Név: Kazuki Hiro
Kaszt: Quincy
Nem: Férfi
Kor: 17
Felszerelések: 5 db Seele Schneider, 1 db quincy kereszt, 2 db Hollow-bait, 1 db Soushingu, 1 db fekete iPod
Születési dátum: 07.01
Kinézet: Félhosszú barna haj keretezi vékony arcomat. Sötét szemeim alatt, a kialvatlanságra utaló fekete karikák húzódnak. Egyenes tartású, magas férfinak mondhatom magam. Ha Hollow-vadászatra megyek, nem a Quincy megszokott uniformisát viselem, hanem egy általam készítetett. A különbség annyi, hogy nincsenek ujjai és még egy csuklyával is megtoldottam. Természetesen megtalálható rajta a Quincyk jelképe is. Lidércirtás közben rendszerint zenét szoktam hallgatni, ezzel is ráhangolva magam a harcra.

Előtörténet: Tizenhét évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot egy meleg nyári éjszakán. Apám Kazuki Odama volt, anyám pedig Lee Kaname. Apám egy helyi nagy Quincy klán leszármazottja volt. A Kazuki klán Karakura városát választotta hadiszállásul. Kb. száz évvel később, anyám itt ismerkedett meg apámmal és ebből az ismeretségből szerelem, majd gyermek született.

Hét éves lehettem, amikor egy bűnöző vetődött a városba. Betört a házunkba és ki akart rabolni minket. Apám megpróbált neki ellenállni, de semmi esélye nem volt a töltött pisztollyal szemben. A saját szememmel láttam, ahogy édesapám teste összecsuklik. A vér látványa szinte megbolondított. Valamilyen érthetetlen okból sikerült félrelöknöm az engem védelmezni próbáló édesanyámat, ami lássuk be egy hét éves gyerek fizikumát tekintve eléggé nehézkesnek kellett volna lennie. Szememben a gyűlölet lángja égett. Tökéletesen láttam a sötétben. Nem… Valójában nem láttam, csak az ellenfelemből kiáradó reiatut érzékeltem. Harci képességeimet nem éppen nevezhettem elégségesnek, hiszen csak egy éve kezdték el a képzésemet. Mégis szinte előre láttam, hogy mire készül a másik. Már akkor tudtam, hogy hiába van új képességem, nem tudom legyőzni őt. Túlságosan tapasztalt volt, s egy magamfajta kölyöknek semmi esélye nem volt ellene. Ennek ellenére egy szaltóval a mögöttem lévő konyhaasztalra ugrottam, majd egy nagy konyhakést fölvéve támadásba lendültem. A férfi csak nevetett és egymás után hárította szúrásaimat. Egy idő után megelégelte a játszadozást, s padlóra küldött.
- Bátor vagy fiú! – szólt vigyorogva. – Nem öllek meg. Azt akarom, hogy gyűlölj! Válj erősebbé, hogy egy nap, majd te állhass így fölöttem.
Ezután eltette fegyverét és eltűnt a házunkból. Néhány perc elteltével, melyek számomra óráknak tűntek, édesanyám megmozdult. Nem szólt egy szót sem, csak karjaiba vett, s mi is elhagytuk az épületet.

A temetés után apám családja, a Kazuki klán fogadott be minket. Emlékeztem támadóm szavaira, s egyre elszántabban gyakoroltam, hogy beteljesíthessem bosszúmat. Kilenc éves koromra elértem azt a szintet, hogy a szellemi részecskékből, már íjat tudtam formálni. A család tagjai, mind nagy Quincyk voltak. Az ő segítségükkel tanultam és fejlődtem. A legtöbbet mégis nagybátyámnak köszönhettem.

Szokatlanul hideg este köszöntött Karakura városára. A telihold bevilágította az egész falut, s szinte nappali fényességet teremtett. Hosszúra nyújtott léptekkel vágtam át a néptelen főutcán. A szél vadul cibálta kabátomat. Hazafelé siettem, mert édesanyám felhívott, hogy nagy családi vacsora van kilátásban.
Gondolataimba merülten lépkedtem tovább, amikor a szél az égő fa recsegésének hangját fújta fülembe. Rémülten kaptam fel a fejem és láttam, hogy a klán székhelye lángokban áll. Nem teketóriáztam sokat, rögtön futásnak eredtem. Háztetőről háztetőre ugrálva próbáltam minél hamarabb odajutni. Ahogy közelebb értem megláttam a ház előtt álló hollowokat, akik mögött egy arrancar állt.
- Áh, még egy Quincy… Öljétek meg. – mondta lefitymálóan, aztán hátra lépett, hogy pribékjeire bízza a „piszkos” munkát.
- Táguljatok az utamból, férgek! – kiáltottam az indulattól eltorzult hangon.
Csak nevettek és egyre szorosabb kört vontak körém. Védekezően maga elé emeltem az ezüstösen csillogó íjat, majd vártam, mit lépnek ellenségeim. Az egyik hirtelen megindult felém agyarait vadul csattogtatva.
~ Meggondolatlan, s ez lesz a végzete… ~ gondoltam magamban, majd félre léptem a felém süvítő karmok elől. Egyetlen nyílvessző, egy villanás, s a lidérc máris eltűnt a semmiben. Örült sebességgel „tüzeltem” ellenségeimre.
Pár perc múlva, már csak az arrancar volt talpon a támadók közül. A férfi kardját fenyegetően tartva közeledett felém. Levettem maszkomat és félre hajítottam.
- Dobd el a fegyvert. – szóltam csendesen, miközben az eddig fején lévő csuklyát hátra hajtotta. – Akkor gyorsan végzek veled. Viszont, ha ellenállást tanúsítasz, lassú és fájdalmas halálod lesz.
- Bolond vagy! – kiáltotta hátborzongatóan nevetve. – Talán nem emlékszel rám, fiú?
Ahogy a hold megvilágította az arcát rögtön bevillant életem legszörnyűbb estéjének emléke. Amikor egy ismeretlen harcos megölte az apámat.
- Te voltál az! – kiáltottam a haragtól lángoló tekintettel.
Sok év telt el utolsó találkozásunk óta, de ő még mindig erősebb volt, mint én. Pár perc múlva sikerült lefegyvereznie.
- Lám-lám, olyan ismerős ez a helyzet. – szólt gúnyosan, miközben kardja hegyét az állam alá helyezte. – Két embert is láttam már ebben a helyzetben. Ha jól tudom, mindkettő nagyon közel állt hozzád. Az egyik az apád volt, a másik pedig a mestered. S, most már mindketten halottak. – fejezte be, azután ajkait torz mosolyra húzta.
- Hazudsz! – kiáltottam, majd kiterjesztettem érzékeimet és a nagybátyám lélekenergiája után kezdtem kutatni. Végül megtaláltam, de az már csak elég haloványan pislákolt. – Te féreg, ezért még megfizetsz!
Hirtelen előkaptam táskámból egy Seele Schneidert. Gondolkodás nélkül íjam idegére helyeztem és máris kilőttem felé. Nem volt ideje elugrani, a süvítő nyílvessző átlyukasztotta a koponyáját. Sajnos, mesteremet és édesanyámat már nem tudtam megmenteni. A klán utolsó tagjaként, csak én maradtam életben.

Végre a quincyk is talán kezdenek majd gyűlni
Az előtörténetet ELFOGADOM ^^

Készítsd el az adatlapodat:
Szint:1
Lélekenergia: 4000
Kezdőtőke: 4000 ryou

Jó játékot kívánok ^^