Név: Yasuji Chiyoko
Kaszt: Shinigami
Osztag:13
Nem: Nő
Felszerelés: Zanpakuto
Születési dátum: Február 3.
Külső, jellem: Se nem túl magas, se nem túl kicsi, olyan kis gyanús közepes testmagassággal bír. Hosszú fekete haja, nagy gomb szemei bájos pofikája és törékeny alkata nagyobb fegyvernek bizonyul nála a kardforgatásnál, mivel általában egy meggyőző szempillarebegtetés útján éri el céljait. Elég nehéz követni, vagy teljes átéléssel szárnyal a boldogságtól, vagy pedig totális letargiába zuhanva gubbaszt egy sarokban. Mindkét szélsőséget elég könnyű kiváltani, a legkisebb dolgok is örömöt esetleg bánatot idézhetnek nála elő. Mindig mások érdekeit helyezi maga elé, ám ez egyfajta önzőség nála, ez a mártírszerep elégtétel számára, mivel sem észből, sem fizikai erőből nem osztott sokat neki a Gondviselés, mindemellett teljesen ki van békülve magával. Egyszerű, mint a pöttyöslabda, de nagy szíve van. Ennyi, dióhéjban.
Zanpakuto neve: Nishibi (lenyugvó nap)
Zanpakuto fajtája: tűz
Zanpakuto shikaia: A katana átalakul egy 2 méter átmérőjű chakrammá, a penge suhintáskor vörös prizmákat vet. Használható dobófegyverként de közelharcban is igen hasznos.
Zanpkauto támadása: Tomoru, Nishibi! (Égj, Lenyugvó Nap!)

Előtörténet:
Sötét van. Távoli hangok ütik meg fülem: mintha két szellem suttogna valahol, nagyon messze. A sorsomról vitatkoznak. Éljek, vagy vesszek a semmibe?
- Kapitány, egészen biztos benne? Ez nem egy kisállat, vagy egy cserepes növény, hanem egy hús-vér gyerek!
- Ugyan Kaien, nem szoktál ennyit aggodalmaskodni. Különben is, nézz csak rá, egész kicsi, és rémes állapotban van még mindig, pedig tegnap reggel találtunk rá. Ha megmarad és nem akar elmenni, én nem küldöm el, különben is, kell egy kis vidámság a körletbe. Várj.. Nézd csak, úgy tűnik már fel is ébredt!
Kinyitom a szemem. A szám száraz, hirtelen nem is emlékszem a víz ízére. Körbenézek, megakad a szemem két emberen. Fókuszálok. Az egyik egy furcsa képű, tüskefejű pasas bizarrul grimaszolva néz rám, a másik, egy nagy fehér alak vigasztalóan mosolyog sápadt arcából. Így ismertem meg Ukitake Juushirout, a 13. osztag akkori kapitányát.
Igen, jól gondolod, talált kölyök vagyok. Nem tudom hol születtem, vagy mikor, Ukitake-san szerint most olyan 120 éves lehetek. Ukitake-san... A nevelőm, a mesterem, apám-anyám.. egyszóval a családom. 109 évvel ezelőtt talált egy tó partján. Eszméletlenül feküdtem, a fejem belelógott a vízbe, nem sokon múlt, hogy megfulladok. Azóta nevel, még a Lélektovábbképző Akadémiára is beíratott, ahol elég sok barátot szereztem, akikkel azóta is szívesen ejtőzöm Soul Society árnyékos tavernáiban.
Az Akadémia után a 9. osztagba kerültem. Tettem a dolgom, és közben szépen lassan a kapitányom agyára mentem, ugyanis elhatároztam, hogy meghálálom Ukitake-sannak a sok törődést, és egy nap kapitány leszek, ezért benne voltam minden balhéban tapasztalatszerzés címszó alatt. A fejlődéshez viszont IGAZI kalandok is kellenek, de azok valamiért mindig elkerültek, pedig én tárt karokkal vártam őket. Ukitake-san azt mondta, ne rohanjak a dolgok elé, hiszen az igazi kaland majd házhoz jön, ha készen állok rá... De én akkor már réges régen készen álltam! Már kezdtem volna beletörődni sanyarú sorsomba, mikor egy nap úton az edzőterem felé szaggatott zihálásra lettem figyelmes. Elindultam a hang forrása felé, és végül megláttam az egyik felettesemet, amint falnak vetett háttal próbál bekötni egy, a vállán tátongó hatalmas sebet. Elmondta, hogy egy elszabadult hollow pusztít a peremvidéken, majd utasított, hogy keressem fel a hadnagyunkat, aki majd kiküld egy csapatot, hogy végezzenek a hollowal. Elindultam a hadnagyi iroda felé, de félúton rájöttem, hogy ez lehet a nagy esélyem, az a bizonyos IGAZI kaland amire mindig is vártam. Visszafordultam hát, és elindultam abba az irányba, ahol a felettesem elmondása szerint a hollow épp tartózkodott. Nem kellett sokat keresgélnem, elég hamar megtaláltam a bestiát, és azonnal neki is estem. Minden erőmet bevetettem, hogy lehető legtisztább győzelemmel kerekedjek felül a hollowon, úgyhogy a környezet is eléggé megsínylette a küzdelmet mire leterítettem az ellenfelemet. Épp elindultam volna a körletem felé, hogy elújságoljam a hőstettemet, mire feltűnt a hadnagyom. Egy szót se szólt, csak karon fogott, majd a következő pillanatban már a kapitányom irodája előtt voltunk. Elmondhatatlan öröm lett úrrá rajtam, biztos voltam benne, hogy a főnök nyomon követte diadalmas csatámat, és most minden bizonnyal előléptet páratlan bátorságomért és elszántságomért, így hát önbizalomtól duzzadozva léptem be az irodába.......
Nem léptettek elő. A főnök hozzávetőlegesen negyed órán keresztül üvöltötte, hogy mennyire felelőtlen és önfejű vagyok, egy két lábon járó természeti katasztrófa, és nem tud már velem mit kezdeni, ezért kéri az áthelyeztetésem. Nem hogy nem léptetnek elő, áthelyeznek. Szerettem itt lenni, erre áthelyeznek! Nem hiszem el, ÁTHELYEZNEK! Nem is tudok másra gondolni, pedig folytatnom kéne a pakolást, hiszen holnaptól a 13. osztag tisztje leszek....