Namie hadnagy irodája

Tárgy: Namie hadnagy irodája Csüt. Okt. 15, 2009 3:17 am

Egy kis vacok, amit legtöbbször ellep a rengeteg papír, amit kedves hadnagyotok ritkán szokott lenyugtázni. Az újoncoktól kérem, hogy egy kis időre zargassanak meg a jelenlétükkel, hogy tudjam vannak új arcok is az osztagunkban! ^^

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Vas. Jún. 19, 2011 5:17 am

* A vizsga kemény volt, de szerencsére sikerült. Mit is várhattam volna magamtól, elvégre, ha tanulásról volt szó abban mindig jó voltam. Már életemben sem volt probléma az ilyen dolgokkal. Sokat is szekáltak érte. Akár csak most is. tehetek én arról, hogy könnyebben megy a tanulás nekem, mint másoknak? Nem. A 13. osztaghoz kerültem a vizsga után. Remekül hangzik. A 4. osztagnál unatkoztam volna, a 11. osztagnál pedig nem értékelték volna a kifinomult humoromat. A vizsga után megkaptam a papíromat, hogy Namie Fujishima hadnagynál legyek szíves jelentkezni. Elvégre tudniuk kell, hogy egy tehetséges újonc érkezik hozzájuk. Hmm tehetséges. Ízlelgetem kicsit ezt a kifejezést. Olyan íze van, mint a dicsőségnek, vagy inkább mint az öndicséretnek. Beképzelt lennék? Döntse el mindenki maga én csak a tényekre alapozok. Közben végig sétálok a hadnagy irodájához vezető folyosón és befordulok balra. Megyek még néhány méter előre, ismét balra fordulok. Velem szemben, pont ott van az ajtó, amit mondtak. Az ajtófélfán a 13 osztag szimbóluma virít. Tökéletes, nem keveredtem el. Megállok az ajtó előtt. Megigazítom a ruhámat, most kivételesen az alkalomhoz illő módon, fekete egyenruha van rajtam, a fehér ujjatlan kesztyű azonban elmaradhatatlan kelléke öltözékemnek. Bekopogok bal kezemmel, hiszen jobbomban a kinevezésemet igazoló papírt tartom. Várok. Amikor végre bejutok, meghajolok és belekezdek a mondókámba. *

- Bayakoshi Toshiro újonc, szolgálatra jelentkezik hadnagy úr ... izé ... asszony.

* Felpillantok és a rengeteg papírtól elsőre nem is látom a hadnagyot. Lehet nincs is itt, de akkor ki mondta hogy bejöhetek? Továbbra is az ajtóban állva keresem tekintetemmel a hadnagyot. Ennyi papírt... ez csak valami vicc az újoncokkal? Áhh, ott mintha valami megmozdult volna. Ez azért kicsit durva, ennyi papírmunka feltorlódás, lehet nem győzi egyedül? Na majd én segítek neki. Igen, egy stréber vagyok. Mindig is az voltam és az is maradok. Nyugodtan szólalok meg, mintha nem lenne jobb dolgom. Jelenleg egyébként sincs túl sok dolgom. Legalább nem fogok unatkozni. Ohh, no persze, ha unatkoznék, ott a lehetőség az Ezer Lótusz Virágzása című nagyszerű dráma harmadik elolvasására. Remek mű, ha a hadnagy unatkozna akár idézek is neki. Bár nem úgy tűnik, mint aki unatkozik. *

- Ööö, segíthetek valamiben hadnagy?

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Szer. Jún. 22, 2011 11:57 am

Keiichi, mint minden áldott reggel, ma is különösképp édesen ébresztett; ordított, visított, és anyukája után hüppögött. Hajnaltájt aludtam el, ami nem túl jó időzítés, ha épp egy rakoncátlan kétéves gyermekkel élsz egy háztartásban. Derült égből mennydörgés képében csapott be a mennykő koponyámba, melyre válaszol tágra nyílt pupillákkal reagáltam. Két párna közé nyomott hallójárataimmal azért tökéletesen éreztem azt a vékony hangot, melyet kicsi fiam képes volt magából kiszuszakolni. Vérérhálózatban nem gyenge, túrósbatyu nagyságú táskákkal ékesített krátermezőn pontkén tündöklő szemeimet végül a kiságy felé mozdítottam. Robotként ültem fel, majd csúsztam le az ágy végén olyan szándékkal, kezeim közé kapjam drága első szülöttemet. Egyenruhában vetődtem éjszakák évadján a beágyazott pihenőhelyemre, de még abban a pár órában, melyet fetrengéssel töltöttem, sikeresen össze-vissza gyűrtem ruhámat, melyek a kelés hevében még nem voltak olyan kényelmetlenek, mint már az első lépésekkor. Derékig érő, fekete hajzuhatagom úgy döntött, felkúszik koponyám tetejére, egy szépséges darufészket képezve. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, csak minél előbb cumit nyomhassak bogyóka szájába. Így tehát csoszogtam felé, majd aztán monoton mozdulatokkal „magamra terítettem”, és battyogtam tovább a szekrényekhez. Magam sem tudtam, merre is pakoltam el tegnap a babaholmikat, de volt ötletem, hol keressem. Azért a szép, családi idill megvolt. Ordító gyerek, kómás anyuka, aki azt sem tudja, merre matat kétségbe esetten. Meg tudom magamat dicsérni, íme vala a tökéletes anya.
Korai ámokfutásunk után végül Keiichi is úgy határozott nyugodtabb életmódot kölcsönöz magának, így volt lehetőségem éhező szervezetemnek is egy kis táplálékot „lopni”. Magamra csatolva kisfiamat suhantunk el a kantin irányába annak reményében még maradt a rizsből, és az éltető nedűből, a kávéból. Megszállott zombiként meneteltem előre, és hallattam olyan földöntúli hangokat, melyektől értelmes shinigami talán tényleg megijedne a közelemben. Azért összeteszem két kezemet, ha nem találkoznak velem a folyosón… senkinek sem hiányzik ekkora trauma, mint kómás, és zilált énem. Ahogy beléptem már az sem számított, hogy nem pont a kedvenceimet halászom ki magamnak. Majd ami kerül a tányérra. A pulthoz érve sok minden apróságot rápakoltam tálcámra, mint például tojást, rizsgombócot, vagy egy pár szusit. Lehetséges, ebből hasfájás lesz, de ha van annyi eszem nem egyből mindent behabzsolok, hanem érett, nőként étkezem. Nem lesz egyszerű feladat…
A reggeli lezajlása után nem volt más feladatom, mint rendbe szedni magamat, és nagyobb életkedvvel eloldalazni az irodámba, hogy ismét nekifogjak mindannak, amit a legeslegjobban utáltam: az aláírogatásnak. Komolyan mondom, puszta gondolatától is lesápadok, és partra vetett bálnaként kapkodok oxigénért. Viszont nem volt semmilyen kiút, se egérlyuk, ezért nagy sóhajtások közepette, szegény Keiichi-t magammal húzva meneteltem a borzalmakat rejtő helyiségbe. Rumli az volt, nem kétséges. Ezért is csak magamat okolhatom. Sötét volt, és dohos szag, pedig csak két napig nem voltam a közelében! Ezért szükségesnek láttam, ha még mielőtt behelyezkedem székembe, előtte jó alaposan rendet teszek. Nem bizonyult túl könnyű feladatnak. Végül annyiban maradt a történet, hogy a papírokat nagyjából rendeztem, és hatalmas tonyokba halmozva csoportosítottam őket az asztalamon. Már csak abban kellett reménykednem, hogy a közepén randalírozó Keiichi nem akarja a legalsó lapot kihúzni… Olyan mákos anyuka vagyok, amiért ilyen jólneveltre sikerült a gyermekem! *>* A csörgőjével olyan szépen eljátszadozott, hogy csak arra kellett figyelnem, nem-e akar előre ugrani, fejjel előre. Tehát szorgalmasan kapkodhattam a fejemet ide-oda, két szívroham között.
Lényegében sikerült kultúrát vernem a szobába. Fény is volt, köszönhető annak, hogy elhúztam a függönyöket, és friss levegő járta át az egészet, mert sikerült megtalálnom még az ablakokon ékeskedő kilincseket is! Nagyon profinak éreztem magamat, ezért úgy éreztem a májam is a kétszeresére dagadt. Fülig érő, elégedett vigyorral vágódtam a székembe, és a papírok rejtekében meghúzódva kotortam a fiókban toll meglelésének reményében. Túl sok kacat volt abban a fiókban, kissé olyan érzésem támadt, mintha valami csodálatos fiók lenne, mert sosem értem a végére. Bármennyire is mélyen próbáltam benyúlni, sosem értem el a végét. Kissé pánikoltam is miatta, de mindent át kell élni legalább egyszer…
Kegyetlenül be is vágtam a könyökömet, ahogyan felriadtam a kopogásra. Hirtelen még fel is jajdultam, és olyan gyorsan el is némultam. Furcsálltam, vajon ki kereshet, de csak megtudom, ha már egyszer beszólítottam. Ebből az egészből pedig csak annyit szűrtem le, hogy egy férfihang szól feltehetőleg felém, és mindeközben pedig Keiichi szorgalmasan húzkodja a hajamat, és jókat derül rajta. Ezért gyerekesen nyelvet öltöttem felé, hagy tanuljon ez a gyerek valami okosat is a szülőjétől.
-Áááh, ü-ühüüdvözlöhőőm… jaj izé áucs!
Hallatszott nagy robaj a papírhalmazok közepette, majd aztán borult az egyik kupac, egyenest a fejem felé. Azt hittem az én kis hercegem majd megvéd, de helyette csak megkocogtatta a csörgőt a fejemen. Ilyen ez az anyai-szeretet… Miután sikeresen kimásztam a stóc alól, az újonc elé ugrottam. Talán jómagam jobban megijedtem, mint ő, bár ki tudja, a lényeg az, hogy ultracikisen sikerült bemutatkoznom. Már biztos azt tervezi, hogy a lehető leggyorsabban elhúz az osztagból, hiszen ki akarna egy ilyen szórakozott hadnagy alatt szolgálni? ToT”
-Ohóó, hát megoldom valahogy… ez csak ilyen… szokásos szerencsétlenkedés… De jaaaj, elnézést, be sem akarok mutatkozni! Namie Fujishima, a 13. osztag hadnagya… ja hogy ezt tudja, akkor… Nagyon örülök, hogy itt munkálkodhat nálunk! És elnézését kérem, amiért ilyen bomba robbantotta terepen kell konzultálnunk!

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Csüt. Jún. 23, 2011 12:07 am

* A hadnagynak úgy tűnik már fájdalmai vannak a sok papírmunkától, mert fájlal valamit. Pontosabban ezt hittem, mert ekkor még nem láttam a kisgyermeket. Igazából az állam is leesett, ahogyan a rengeteg papír lehullik és végül előttem terem Namie hadnagy. Bemutatkozik és közli, hogy örül annak, hogy náluk dolgozhatok. Hát még én, hogy örülök, hogy itt dolgozhatok. Kicsit még mindig furcsállva nézek a hadnagyra, elvégre nem erre számítottam. De, hát annyi különös alak rohangál a városban, hogy igazából meg nem rökönyödök a látványon. Meghajtom magam és megszólalok. *
- Én is nagyon örülök, hogy a 13. osztagnál szolgálhatok. Sok jót hallottam az osztagról. Például, hogy sorai közül nem egy kapitány került ki.
* Ja, nem is egy Shinigaminak innen szárnyalt felfelé a pályafutása. Elvégre én se akarok örökké csak szimplán az osztag tagja lenni. Szívesen lennék például a 3. tiszt. Nem hangzik rosszul. Persze ehhez meg kell dolgozni, de én nem lustálkodni jöttem is. *
- Azért jöttem, hogy jelezzem kinevezésemet az osztaghoz, valamint, hogy beosztásom után érdeklődjem. Jut eszembe, a papírok, amik a kinevezésemet igazolják.
* Mondom és átadom Namie hadnagynak a papírokat. Tiszta kör, le van futva minden. Kihúzom magam és apró terpeszbe állok és várom a hadnagy válaszát. Kicsit úgy tűnhetek, mintha túlságosan merev lennék. Egyébként ez egyáltalán nem igaz. De jelenleg a hadnagy irodájában vagyok, tehát ebből kifolyólag hivatalosan kell viselkednem. Ezért sem hoztam magammal kedvenc drámás kötetem. Szegény hadnagyot különben sem akarom fárasztani. Úgy tűnik, hogy van elég baja neki is, illetve nem baja, dolga. A kisgyerekre rá mosolygok. *
- Igazán szép gyermeke van hadnagy.
* Mondom és remélem véletlenül sem akarja a felügyeletemre bízni, amíg ő végez a papírmunkával. Bár, az előbb már felajánlottam neki a segítségemet. Remélem nem jut eszébe. Nem, mintha utálnám gyerekekt, mert nem. Egyszerűen csak ódzkodom más gyermekére felügyelni. Mi van ha valakinek a kinevezését a szájába tömi és fulladozni kezd? Esetleg, ha a zanpakutom pengéjét akarja nyalogatni? Igen, semmennyit sem értek a gyerekfelügyelethez. Képzett gyilkos vagyok, nem gyerek felügyelő. Persze a hadnagy fejében meg sem fordul ( remélhetőleg ), hogy én vigyázzak a gyerekére. Az én fejemben azonban lejátszódnak ilyen gondolatok. De talán nem ennyire szadista a hadnagy. Lényegtelen, egy izzadság csepp így is lecsorog a homlokomon. *

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Pént. Jún. 24, 2011 11:44 am

-Ez így szokott menni. A legjobbak közülünk kerültek ki...
Legszívesebben egy könnycseppet is elmorzsolnék a büszkeségem jeléül, hiszen olyanokkal dolgozhattam együtt, mint például Chiyo-chan, vagy Yuusuke, illetve Watanabe-kun is. Nem fér kétség közéjük, mindannyian ugyan olyan kis gyámoltalanok voltak, mint mondjuk most az előttem hajlongó férfiú. Emlékszem ám mindannyiuk arcára, mikor bizonytalanul beléptek az irodámba. Igen, nem tagadom, mellényem dagad a büszkeségtől, és örömtől. Ha ezekre a shinigamikra tekintek, csupa jó érzés kerít hatalmára. És legtöbbjük valóban vitte valamire!
-Áh, igen a formalitásokat tudjuk le minél előbb!
Csaptam össze hirtelen kezeimet, majd kitéptem az újonc kezéből a papírost, aztán visszarobogtam asztalom mögé. Arrébb söpörve a ledőlt "kártyavárat" takarítottam el magamnak egy kisebb helyet, ahova odatapasztottam a lapot, majd ráfirkantottam a nevemet, és a pecsétért kezdtem el kutakodni. Olyan rég jelentkezett hozzánk shinigami, idejét sem tudom. Naná, hogy a pecsét helyére sem emlékeztem. Ezért ismét a végtelen fenekű fiók mélyébe kellett ásnom kézfejemet. Egyszer komolyan mondom, valami aligátor fogja tőből leharapni! Vagy lehet a végén kilyukadok egy teljesen más dimenzióban. Lényegében azért szívesen utazgattam volna más helyekre, hiszen mindig is érdekelt más nemzetek kultúrája. Na de azért remélem, nem törpök akarnak megsütögetni vacsorára! Még csak az kéne, hogy Keiichi anya nélkül nőjön fel! Ezen eszmefuttatások következtében, viszont csak sikerült ismét odáig kalandoznom, hogy eszembe jusson Kaien, és annak hiánya. Ezért hatalmasakat sóhajtottam a papír fölött görcsölve. A hajam előre bukott, ezért nem is láthatta Toshiro-kun szomorkára álló számat. Ezért is imádtam a jó hosszú hajamat. Ha kellett könnyedén el tudtam mögé rejtőzködni. Emlékszem, hányszor eljátszogattunk ezzel Kaien-nel... Istenem, már megint eszembe jutott! Ezt már tényleg nem bírom! ToT" Ezért hirtelen megráztam fejemet, nagy levegőt vettem, és erőltettem egy széles mosolyt képemre.
-Ezzel meg is volnánk!
Szökdeltem el a szekrényig, ahova besüllyesztettem a fontos iratok felé, hogy majd a napokban tudjak hivatalosan is elszámolni a kapitányunkkal, Hanae-vel. Azért remélem minél előbb hazaérkezik barátném, aztán szán rám egy fél pillanatot sűrűre szabott teendői között, mert van pár dolog, amit meg kéne vele beszélnem. Nem csak "pletykálkodni" akarok, hanem az osztagban felmerülő apróbb problémákról szeretnék vele szót váltani. Főleg akkor, ha jó pillanatában kapom el. Majd igyekszem nem hadarni, hátha akkor normálisan megtudnunk mindent beszélni.
Míg én bőszen megkommunikálom magamban későbbi terveimet, hirtelen meghallom a dicséretet, mely Keiichi felé lett címezve. Azzal a hévvel, ahogyan a szekrény előtt szöszöltem teremtem Toshiro-kun mellett, hatalmas csillogó, tányérnyi szemekkel, a lehető legszikrázóbb mosolyommal vegyítve.
-Valóban úgy gondolja? *>* Olyan jó gyerek, sose gondoltam volna, hogy ennyire nyugodt természete lesz! Igaz a reggeli kelések valami borzalmasak, mert mindig úgy üvölt mint a fába szorult féreg... de ettől függetlenül kívánni sem kívánhattam volna jobb kisfiút magamnak! *>* Kiköpött apja a lurkó...
Hirtelen azonban el is kezdett halványulni gigászi méretekkel bíró mosolyom arcomról, mert megint kattogtam a témán... a búbánat vinne el, Kaien! Sőt, meglehet tényleg az vitte el! Na ne már! pale

Minden esetre azért lassan hátrapillantok, még véletlenül se látszódjon ismételten elkámpicsorodó tekintetem, majd hirtelen a bogyó irányába indulok.
-Körbevezetjük együtt a bácsit az osztagban? Igen? Szeretnéd? Tudtam én hogy szeretnéd! Gyere, menjünk együtt, megmutatjuk a hálókörleteket!
Csikiztem meg pocakját, mire mosolyogni, majd aztán nagyokat kuncogni kezdett. Egyből káprázatosan jó kedvre derültem, elég annyi, ha látom, a gyermekem önfeledt mosolyát.
-Ön igazán mázlista-fasírt, Toshiro-kun, mert elég nagy az üresedés a szobákat illetően! Ha adhatok egy tippet, keleti szárnyban válasszon lakhelyet... nem csak fényes, de sokkal szebbek, mint más hálószobák!

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Hétf. Jún. 27, 2011 3:21 am

- Magam is szeretnék a legjobb lenni. Ezért is örültem annak, amikor a 13. osztag berkeibe osztottak be.
* Mondom büszkén és kihúzom magam. Látszik rajtam a lelkesedés és az, hogy komolyan veszek olyan apróságokat, mint a szabályzat. Persze, az öltözködés kicsit más tészta, ugyanis egyáltalán nem szeretek egyszerűen öltözködni. Az nem az én asztalom. Aztán végre az én ügyemre terelődik a szó és Namie hadnagy kikapja a kezemből a papíromat. *
- Igen, essünk túl hamar. Szeretnék minél előbb a kapott feladatomat ellátni.
* Mondom és figyelem, ahogyan a sok papírt arrébb sepri, majd a bélyegző után kutakodik és végül elintézi a papírjaimat. Hála a magasságosnak. legalább minél előbb tovább léphetünk a fontosabb teendők felé. Az elő-elő törő sírás jeleit és a fájdalomra utaló jeleket nem látom. Remekül takarja a hadnagy hosszú haja a szemeket. Amikor a fiára kérdez rá, hogy valóban aranyos gyermeknek tartom, mosolyogva bólogatok, jelezvén: igen, így gondolom. Ahogyan hadnagy mesél a gyermek rakoncátlanságáról, nekem is emlékek jutnak eszembe. *
- Nekem kettő is volt.
* Mondom egyszerűen, ez az igazság. Aztán tovább pörögnek az események. Úgy tűnik, hogy a kis krapek elkísér bennünket és a hadnagy bemutatja a körleteket. Remek, legalább megismerem jobban a környéket meg a helyet. Nem mintha egyedül nem indultam volna meg a felderítésére. Miközben megyünk, hallgatom a hadnagyom tanácsát a választást illetően. *
- Rendben. A hadnagy bizonyára már kitapasztalta, hogy melyek a jó környékek.
* Mondom és követem a hadnagyot, idő közben újabb kérdés üt szöget a fejembe és muszáj vagyok feltenni, mert érdekel. *
- Mondja, hogy lehet, hogy alig vannak a 13. osztagban? A tanulmányaim során az derült ki, hogy a mi osztagunk felel a Seireitei biztonságáért. Meglepetten hallom, hogy pont ez az osztag rendelkezik alacsony létszámmal. Vagy az a kevés Shinigami, olyan hatékony, hogy nincs szükség többre?
* Kérdezem, információra éhezve. Már már olyan érdeklődéssel, mintha ellenőrizni jöttem volna az osztagot. Jó s lenne, ha ilyen magas beosztásom lenne, de az még nagyon messze van és nagyon sokat kell küzdeni, egy ilyen magas beosztásért. Egyelőre az osztagon belül szeretnék rangot elérni. hiszen úgy tudok a legtöbbet tenni másokért. *

Tárgy: Re: Namie hadnagy irodája Hétf. Júl. 04, 2011 3:25 am

Kissé furcsálltam a heves érdeklődését az osztag létszámát illetően, de biztos csak kíváncsi a természete. Hiszen melyik újoncot ne érdekelné az osztaga története? Éppen ezért összeszedem gondolataimat, melynek következtében a kemény megerőltetések apró jelei is kisugároznak arcomra. Aztán mikor épkézláb választ tudok kerekíteni gondolati síkon, az életbe is bevezetem:
-Hm, ha minden igaz, folyamatosan cserélődnek az osztag tagjai. Itt még plusz kiképzést kapnak, ám azok, akik a legügyesebb harcosoknak bizonyosulnak, itt maradnak. Oké, lehet nincsenek sokan, de ahogy azt említette, a leghatékonyabban tudják hárítani a Seireitei-t ért támadásokat.
Magyarázások közben pedig szorgalmasan mutogattam szabad kezemmel. Szokások rabja, eh... Remélem azért nem fogom szegény Toshi-kunt fejbe csapni a kezemmel. Bár akkor megismerhetné a 4.osztag kedves tisztjeit és orvosait, hogy még véletlenül se legyen visszakozás a kezelések előtt. Na jó, ilyennel még viccelődni is rossz. Senki se sérüljön meg, aztán nem lesz itt probléma!
Hirtelen aztán eszembe jut egy nagyon szuper szoba, melyet még anno én is szívesen betámadtam volna. Ezért hirtelen feljajdulok, majd kalimpálni kezdek Toshi-kun felé, miszerint “nincsen semmi baj, csak eszembe jutott valami!”. Közben pedig egy éles bal kanyart veszek, és magam után rántom a shinigami-t is, nehogy eltévedjen. Áh, emlékszem én hányszor eltévedtem a hálókörletekben. Meg amikor benyitottam az éjszaka kellős közepén a meztelen Renji-re. Azok a képek örökre beleégtek memóriámba, még a mai napig is kiráz tőle a hideg. Talán Ikkaku vaxolt fejét is szívesebben elnézegettem volna verőfényes napon. Akkor legalább a könnyektől nem láttam volna... na de hát mindegy, ez az én formám. Csupa szörnyű dolgot látok, és... lerombolják azt a kártyavárat, melyet a hosszú évek során építgetek törékeny lelkemben. Aztán egy erősebb széllökés, és... mindennek vége. Na de filozofálás helyett inkább koslassam, merre van Toshi-kun tökéletes kacsalábon forgó lakosztálya.
Egy szempillantás alatt befékezek, aztán igyekszem lehámozni hajtincsemről Keiichi mancsait, mert kezd fájni az, amit egész úton leművel vele. A tépkedés közepette még egy könnycseppet is kibuggyan szemem sarkából. Majd aztán tüzetesen végignézem a tolóajtót, s mikor biztosan meggyőződtem arról, nem fogok a másik oldalon meztelen férfiakat látni, megkönnyebbülten sóhajtok, és húzom el oldalra.
-Voálá! Ez lenne az egyik legszebb és legtágasabb szoba! Innen azon az ajtón még ki is tud menni a kertbe.
Mutatok el oldalra. Reméltem kedvére való lesz a szoba, bár a fene sem tudja. Valakik a piciny kuckókat szeretik, valakik meg a hatalmas tereket. Azért mindenek előtt kérdésbe bújtattam kíváncsiságomat, vajon tetszik-e neki ez a szoba. Ha nem, van még egy pár, kerítünk ínyérevalót!