosság árad, holott érzi újdonsült ellenfelei már közel járnak. Barátai válnak most ádáz ellenségekké, egyetlen cél által vezérelve. E cél: elfogni az árulót.~
Haragos szél rángatja a köpenyem szélét, miközben elmerengve bámulok a távolba. Kisuke biztos megint elaludt, pedig szóltam neki, hogy ez most vészhelyzet. Bevett szokás a senkaiok lezárása vészhelyzet esetén, így ezen az útvonalon nem léphetek meg. Szerencsére vannak olyan ismerőseim, akik ezek ellenére is segítségemre lehetnek. Töménytelen mennyiségű reiatsu nehezedik rám, amint több kapitány is tiszteletét teszi a hegyen. Habár egyenként egyikük sem erősebb nálam, mégis megérzem erejüket. Villámtáncok fürge hangja visszhangzik fel, és végre láthatóvá válnak a lélekenergiák tulajdonosai. Majdnem ismerem mindannyiukat, ezért teljesen felesleges feléjük fordulnom. Lélekenergiájuk lenyomatából máris beazonosítottam őket.
- Sierashi Yuusuke! – csattan Watanabe kapitány katonás hangja. Természetesen, ismét parancsot teljesít. – A Gotei 13 vezetőségének nevében, letartóztatjuk Önt. A vádak a következők: behatolás egy szigorúan őrzött létesítménybe, nagy erővel bíró ereklye eltulajdonítása, és több rendbeli gyilkosság. Ha ellenállást tanúsít, kénytelenek leszünk végezni magával!
A magázódás rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy szavait komolyan gondolja. Komótosan feléjük fordulok, majd egy gúnyos mosollyal ajándékozom meg a jelenlévőket. Nagano Nobu, Momichi Aki Ryakuren, Ninomiya Mitsuko. Egy ötödik lélekenergiát is érzékelek, bár ez távolabb van, így nem vagyok képes felismerni. Talán korlátozva van az ereje vagy valami. Elmélkedésemből a sayából előkúszó katanák hangja ránt vissza. Némaságomat úgy tűnik beleegyezésnek vették, s most megpróbálnak elfogni. Vicces ötlet.
- Yare-yare, akkor sajnos meg kell ölnötök. – döntöm kissé oldalra fejem, még mindig mosolyogva. – Mert én bizony ellenállást fogok tanúsítani. Ugyan már… Nagyon jól tudjátok, hogy esélytelenek vagytok velem szemben. Nem lenne egyszerűbb, ha nyugisan elengednétek? Valószínűleg a felesleges vérontást is elkerülnénk.
Felvetésem látszólag süket fülekre talál, ezért nincs más választásom. Nemtörődöm módon megvonom a vállam, majd megszabadulok a köpenytől, mely csak akadályozna mozgás közben. Hisou Karite névre keresztelt új kardom most vízszintesen van hátul a derekamra erősítve, míg Dotonryuu szokásos helyét foglalja el a hátamon. Mivel kapitányokkal van dolgom, ezért Zanpakutuomat húzom elő, hiszen egy még kipróbálatlan fegyverrel nem épp ilyen ellenfelek ellen kéne mókázni. Szinte egyszerre indulnak el felém, hogy mégis csak megadásra kényszerítsenek. Kacagva térek ki a szúrások és csapások tucatjai elől, ezzel is idegesítve Őket. Nobu egyik csapását sikeresen eltérítem, aminek köszönhetően fegyvere mélyen a sziklába fúródik. Kihasználva zavarát, kézfejemmel arcon ütöm, azután még taszítok egyet rajta, ennek hála elveszíti az egyensúlyát és a földre kerül. Apró sikeremen derülve török ki az immáron foghíjas körből, ám nem sokáig örülhetek. A 7. osztag kapitánya gyorsan összeszedi magát, s máris társai után lódul, akik ismét szemben állnak velem. Ezúttal Ryakuren vállalja magára a támadó szerepét. Fegyverével a csuklóm irányába vág, ily módon helyváltoztatásra kényszerít. Fürgén szökkenek hátra, ezért csak az üres teret tudja kettémetszeni. Egy méretesebb ugrással tornázom magam a levegő, majd innen indítok támadást a csapat egyetlen nőnemű tagja felé. Szúrásom halálos pontossággal száguld a célpont szíve felé, azonban egy másik penge útját állja. Suke eddig ismeretlen gyorsasággal vetődik szerelme elé, hogy ekképp védje meg Tőlem. Nem akarom elszomorítani, de a lány sokkal erősebb, mint ahogy gondolja. A két acél szikrát vetve csúszik el egymáson, miközben erőteljesen szorítom hátra a férfit. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve hátra lépek, ennek köszönhetően ellenfelem – aki megpróbál visszatartani – önkéntelenül előre tántorodik, ezzel tökéletes célpontot nyújt. A védelmén tátongó apró rést rögtön észreveszem és ki is használom. Shunpomat használva eltűnök, azután mögötte jelenek meg újra, Zanpakutuommal hosszú barázdát húzva hátára. Vér fröccsen az arcomra, amelyet fájdalommal átitatott kiáltás kísér. Ezt követően könyökkel állcsúcson vágom Mitsukot, de azért ügyelek rá, nehogy csontot törjek.
- Nevetséges, hogy csak ennyire vagytok képesek, Seiretei kapitányai! – kiáltok fel gúnyosan, végigmérve az apró sérülésektől tarkított csoportot. Habár kijelentésem sántít, hisz’ Mitsu nem kapitány. Sebaj, rendelkezik a kellő erővel. – Gyengék vagytok vezetőknek, most bebizonyítottam. Fel se fogjátok, mi is a hatalom igazi nagysága. Saját korlátaiktól megvakítva fogalmatok sincs a valódi erőről! Ám én már tisztán látok, elsöpörtem a határokat, melyek szánalmas halálisteni létemhez kötöttek. Már most sokkal több vagyok nálatok, s egyre hatalmasabb leszek. Nem tudtok megállí…
Félbe kell szakítanom monológomat, mert mozgást érzékelek jobbról. Túlságosan belelovaltam magam a szónoklásba, ezért nem vagyok képes elég gyorsan reagálni. Nagano kardjával a fejem felé csap és csak emberfeletti reflexeimnek köszönhetően tudom a megfelelő helyre rántani saját pengémet. Azonban a mozdulat még így is lassú, csak lassítani tudja a csapást. A hideg acél vékony sávot vág a szememen keresztül, nem sokon múlik, hogy elveszítsem jobb lélektükröm világát. A hirtelen rám törő kín miatt megszédülök, de gyorsan összekapom magam. Vérem vörös függönyén keresztül, gyilkos indulattal tekintek szerencsétlen felé. Úgy tűnik inába száll a bátorsága, előző megmozdulása is csak a véletlennel egyenértékű. Vészjóslóan emelem jobbomat irányába, mutató- és középsőujjam végére reiatsut koncentrálok, végül fennhangon idézésbe kezdek.


- Hadou 33: Soukatsui! – ordítom el végül a Kidou nevét. Az égszínkék energialabda elemi erővel robban ki a kezemből, utána brutális sebességgel találja mellkason a 7. osztag kapitányát. Arcán meglepetés látszódik, majd a démonmágiának engedve a magasba repül, ezt követően legalább tíz méteres röppályát ír le. Rongybabaként csapódik a földbe, nagyobb krátert hozva létre ezzel. Magamban szitkozódva pillantok az utolsó talpon lévő ellenfél felé, aki már biztos tudja mi lesz a sorsa. Villámtánccal előtte jelenek meg, ezt követően ugyanazon lendülettel félrerúgom fegyverét és saját Zanpakutuomat a bal vállába döföm. A szablya akadálytalanul siklik át a ruha szövetén, bőrön, izmon, talán még a csonton is. Hátborzongató hangot adva lyukad ki a másik oldalon. Ryakuren halkan összeroskad, ám ennek köszönhetően legalább megszabadul a kardomtól. Kissé zihálok a megerőltetéstől, de azért próbálom még mindig erősnek mutatni magam. Ekkor jelenik meg egy tizenöt méteres magasságban a senkai. Öreges fáradsággal suhintok egyet, megtisztítva ezzel katanámat a rátapadt vértől. Már épp indulnék, amikor visszahangzó kiáltás száll felém.
- BAN-KAI! – hallatszik egyszerre két torokból is, földrepesztő lélekenergia-robbanás kíséretében. Valós kíváncsisággal tekintek vissza, s szembetalálom magam a bankaiozó párocskával. Megmosolyognám a pillanatot, ha nem épp egy több méter magas azúrsárkánnyal kellene szembenéznem. Suke és Mitsuko eltökélten indít támadást felém, viszont tőlem még semmit sem láttak. Suttogva ejtem ki a feloldáshoz szükséges szócskát, aminek hatására mindent elsöprő, ezüstszínű reiatsu lövell az ég felé. A fényesség lassan alább hagy, ennek köszönhetően ismét láthatóvá válok. Vívókardomon megcsillan a felkelő napfény egyik kósza sugara.
- Imponál, hogy ennyire nem akartok elengedni, de előbbi megmozdulásotok is csak fölösleges erőpazarlás a részetekről… - fejtem ki gondolataimat, kevéske gúnyt is vegyítve mondandómba. – Ahogy látjátok már megérkezett a „taxim” és ideje lelépnem. Úgy tűnik, komolyabban meg kell benneteket sebesítenem, ha távozni szeretnék. Ajaj, mennyi gond…!
Az utolsó mondatot csak magamnak mormogom, miközben balomat homlokom irányába emelem. Szellemi részecskék hada kezd a tenyerembe gyűlni, majd amint függőlegesen elmozdítom a kezemet, máris egy fekete-fehér hollowmaszkká állnak össze. Meglepődöttségüket látva felkacagok, ám ez elég ijesztőre sikeredik, hisz’ lidérci énemnek köszönhetően kissé eltorzul a hangom. Gyorsaságom már szinte felfoghatatlan méreteket ölt, ellenfeleim is csak nehézkesen tudják követni mozgásom. Előrelépek és máris Suke mellett termek. Egyetlen csapással elmetszem a lábikráját, ennek hatására féltérdre esik. Aoki panaszosan felordít, azután egy jégviharszerű támadással válaszol.
- Cero! – kiáltom el magam, mielőtt még elérne a fagyos szellő. Ezüstösen kék fénynyaláb hagyja el mutatóujjam, aztán félresöpörve a jégáradatot végül a sárkány pofájában állapodik meg. Hatalmas füst kíséri a robbanást, ezzel is az én malmomra hajtva a vizet. Míg a lény döngve a földre kerül, addig én a megzavarodott Mitsut veszem kezelésbe. Aljas módon kihasználva a romló látási viszonyokat mögé lopódzom, ezt követően Zanpakutuommal nemes egyszerűséggel átdöföm. Direkt elkerültem a fontosabb szerveket, de kellően megsebesítettem ahhoz, hogy ne legyen képes tovább harcolni. Angyalszárnyai, valamit dárdája eltűnik és aléltan zuhan a földre. A 10. osztag kapitánya tébolyultan felordít, ám balszerencséjére dühétől vezérelve támad rám. Könnyűszerrel védem csapásait, majd egy elegáns csuklómozdulattal kiütöm a markolatot a kezéből. Rémülten kapna utána, viszont keresztvágásom gyorsabban eléri, minthogy újra megkaparinthatná fegyverét. Ismét tetemes mennyiségű vér fröccsen a földre, eközben az azúrsárkány is köddé válik. Laza mozdulattal eltüntetem a maszkot, aztán Zanpakutuomat is eredeti állapotába állítom vissza. Dotonryuu sercegve tér vissza sayájába, ezzel részemről lezártnak tekintem a küzdelmet. Mindenki életben marad, legalábbis ha időben érkezik a 4. osztag. Kezeimet zsebre teszem és a senkaihoz shunpozom.
- Sajnálom… - szólok halkan, eztán belépek az átjáróba, s a rizspapír ajtók némán behúzódnak mögöttem.

Név: Golpe Etéreo - El Rey destrozador de los diamantes (Mennyei csapás – Pusztító Gyémántkirály)
Leírás: A hívószavak elmondása után változni kezdek. Gyors növekedés vehető észre, magasságom hamar eléri a két és fél métert. Bőröm színe kísértetiesen kékre vált, fogaim leginkább hatalmas agyarakra emlékeztetnek, körmeim elfeketednek és inkább már karmoknak nevezhetem őket. Hajam kiőszül, hosszabb is lesz, körülbelül hátközépig érő. Két nagyobb szarv jelenik meg fejemen, amelyek maszkom darabkáiból állnak össze. Hollow lyukam kicsivel a gyomorszájam alatt található.
Zanpakutuom alakja is megváltozik, a fényes vívókard helyett egy egyszerű, dísztelen fegyverré lesz. Nincs keresztvasa, markolata henger-alakú fa valamilyen anyaggal betekerve. Ettől függetlenül a penge szinte elpusztíthatatlan, s egy olyan alacsony tartományban rezeg, melyet az emberi szem nem képes érzékelni, ám a másodpercenkénti több tízezres rezdülésnek köszönhetően bármit át tud vágni, legyen az acél vagy akár egy háztömb. Csapása még a többi lélekölő számára is kihívást jelent, a gyengébbek ugyanúgy összetörnek tőle, mintha hétköznapi pallosok lennének.

Resurrección speciális képességei:

• Cero Relámpago Endriago (Villámló Sárkány Cero) – Lélekenergiát koncentrálok kezeimbe, melyek körül fényes villámok kezdenek cikázni. Amint kellő mennyiség gyűlt össze, vízszintesen magam elé emelem karjaimat, majd egy kiáltás kíséretében szabadjára engedem a halálsugarat. Ezüstösen kék, körülbelül egy méter átmérőjű Cero hagyja el a fentebb is említett testrészt, ami körül elektromos kisülések is keringenek. Találat esetén a hatalmas pusztításon kívül, még egy erőteljes áramütés is éri azt, aki figyelmetlenül az útjába kerül.

• Baile del Diamante Millarada (Ezer Gyémánt Tánca) – A Resurrección főképessége a gyémántok irányítása. A parancs elhangzását követően megremeg a föld, ezt követően rengeteg kisebb-nagyobb drágakő emelkedik ki belőle. Ezek lassan, majd egyre gyorsabban kezdenek körözni testem körül, ezzel biztosítva egy szinte áttörhetetlen védelmet. Mivel telekinetikus képességeim ebben a formámban megnövekednek, egyetlen intéssel akár két-három „követ” is az ellenség felé tudok kormányozni. Lévén a gyémánt a legkeményebb anyag a bolygón, így elpusztítása is igen nehéz. Hátulütője, hogy rengeteg lélekenergiát emészt fel a forgás fenntartása, ezért egyszerre csak tizenöt percig (három-négy körig) vagyok képes használni.

• Carnicería: Cantado del Ciento Cuchilla (Mészárszék: Száz Penge Éneke) – Lélekölőmet egy forgatást követően a talajba vágom, ezt követően vastag repedés indul el a célpont irányába, haragos széllökés kíséretében. Amint a sáv eléri a kijelölt ellenfelet, két méteres körben aranyszín felizzik a terület, majd dallamos pendülést követően egyszerre száz gyémántkaró emelkedik a felszínre, s felnyársalja az óvatlan ellenséget. Természetesen kivédhető, hisz’ a pengék elég lomhán tűnnek elő, ám váratlanságuk miatt sérülés nélkül lehetetlen kikerülni a forgatagból.

Megjegyzés: Ezen forma használatához különleges indokra van szükség, mivel a hollow eluralkodásának pillanatában az eddig elnyomott vérszomj is felszabadul. Habár tisztában vagyok tetteimmel, mégis képes vagyok megsebesíteni társaimat is, ha azok az utamba kerülnek. Csak szeretteim és saját életem védelmében szólítom a lelkem mélyén rejtőző lidércet, kinek brutalitása már-már egy őrült tömeggyilkoséval vetekszik. Jobban belegondolva az is, hiszen Seisuke célja minél nagyobb káoszt kelteni, valamint átvenni az irányítást testem fölött. Ebből adódóan az átalakulás előtt néhány másodperc alatt mély transzba esek, amíg másik énem tulajdonságait átveszem. Hatalmas mentális nyomás segítségével tartom féken a lényt, s figyelmem egy pillanatra sem lankadhat, mivel az katasztrofális következményekkel járna. Abban az esetben, ha az ellenfél legyőzését követően sem alakulok vissza és őrjöngve pusztítani kezdenék, egy erős reiatsuval rendelkező – legalább kapitányi szintű - személynek kell minimum öt méteres közelségbe kerülni, s elkiáltani a „Shimeshi” (示し, Fegyelem) szót. Ennek hála a Daitenshi nyakék feketén felizzik, majd egy bíbor béklyót von csuklóim köré. Ezzel egyidejűleg a medál elszívja és elraktározza az összes energiámat, ezáltal szakítva meg a Resurrecciónt. Ezt követően elvesztem az eszméletem, s három napig tartó mély álomba zuhanok. Ennyi idő alatt áramoltatja vissza a nyakék az elcsent erőt, valamint a természetesen regenerációnak hála ugyancsak visszanyerem régi formámat.


Fagyos szélvihar, csontig hatoló hideg, haragosan szállingózó hópelyhek. A természet a bensőmben háborgó kétségbeesést és reménytelenséget hivatott szimbolizálni, életem immáron fabatkát sem ér. Hetek teltek el azóta, hogy feleségemet elragadta egy ismeretlen árny, azóta egyetlen apró hírt sem kaptam felőle. Értelmetlen az egész, egyetlen követelést sem kaptam az elrablóktól, ebből adódóan nem az Én megtörésem volt a cél, legalábbis semmi sem utal erre. A történtek óta alig alszom, ételt is csak annyit veszek magamhoz, ami túlélésemhez szükséges. Arcomon több napos, ha nem hetes borosta pihen, nem érzem a késztetést leborotválására. Acélkék íriszeim alatt sötét karikák éktelenkednek, régen csillogó tekintetem most fakón mered előre a semmibe, miközben Karakura városának egyik nagyobb épületének tetején ácsorogva szemlélem a hatalmas vihart. Fekete köpenyem vadul tekereg testem körül, egyre-másra megtépve csuklyámat is. Nem céltalanul teszem ki magam a természet kínzásának, csupán egy jelre várok. Ezt rövid időn belül meg is kapom, amint tucatnyi fénylő szikra emelkedik a levegőbe tartózkodási helyemtől nem messze. Rezzenéstelen vonásokkal veszem tudomásul a jelenséget, majd nemes egyszerűséggel levetem magam az építményről. A menetszél hangosan fütyül a fülemben, miközben megállíthatatlanul száguldom az utca kövezete felé. Az utolsó pillanatban, mielőtt még vörös darált hússá invesztálódtam volna, villámtáncom segítségével kilépek az őrjítő zuhanásból és sebességvesztés nélkül repülök tovább célom felé. Egyre könnyedebben irányítom a szellemi részecskéket, oly’ egyszerűnek tűnik az „égen járni”, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Érzékeim kiélesedtek, már ebből a távolságból is érzem társam jelenlétét. Tudom, a Daitenshi bármelyik tagja segítene a nyomozásban, de ez az Én ügyem. A Gotei 13 pedig tehetetlen, ahogy az lenni szokott.
Utam egy bűzös nyomornegyedbe vezet, magamtól sose jöttem volna erre a helyre. A csatornából feláramló bűzös gőznek köszönhetően olvadt latyak borítja az aszfaltot, a járdát a kiborongatott kukákból előkerült oszló szemét fedi. Undorodva húzom el orrom, amint a kellemetlen szagok betolakodnak szaglószervembe. Az egyik többemeletes bérház aljában megpillantom Hitomit, aki kétségtelenül Rám vár. Néma intéssel üdvözlöm, mire Ő egyetlen papírfecnit nyom a kezembe. Egy bólintással megköszönöm a segítségét, azután erőteljes lökéssel benyitok a házba. Bent már sokkal élvezhetőbb körülmények fogadnak, legalábbis jobb, mint a hóviharban ácsorogni. Gyerekzsivaj, hangos káromkodás, a bömbölő televízió hangjai. Első benyomásom az épületről, mely nem épp bizalomgerjesztő. A szomszédok kétségtelenül nem szívlelhetik egymást, a kölkök pedig szabadon randalírozhatnak fel, s alá az emeletek között. Az ajtó melletti sarokban egy ápolatlan külsejű, középkorú férfi fekszik, a testéből áradó olcsó szaké illatából ítélve jól felönthetett a garatra. A lehető legnagyobb mértékben elüt személyem ettől a helytől, egész lényemből fagyos felsőbbrendűség árad. Nem érzem magam többnek, értékesebbnek az embereknél, viszont egy ilyen környezetet szemrevételezve elgondolkozom rajta, hogy vajon megérdemlik-e azokat az áldozatokat, amelyeket értük hozzunk. Persze Nekik fogalmuk sincs róla, mi folyik valójában a világban, a különös eltűnéseket és baleseteket csak a természet vagy a terroristák szeszélyének tulajdonítják. Bosszús szusszanás kíséretében pillantok rá a lapocskára, amit az Esper nyomott a kezembe. „3. emelet, 15. szoba” – hirdeti a dőlt-betűs felirat, amit valószínűleg az írt fel, akivel beszélnem kell. Fogalmam sincs, mit is várok egy ilyen képességtől, mint az adott szoba lakója, viszont jelenleg nincs jobb ötletem, szóval ez marad.
A jövőbelátás ködös tudomány, nem is hiszek benne. Nem kézzelfogható, a Sors képlékeny, minden másodpercben alakul a döntéseinktől függően. Rezignáltan pillantok fel a további szintek felé, amikor egy vízcsepp koppan a homlokomon. Ennél remekebb már nem is lehetne itt tartózkodásom, ám a tetőt illene megcsinálni, mivel beázik. Elegem van ebből az egészből, legszívesebben visszafordulnék, és más módon próbálnám előkeríteni szerelmem, viszont nyomok nélkül ez elég nehézkes. Próbáltam már újabb elrablást kiprovokálni, de értem el semmit. Számomra érthetetlen okból csupán egyetlen nő, az életem értelme kellett Nekik. Jobbom ökölbe szorul az idegtől, azonban néhány mély lélegzettel le tudom nyugtatni magam. Nincs értelme újra elkövetni a régi hibát, miszerint ész nélkül a falnak rohanni. Itt van ez a lehetőség, ki kell használnom. Ráérős léptekkel veszem egymás után a lépcsőfokokat, mit sem foglalkozva a rohangászó emberekkel. Nincs rajtam a póttest, normál halandók számára láthatatlan vagyok. A megadott lakás előtt lefékezek, majd óvatosan körülnézek a folyosón. Kísérteties mozdulatlanság, csak egy koszos macska próbálja letisztogatni szőrét az ablakpárkányon ülve. Smaragdszín szemét Rám villantja, azután hangos nyávogás közepette eltűnik a következő fordulóban. Érdektelen jelenség, azonban valamiért mégis zavar az állat jelenléte. Tudomásom szerint semmi bajom nincs a cicákkal, habár ez megváltozhatott az évek során. Nemtörődöm vállrándítás kíséretében teszem kezem a kilincsre, ezt követően egy finom mozdulattal belököm a nyílászárót. Fülledt meleg csapódik arcomba, ami szöges ellentétben áll a kint tomboló idővel. Félreérthetetlen nyögések ütik meg a fülem, de nem igazán érdekel, hogy a lakónak vendégje van.
Nesztelenül szelem át az előszobát, majd a háló felé veszem az irányt. Gyenge rúgással engedem be szerény személyem az apró helyiségbe, ahol több tucatnyi illatosított gyertya ég. Vonásaim egy pillanatra grimaszba rendeződnek a giccses szeánsz láttán, aztán acélkék íriszeim a szórakozó párocskára villannak. Egy alig tizenhat éves kissrác tologatja nagy lelkesedéssel a nála sokkal idősebb nőt, aki kétséget kizáróan az a különleges tehetség, akit Én keresek. Egy villámtánccal az ágy mellett termek, ezután nemes egyszerűséggel megragadom a gyerek nyakát és kipördítem a zárt ablakon. A fájdalmas kiáltásból és a tompa puffanásból ítélve pont az egyik konténerben landolt, nem lesz nagyobb baja. A ledér hölgyemény haragos tekintetével találom szembe magam, ám ezt hamarosan felváltja a felismerés, valamint egy nyájas mosoly.
- Már vártalak, Sierashi Yuusuke. – szólal meg mélyen búgó hangon, valószínűleg a csábításhoz is ezt szokta használni. – Láttalak az egyik víziómban, tudtam, hogy egy napon fel fogsz keresni. Az előbbi kis afférért elnézést kérek, azt hittem több időnk van. A nevem Hoshi, Hoshi Hikari.
Zavartalanul áll fel és hajol meg előttem, ekképp szemrevételezhetem a testét borító tetoválásokat, valamint a legkülönbözőbb helyeken feltűnő testékszereket. Képem még mindig kifejezéstelen marad, csupán egy türelmetlen mordulással adom a csaj tudtára, miszerint ne illegesse itt magát előttem, hanem kapjon magára valami göncöt, s csináljuk azt, amiért idejöttem. Úgy tűnik túl hangosan gondolkodtam, mivel csalódott arccal testére kanyarít egy vékony selyem köntöst, ami ugyancsak nem takar semmit. Mégis, ami leginkább frusztrál az előttem sertepertélő leányzóban azok a lélektükrök, melyek két teljesen különböző színben pompáznak, és olyan bölcsességet tükröznek, ami még Engem is meglep. Csuklyámat laza mozdulattal lököm hátra, a gyertyafényben a szememen áthúzódó vékony vágás mély barázdának látszik az előnytelen megvilágításban. Rövid várakozás után Hikari két pohárral, valamint egy üvegnyi vodkával tér vissza. Értetlenül emelkedik fel egyik szemöldököm majd a hajam vonaláig, miközben vendéglátóm különös természetességgel löttyint mindkettőnknek egy emberes adagot. Elfogadom az italt, viszont partneremmel ellentétben nem küldöm le húzóra, hanem inkább a közeli szekrényre helyezem. Az alkohol nyújtotta mámor nem feledtetheti el az elmúlt hónapok megpróbáltatását, eszemben sincs piába fojtani bánatom. Míg Ő elkezdi a második kört, addig Én jobban szemrevételezem a szoba berendezését. Tarot kártya pakli számra, különös üveggolyóbisok, melyekben áthatolhatatlan fehér füst kavarog, madárcsontok. Az egész helyről egy bizarr boszorkánykunyhó jut eszembe, ámbátor a gonosz vasorrút nem pont ilyennek képzelném el. Letörölhetetlen vigyorral az arcán méreget, mintha tudná mire gondolok.
- Nem vagy valami beszédes, ugye? – kérdezi egyre közelebb sétálva, s miután kartávolságra ér, finom mozdulattal végigsimít az államon. – Mit szólnál hozzá, ha ellazítanálak? Örülnél neki, nem?
Mielőtt keze még elkalandozhatna, érces sikoly hallatszik fel a szobában, amint Hisou Karite előtűnik sayájából és a nő nyakánál állapodik meg. A tökéletesen éles penge alig ér hozzá Hikari bőréhez, de máris vékony csíkban előbuggyan rubintszinű vére. Íriszeiben rémületet vélek felfedezni, karja alig követhetően csapódik vissza oldala mellé. Nem efféle szolgáltatások miatt kerestem fel, sokkal fontosabb dolgok forognak most kockán.
- Tudod a nevem, s tudod miért jöttem. – zendül basszusom hidegen, míg rezzenéstelenül szegezem fegyverem a látó torkának. - Felesleges próbálkozásaiddal csupán a drága időmet rabolod, kezdj neki a hókuszpókuszodnak, különben most azonnal megöllek.
- Ha így teszel, máris elfelejtheted, hogy valaha is megtalálod a kedvesed… - szól remegő hangon, némi igazsággal szavaiban. – Szükségem van néhány percre, amíg megteszem a szükséges előkészületeket. Addig vegyél le mindent felülről és ülj az ágyra!
Valóban elhamarkodott döntés lenne kioltani az életét, holott semmi olyat nem tett, amiért megérdemelné ezt. Néhány pillanat múlva lassan hátralépek, katanámat könnyedén visszacsúsztatom a hátamon lévő tokba. Nem bízok a nőben ez kétségtelen, viszont miután letapogatom a reiatsuját, be kell látnom, hogy esélytelen lenne Velem szemben egy harc során. Utálok ködös teóriákba bocsátkozni, ez volt a Sors Dárdájával is, s lám mi lett a vége. Még mindig rossz emlékként élnek bennem a történtek, így heveny morgolódás közben lököm köpenyem a közeli székre, ezt követően kibújok kimonómból, ekképp téve eleget a felszólításnak. Az ágytól inkább tartózkodok, kitudja mi folyt vagy épp nem folyt ott. Kardjaimat a biztonság kedvéért elég közel helyezem el, bár nem számítok támadásra, de jobb félni, mint megijedni. Már-már hangot adnék türelmetlenségemnek, amikor Hoshi visszatér, kezében egy tálcán lévő tálat egyensúlyozva. Különböző kendőkből álló ruhát visel, valamint néhány ezüst ékszert. Megrökönyödve csóválom meg a fejem, semmi szükség nem lenne a műsorra, tisztában vagyok vele, hogy nincs varázsereje. Ha lenne is, akkor sem kell kuruzslónak öltözni. Biztos van olyan betelefonálós jövőmondó műsora is, ahol egy emeltdíjas hívás áráért mindenki megtudhatja mit tartogat számára a végzet. Manipulálható barmok. Mivel nem akaródzik a bútordarabot használni, így a földre telepedünk le, s máris nekikezd a rituálénak. Különböző, számomra ismeretlen motívumokat fest fel a bőrömre, azonban formájukból és elrendezésükből arra tudok következtetni, hogy valamiféle séma szerint dolgozik. Pár perc kitartó festegetést követően már teljesen behálóznak az ilyen-olyan csíkok, kezdem egy kifestőkönyvnek érezni magam. Kezd irritálni az egész helyzet, nemtetszésemet vészesen villanó íriszeim is tudatják a szemben üldögélő Esperrel.
Hangtalanul veszem tudomásul, amikor apró vágásokat ejt tenyereimen, ezt megismétli saját magával is. Feleslegese lenne felhívnom a figyelmét a felelőtlen vércsere által kialakulható kedvezőtlen mellékhatásokra, úgyse foglalkozna vele. Kántálni kezd valami furcsa, dallamos nyelven, miközben szemeit lehunyva megfogja a kezem. Egyre növekvő kíváncsisággal várom mi is fog történni, amikor váratlan fájdalom hasít bele az egész lényembe. A felfestett ábrák, melyek eddig feketén virítottak, most haragos vörösben izzanak, mintha ténylegesen parázs borítaná a felsőtestem. Összeszorított fogakkal tűröm a kínt, egyetlen nyikkanás sem hallatszik felőlem. Nem merem megszakítani a folyamatot, talán minden esetben ugyanilyen hatás jelentkezik. Hikari lélektükrei hirtelen felpattannak, azonban szemgolyóin szürkés hályog ül és vakon mered egy pontra a hátam mögött. Abban a pillanatban, ahogy szólásra nyitnám a számat, újabb hullám tör Rám, de ezúttal tucatnyi kép is betolakszik az elmémbe. Gigászi hegyek által övezet völgy, a végtelenségig elterülő sziklás terület, a legnagyobb sivatag, amivel életemben találkoztam. A kép vált egy újabb helyszín következik. Vastag lávafolyam csörgedezik alá egy éjfekete orom tetejéről, leginkább a Mexikóban történt eseményekre emlékeztet. Lassan beúszik az utolsó vízió is, ami hihetetlenül valóságosnak tűnik. Ugyanezen a helyen vagyunk, Ő és Én, viszont már csak egyikünk fogja élve elhagyni ezt az épületet. Zihálva szakadok ki a transzból, ezzel egyidejűleg gyomrom tartalmával borítom be a padlót. Hitetlenkedve meredek a lányra, amit láttam az egyszerűen nem történhet meg! Segített Nekem, megmutatta, amire kíváncsi voltam, így nincs értelme kiontanom életét. Látszólag nem viselték meg annyira a látott dolgok, mint Engem, pillantását különös ürességgel fúrja acélkék tekintetembe. Hasító kín támad a koponyámban, mintha egy sziklához csapkodnák teljes erővel. A nő hablatyolni kezd valamit spanyolul, amit nem érthetek, ajkaim mégis szólásra nyílnak. Jeges félelem markol a szívembe, amint meghallom az olyannyira gyűlölt hangot. Elmémben azonban már csak egyetlen épp gondolat marad felszínen, mely iszonytató jövőt enged kilátásba helyezni.
~ Szét kell tépnem!~ - hangzik a fáma, s ezt követően elsötétül a világ.
Haloványan pislákoló világítás, a halál semmi mással össze nem téveszthető bűze a levegőben. Látásom homályos, alig veszem észre a mellettem fekvő nőt. Nyelvem olyan, akár a szivacs, nem vagyok képes értelmes hangokat képezni. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam, ekkor csöppen valami megfoghatatlan halmazállapotú matéria a tarkómra. Ujjaim hegyével megérintve az anyagot tárom szemem elé is a látványt, melyet a szinte már alvadt vér nyújt. A legrosszabbtól tartva emelem tekintetem a mennyezet felé, ahol egy fejétől megfosztott holttest van a kifeszítve groteszk pózban. Iszonyodva fordulok el, azonban egy szembe kell néznem az utolsó sikoly emlékét még őrző arccal. Fogalmam sincs a történtekről, ilyen már réges-régen nem fordult elő, habár lelkiállapotomból adódóan nem csodálkozom igazán a dolgon. Seisuke ismét kitört, s egy ártatlan életnek kellett fizetnie gyengeségemért. Természetesen a Nálam lévő összes fegyvert felhasználta, de nem elégedett meg ennyivel. A konyhából különböző nagyságú késeket szedett elő, ezzel emelte indokolatlan gyilkosságát művészi magasságokba. Hányni tudnék Tőle, pedig rengeteg borzalommal néztem már szembe magam is az évek során. Karjaim könyékig mocskosak a rászáradt nedvtől, bele se merek gondolni milyen szörnyűségek történtek itt, amíg eszméletlen voltam. Alig jutok elmélkedésem végére, amikor lidérc énem elém tárja kis szórakozása emlékeit. Egyre-másra villannak be a borzalmas részletek a könnyáztatta, könyörgő arc, amely talán pár perce még irgalomért esedezett. „Ne adj kegyelmet, mert Te sem kapnál!” – visszhangzik fel a tanács, amit még akadémiai tanárom hajtogatott egyfolytában. Ettől függetlenül a nő nem azt érdemelte, amit kapott, ilyen halált senkinek sem kívánok. Másrészről halála nem volt hiábavalót, hiszen hozzásegített célom eléréséhez, ezért hálával tartozom Neki.
Felelőtlenség lenne kivinni a hullát az épületből, csak magamra szabadítanám a helyi rendőrséget. Egyszerű balesetnek fog tűnni az egész, senki sem csodálkozik majd a történteken. Kifejezéstelen arccal szabadítom ki szerencsétlen párát, s miután letisztogattam pallosaimat felöltözködöm. A festés több helyen elmaszatolódott, valószínűleg ezért szűnt meg az égető érzés is. Csuklyámat lassú mozdulattal helyezem vissza helyére, eközben egy néma Haiennel lángra lobbantom a szobát. A démonmágia tökéletesen el fog égetni mindent, se híre, se hamva nem marad az itt történt mészárlásnak. A törött ablakon át távozok a szobából, ezzel egyidejűleg több gyertyát is fellökök, hadd tomboljon még nagyobb tűzvihar a lakásban. Shunpóm segítségével szökkenek a szemközti épület tetejére, s párkányon ácsorogva szemlélem attrakcióm eredményét. Hiába gazdagodtam információkkal Chiyoko hollétét illetően, mégsem tudok felhőtlenül örülni. Az ár, amivel a tudásért kellett fizetni, túlságosan nagy volt. Ráadásul egy újabb kedvezőtlen fordulat nehezíti meg amúgy sem problémamentes életem, a lelkemben lakozó hollow jobban megerősödött, mint arra számítottam. Torz személyisége felszínre akar törni, visszagondolva már az elmúlt napokban is észrevettem intő jeleket. Hirtelen haragúvá váltam, s kedvtelenné. Betudtam a szerelmem elvesztése miatt érzet bánatomnak, ám ez valami teljesen más. A szállingózó hópelyhek függönyén keresztül némán figyelem a kisereglő lakókat, valamint a néhány perc múlva megérkező tűzoltókat is. Nem fogják tudni eloltani a lángokat, azok addig égnek, míg mindent fel nem emésztenek. Halk sóhaj kíséretében fordulok el, majd a Fészekbe való visszatérés mellett teszem le voksom. Ha lenne egy tükör a közelben, annak most nagy hasznát venném, mivel így nem veszem észre szivárványhártyáim aranyszínű pompáját, mely csak egy valamit jelenthet. Elkezdődött.


A bérházban történtek megviseltek ugyan, de hamar túl kellett tennem magam rajta. Egyszer egy shinigami azt mondta Nekem, nem tisztelem eléggé az élet értékét. Ez a jelenlegi helyzetre is igaznak tűnik, mivel fontosabbnak tartom Chiyo-chan megmentését, valamint a saját boldogságom, mint egy ártatlan Esper halálát. Önző vagyok, ehhez kétség sem fér. Nyugodtan lépdelek Karakura kihalt utcáin, mintha mi sem történt volna tegnap éjjel. Hikari látomásának hála már tudom hova kell mennem, már csak az a kérdés, hogy ott megtalálom-e azt, amit keresek. Gyors körülnézést követően befordulok az egyik elhagyatott sikátorba, majd egy könnyed intéssel gargantát nyitok Hueco Mundoba. Lidérci képességeim hihetetlen fejlődésen mentek át, már-már vetekszenek halálisteni tudásommal. Most is gyerekjátéknak tűnik átjárót nyitni a másik világba, holott néhány hónappal ezelőtt még Urahara segítségét kellett kérnem egy ilyen művelethez. Kezeimet zsebemben pihentetve szökkenek be a sötétségbe, ám még mielőtt komolyabban zuhanni kezdenék, fénylő út jelenik meg a talpam alatt. Tökéletes, masszív, egyetlen repedés vagy hiba sincs rajta. Az Akadémián első dolgunk volt megtanulni irányítani a reiatsunkat, ennek hála tudok most olyan sima csapást teremteni magamnak, amilyen ez is. Villámtáncomat segítségül hívva száguldok végig a dimenziók között átívelő téren, hamarosan meg is látom a világosságot a másik oldalon. Ismerős sikoly kíséretében vágódok ki a hatalmas sivatagba, mely nem most üdvözöl először teljes pompájában. A hold most is magasan jár, ahogy mindig is tette, ezüst fénye visszatükröződik a fehér homokszemcséken. Érdekes érzések keringenek bennem, melyeket nem tudok mire vélni. Egyfajta megkönnyebbülés kerít hatalmába, az első szó, ami eszembe villan: otthon. Hitetlenkedve rázom meg a fejem, semmi közöm nincs ehhez a kihalt síksághoz, értelmetlen az egész szituáció. Rossz előérzetem van, sietnem kell.
A Menosok erdeje mindig ismert volt a Seireitei-beliek számára, leginkább a sok áldozatot követelő küldetések helyszíneként szokták emlegetni. Jártam már itt, nem rettentenek a gigászi fák, sem pedig a szakadatlan ordítás, ami egyfolytában bezengi a környéket. Az általam keresett táj csakis itt lehet valahol, a sivatagban nem tudok elképzelni egyetlen lankás völgyet sem. Ám az is lehet, hogy tévedek, s teljesen rossz nyomon járva jutottam el idáig. Egy ködös víziót hajszolva akarok érdemi eredményt elérni? Nevetséges vagyok. Mindenesetre minden lehetőséget meg kell ragadni és mivel semmi sem utal szerelmem hollétére, így muszáj ezt követnem. Még az erősebb harcosoknak is veszélyt jelenthet itt mászkálni, azonban Én már rég megfoghatatlanabb hatalmat képviselek, minimális azon személyeknek, dolgoknak a száma, amik képesek lennének sérülést okozni Nekem. Elmélkedésemből halk neszezés ránt vissza, egyetlen pillantással fel tudom mérni a tények állását, melyek szerint bizony bekerítettek. Ajkaimon gúnyos mosoly látszik, miközben felmérem milyen szintű ellenfelekkel is állok szemben. Tucatnyi Gillian bólogat ostobán ide-oda ténferegve, magukban képtelenek cselekedni, ezért is vannak itt az Adjuchasok, akik a maguk primitív módján próbálják adni az intelligenciát a pusztító erő mellé. Érdekes felvetés, miszerint ezek az alantas lények képesek lennének végezni Velem, még az annyira félt Espadában sincs egyetlen olyan tag sem, aki kihívást jelentene számomra. Ráadásul nagy érvágást köszönhetnek szerény személyemnek, hiszen az egykori Primera most többnyire az Én utasításaimat követi. A Daitenshi egyre inkább növekszik, rövid időn belül egy olyan szervezetté fogja kinőni magát, amivel már a Gotei 13-nak is számolnia kell majd. Viszont előbb be kell épülnöm Soul Society nemességébe, s onnan irányítgatni az eseményeket.
Fontos töprengésemből egy elnyújtott kiáltás húz vissza a valóságba. Halk morgolódás kíséretében adom a jelenlévők tudtára, hogy milyen modortalanok is valójában, viszont egyáltalán nem reagálnak sértő szavaim, igazából már a megértés is kérdéses. Nagy lakomát csaphatnának belőlem, ha valahogy sikerülne megölniük, de mivel a valószínűség számítás csodájának segítségül hívása után is zéró esély van erre, úgy tűnik, ma kénytelen leszek életben maradni. A lehető legpusztítóbb támadásukat hívják elő, amit tarsolyuk rejt, sajnálatos módon ezzel se fognak érni fabatkát sem. Rengeteg vörös fénygömb izzik fel körülöttem, amik néhány másodperc leforgása alatt széles halálsugarakká szélesednek. Az idő lelassulni látszik, amint a sugarak villanása közepette nyugodtan lélekölőm markolatára csúsztatom a kezem, ezután kioldom köpenyem kapcsolóját, s nemes egyszerűséggel eltűnök a körből. A Cerok ennek köszönhetően már csak az üres ruhadarabot égetik szénné, mialatt már jómagam támadásba is lendülök. Kíméletlenül csapom le az egyik közeli humanoidforma förmedvény fejét, így zavarva meg az ostoba hosszúorrút is a tájékozódásban. Az újabb lövedék elől játszi könnyedséggel térek ki oldalra, ezért az a másik oldalon bambán ácsorgó társát küldi a másvilágra. Felettébb szórakoztató száguldozni közöttük, míg megrettenve próbálnak menekülni a területről. Eszükbe sem jutott az az eshetőség, miszerint a fagyi visszanyal. Nos, akkor most ezért kell mindannyijuknak kínok között elporladni. A szaladgálás vicces még pár percig, azonban hamar ráunok a játékra. Újra a tisztás közepén jelenek meg, Zanpakutoumon fogást váltok, így hegye a föld felé mutat. Reiatsum ezüstös kék színben kavarogni kezd körülöttem, de itt-ott feketére festi egy-egy felvillanó sötét lángnyelv.
- Me ga sameru, Dotonryuu! Sabaku no Arashi… - szavaim hatására katanám először változni kezd, s miután felvette szokásos Shikai alakját, ezernyi darabra robban, amelyek lomhán keringeni kezdenek testem körül. – Szabdald fel őket!
A parancs elhangzását követően sötét fergetegként oszlanak szét a sárkány „pikkelyei”, hogy egyszerre végezhessenek az összes szerencsétlen féreggel. Különös természeti képre emlékeztet a lejátszódó esemény, mintha csak a sivatagban kapná fel a haragos szélvihar a homokszemcséket. Agyatlan állatokként rohannak bele saját pusztulásukba, bár erről még mit sem tudnak. Végtelenül egyszerűnek tűnik a helyzet, akárcsak minden alkalommal, ha átlépem azt a bizonyos pontot. Az idő lelassulni látszik, miközben a sziklapengék alig észrevehetően körbeveszik áldozataikat. Ajkaimon gúnyos mosoly játszik, ahogy aranyszín íriszeimben visszatükröződik a Felém lendülő szörny képe. Egy csettintés, s elhaló ordítások kórusa zengi be a kihalt erdőrészt. Az elpárolgó szellemi részecskék között átszáguldva folytatom utam tovább célom felé és nincs olyan, ami képes lenne megállítani. Normál helyzetben furcsának találnám azt a hidegvért, amit az előbbi összecsapás során mutattam, most viszont teljesen természetesnek tűnik. Töprengésem közben újabb zavaró tényező bontakozik ki a fák árnyékából, úgy látszik, ezek még a nyilvános kivégzésekből sem tanulnak. Megrökönyödött grimasz kíséretében kapom el az arcom irányába lendülő karmos kezet, aztán egy laza csavarintással eltöröm azt. Támadóm máris felfogja csökött elméjével, miszerint ez egy nagyon rossz döntés volt, ezt követően pedig menekülni próbál, feleslegesen. Egyetlen gondolattal Dotonryuu ismét kardot formál jobbomban, ennek köszönhetően csapom le pillanatok alatt az általam már haszontalannak ítélt végtagot. A kézfejet laza nemtörődömséggel hajítom félre, ezután egy keresztvágással megsemmisítem ezt a szerencsétlent, amiért volt képe elég erősnek képzelni magát ahhoz, hogy a közelembe férkőzzön. Egy suhintással visszaváltoztatom lélekölőmet eredeti formájába, s miután visszacsúsztattam a sayába, újra a megkezdett csapást folytatom tovább.
Szerény személyem nem érzi a változást, azonban aurám menthetetlenül kezd egy idegen formát ölteni. Jelenlétemben eddig is megvolt az a különös lenyomat, amely megkülönböztetett minden egyéb létformától, viszont ez most kezd egyre erősebbé válni. Egyre inkább küzdenem kell fejfájásaimmal, szinte már nem is látom, merre megyek. Ettől függetlenül nem ér további atrocitás, talán még ez az ostoba népség is képes megérteni hol a helye… Kiérve a Menosok erdejéből egy újabb meglepetéssel találom szembe magam, amelyre egyáltalán nem számítottam egy ilyen sötét és félelmetes helyen. Kellemes napfény melegét érzem az arcomon, habár rögtön arra a következtetésre jutok, hogy ez valami illúziószerűség lehet. Las Noches ege is csak egy vicc, megpróbálták leutánozni az Emberi Világ „mennyezetét”. Mindenesetre orrom alatt somolyogva csóválom meg fejem a jelenség láttán, ám ennek köszönhetően legalább értelmet nyer a jelenés, amit a látó segedelmével élhettem át. A csörgedező patak vonalát követve érek el egy hatalmas vízeséshez, aminek alja az ismeretlenbe vész. Próbaként megérintem a folyadékot, s legnagyobb meglepetésemre ujjaim valóban hűs vizet tapintanak. A helyzet kezd egyre érhetetlenebbé válni számomra, azonban van jobb dolgom is, mint itt csodálkozni. A félelem érzése nélkül vetem le magam a magaslatról, azután egy impozáns szabadesésbe kezdek. A szélnél is gyorsabban zúgok lefele a hátam mögött robogó habokkal egyetemben, ám mielőtt még Én is belecsapódhatnék a valószínűtlenül sima víztükörnek, könnyed szökkenéssel és egy villámtánccal érkezem az egyik nagyobb sziklára a part mentén. Az idelent található környezet már sokkal inkább illik Hueco Mundohoz, de egy furcsa érzés nem hagy nyugodni. Az egész barlangrendszer valószínűtlen módon pulzál, mintha csak egy élőlény lenne. Leguggolok, s tenyerem a kőre fektetve koncentrálok némán. Rövid várakozást követően csodálkozva pattannak fel szemeim, jól észrevehető lüktetés érződik a talajból. Egy organikus élőlényben állok!
Úgy tűnik ez az egész az Én fogadásomra jött létre, hiszen sosem hallottam ilyesmiről se Zeltől, se pedig Adán-santól. Kétségtelenül érdekes felfedezést tettem, azonban ez nem vissz előrébb, egyszóval elhanyagolható. A csúszós fövenyen egyensúlyozva indulok meg jobbra, mert a távolban mintha fényt láttam volna. Egy normális ember bekucorodna a közeli sarokba, s ott várná meg, amíg kimenti valaki, viszont Én nem vagyok ember… Meg normális se. A menetelés kezd már monotonná válni, egyelőre semmi jelét nem látom ellenséges létformáknak. Rossz érzés kerít hatalmába, talán nem lenne rossz döntés a hátam mögé nézni. Vállam fölött átpillantva azonban rögtön megbánom e döntésem, mert egy csupa fog, csupa szem bestia liheg a képembe közvetlen közelről. Csupán különleges gyorsaságomnak és földöntúli lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem kóstol be ez a dög. Harapása elől az egyik közeli szikla mögé rejtőzöm, s onnan kémlelek ki óvatosan, hátha letesz a felzabálásomról a kreatúra. Sajnálatos módon már biztosan szagot fogott, így a bujdosás teljesen értelmetlen cselekedet. Ezzel tisztában vagyok, ebből adódóan csak a lény elpusztítása után érezhetem biztonságban magam. A méret nem számít ilyen összecsapások során, ezért egy erősebb Soukatsuival próbálkozom, ez valószínűleg elég lesz a kiiktatáshoz. Az ezüstösen kék fénynyaláb zúgó hangot adva csapódik ki balomból, majd rövid repülést követően semmisé válik az állat kemény bőrén. Még csak meg sem rázza magát, ebből arra tudok következtetni, miszerint meg sem érezte a gyengének épp nem nevezhető démonmágiámat! Itt keményebb eszközökhöz kell nyúlnom, ha el akarok érni valamit. Gondolkodás nélkül emelem ujjaim homlokomhoz, majd egy rántás után máris materializálódik hollowmaszkom. Szinte fellélegzek, mintha eltűnt volna Rólam az a nyomás, amely eddig maga alatt tartott.
Eddigi sebességem körülbelül a kétszeresére növekszik, a technika, amit helyváltoztatásra használok már nem is shunpo, hanem sonidó! Szemmel szinte követhetetlen mozdulattal vágom állcsúcson a gyíkra emlékeztető életformát, amely az ütésnek hála több fogának is búcsút int, hangos recsegés közepette. A farkával indított mindent elsöprőnek szánt csapást játszi könnyedséggel állítom meg, holott normális körülmények között ennek bizony el kellett volna sodornia. Puszta kézzel szabadítom meg a férget hátsó nyúlványától, aztán hátborzongató ordítás közben nyitom szám, amivel egyidejűleg maszkom ezen része is ketté válik. Gigászi Cero kezd gyűlni pár centivel a fejem előtt, mely gyilkos sugárként indul el elpusztítandó célpontja felé. Ekkora lidércrobbanást még sosem használtam, lehetséges, hogy ereje még az Espadák különleges lövésével is felért. Igazából felesleges hasonlítgatni a kettőt, annyi a lényeg, hogy támadásom sikerrel jár. A bestiának ordítani sincs lehetősége, mivel támadásom egy az egyben eltünteti a fejét a helyéről. A tetem morajló puffanás kíséretében csapódik a patak medrébe, ezzel gátolva meg a víz további folyását. Kissé lihegve a megerőltetéstől tüntetném el a lidérc erőimet szimbolizáló álarcot, de csak sokadszori próbálkozásra járok sikerrel. Hitetlenkedve meredek a tovaszálló csontszilánkok után, ilyenre még nem volt példa ezelőtt. Halk, gúnyos kacaj üti meg füleimet, ám ez nem a valóságban szól. Seisuke fejezi ki ilyen módon indokolatlan jókedvét, s nem tudom mire vélni nagy örömét. Mondjuk, mostanában egyre többször veszítem el a kontrollt és a múlhatatlan migrén sem ad okot sok reménykedésre. Viszont van most fontosabb problémám is a bennem lejátszódó folyamatoknál, meg kell mentenem Chiyo-chant, aki lehet, hogy már csak egy karnyújtásnyira van Tőlem!


Az illúzió ködéből kiérve a régi, megszokott kép fogad, ami sokkal nagyobb biztonsággal önt el, mint az előbbi, teljesen idegen környezet. Ez az igazi Hueco Mundo, kietlenség, sivatag, halál! Hirtelen tucatnyi, elképesztően erős lélekenergia közeledtét érzem, némelyikük ereje még az Enyémmel is vetekszik. Ettől függetlenül megakadályozhatatlan ingert érzek arra, hogy fejvesztve nekik ugorjak, majd szétmarcangolt testükből lakmározva növeljem saját erőmet. A gondolat talán még jobban megrémít, mint maga a hely, ráadásul a koponyámba nyilalló fájdalom sem tesz épp jót megtépázott idegeimnek. Elfojtott kiáltás kíséretében zuhanok be az egyik kiálló szikla mögé, ekképp kerülhetem el a lelepleződést. A kín egyre erősödik, már-már eszméletemet vesztem, amikor egyszer csak tovaszáll, mintha semmi se történt volna. Kissé zihálva próbálok ülő helyzetbe tápászkodni, miközben ujjaimmal végigsimítok alsó ajkamon. Rubintvörös vér mocskolja be végtagomat; sikerült szétharapnom a nyelvem és a szám belső részét önkívületi állapotomban. Jó lenne tudni, hogy mi okozza ezeket a rohamokat, mert éles helyzetben sok bajom származhat ebből. Ebben a pillanatban viszont fontosabb dolgon kell elmélkednem, mégpedig azon, hogy milyen módon jussak be a nem túl bizalomgerjesztő barlangba, ami pont szemközt van mostani búvóhelyemmel. Valamilyen érthetetlen perverzió által vezérelve a rosszfiúk mindig a koponyamotívumot választják, pedig mennyivel nagyobb lelkesedés lenne úrrá Rajtam, ha mondjuk egy cigarettákkal kirakott boltív alatt kellene áthaladnom. Gyorsan megrázom a fejem, nincs időm ilyen marhaságokon gondolkodni, amikor szerelmem élete a tét. Mindenképp megmentem, már csak az a kérdés, hogy mennyien fognak elhullani az ellenség közül, míg Én ezzel foglalatoskodom. Nos, igazából teszek rá magasról, ideje cselekedni!
Némi megfigyelést követően sikerül levonnom a következtetést, miszerint szinte az Enyémmel megegyező stílusú köpeny van rajtuk, ez lehetőséget adhat az esetleges beolvadásra. Lélekenergiám annyira elsötétült az itt töltött idő során, hogy ezt egyáltalán nem tartom lebuktató faktornak. Látszólag minden alak egy irányból közeledik, azután szótlanul baktatnak tovább a hatalmas kapun keresztül a föld alá. Nem láttam még efféle csoportosulást a lidércek világán belül, hordákkal találkoztam már nem eggyel, ám ez valami teljesen más összetömörülés. Nem kell ahhoz nagy lángésznek lenni, hogy rájöhessek, itt egy nagyon vészjósló találkozó van kibontakozóban. Talán épp most akarnak dönteni Chiyo-chan sorsáról, s a késlekedéssel és az egy helyben üldögéléssel csak a saját esélyeimet rontom. Sietnem kell, különben még túl késő lesz! Nyugalmat erőltetek magamra, azután egy laza csettintéssel előhívom hollowmaszkom. Régi ismerősként köszönt a mindent elöntő energia, magabiztosabbnak érzem magam tőle, egy szedett-vedett bagázs képtelen lesz megállítani. Hosszúra nyújtott, de mégis méltóságteljes lépésekkel közelítem meg a barlang száját, majd miután az őrök egy futó pillantást vetnek arcomra, rögtön átengednek. Ajkaimon gúnyos mosoly játszik, amint egyre mélyebbre hatolok a járatokban, már az álcázásra sincs szükségem. A lélekszemcsék lassacskán leperegnek képemről, ekképp fedve fel emberi valómat. Úgy tűnik, a meghívottak legtöbbje már arrancar, viszont akad néhány adjuchas is köztük. Rövid sétát követően egy hatalmas csarnokba lyukadok ki, melynek közepén izzó ezüstös fény világítja be a legsötétebb sarkokat is. Önkéntelenül is muszáj vagyok eltakarni aranyszínben játszó íriszeimet, ezt követően pedig karom jótékony árnyékának köszönhetően jobban szemügyre veszem a helyiség középpontját.
Szívem rögtön kihagy egy ütemet, amint az egyik lebegő sziklához kötözve meglátom szerelmemet. Ebből a távolságból nem látszik Rajta semmi komoly sérülés, csupán fehér haorija van kissé megtépázva. Fékezhetetlen düh kezd eluralkodni Rajtam, azonban még vissza kell fognom pusztító tombolásom. Kezeim remegését viszont még így se vagyok képes csillapítani, legszívesebben most azonnal kiszabadítanám, azonban az azt követő dolgok már csak homályos tervként éledeznek elmém mélyén. Rengetegen vannak, legyek akármilyen erős is, egy idő után a túlerő felmorzsolna. Szitkozódva vájom körmeimet tenyerembe, mígnem bíbor patakként megindul vérem. Az egyik mellettem ujjongó féreg barátian hátba vág, nem sok hiányzik hozzá, hogy tőből tépjem ki a karját. Érzéseimtől függetlenül mégis torz vicsort erőltetek magamra, ekképp tartva fenn a látszatot. Fogalmam sincs, mit akarhatnak gyermekeim anyjától, azonban semmi jóra nem számíthatok, ebben biztos vagyok. Szinte a levitáló kődarabok alatt közvetlenül egy férfinek látszó alak sétál elő, kinek érkeztét hatalmas örömkiáltások jelzik. Kétségtelenül Ő a legrangosabb a söpredék között, arisztokratikus gesztusaiból rögtön levonom a következtetést, miszerint a legerőteljesebb is. Először Vele kellesz végeznem, csak utána a többivel. Elmélkedésemet harsány hangja zavarja meg, amint ünnepélyes hangnemben beszélni kezd.
- Végre eljött a nap testvéreim, melyen vérrel pecsételjük meg örök szövetségünket. Ez a nő itt, - ennél a résznél feleségem irányába mutat. – az arrogáns csőcselék egyik vezetője, parancsainak hála pusztulnak el a mijeink! Most viszont lesújt az igazság pallosa, s megbűnhődik mindazért, amit a Hollowok Királysága ellen követett el. És ez még csak a kezdet! Egymás után felkutatjuk a shinigami kapitányokat és végzünk Velük! Elmúltak már azok az idők, amikor egy, a fajtájából származó köpönyegforgatót ismertünk el vezetőnknek, ettől a perctől fogva függetlenek vagyunk! Nincs más hátra, semmint hogy egy kis műsorral kedveskedjek Nektek. Első sorból nézhetitek végig, ahogy elég a kiolthatatlan tűzfolyóban!
Intésére megnyílik a fény alatti földrész, azután forrón bugyogó láva bukkan elő alóla. Csupán a végszóra vártam, most már tudom, mit kell tennem. Gyors mozdulattal lököm le magamról a fekete bársonyköpenyt, egy másodperc múlva pedig már kardjaim is harcra készen tündökölnek. Egyetlen fordulással féltucatnyi szerencsétlent küldök a másvilágra, azonban még így is rengeteg lekaszabolandó ellenfél áll előttem. Ezen idő alatt a lebegő szerkezet természetesen csigalassúsággal süllyedni kezd, ekképp biztatva gyorsabb előrehaladásra szerény személyem. Túl sokan vannak, én pedig nem tudok elég távot előreugrani még shunpóval sem. A pánik fagyos keze rögtön megragadja szívemet, képtelen leszek időben odaérni! Nem, ez nem lehet! Nem fogom végignézni, ahogy meghal!
~Kérlek, segíts…~ - gondolom rimánkodva, miközben karjaim erőtlenül hanyatlanak oldalam mellé. Lelkem mélyén elégedett morgás hallatszik, azután elsötétül a világ.


S ekképp dobta el a király a koronáját, hogy megmentse azt, aki fontosabb a létezésénél is. A ló pedig büszkén tette fejére győzelme jelképét és kerekedett felül. Talán elhamarkodott döntés volt, de a szorult helyzet megkívánta. A test, mely eddig küzdött a benne létező gonosszal, megadta magát, majd keserves sikoltást követően változni kezdett. Csontok, inak, bőr nyúlt hátborzongató recsegés-ropogás közepette, hogy teret adjon egy új létforma megszületésének. Az eddig ébenfekete tincsek egy szempillantás alatt őszültek ki, aztán nőttek addig, míg el nem érték a gigászi monstrum hátának közepét. Szellemi részecskék egész hada gyűlt a lény köré, majd ezt követően egységesen egy fehér palástot alkottak a meghosszabbodott és elkékült termeten. Az agyarakkal teli száj fülsiketítő ordításra nyílik, miközben az egykor elegáns katana egyszerű pallossá korcsosul vissza, elveszítve ezzel minden szépségét. Az aranyszín villanó tekintet vadállat módjára les préda után, amiből szerencsére akad épp elég. Szemmel alig követhető mozdulattal lendül előre, azután egy erőteljes lökéssel eltaszítva a lávába zuhanó sziklát, mely ennek köszönhetően a szemközti falnak csapódik. Mit sem törődve a láthatólag alélt női alakkal indul el, hogy mindennel végezzen a csarnokban. Fegyverének egyetlen csapásával küldi a pokolra a bennlévő hollowok felét, mit sem törődve a felé záporozó Barák és Cerok tömegével. Egyszerűen nincs olyan ellenfél számára jelenleg, aki képes lenne akár meggátolni is tombolását. A csoportosulás vezetője fejvesztve menekül a tömeg elején, azonban végzetét Ő sem kerülheti el. Sonidó hangja visszhangzik fel, aztán a Vasto Lordekra emlékeztető figura megjelenik a kijárat előtt. Hosszú karján elektromosság cikázik végig, mely tenyerében egyesül egy ezüstkéken fénylő energiagömbben.
- Cero Relámpago Endriago! – csendül eddig nem hallott, mély hangja kíméletlenül, amint gigászi robbanás kíséretében halálos erejű sugár csapódik ki felső végtagjából. Néhányan még képesek ugyan időben kitérni, de a többség vakító villanás kíséretében válik porrá, s hamuvá. Parancsszavak egész kórusa hangzik fel innen is, onnan is, talán azt képzelik, hogy Resurrecciónjuk képes felvenni a versenyt egy olyan valamivel, ami az összes létforma felett áll? Nevetséges, ezt pedig jól tudja az uralkodó is. Ekképp tűri mozdulatlanul az erejét becsmérlő kiáltásokat, jól tudja, nem sokáig fog ríni már a csőcselék, fej nélkül nehezükre esik majd. Vicsora tovább szélesedik, amint karjait lassan a magasba emeli és tomboló feketésen kék aurája körülöleli testét. A reiatsu lassan beszivárog a kövek alá is, hatalmas darabokat tépve ki ezzel a talajból. Egyetlen gyarló gondolat elég ahhoz, hogy az értéktelen kőzetekből ragyogó drágakövek legyenek, amelyek szédítő gyorsasággal kezdenek el körözni az eleven halál körül. Még mindig van pár elvakult féreg, aki elég erősnek érzi magát a lény legyőzéséhez, ám amint csontjaikat porrá őrlik a forgó gyémántok, máris más véleménnyel vannak a dologról. Az utolsó lélegző adjuchas lábatlanul próbál elvánszorogni a frontvonalról, azonban innen már nincs menekvés. Lélekölőjét egy pördítést követően a földbe döfi, azután egy újabb mondat hangzik fel bajjósló suttogással.
- Carnicería: Cantado del Ciento Cuchilla! – repedés indul meg a pallostól egészen a kiválasztott túlélőig, majd aranyszín felizzik a terület, amin szerencsétlen megcsonkított lidérc fekszik. Kiáltani sincs ideje, amikor egyszerre száz karó emelkedik ki a talajból mintegy parancsszóra, s kíméletlenül felnyársalják azt a jelentéktelen pondrót. Fehér üstökét körbelendítve néz körül a csarnokban, ám mindenhol csak bomló részecskékkel találja szembe magát. Vérszomját nem tudta kielégíteni az a sok száz hollow, akik a mai napon pecsételték meg testvériségüket. Az egyetlen élőlény a helyiségben az éppen feltápászkodó nő, akit az a shinigamiféleség annyira meg akart menteni. Seisuke – hisz’ nevére nem sokkal ébredése után ráeszmélt – gonosz vigyorral az arcán indul el újabb áldozata felé, kinek kivéreztetésében nagyobb örömet fog lelni, mint a látóéban. A gondolatnál is gyorsabban szeli át a kettőjük között lévő távolságot, s a Chiyoko nevezetű hiába rendelkezik impozáns erővel a sajátjai között, esélye sincs felvenni a harcot a megállíthatatlan veszedelemmel. Ujjai játszi könnyedséggel szorulnak a kecses nyakacskára, melyet egyetlen mozdulattal elroppanthatna. Ekkor érzi meg a mancs szorítását bokája tájékán, ez pedig még inkább felbőszíti. Úgy látszik, elhamarkodottan ítélte meg a környezetét, viszont ami késik, az nem múlik. Különös kegyetlenséggel tapos az utolsó arrancar koponyájára, ezzel lapítva szét azt, akár egy túlérett dinnyét. Különös módon elgondolkozva figyeli a lány arcán legördülő könnycseppeket, egyszerűen képtelen felfogni, mi vonzhatja egy ilyen esendő létformában a shinigamit a testi örömökön kívül. Mutatóujja önkéntelenül emelkedik fejmagasságba, azután felfog egyetlen, fényesen csillogó könnycseppet. Nem más ez, mint víz, mégis váratlan láncreakciót indít el az önmagát legyőzhetetlennek hit felség belsejében.


Tehetetlenül néztem végig a mészárlást, s igazából kedvem sem volt ellene tenni. Hollow énem tökéletesen elvégezte azt a feladatot, aminek megtételére Én nem voltam képes. Mégis, amikor szerelmem megölésének gondolata megfordult a fejében, tudtam, cselekednem kell. Minden félresiklani látszott, ennek ellenére az utolsó pillanatban vissza tudtam venni a kormányzást. Kétségtelenül saját erőmből is képes lettem volna megoldani a helyzetet, de inkább a könnyebb utat választottam, ez pedig majdnem tragédiával ért véget. Elképesztő kín hatol tagjaimba, mely valószínűleg a visszaváltozás velejárója. Meztelenül és esetlenül huppanok a kemény kövezetre, mostani testem valahogy kevésbé strapabíróbb, mint a másik volt. Az események végiggondolását követően már értem a miérteket, viszont már most eldöntöttem, soha többé nem fogom alkalmazni ezt a formát. Túlságosan vérszomjas, kontrollálatlan. Képtelen vagyok parancsolni magamnak, ezzel pedig még a bajtársaimnak is vagy a szeretteimnek is árthatok. A hátamra borított kapitányi haorit összébb húzom meggyötört valómon, az anyag érintése régi emlékeket ébreszt bennem. Elég suta módon a megmentendőre támaszkodva próbálok kievickélni ebből a pokolból, holott Nekem kellett volna az ölemben kivinni. Arcomat elgondolkodva fúrom csapzott, de még így is selymes tincsei közé. Mindenesetre elértem a célom, s habár rengeteg megpróbáltatáson keresztül jutottam el idáig, mégis megérte. Vagyis… Komolyan így gondolom? Halálos veszélybe sodortam a nőt, akit mindennél jobban szeretek, csupán a nagyobb hatalom érdekében? Még mindig esendő vagyok, az is leszek, míg egyszer végleg ki nem lehelem a lelkem. Undorító az a vágy, mely egyfolytában előre hajt, nem engedvén nyugodni egy pillanatra sem. Lassan már nem lesz akadály, amit ne tudnék legyőzni, lassan már nem lesz ellenfél, akit ne tudnék megölni. Lassan talán minden emberség kivész belőlem, s Én egyedül maradok a pusztulás sötétjében. Ezt nem hagyhatom! Megtalálom a módját, hogy megfékezzem a bennem tomboló fenevadat, még ha éjt nappallá téve is kell kutatnom utána. Túlságosan kontrollálatlan, nem engedhetem meg, hogy az a dög ismét átvegye felettem az irányítást és olyan pusztítást vigyen véghez, mint az előbb ebben a barlangban. Ólmos fáradtság önti el tagjaimat, nem akarok mást, csak hazamenni, utána lepihenni egy kicsit. Könnyed intéssel nyitom meg a gargantát, ami ismét emlékeztet a kéretlen képességekre. Biztos van megoldás és rá fogok jönni, erre megesküszöm! Most viszont ideje hazamenni…