A Nap éppen lemenni készülődik, amikor megérkezünk újdonsült társammal az emberek világába. Talán gyönyörködnék is benne, ha az a nyavalyás pokollepke nem a legédesebb álmomból kelt fel. Körülnézek, s látom, hogy minden csendes. Talán túlságosan is. Kilépve az átjáróból megrecsegtetem elgémberedett ízületeimet, majd várakozóan pillantok Raizetzura.
- Megérkeztünk… - motyogja, amit én egy bólintással nyugtázok. Nem vagyok ideges, nem ez az első küldetésem az emberek világában.
~ Habár az már elég régen volt. ~ - gondolom, miközben egy félmosoly jelenik meg az arcomon. Benyúlok kimonóm belső zsebébe és előveszek egy szál cigarettát. Miután meggyújtottam nagyot szívva belőle letüdőzöm a füstöt. Kék szemeimet felemelve újra körbekémlelem a területet. A madarak dalolnak, kellemes, nyárias idő van.
- Induljunk... - szól ismét halkan.
Nem válaszolok, csak ismét biccentek egyet. Nem sok kedvet érzek magamban a beszélgetéshez. Rutinfeladatra küldtek nem hiszem, hogy sok akcióban lesz részünk. Hirtelen eltűnik mellőlem Rai és egy villanypózna tetején jelenik meg újra. Abban a pillanatban eddig ismeretlen lélekenergiát érzek.
- Te is érzed? - kérdezi tőlem.
- Igen. Úgy tűnik, mégse lesz olyan egyszerű, mint ahogy az elején gondoltam. – válaszoltam neki, majd eldobva a csikket egy shunpoval mellette teremtem. Kezemet összefonva várakozok, hátha történik valami. A lélekenergia forrása eddig még nem tűnt fel.

Már épp kezdek meghalni az unalomtól, amikor hirtelen egy sikoltás szeli át a levegőt. Mint egy gombnyomásra érzékeim kiélesednek, s rögtön megérzem a lányból áradó reiatsut és még valamit. Valami gonoszat, amit csak akkor szoktam érezni, ha hollow van a közelben. Nem is kellett sokat várnom és megjelenik a lidérc is. Vérfagyasztóan felordít.
~ Ajh, de utálom ezt a hangot… Mindig feláll a szőr a hátamon tőle. ~ - gondolom, miközben Rai támadásba lendül. Villámtánccal eltűnik mellőlem, majd a hollow mögött tűnik fel újra. Egyetlen vágással megszabadítja a lényt a lábától, azután pedig a lányt felkapva újra eltűnik és nem messze egy ház tetején jelenik meg.
- Yuu, a tied!- szól Rai felém fordulva.
- Jól van, elintézem. – válaszolok, s Dotonryuut előhúzva egy shunpoval a lidérc előtt termek.
~ Mindig ez van!~ - gondolom sóhajtva, miközben kitérek a hollow egyik támadása elől. ~ Ő lelép a csajjal én meg takaríthatom el a szemetet… -.-”. ~
- > Nyugi már, Yuu! Te is tudod, hogy semmi esélye ellenünk. Nem tudom, miért nyafogsz egy kis harc miatt.<- hallatszik a fejemben Dotonryuu hangja.
~Nem nyavalygok!~ – vágok neki vissza. ~ Csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy következő alkalommal én mentem meg a lányt és ő győzi le a szörnyet.~
- > Jól van, jól van! Akkor most már igazán kinyírhatnád ezt a férget, mert kezd idegesíteni az ordítása.<
~ Egyetértek. ~ - zárom le a beszélgetés, majd újra kitérve iszonyú lassú csapás elől levágom a lábát.
A hollow felordít a fájdalomtól, azután megtántorodik, és a földre huppan. Újabb villámtánc után már a háta mögött jelenek meg újra és két ujjamat a lidérc tarkójához tartva megszólalok:
- Hadou 04: Byakuray!
A kidou átlyukasztja a hollow kemény maszkját. Mire kardomat a hüvelyébe lököm, már semmivé is válik. Még egy gyakorló küzdelemnek is kevés volt. Lendületet veszek, s két ugrás után máris Rai és a lány párosa mellett vagyok.

Letérdelek a lány mellé és Raijal közösen megpróbáljuk lenyugtatni. Pár perc múlva iszonyú érzés kerít hatalmába. Elkerekedett szemmel nézek az ég felé, ahol immár szárnyas hollowok keringenek.
- Itt nem tudjuk őket legyőzni… - motyogja.
- Azt én is tudom! – válaszolok ingerülten. Valójában nem is Raira haragszom, hanem a kialakult helyzetre. Fejemet forgatva kutatok valamilyen menekülési útvonal után. Egyértelmű, hogy egyedül semelyikünk nem bír el ennyi hollowval. Viszont, ha magára hagyjuk a lányt se perc alatt elkapnák.
~ Ördögi kör! ~ - gondolom magamban bosszankodva.
Ekkor társamnak új ötlet jut az eszébe. Előveszi Zanpakutouját és az ég felé szegezi:
- Raikuroi: Kumoarashi Ryokousha! (Fekete Villám: Utazó Viharfelhő)- ordítja Rai.
A kisebb felhők között egy sötét színű felhő közelít, ami egy örült taxis módjára áthajt a Hollow-ok között, és előttünk megáll.
- Gyorsan! Beszállás!- szól, és mindannyian a felhőre ugrunk.
Amint elsuhanunk a lidércek között, néhány okosabb példány azonban rögtön a nyomunkba szegődik. Tudom, mi jár társam fejében, ugyan az, mint az enyémben. Egy elhagyatott helyre kell mennünk. Ekkor egy bátrabb lidérc a lány felé kap, de hála Rai éberségének sikerül megmentenie őt. Azonban arra már nincs ideje, hogy a mögötte támadó keselyű ellen is védekezzen. Nincs időm tervet készíteni, ezért az ösztöneimre hallgatok. Előrántom hüvelyéből Dotonryuut és pengével lefele tartva elsuttogom a parancsszavakat:
- Me ga sameru, Dotonryuu! Sabaku no Arashi! (Ébredj, Földsárkány! Sivatagi Vihar!)
Katanám átváltozik shikai formájába, de rögtön porrá robban. Mintha csak a szél kapna fel egy marék homokot, úgy száll Dotonryuu a hollowok közé.
- Tépd szét őket! – adom ki a parancsot, aminek köszönhetően sziklapengék fúródnak a minket üldöző lidércek testébe. Fellélegeznék, hisz’ elmúlt a veszély, amikor újabb tucat szörny tűnik fel a látóhatáron.
~ Gyorsan találnunk kell valami elhagyatott helyet! ~ gondolom, miközben egyre kétségbeesettebben pásztázom a környéket.

Sikerül elhúznunk a szárnyas hollowok mellett. A felhőn egyensúlyozva vagdalom az egyre közelebb merészkedő lidérceket. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a lány, akit az imént megmentettünk eldől és nem sok hiányzik, hogy a mélybe zuhanjon.
~ Oh, hogy az a…!~ - gondolom magamban, majd gyorsan a lány után kapok, és még idejében meg tudom fogni a karját. Óvatosan a felhőre fektettem, majd újra a minket követő hollowok felé fordulok. Fejemet forgatva észreveszem, hogy egy nagyobbb erdős rész felé közeledünk.
- Készülj! - szól Rai, mire én csak bólintok neki.
Egyre közelebb érkezünk a fák lombkoronájához. Megvárom, amíg társam felkapja az ájult lányt és egyszerre ugrunk le a tovább suhanó felhőről. A bolond lidércek követik az immár utas nélküli „járművet”. Vastag faágakon ugrálva egyszer csak, egy nagyobb barlangot pillantunk meg.
- Remélhetőleg nem lakik már itt valaki...- szól Rai elgondolkodva.
- A nyomokból ítélve, elég elhagyatottnak tűnik. – mondom, miközben kardomat előhúzva előre megyek, hogy esetleges támadás alkalmával védekezhessek. Eközben Rai is behozza a lányt a barlangba és ruhája felső részére fekteti az ájult lányt.
- Mi lehet ez a lány...? - teszi fel a kérdést.. - Egy közönséges embernek nincs ilyen lélekenergiája...- motyogja a nőt nézve.
- Fogalmam sincs. – vallom be kelletlenül.
~ Igaza van… Ember egyszerűen nem rendelkezhet ekkora reiatsuval. Kivéve, ha más nagy lélekenergiával rendelkező egyén miatt az ő energiája is megnőtt. ~ - teszem hozzá magamban, majd én is az alélt lányra emelem tekintetem.

Miután végig hallgattuk a lány félájult monológját rögtön megvilágosodtak a dolgok.
~ Szóval egy lélek miatt lett ekkora a reiatsuja… Különös… Nagyon különös.~ - gondolom, majd, hogy oldjam a feszültséget gyorsan rágyújtok.
- Ezek szerint egy lélektől kapta ezt a lélekenergiát és így már nem csodálom, hogy üldözik őt a lidércek… - szól Rai, elmondva az én gondolataimat is.
- Csak azon csodálkozom, hogy eddig életben maradt. Nem találkoztam még ilyen esettel, de nagy lélekenergia szükséges ahhoz, hogy Soul Society felfigyeljen a dologra. – mondom, majd hirtelen rossz érzés fog el. Ellenséges energiákat érzek.
~ Hollowok…~ - teszem hozzá gondolatban, s sejtéseim rögtön be is igazolódnak, amikor társam eltűnik mellőlem és a barlang bejáratához siet. Nem sokkal utána felhangzik a jól ismert hátborzongató üvöltés is.
- Tied a belső gyűrű… - szól Rai, majd egy gyors ugrással megjelenik a barlang bejáratánál és lassan előveszi a Zanpakuto-ját.
- Ahogy, gondolod. –mondom, majd én is elő rántom kardomat. – Ha lehet, ne ölesd meg magad túl hamar.
Társam a támadás első hulláma mögé ugrik, majd szabadon engedi kardja Shikai-ját. Míg ő a többi lidérccel van elfoglalva én a barlang bejárata felé közelítőket irtom.
- Me ga sameru, Dotonryuu! - engedem én is szabadjára Zanpakutoumat. Gyorsaságom, így kétszeresére növekszik, s szempillantás alatt három hollowval sikerül végeznem. Megtörlöm verejtékező homlokomat, majd a légi akrobatikázó Rai-ra pillantok.
- Né’ már! Tud repülni! – kiáltok fel meglepődést színlelve, majd egy újabb maszkos fejet aprítok ketté.

Már lidércek tucatját küldöm a másvilágra, de csak nem akarnak elfogyni. Valami megmagyarázhatatlan módon a hollowok többsége engem támad, s nem Rai-t.
~ Nem értem… Kb. megegyezik a lélekenergiánk nagysága, akkor meg miért… ~
> Nem miattad van hülye!< - hallom a fejemben Dotonryuu hangját. - >A lány az oka. A lélekenergiája idevonzza a környék összes hollowját.<
~Hihetetlen! Ha ez így folytatódik, a végén még tényleg itt hagyom a fogam.~ - gondolom, majd be kell fejeznem a beszélgetést Zanpakutoum lelkével, mert a lidércek újabb hulláma indít támadást ellenem. Bőszen darabolom a mocskok sokaságát, de csak nem fogynak el.
Erőm kezd elhagyni. Megtörlöm verejtékező homlokomat, s az égre emelem tekintetemet. Sötét felhők sokasága takarja el a napot.
~ Vihar lesz…~ - gondolom magamban.
Alig, hogy ez megtörtént hűs esőcseppek kezdenek záporozni körülöttem. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy a hideg víz lehűti a testemet is. Azonban ismét megzavarják nyugalmamat. Egy szaltóval az előttem lévő hollow hátára ugrok, majd kardomat a keresztvasig a fejébe mélyesztem. Nem várom meg, míg eltűnik, hanem egy repülő mocsok hátára vettem magam. Ezüstösen kék villám szeli át az eget, fényes hátteret biztosítva harcunknak. Levágom a keselyű fejét, miközben a barlang bejárata felé fordulok. Ahogy elhagytam eddigi helyemet, a hollowok máris elindultak felé, hogy elkapják a valószínűleg még mindig ájultan fekvő lányt.
~Hogy a fene essen beléjük!~ - gondolom magamban mérgelődve, majd egy shunpo után máris mögötte termek. Még így is, hogy használtam a villámtáncot kb. tíz méter előnye volt. Megszorítom fegyveremet, azután teljes erőből felé hajítom azt. Dotonryuu pörögve szeli át a kettőnk között lévő távolságot, s a hollow testét átszúrva bele áll a barlang falába.
~El kell innen vinnünk a lányt!~ - fut át az agyamon a gondolat. ~ A végén még egy Menos Grandét is idevonz!~
Katanámat kirántva a falból újra a barlang bejárata elé állok. Egyre több lidérc vesz körül. Közben látom, hogy Rai egy Shikai támadás alkalmazásával próbál egyre közelebb jutni hozzám, hogy segíthessen.

Pár perc elteltével, melyek nekem óráknak tűntek, végre sikerült végeznünk az utolsó hollowval is. Raijal fáradtan egymásra pillantunk, majd egy mosoly után ő bemegy a lányhoz, míg én a barlang bejáratánál állok. Nehéz küzdelem volt. Eddigi bevetéseim során, talán ez volt a legnehezebb. Jóleső zsibbadás önti el remegő izmaimat. Előveszek egy cigit, s miután meggyújtottam, egy szívásra kb. eltűntettem a harmadát. Dotonryuuval a föld felé suhintok, aminek hatására visszaalakul katana formájába.
- Szép volt, öregfiú! – szólok a kardhoz, majd még egyszer megpörgetem, és a hüvelyébe lököm. Éppen fordulnék befele a barlangba, amikor újabb rossz érzés kap el. Tekintetemet rögtön az ég felé emelem, s amit látok, annak hatására kiesik a cigaretta a számból. A bárányfelhős kék eget, mintha csak egy egyszerű papírlap lenne, úgy tépi szét egy csontszínű fehér kéz. Néhány másodperc múlva lépéseket hallok magam mögött. Nem kell hátra néznem, tudom, hogy Rai az. Eközben egy hosszú orrú, maszkos fej is feltűnik. Egy kifejlett Menos Grande jelenik meg az emberek világában. Oldalra kapva a fejem látom, ahogy társam a meglepetéstől, no meg a fáradtságtól térdre rogy. Megértem őt. Hirtelen engem is elönt a félelem, s bénult tagokkal a falnak dőlök, majd lassan lecsúszok rajta.
~ Végünk van!~ - fut át az agyamon a gondolat, s megjelenik a keserűség érzése is. ~ Pedig, annyi dolgot csináltam volna még…~
- > Fogd be a pofádat, Sierashi!<- hallom meg Zanpakutoum hangját. - > Korán van még ahhoz, hogy meghalj!<
~ Úgy látom, hogy a sok harc elvette az eszedet, Ryuu! Ez egy Menos! Érted te ezt? Még egy kapitánynak is fejtörés lenne eltüntetni, nemhogy két tisztnek!~
- > Ne becsüld le magatokat! Ha nem is tudnátok elintézni, arra elég erőtök van, hogy életben maradjatok ellene. S lehet, hogy valami csoda folytán erősítés érkezik, akik majd elintézik ezt a férget helyettetek. <
~ Igazad van…~ - gondolom pár másodperc szünet után. - ~ Bocsáss meg, Dotonryuu-san! Mindenben igazad van!~
- > Mint, ahogy mindig.< - zárja le a beszélgetést kedélyesen kardom lelke. Ekkor meghallom hátam mögül Rai szavait.
- Mivel mindketten makacsak vagyunk, tuti nem hagyjuk itt egymást… ezért… - fordul a lány felé komoly arccal. - Amint beleléptél, fuss, míg el nem éred a végét, és keres olyan öltözetű embereket, mint mi… Aztán mond meg nekik, hogy két Tiszt segítséget kér egy Menos Grande ellen az Élők Világában… - mondja neki.
~ Örülök, hogy ilyen hamar visszanyerte a lélekjelenlétét… ~ - gondolom mosolyogva, majd felveszem leejtett cigimet és teljesen elszívom azt. Eközben Rai megnyitja a Soul Societybe vezető kaput. A lány még mindig nem reagál, ezért muszáj a járatba löknie őt. Gyorsan megidézek mellé egy pokollepkét, hogy vigyázzon rá út közben, s hogy átadja segélykérésünket. Miután eltűnik az ajtó, társam újra felém fordul.
- Tudod, Yuu… Örültem, hogy veled harcolhattam. - mondja nekem egy vigyorral, majd kardját a magasba emeli.
- Ugyan így érzek, Rai! Megtisztelő volt melletted küzdeni, s ha úgy hozza a sors büszkén halok meg az oldaladon. – mondom, miközben én az ég helyett a föld felé fordítom kardomat. Talán túlérzelgősre sikeredett az előbbi monológom, de nem nagyon érdekel. Immár barátomnak tartom Raizetzut és nem fogom engedni, hogy ez a büdös dög elintézzen minket.
- Raikuroi: Kumoarashi Ryokusha! - szólítja ismét a felhőt.
- Próbálj egy kis időt nyerni… ha lehet. - kéri tőlem, mire én biccentek neki.
- Ez csak természetes! Majd még hagyni fogom, hogy nélkülem szórakozz ezzel a gyökérrel! – szólok nagyképűen, de közben arcomon hatalmas vigyorral nézzek a Menos felé. Miközben barátom elrepül a felhőn, én is előrántom kardomat és előhívom Shikaiomat.
- Me ga sameru, Dotonryuu! – mondom, aminek hatására újra megjelenik a sziklapenge. A fölbe szúrom a kard pengéjét és elmotyogom a parancs szavakat: - Sabaku no Arashi!
Zanpakutoum porrá robban, s a sziklapengék elkezdenek körülöttem keringeni.
- > Ne félj, fiú!< - hallom a fejemben Dotonryuu megnyugtató hangját.
~ Nem félek… Már nem…~

Egy intéssel a Menos felé küldöm a sziklapengéket, de mintha csak porszemekkel dobálnám. Egyre több és több reiatsut szabadítok fel, amire felfigyel a Menos is. Éppen a végső támadásra készülök, amikor éles fájdalom hasít a testembe. Felpillantok az égre és látom, hogy Rai is a mellkasához kap.
~Áh, szóval nem csak nálam indult be a pecsét. Hogy fordulna fel, amelyik kitalálta… ~ - gondolom mérgesen, majd félre vetődök a karmos láb támadása előtt. Épp azon gondolkozom, hogy üzeni kéne Soul Society, hogy oldják fel a korlátozást, amikor Rai újabb támadásra szánja el magát. A szörny lábába szúrja Zabnpakutouját, és egészen a fejéig felhasítja annak testét. A Gillian ordítva megtántorodik, és hátrálni kezd.
~ Itt az idő!~ - gondolom, miközben parancsot adok Dotonryuunak, hogy a sok apró penge álljon össze egy nagyobbá. Mivel fegyverem homokja egyedül nem elég, ezért a környezet segítségét kérem. Ha sikerül elég homokot összegyűjtenem, akkor egy kb. 5 méter hosszú és három méter széles szikla „pallos” lebegne előttem. A hollow testén tátongó résre célzok, azután egy utolsó energialökettel útjára indítom. Eközben Rai megkerüli a dögöt és a vállába szúrja kardját, majd áramot vezet bele. Ezután eltűnik a fák között, de hallom, hogy valamelyik bokorban landol.
Eközben a pallos rendíthetetlenül repül az ellenség felé. Belefúródik a nyílt sebbe, ami újabb vérfagyasztó üvöltést vált ki a Menosból. Ha a lidérc belátta, hogy vesztett, végleg visszavonul, és az ég vásznát magára húzva eltűnik a sötétségben. Fáradton sóhajtok, s Zanpakutoumat visszaváltoztatom katana formájába. Csak pár perc szünetet engedélyezek magamnak, azután Rai keresésére indulok. Út közben egyre csak dörzsölgetem a még mindig fájó pecsétet.
~ Kitalálhattak volna valami fájdalommentesebb módot, arra, hogy lekorlátozzák az erőnket. ~ - panaszkodok magamban, miközben meghallom fejemben Dotonryuu kacagását.