Név: Sanada Akechi
Kaszt: Shinigami, A 7. osztag Kapitánya
Kor: 238 (20- 25 körülinek nézek ki)
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: december 25.
Kinézet: Egy magas kék szemű srác vagyok, akinek barnás fekete a haja, és nem túl izmos testalkata van. Álltalában a Shinigami egyenruhát viselem, de van amikor lenézek az élők világába, s hétköznapi ruhákban járkálok.
Zanpakuto neve: Raikurai Kei ( Villámok Ura )
Zanpakuto fajtája: villám
Zanpakuto shikaia: A katana nem sokban változik meg, csupán a pengéje körül elektromosság jelenik meg, ami erős égési, áramütötte sérüléseket is okozhat.
Zanpakuto támadása: Katsu daun kisuu nitaisuru! Raikurai Kei!
Amint kimondtam ezeket, az ég beborul fölöttem, majd felfelé tartom a Zanpakutom, amibe egy villám csap, így elektromossá téve azt.
Shikai technikák:
Raika Kyuu / Villlámgolyó:
Ez a támadás annyit foglal magába, hogy a fegyveremet az ellenfél felé tartva egy elektromosságból álló lövedéket, csóvát indítok felé, amely nyomkövető, és nagyon gyors. Elég nehezen lehet kivédeni.
Zanpakuto bankaia:
A Bankai szó kiejtésére egy óriási áramkör keletkezik körülöttem, mely az egész testemet körülveszi, így kívülről ebben a pillanatban semmi sem sértheti meg a testemet. Kis idő múltán rólam a katanám pengéjébe áramlik ez a sok energia, aminek ugyanolyan méretű villám formája lesz.
Bankai technikák:
Reddo Kattingu / Irányított csapás:
Miután ez a kifejezés elhagyja a számat, s a Zanpakutommal az ellenfél felé mutatok az égből egy kisebb villámcsapás éri, amely apró kinézete ellenére, viszonylag nagy károkat tud okozni az ellenfélben.
Raika Shinsei Shiirudo / Villámisten pajzsa:
Ez egy védekezésre kifejlesztett technika, amely beteljesülésekor testemet beborítja a kék áram, melytől ugyanúgy tudok mozogni, ám gyakorlatilag sebezhetetlenné válok.
Raika Fusetsu / Villámmásolat:
Ilyenkor a kardommal egy 360 fokos kört rajzolok a levegőbe, majd klónok jelennek meg körülöttem, amik lényegében elektromosságból állnak, de egy jól célzott ütéssel eltűntethetőek. Viszont nagyon nehéz kitalálni, melyik vagyok én közülük, hiszen teljes, hibátlan másolataim. Lélekenergiától függ, mennyit tudok létrehozni.
( Az utolsót még nem tudom használni. )
Előtörténet:
Ember:
Egy nagy, nemesi családban születtem, ahol elég sokan éltünk a birtokunkon. Apám hadvezér volt, anyám pedig csak élte a mindennapjait a hatalmas kastélyban, mivel a takarítást, főzést, mosást, valamint minden egyéb házi munkát a cselédek végeztek el. Engem is abba a tudatba szerettek volna belenevelni, hogy legyek elnyomó azokkal, akik alattam állnak, s mindig felül kell kerekedni a gyengébb klánokon, embereken. Ekkoriban a Sanadák, és egy másik klán állandó háborúban állt egymással, csupán, mert apám ostoba volt, s meg akarta szerezni az ottani területeket. Természetesen én ebbe nőttem bele, ám mégsem lettem olyan lenéző a többi emberrel szemben, mint ahogy azt az édesapám tette, mindenkivel, akivel csak lehetett. Szinte már gyűlöltem, amiért engem sem tekintett a fiának, csak egy embernek, kinek őt kellene szolgálnia az élete árán is. Hiába fordultam tanácsért anyámnak, mivel ő már teljesen belenyugodott ebbe. Egész nap ült, és szomorú arccal bámulta a mindennapos veszekedéseket. A cselédekkel állandóan kedvesen viselkedtem, mosolyogtam rájuk néha még pénzt is csempésztem nekik. Testvéreim megtudták ezt, majd egy nap beárultak az apámnak, aki rögtön hozzá is látott az észosztáshoz.
- Hogy képzelted ezt, te fattyú? Milyen jogon dobálod el az én kincseimet a nyomorult szolgáknak? Ezért ki kellene tagadjalak, te nyámnyila ökör!- ordított rám, miközben egy hatalmas ütést kaptam tőle, amitől az asztalra borultam. Amint felkeltem, megint visszaküldött a padlóra. Ezt követően édesanyám megúnta, s próbálta megfékezni a démoni édesapámat.
- Ne bántsd!!- szólt rá a karjaiba kapaszkodva.
- Takarodj innen asszony! Ez a kölyök szégyent hoz a Sanadákra!- ordította, eztán szegény anyámat is megütötte. Itt szakadt el a türelmem utolsó határa is, s olyan dolgot tettem, amit nagyon nem kellett volna. Leütöttem a saját apámat, ki eszméletlenül rogyott össze. Nem volt más választás, menekülnöm kellett a családi fészekből, mert tettem miatt akár meg is ölhettek volna. Eltitkoltam származásom, állnevekkel jártam be a városokat. Egyszer hallottam hírét egy öreg szamurájnak, aki valami magányos hegyen él. Elmentem hát ehhez az öreg férfihez. Elmeséltem neki a történetemet, ő pedig a tanítványává fogadott. Megtanított a kardforgatás művészetére, a szamuráj elvekre, miket mindig becsben kellett tartanom. Egy nap, mikor a városból tartottam a mesteremhez, ugyanis időközben beköltöztem hozzá, egy véres holttestet találtam a szoba közepén. Odarohantam, s a vénember holtan találtam. Sírni kezdtem, nagyon közel állt a szívemhez. Ekkor négy bandita lépett be az ajtón. Harcba keveredtem velük, és a mesterem fegyverével öltem meg őket. Hirtelen kigyújtották a házat, aztán az udvarra futottam, ahol egy nyílvessző vitte át a szívemet. Térdre rogytam, majd mosolyogva a Napra néztem:
- Hát... ez lenne... a vég? Kicsit fáj...- jelentettem ki, ezt követően élettelen testtel a földre estem.
Shinigami:
Halálom után lelkem bojongott, de egy szép napon valami féle fekete ruhás nő jelent meg velem szemben egy katanával az oldalán.
- Elküldöm a lelked a Soul Societybe, ahol békésen élheted túlvilági mindennapjaidat.- mondta komor arccal, szinte látni lehetett nem hazudik. Vállat vontam, s így szóltam:
- Tőlem...
Ekkor fejemre helyezte a markolat végét, én pedig egy zöld, parasztos faluban találtam magam, valami ostoba, szegényes öltözetben. Nem sok idő múlva barátokra tettem szert, mindent megértettem, amit csak tudni kell a másvilágról, a shinigamikról, hollowokról. Kicsit nehéz volt feldolgozni, de végül sikerült. Úgy gondoltam én is segíteni szeretnék a bajbajutott, élők világában maradt lelkeken így hát beiratkoztam a Lélektovábbképző Akadémiára, ahová fel is vettek. Ennek nagyon örültem, majd megkezdődött a tanítás. Sokáig tartott, nem volt könnyű kijárni, ám sok jó barátot szereztem, akikkel onnantól folyamatosan tartottam a kapcsolatot. A katanával való harc már remekül ment, de a démon mágia eltanulásával voltak problémák. Előfordult, hogy az égbe lövöldöztem, vagy épp saját magamat robbantottam fel a céltábla helyett. Hosszú gyakorlások sora, viszont meghozta az eredményt. Kijártam az akadémiát, s a 11. osztagba kaptam felvételt, ahol nem volt leányálom az életem. Rengeteget harcoltam. Egy akció során öten mentünk hollowok ellen, ahol egy menos grande is feltűnt. Óriási csata vette kezdetét. Szálltak a testrészek, ellenfélnek és szövetségesnek egyaránt. Már nem sok kellett, hogy feladjam, amikor egy hatalmas felhőn találtam magam. Sötét volt, az égen pedig villámok cikáztak. Ott ült egy tőlem kicsit öregebb fickó, aki nagyon nézett engem.
- Hol vagyok?- tettem fel a kérdést.
- Üdvözöllek Sanada Akechi! A nevem Raikurai Kei. A Zanpakutod lelke vagyok. Segíteni szeretnék neked, mert másképp nem éled túl ezt a csatát.- mondta a férfi. Hasonlított rám arcvonásokban, de körszakálla volt, sisakja, és világos kéken fénylett a szeme.
- Akkor hát elfogadom... Amúgy köszönöm.- szóltam, és újra a valóságban voltam, a mesnos már épp felém tartott. Én elkiáltottam magam:
- Katsu daun kisuu nitaisuru! Raikurai Kei!
Előjött a Zanpakutom Shikai formája, amivel legyőztem a menos grandét, a küldetés pedig sikerrel végződött.
Kapitánnyá léptetés:
Amint megtudták, ilyen erőre tettem szert, áthelyeztek a hetedik osztagba, ahol az 5. tiszt rangot szereztem meg magamnak. Sokszor küldtek le az emberek világába, ahol folyamatosan csak a hollowokat irtottam. Kicsit már úntam az ilyen féle melókat, de valamiért nagyon szerettek engem kihelyezni azokra a környékére, amiket kifejezetten utáltam. Nem volt mit tenni menni kellett, ez volt a parancs. Egy napon sétálgattma az egyik város utcáján, amikor az érzékelő csipogni kezdett.
- Franc már megint? Hát ez nem igaz!- mondtam rémültem, mert láttam, nem is kevés ellenfél közelébe kerültem. Próbáltam felvenni a kapcsolatot Soul Societyvel, avalamint erősítést kérni, ám sokáig tartott, egy lélek pedig nagy veszélyben volt. Odaértem. Egy kislány futott felém, ki nagyon sírt, amit nem is csodáltam. Egy mesnos grande volt a nyomában.
- Bácsi! Segíts!- hallatszott kétségbeesett kiálltása. Gyorsan elkaptam, majd elugrottam onnan.
- Ne félj! Már itt vagyok, hogy megvédjelek.- rámosolyodtam, és letöröltem a könnyeit. A Zanpakutommal elküldtem őt a Soul Societybe, így már biztonságban volt. Sajnos rám ez nem volt igaz. Harcba kezdtem. Azt a hatalmas menost le tudtam győzni, de ekkor óriás hollowok érkeztek. Egy tucatnál biztosan többen voltak. Ismét küzdeni kezdtem az életemért. Nem sokkal később már megint a felhőn találtam magam.
- Most meg mi történt Raikurai Kai?- érdeklődtem választ várva.
- Használnod kell a Bankait, ha le akarod őket győzni, viszont előtte bizonyítanod kell nekem. Hülye szokásom a személyek tesztelgetése...- jelentette ki.
- Na ez nagyszerű... Na mindegy... Mondd!- szóltam rá. Feltett egy találós kérdést, amire szerncsére tudtam válaszolni. Újra a hollowok előtt ébredtem fel, s elordítottam magam:
- Bankai!!!!
Ekkor sikeresen legyőztem az összes ellenfelemet. Visszatértem Seireiteibe, ahol elmondtam, megszereztem a Bankait. A 7. osztagnak éppen nem volt Kapitánya, így felajánlották nekem a címet, amit boldogan el is fogadtam.
