Fogalma sem volt, ügyetlenre sikerült köszönése után mit mondhatna még a húgának. Hiszen olyan sok idő eltelt, és bár sosem mulasztott el tájékozódni a vele történtekről, azzal is tisztában volt, hogy nem kicsit tolta el, ha vissza akarta szerezni a régi kapcsolatukat. Nem, ez nem jó kifejezés, a maga részéről nem a régi kapcsolatukat szerette volna visszakapni. Alapvetően egy normális testvéri kapcsolatot szeretett volna kiépíteni a húgával. A lányon is látta, hogy nagyon nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ő ugyanígy volt ezzel. És abban is biztos volt, hogy kiszúrta a lehető legrosszabb időzítést. Miért is lett volna másképp? Sok eshetőségre felkészült, így mikor a lány megindult felé, csak állt, és szinte lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Az első reakcióra nem számított. Nem gondolta volna, hogy meg kell érinteni őt ahhoz, hogy megbizonyosodjanak a jelenlétéről, és legjobb tudomása szerint a testvére sem vakult meg. Arról biztosan értesült volna. Már épp azon gondolkodott, hogy rákérdez, minden rendben van-e Shizuka-chan látásával, amikor elcsattant az a bizonyos pofon. Kicsit megdörzsölte az arcát, és azon kapta magát, hogy a lány már át is ölelte. Kissé elmosolyodott ezen az egészen.
– Ezt megérdemeltem... – állapította meg, miközben megsimogatta a testvére hátát. Nos igen, sejtette, hogy kapni fog a fejére, amilyen heves lett a kishúga. Az erejével mindenesetre nem számolt. De abban azért biztos volt, hogy semmije sem tört el, és ez máris jó jelnek volt tekinthető. A lány szavai azonban meglepték. Kicsit megszorította a lányt, majd megsimogatta a buksiját, mint régen. – Nem gyűlöllek, Shizuka-chan. Sosem gyűlöltelek. A kistestvérem vagy, ezen semmi nem változtat – suttogta neki egy mély sóhaj, és némi töprengés után. Nos, valóban, nem a lányt gyűlölte soha, csak a helyzetet. És ahogy elnézte, végül erős lány lett, aki meg tud állni a saját lábán. Ettől a gondolattól viszont még neki is összeszorult a szíve. Hisz ezzel együtt az is tudatosult benne, hogy minderről a folyamatról teljesen lemaradt. És tisztában volt vele, saját magát zárta ki a lány életéből. Pedig tisztán emlékezett rá, hogy régen látni akarta, ahogyan felnő. Ezt persze mostanra fújhatta. Tudta nagyon jól. Tisztában volt vele, mit és mennyire rontott el. De egy jó ideig akkor sem volt képes másra, mint hogy ölelje és csitítsa a lányt. Nem úgy, mint régen. Nem akarta, hogy elhallgasson, csak mert ő fáradt. Szerette volna, ha kiadja magából a feszültséget. Legalább annyira, hogy egy kicsit tudjon rá figyelni. Már a szavaira is, a jelenlétén kívül.
– Nem neked kell bocsánatot kérned, Shizuka-chan. Sajnálom, hogy kivontam magam az életedből. De szeretném, hogy tudd, nagyon büszke vagyok rád, arra a lányra, aki lett belőled – lágy, megnyugtató hangon beszélt. Őszintén. Bár ez már nem sokat számított. Hisz annyit hazudott a lánynak, ugyanezzel a hangsúllyal. És úgy sejtette, ezt mostanra a húga is észrevette. Az ő számára a hazugságok természetesek voltak egy időben. Olyannyira, hogy ő maga sem tudta, pontosan mikor mondott igazat, egyáltalán mondott-e igazat valaha az emlékeiben élő kislánynak. Ezen változtatni akart. Ugyan most is megtehette volna, hogy szemrebbenés nélkül a testvére szemeibe hazudik, mégsem állt szándékában. Ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy szeretne normális testvéri kapcsolatot a húgával. Ezt pedig másképp nem lehetett, mint hogy őszinte vele. Már így is túl sok igazságtalanságot követett el vele szemben. Még mindig képtelen volt elengedni a lányt. Talán megszokásból. Mindig hagyta, hogy Shizuka-chan addig ölelje, ameddig szüksége van rá. Most sem akart másként tenni.
– Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt ötven évet már nem adhatom neked vissza. Ezzel együtt kérdezz akármit, válaszolok neked. Esküszöm. Hazugságok és ferdítések nélkül – olyan ígéret volt, amiről már most tudta, hogy nem lesz egyszerű betartani, és sok fájdalmat okozhat vele. Esélyes volt, hogy olyan régi sebeket téphet fel, amiknek meglétére korábban nem is gondolt. Ez is benne volt a pakliban, akár tetszett neki, akár nem. És fel kellett készülnie erre is.

Sokáig tényleg nem tudta, mit is tehetne Shizuka pátyolgatásán kívül. Mikor a lány felnézett rá, óvatosan letörölt pár könnycseppet az arcáról. Aztán csak várt. Hogy mire, azt ő sem tudta. Ítéletre talán, vádaskodásra, számonkérésre. Netán megváltásra, a megbocsátás ígéretére. Nem tudta. Az utóbbit nem is várta el, sőt, egyenesen lehetetlennek tartotta. Ő nem bocsátott volna meg magának, annál több rosszat követett el a testvére ellen. Saját meglátása szerint több rosszat, mint jót. A lány pedig minden egyes kijelentésével egyre jobban megdöbbentette. Mire sikerült magához térnie és becsuknia a száját, Shizuka egy önostorozáson már túl is volt.
– Neked volt a legtöbb jogod hozzá. Tényleg megérdemeltem – és még ezt sem érezte elég büntetésnek. Valamiért az az érzése támadt, Shizukának sejtése sincs azokról a dolgokról, amiket annak idején mélyen magába fojtott. E tekintetben biztos volt benne, hogy tévesek megérzései. Mostanra már a lánynak is látnia kellett. Megemberelte magát, és húga álla alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcát. A könnyek letörölgetése után a szemébe akart nézni. – Tévedsz. Mindezzel azt mutattad meg, mennyi mindent kellett magadba fojtanod az évek során. Erős vagy, Shizuka. És ezt nem csak a fizikumodra értem. Sokkal erősebb vagy, mint valaha, de neked sem kell mindig annak lenned. Nincs azzal semmi baj, ha a bánatod is megosztod azokkal, akik igazán közel állnak hozzád. Én pedig csak reménykedhetek, hogy egyszer közöttük leszek – elmosolyodott, ahogy a lányhoz beszélt. Nem volt szigorú, tényleg érződött rajta, hogy büszke a testvérére. De azt el sem lehetett téveszteni, mekkora az önvád benne is. Épp ezért is, különösen felháborodott testvére következő szavain.
– Ezt többet meg se halljam tőled! – talán először emelte fel igazán a hangját a húga ellen. Szavai sosem hallott szigorral csattantak. Miután már nem ölelte a lányt, reflexszerűen ökölbe szorította a kezét, hogy így vezesse le a feszültséget. Haragudott, legfőképpen magára, amiért ilyen érzéseket keltett a húgában. Ez megbocsáthatatlannak tűnt számára. – Nem keserítetted meg a családod életét, Shizuka-chan. Nem te tehettél a betegségedről, ami történt nem a te hibád volt. Nehéz volt, igen, de ettől még jó volt, hogy van egy testvérem. Sajnálom, hogy nem éreztettem veled igazán, és a mai napig haragszom a szüleinkre, amiért megtettek bizonyos dolgokat. De sosem tekintettem a történteket a te hibádnak – a kemény szavak után vett egy mély lélegzetet, és a hajába túrt. Ezt fontosnak látta tisztázni, bár nem egészen így képzelte el. Nem örült, hogy ennyire kibukott, ráadásul a húga előtt. Mindig olyan átkozottul jó volt az önuralma – pechjére épp ez az egy dolog tudta kiborítani. Nem a kislány tehetett róla, hogyan álltak anyagilag, ahogy arról sem, hogy nem volt sem ideje, sem lehetősége a tanulásra, mert dolgoznia kellett, hogy legyen elég pénzük. Ezekhez a dolgokhoz leginkább a szüleiknek volt köze. A mai napig hibásnak tekintette őket, hogy gyakorlatilag a testvérét ki sem vihette a házból, hogy olyan hiszékenyen bedőltek a nyilvánvaló átveréseknek. Mindezek kizárólag a szüleik felelősségéhez tartoztak. Végül persze elmosolyodott és sokkal lágyabban folytatta a megkezdett szónoklatot. – Örülök, hogy így látod. Én... reméltem, hogy boldog leszel, és végül megtanulsz úgy boldogulni, hogy nem kell másokra támaszkodnod. Sajnos nem a legjobb módszert választottam, és hidd el, ha tehetném, másképp csinálnám. Az igazság az, hogy féltem, túlzottan rám támaszkodnál. De ettől még figyeltem rád, Shizuka-chan, és nem is kérem, hogy megbocsáss érte – ezzel gyakorlatilag elmondott mindent, ami épp eszébe jutott. A többi gondolatát még képtelen volt megfogalmazni. Sosem volt igazán a szavak embere. Kizárólag emberi életében, akkor is főleg, ha hazugságokról volt szó. Azokhoz egykor mesterien értett, és mostanra szeretett volna megszabadulni tőlük. Véglegesen.
Egy újabb légvétel és egy tarkódörzsölés után letelepedett Shizuka mellé. A hogyan tovább kérdéskörén még nem gondolkodott, de az ígéretét mindenképpen meg akarta tartani. A kérdés mindenesetre meglepte. Fogalma sem volt, a húga vajon mennyire látott bele az életébe. Sokat foglalkozott vele, de olyankor kizárták a külvilágot. Így nehéz lett volna elvárni tőle, hogy mindent tudjon róla.
– Munkahelyi baleset. A részletekre én sem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy a munkahelyemről már nem értem haza soha. Pedig látni akartam, ahogy felnősz. Titkon én is abban reménykedtem, mint a szüleink, hogy végre lesz egy kezelés, ami használ. De sosem tudtam benne hinni igazán. Mindig úgy éreztem, átverik őket. És végül a korai halál lett a pénz utáni futás eredménye. És mégis, csak azt bánom, hogy nem voltam veled végig. Itt végre tanulhattam, amit én akartam. Groteszk módon még örülök is, hogy eddigi életem nagy részét ideát töltöttem el. De ha jól vettem ki, te is hasonlóan vagy ezzel – a lány szemeibe nézett, és őszintén elmosolyodott. Még sosem nyílt meg neki ennyire. Most pedig úgy érezte, végre elindultak azon az úton, amin mindig is haladniuk kellett volna. Végre látta értelmét, hogy idejött és megkereste a lányt, és nem csak a kínos hallgatás vette körül őket. És miután mindezt tisztázták, kíváncsian várta a további kérdéseket. Biztos volt benne, hogy lesz még, és némelyikre annyira nem akar majd válaszolni. Ám ha egyszer elkezdték, ideje volt alaposan kivesézni minden sérelmet vagy olyasmit, amit tisztázni akartak végre. Ötven év után most előttük állt a végtelenség, hogy feloldhassák a múlt keserű nyomait.