Név: Kitakyoshu Osaka
Kaszt: shinigami
Nem: férfi
Felszerelések: zanpakotou
Születési dátum: 11. 27
Zanpakuto neve: Bajnok-Tateyaku
Zanpakuto fajtája: fény-energia/föld?
Zanpakuto shikaia: a kard kinézete nevének elmondásával nem változik meg
Zanpkauto támadása: A parancsszóra a kard kinézete megváltozik, saját elképzelésem szerint. A legőrültebb formákat vagyok képes kihozni belőle. Védekezésre-támadásra egyaránt képes vagyok kreálni kinézeteket. Itt a szintemet az mutatja, hogy mennyi ideig/hány támadásig marad fent a kard alakja, mielőtt újra visszaalakul. De attól még shikai szinten marad, csak újra a parancsszóra vár.
Előtörténet: Az emberek talán nem is gondolnak bele, hogy a túlvilágon is születhetnek különböző lények. Márpedig megtörténhet. A születő „valamik” általában emberek. De van, hogy valami más is létrejöhet a Soul Societyben, vagy környékén…
Az én történetem a túlvilágon kezdődik. De engem még ott sem fogadtak be igazán.
Édesanyám a túlvilágon hírhedt Shiba család egyik leánygyermeke volt, aki házassága után nem őrizte meg nevét, így én már egy névtelen, tiszti rangú shinigami férfiú gyermekeként láttam meg a napvilágot. Első gyermek voltam és maradtam is mindörökké, hisz elrettentettem szüleimet attól, hogy további gyermekekkel próbálkozzanak: csecsemőként már macskás fültövek és apró farok kandikált ki a pólyából, mikor a bába apám karjába adott.
Apám ereiben meghűlt a vér. Nekem soha nem mesélte el, de többen is vele voltak, mikor az egyik akadémiai kiküldetésüknél egy egyszerűnek vélt hollow elpusztítására kaptak feladatot, Soul Society határán. Elhallgatták előlük azokat az információkat, miszerint a fejlesztési osztály kísérleti telepéről szökött el a lidérc.
Megkeresése az összeszokott baráti csapatnak nem volt nehéz feladat. Azonban a hollow különös, zavarodott viselkedést mutatott. Hol harcolt, hol menekült, hol nyöszörgött, hol ordított, mint valami megveszekedett fenevad. Támadásai nem mutattak túl azon, hogy méretes ollóival csapdosson. De megölése pillanatában, mikor apám kardjával átszúrta zöld hab távozott a szájából, mintha céltudatosan apám arcára köpné. Apám később megesküdött, hogy az anyag nem jutott szervezetébe, a fejlesztési osztály pedig arról esküdözött, hogy az anyag semmilyen változást nem okozhatott, de csak egyiküknek volt igaza: apám tényleg nem nyelte le, és az anyagnak sem volt hatása. Azonban ez abban a pillanatban, ahogy engem meglátott teljesen mindegy volt. Szentül hitte, hogy a vérébe került anyag tett engem ilyenné; szörnyé.
Szüleim beteges gyermeknek kiáltottak ki, a shibai család azonban nem hagyta ennyiben és látni akart. Láthatott is. Elszörnyülködtek. Akkor már pelyhedzett a bundám, a gyermeki fogváltással pedig aranyos tépőfogak kezdtek növekedni a számban. A shibai család részéről így támogatást kaptunk arra, hogy elrejtsenek engem. Édesapám a földön született, így itt nem volt családja, kivéve azok, akik régen befogadták, velük azonban már nem tartotta a kapcsolatot.
Növekedésem során nagyfokú éhségemről és egyre bestiálisabb külsőmről tettem csupán tanúbizonyságot. Apám talán még büszke is lett volna rám mindettől függetlenül, ha nem hitte volna, hogy egy hollow utódja vagyok, nem pedig az övé.
Édesanyám volt velem időm nagy részében. Ő tanított írni, olvasni, illetve egy tanárt kértek hozzám.
Kamaszkorom kezdetével éhségem kamatozni látszott, érzékelni kezdtem a környezetemben élő, lélekenergiával átitatott embereket. Később magam alkottam meg első energiagömbjeimet, alig valamivel kamaszkorom kezdetén.
Családom ebben látta egyetlen esélyünket. Édesapám és édesanyám együttes erővel tanítgatott különböző kidoukra, próbáltak táncokra okítani, fakardokkal vívtunk apámmal. Tökéletes semmiben nem voltam, de nyílván tehetségesnek nyilvánítottak volna és rögvest az akadémiába tesznek, ha nem lett volna addigra bundás a testem is. Féltették a család hírnevét miattam.
12 éves lehettem, mikor hosszas búcsúzás, rokonokkal való megbeszélések, letárgyalások után elköszöntek tőlem.
Azt hiszem a „kiokításommal” próbáltak lelkiismeretükön csillapítani, illetve azzal, hogy a háttérből, ismerősökkel, rokonokkal követték utamat. Ahol felbukkantam, arról ők tudtak. Két évig barangoltam. Jópárszor eláztam, sok faluból elkergettek, volt, ahol megdobáltak, volt ahol szívesen fogadtak. Én is egy voltam a sok-sok vándorló közül, akik járták a túlvilágot. Természetesen arcomat, testemet, ahol tudtam elrejtettem.
Két évnyi kalandozás után tértem vissza, tiszta lappal Soulba. Senki meg nem ismert. Gyermekkoromban sem láttak sokan, így nem is volt igazán mitől tartanom. Szüleimet nem látogattam meg, az akadémiára mentem. Célt láttam abban, hogy végigmenjek azon az úton, amin apám is végigment. Képességeim végett bejutottam az akadémiára és előképzettségem nem vetett rám rossz fényt. A gyakorlat elég jól ment, az elmélettel voltak gondjaim, de végül átmentem a rostákon.
Talán a shikai családi vérnek, vagy jóvérű szüleimnek, hogy a kidouk előhívásában jeleskedtem. Így nem a gotei 13 valamelyikében, hanem a kidoushuuban kaptam tiszti rangot. Egy családba csatlakoztam így bele, akik közül ugyan csak kevesen ismerték az arcomat, de azok elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Talán ez a tudat, talán valami más is vitt egyre feljebb és tovább. Talán a tudat hajtott, hogy túljussak apámon, aki gyermekkoromban már leszerelt.
Így jutottam el odáig, hogy egyre feljebb jutva a ranglétrán, lassan kidoushuu hadnagy lehessek.
[Shiba csáladi technikákat kaphatok? ^^ Pl.: Kőhullámok áradása, Ezerfényű tükör…? ^^"]
