II. Fekete árnyak, örökéltű fényár - folytatás

Idézet :

Hirtelen felriad. Érzi, verejtékben úszó teste ismét a szokásos rémálomtól gyötört, de ennek a mai napra már vége. Néha jól esne az eső kopogására ébredni, vagy valami boldog madárcsicsergésre, de ezek a kívánságai mind letűntek a múlt emlékképeivel együtt. Odakintről óvatos léptek neszét hallja, s rövidesen egy letérdelő alak sziluettje tűnik fel a válaszfalon.
- Uram, felébredt?- kérdi súgva az erőt sugárzó férfihang, hogy ha esetleg nemleges válasz lenne a várható, ne ébressze fel elöljáróját. De mivel már felébredt a megkérdezett, így értelmetlen a továbbiakban sugdolózni, a válasz is eszerint érkezik, bár némiképp álmoskás hangon.
- Nem, őrmester, már fent vagyok. Készülődhetnek, mindjárt lent leszek… - s bár szívesen visszafeküdne aludni Hachiashi Teruo, a második osztag imént felébredt tisztje, kénytelen-kelletlen kikászálódik ágyából, miközben a szobája előtt várakozó egy „Értettem!” kíséretében már el is tűnt. S mivel nem szeret senkit megvárakoztatni, különösen nem egy osztagnyi felfegyverzett specialistát, így igyekszik a mosakodást és öltözködést a lehető leggyorsabban letudni. Pár perc és már el is készül, már csak az állványon fekvő kardjáért nyúl, s ezzel teljessé is vált a viselete. Elhúzza a tolóajtót, reflexszerűen rátapos a szokás szerint ajtaja elé tett tálcára, amiről egyenesen a kezébe repülnek a még meleg, zsemleszerű manju-k. Reggelizni sosincs ideje, így szárnysegéde ezt a módot találta ki, hogy örökmozgó felettesét valahogy táplálékhoz jutassa, bár a lábbal való felvételt nyilván ő sem kalkulálta bele a folyamatba. Mindenesetre az őrmester már a lépcsőnél áll s várja az épp reggelijét majszoló Teruo-t, akit rögvest követ is lefelé a lépcsőn, közben sorolva az aznapi akció részleteit.
- Jó étvágyat, uram! A bevetési célszemély egy bizonyos Garinama Yushuei, 11. osztag. Az éjszaka folyamán izoláltuk a körletét, szobatársait sikerült elaltatni és áthelyezni. Ellenállásra ugyan számíthatunk, de fel vagyunk készülve mindenre…
- Kpösszöndöm, őrmeszter… - tűnik el a csámcsogó szájban az utolsó darabka falat, majd kilépnek a kapun az udvarra, ahol egy csapat várja a bevetési parancsot, s amint meglátják a tisztjüket, rögtön felugranak és „vigyázzba” vágják magukat. Az eligazítás szokás szerint rövid, meg sem áll Teruo, menet közben köszönti az embereit, miközben kezét igyekszik megtörölni egy kendőbe, s ruhájáról lerázni a morzsákat.
- Szép reggelt, uraim! A feladat remélem ismert mindenki előtt, ma a 11. osztag egyik báránykájáért megyünk. Zökkenőmentes és elegáns munkát várok, mint mindig. Jó munkát, oszolj! – s amint befejezi, már futásnak is indulnak a talpig feketébe öltözött, maszkot és fejkendőt viselő különleges osztagosok. Talán ha öt másodpercig vár, aztán maga is követi az embereit, az őrmester pedig loholhat utána, de ezt a szokását is ismeri már vezetőjüknek: mindig pontosan öt másodperc előnyt ad, hogy mire odaér a helyszínre, már mindenki elfoglalhassa a pozícióját. Aki lemaradna hozzá képest, az meg sikálhatja az egész laktanya padlóját, így nem érdemes kutyagolni, de rohannak is a ninja-szerű harcosok, mint akiket puskával kergetnek…

Mire Teruo megérkezik a bevetési helyszínre, már minden készen áll, pont ahogyan azt elvárja. Fekete alakok lapulnak mindenfelé a falakhoz, a tetőn is ők kúsznak gekkók módjára, mindenki készen áll, hogy újabb öt másodpercen belül behatoljon a legközelebbi ajtón vagy ablakon át abba a bizonyos szobába, ahol a célszemély még édesdeden alszik. Az ajtaja előtt már felsorakoztak a bevetésiek, egy az ajtót tartja, hogy parancsra kinyithassa, míg a többiek meg mindenféle kötéllel és rendvédelmi felszereléssel várják az esetleges összecsapást. De Hachiashi doktort, aki anno valamiért a Seireitei karhatalmi szervezetét választotta, nem izgatja különösen magát, úgy sétál oda az ajtóhoz, mintha csak vendégségbe jöttek volna. Igaz ugyan, hogy a katanáját lassan előhúzza a hüvelyéből…
- Uraim, felkészülni… Hotarubi, kagayaku! Miraboru… - s míg kimondja ezt a néhány szót, kardja felveszi csodálatos, fénylő formáját, s a tolóajtó előtt térdelő kommandósféle már húzza is el az ajtószárnyat, hogy tisztjük egy laza teniszmozdulattal beejthesse a szobába azt a fénylő gömböt, ami eddig a kardja részeként tündökölt. Sokadik bevetésük már ez, mindenki tudja a dolgát, az ajtó villámgyorsan visszazárul, és mindenki a földre veti magát, vagy éppen a falhoz lapul, s a következő pillanatban már egy hatalmas fényfelvillanás tölti be a szoba és környezete légterét.
Teruo nyitja ki az ajtót, komótosan sétál be a repkedő szentjánosbogaraktól ellepett szobába, miközben két oldalán egy egész hadseregnyi ember rohan be „Gyerünk, gyerünk!”, „Mozgás, elfogni!” felkiáltásokat hallatva, s szavukat állva hamarosan le is teperik a hatalmas embert, aki szegény egy hatalmas világosságra kellett, hogy ébredjen, na meg arra, hogy nem lát, s egy csomó hangoskodó vadidegen megkötözi, kipeckeli a száját, kendőt köt a szeme elé, s más hasonló kedvességekkel halmozza el. S közben egy hang valami érthetetlen dologról kezd el neki beszélni…

- Szép reggelt, elnézést, hogy így magára törtünk! Arra kérnénk, hogy legyen olyan szíves velünk fáradni egy bizonyos helyre, ahol szeretnénk vendégül látni egy meghatározatlan időre. Ne aggódjon, nem fogjuk bántani, de nyomatékosan megkérném arra, hogy ne ellenkezzen és ne nehezítse meg a dolgunkat. Előre is köszönöm az együttműködését! Őrmester, takarítás… - mondja el a sablonszövegét Teruo, aki maga is utálja az eljárást, de valakinek el kell végezni ezt a piszkos munkát is, legalábbis ezzel próbálja meg megnyugtatni a lelkiismeretét. Ez a szegény ördög is, akit nyögve, kapálózva vonszolnak ki az emberei, nyilván semmi rosszat nem tett, azon kívül, hogy „veszélyes elemnek” találtatott a feljebbvalók szemében. Futva megszemléli a csatatérré változott lakrészt, ami már el is kezdtek rendbe rakni a hátra maradt emberei a „takarítás” jegyében, majd a visszaváltozott kardját visszacsúsztatja a helyére, s elhagyja a napi színdarab díszletét. Hűséges segítője még ott van mellette, mert jól tudja, egy utolsó utasítással még adós neki a „Láthatatlan Ember”, akinek hangja az utolsó darabka azoknak az emlékei között, akiket örökre elzárnak a külvilágtól.
- Őrmester, ha végeztünk, én most elmennék horgászni. Kérem, köszönje meg a nevemben is a fiúknak a közreműködést… - azzal int, s már meg is lépett ezzel a nevetséges ürüggyel. Az őrmester egy darabig még nézi távolodó alakját, de azt nem is sejti, hogy ez volt az utolsó közös "fellépésük". Két levél van ugyanis Teruonál; az egyiket tegnap kapta kézhez, s a 4. osztag irodájából címezték neki, a másikat pedig ő írta, melyben kéri áthelyezését egy másik osztagba...

III. Aranyhalak tánca

- Ezt nevezed te horgászásnak? - hangzik a méltatlankodó kérdés, s valóban, Teruo egy épp csak akkora medencsécskébe lógatja a csalit, amiben két nagydarab, egymást kerülgető aranyhal elfér. Az egyik világos foltokkal büszkélkedhet, a másik pedig sötétekkel, így úgy köröznek egymás farokúszóját üldözve, mintha egy élő jin-jang motívumot akarnának előadni. Valahányszor az egyikük a horogra akasztott darabka után kap, a másik is követi a példáját, így végül mindig összeütköznek, s egyikük sem képes bekapni a csalétket. Teruo ezt úgy szokta interpretálni, mint "az emberi lét értelmetlenségének metaforáját". Hotarubi természetesen ezért is csak csóválni szokta a fejét...
- Tegnap újból megkerestek... - szólal meg nagy sokára a férfi, aki mögött egy unott angyalszerű lény áll, de persze, ez csupán a zanpakutoja lelkének kivetülése, így rajta kívül senki sem látja. Csupán a kard hever a férfi mögött a kert zöld gyepén, ahol ezt a horgászós gyermekjátékát minden egyes nap eljátsza Teruo, pusztán a meditáció jegyében. Illetve, hogy bosszantsa Hotarubit, akivel csak ilyenkor nyílik alkalma beszélgetni...
- Tudom, én ne tudnám? Mindent tudok, amit te is, sőt, többet is, de ezt hajlamos vagy elfelejteni. Na mindegy, csupán az érdekel, hogy hajlandó vagy-e végre elfogadni az ajánlatukat... - mondja szinte anyai aggódással vegyes dörgedelemmel Hotarubi, amire legtöbb esetben rá szokott tromfolni Teruo, de most valamiért nem ezt teszi, komoly hangvételnél marad válaszánál.
- Talán ideje tovább lépnem, nem gondolod? Elegem lett a rabszállításból meg más hasonló feladatokból. Ennél még az a lenézett 4. Osztag is jobb... De hiszen te már tudod, hogy meg is írtam a lemondásomat és kérvényemet az áthelyezésre! - néz rosszallóan a mellette ragyogó és pillanatnyilag kunncogó férfialakra, aki kétségtelenül nagyon örül a hírnek, hogy végre odébbállnak egy új munkakörbe.
- Persze, de szeretem tőled is hallani a dolgokat. Hidd el, jól döntöttél. Egyébként is, többre vagyunk érdemesek annál, mintsem hogy elvakított gyanusítottakat szállítsunk le nap nap után a foglároknak. Akkor holnap, s remélem már mint hadnagynak gratulálhatok neked... - mondja nevetve, s azzal eltűnik a szellemalak. De a következő nap már nem a Shihōin klán egyik kertjében ejtik meg a szokásos csevejüket, hanem egy teljesen új világban, ami talán elhozza végre a rémálmoktól gyötört férfinek a lelki békét...

A pályázatot természetesen ELFOGADOM ^^
Gratulálok a hadnagyi kinevezésedhez! ^^