Név: Dr. Hachiashi Teruo
Kaszt: shinigami
Nem: férfi
Születési dátum és hely: 1918. június 12. , Nagoya
Halálának időpontja és helye: 1945. március 10. , Tokyo
Kor: 90 év (ebből 27-et élt le emberként)
Rangfokozat: korábban a 2. Osztag 6. tisztje, a Különleges Alakulatok Büntetésvégrehatási Egységének Letartóztató Tisztje; jelenleg a 4. Osztag hadnagya
Felszerelések: zanpakuto; egy tonfa búcsúajándékként (felirat: „A Láthatatlan Embernek, a Különleges Alakulatok állományától”), amit legszívesebben kidobna az ablakon; orvosi táska és egy elsősegélykészlet
Kinézet: 186 cm magas, vékony, de meglepően erős testalkatú. A bal vállára egy körbefutó vonalmotívum van tetoválva, ezt valamikor még az Akadémián sikerült beszereznie egy görbe este után… Hosszú barna haját rendszerint nem fogja össze semmi, bár bevetéseken néha hajlandó, elsősorban nyomatékos felsőbb utasításra, valami szalaggal összekötni, lófarokba rendezni. Ruhája a szokásos fekete shinigami egyenruha, bár még megvan a Különleges alakulatok öltözéke is a szekrényében, de ezt már nem szokta felvenni.
Zanpakuto neve: Hotarubi („Szentjánosbogár Fénye”)
Zanpakuto fajtája: kidou / fény típusú
Parancsszó: Kagayaku! (Ragyogj!)
Zanpakuto belső megjelenési formája: Hotarubi egy fénylő angyal formájában megjelenő férfi, aki hajlamos vitatkozni gazdájával szinte mindenen. Már azzal fel lehet idegesíteni, ha Teruo megjegyzi, hogy női neve van (ti. a Hotaru női név), de emellett számos becenévvel bosszantja őt gazdája. Ha megsértődik, általában csak szentjánosbogárként mutatkozik meg, de egyébként is képes angyali formáját apró, fénylő bogarakra bontani. Egyébként bölcs tanácsadója Teruonak, hiszen Teruo maga is rendkívül intelligens shinigaminak számít.
Zanpakuto shikai formája: a katana egy speciális kétkezes karddá változik, amelynek két hegye van. A villaszerűen szétágazódó kardlapnak így gyakorlatilag két belső és két külső vágó éle van, de Hotarubi legérdekesebb része mégis az ívesen szét- majd ismét egymás felé térő pengék közötti rész, amit Shinki-nek hívnak (nagyjából annyit tesz, hogy: „Három Szent Kincs: kard, ékkő és tükör”). A Shinki az a rész, ahol a zanpakuto képességei először megjelennek (részleteket lásd később), de ezen kívül –az eredeti katana markolatához kötött- két, közel másfél méteres zsinór vége is fényleni kezd shikai formában. A két hegy közötti távolság egyébként kisebb, mint a Shinki rész átmérője, így Teruo gyakran nevezi Hotarubi-t „Szemkibökőnek”, noha legfeljebb egy Hollow szemtávolságára lehetne ezt a tulajdonságát kihasználni.
Zanpakuto támadása:
Saekagayaku – Hotarubi shikai formájának lényege, hogy a Shinki részen egy fénylő gömb jelenik meg, ami nem más, mint ezernyi Hotaru (szentjánosbogár, a továbbiakban: „lélekbogár”) összetömörülése. Ezek a fénylő bogarak természetesen nem azonosak az emberi világban levőekkel, hiszen spirituális lényekként spirituális energiából táplálkoznak, és sokszorosát képesek fényerőben létrehozni annak, amit egy kellemes nyári éjszakán láthatunk a Földön ezektől a kedves lényektől. Folyamatosan szívják el környezetükből az energiát, így kardcsörte alkalmával is, de viszonylag gyorsan elérik azt a töltöttségi állapotot, amikor már aktiválni lehet Hotarubi első támadási formáját, a Saekagayaku-t. Ez nem más, mint mint egy rendkívül erős fényfelvillanás, egy irányított fénycsóva, ami a kardlap normál fogás szerinti jobb oldalán hagyja el a Shinkit. Fénysebességű támadásról lévén szó, a hatása azonnali, de a célja nem az ellenfél sebzése, hanem elvakítása és ilyenformán ártalmatlanítása. A fényfelvillanás az ellenfelet nagyjából 5-10 percre megvakítja, aki ez idő alatt nem lát mást, mint a felvillanás előtti utolsó képet, amely mintegy „beleég” a retinájába, majd ez lassan elsötétül és nagyon lassan regenerálódnak a retina sejtjei, csapjai és pálcikái. Mintegy mellékhatásként más tünetek is megjelenhetnek az elvakított ellenfélnél, mint például szédülés, hányinger, epilepsziára jellemző görcsök, tehát mindaz, ami egy intenzív fényhatás esetében is. Fontos továbbá megjegyezni, hogy nem elég pusztán lehunyni a szemet a kivédése érdekében, mivel Hotarubi mindenféle hullámhosszúságú fényt képes létrehozni (az 532 nm hullámhosszúságú zöld fény a személyes kedvence), így olyat is, ami áthatol a vékony szemhéjon. Egyébként a Bakudou 83: Tenpi kidou-val ellentétben Hotarubi fénye semmilyen esetben sem vakítja el gazdáját, hiszen tulajdonképpen az ő lelkének fényét sugározza ki (habár Hotarubi gyakran megjegyzi, hogy Teruo lelke korántsem olyan tiszta és lenyűgöző, hogy ezzel magyarázható legyen a jelenség).
Miraboru - a „Tükörlabda” nem sokban különbözik a Saekagayaku-tól, pusztán arról van szó, hogy a fénylő gömb elhagyhatja a Shinki-t, hogy aztán egy robbanásszerű, minden irányba kisugárzó felvillanás formájában elvakítson mindenkit a gazdáján kívül. Ez a „flashbang”-szerű használati mód az, ami miatt Teruo az egyik legsikeresebb Letartóztató Tisztje volt a Különleges Alakulatoknak. Innen ered a beceneve is, a „Láthatatlan Ember” is (a másik, kevésbé használt beceneve "A Hang" volt egyébként), mivel soha senki nem látta az arcát azok közül, akiknek elfogására parancsot kapott.
Kagayakiwataru – a harmadik forma lényege, hogy nem egy labda formájában hagyják el a Hotaru-k a Shinki-t, hanem szétválva önálló lélekbogarakká. Ezek a repkedő lények alapvetően két feladatot látnak el: nyomkövetők és energia-konvertálók. Minden Hotaru képes kiválasztani egy olyan anyagot, ami egy lelki dimenzióban is működő specifikus luciferin/luciferáz keverék. Ennek lényege, hogy ha a földi vagy lelki dimenzióban egy keresett élőlény nyomára rápermetezi ezt egy Hotaru lélekbogár, akkor az el kezd világítani. Ezáltal egy lehullott hajszál, egy ujjlenyomat, vagy bármi, ami fizikai kontaktusba került a célszemély testével, világító jelként fogja ezt jelezni Teruo-nak. Értelemszerűen akkor igazán specifikus a keresés, ha Teruo megmondja a lélekbogaraknak, kit vagy mit keressenek, egyébként csak azt jelzik a fénylő nyomok, hogy valami élőlény avagy lelki formában lévő entitás járt vagy tevékenykedett ott.
A Hotaru lélekbogarak másik, és gyakrabban is használt, képessége az energia-konvertálás. Az egyik oldalon lehet biokémiai energia vagy lélekenergia is, illetve másik partnerként pedig értelemszerűen a fény. A lényeg az, hogy mint az az eddigiekből is kiderült, az elszívott lélekenergiát képesek fénnyé alakítani, de ezek a bogarak fordítva is transzformálják az energiaformákat, azaz a fényt elnyelve lélekenergiává (vagy élőlények esetében ATP-vé) alakítani azt. Ezen alapul tehát a lélekbogarak gyógyító és feltöltő képessége, amihez tehát nélkülözhetetlenek a megfelelő fényviszonyok.
Előtörténet:
I. Egy orvos a háborúban
Egy vödör a földön. Mindenütt sebesültek fekszenek, ócska futonokon vagy gyékényszőnyegeken. A vödör mögött egy szétnyitható tábori szék van, benne egy elgyötört férfi ül, valaha hófehér köpenye és az elé kötött kötényszerű valami már rég egy koszosabb és veresebb formát öltött. Egy üvegcséből etanolt önt egy vattapamacsra, majd azzal próbálja meg fertőtleníteni, de legalábbis valamennyire letisztítani egyetlen munkaeszközét: a csontfűrészt. Miközben a megalvadt vért sikálja az acélról, egyszerre próbálja összeszámolni, hányadik amputációjánál tart, csak a mai napon, s egyben elfelejteni mindazt, amit nap mint nap tapasztal. A fájdalomtól eltorzult arcokat, a könyörgő arckifejezését a menthetetlen sebesülteknek, a hozzátartozók síró hangját, a vér és piszok gyomorforgató tánclépéseit ebben az elhagyatott raktárépületben… A vödörbe már rég nem bír lenézni. Egyszerűen nem akarja látni, mi gyűlt már benne össze az elmúlt órákban. Egy segéd majd csak kiüríti, előbb vagy utóbb… Habár ebben a pillanatban épp a segítő kezek hiányoznak mindenhol, a sebesültek pedig egyre csak érkeznek...
Az elgyötört orvos már nem is emlékszik, mikor aludt utoljára négy óránál többet, s ha olyan fényes lenne a baljában tartott saválló acélból készített fűrész, mint új korában, elborzadva tapasztalhatná, hogy bár még a harmincat sem töltötte be, már egy elrongyolt agg arc néz rá vissza alkalmi tükréből. De talán már ez sem lepné be, hiszen mindenki más arcából is hasonló szavakat olvashat ki. A riadt szempárok mind Japán közelgő és elkerülhetetlen bukását hirdetik, amihez az egyre gyakrabban feltűnő amerikai bombázók hozzák el a háttérzenét. Tokyo majdnem fele már csupán kőtörmelék és hamu, a porlepte díszlet között vánszorgó emberforma alakokkal. Ez most a szomorú valóság, egy elvetemült birodalmi lázálom utolsó képkockái. Egy véres finálé, ahol az orvosok már csak hentesekként és szabókként asszisztálhatnak…
- Hachiashi doktor! – szól egy távoli hang, valamelyik másik sorból, köhögés és végvonaglás hangjai között átszűrődve, de a folytatást már nem hallani. Talán egy szanitéc vagy nővér hívta volna a fiatal orvost egy beteghez, ki tudja. De már senkit nem is érdekel, mindenki másra figyel. Mint megannyi ösztönökkel élő vad, amely a veszély neszére felveti a fejét, úgy kémleli mindenki a kitört ablakokon és a nyitott kapun át az eget, amelyen egyre erősödő morajlás mellett úsznak be az ellenség gépei. Az amerikai bombázók zaját már mindenki jól ismeri, miként a néhány perc múlva kezdődő bombázás füttykoncertjét is. Egyesek futni kezdenek az utcán, az életrevalóbbak valami óvóhelyféle után néznek, még ha csak egy pince is jelenti a menedéket. De a doktor csak ül csendben, majd folytatja a dolgát. Közben megszólalnak az első robbanások, a távolban tűz és füstoszlopok kúsznak fel az égbe, s egyre közelebbről és hangosabban társulnak hozzá társaik. A gépek már a fejük felett húznak el, s Hachiashi doktor szinte érzi, az a fülsiketítő fütyülés most nekik szól. Nem latolgatja az esélyeit, őket kapja telibe a gyújtóbomba, vagy valamelyik szomszédos épületet, de a tippje egyre biztosabb. Még felnéz az előtte fekvő betegére, bíztatóan rámosolyodik, s mielőtt együtt eltűnnének ebből a nyomorult életből, még megkérdezi:
- Ohji-sama, készen áll?
II. Fekete árnyak, örökéltű fényár
Hirtelen felriad. Érzi, verejtékben úszó teste ismét a szokásos rémálomtól gyötört, de ennek a mai napra már vége. Néha jól esne az eső kopogására ébredni, vagy valami boldog madárcsicsergésre, de ezek a kívánságai mind letűntek a múlt emlékképeivel együtt. Odakintről óvatos léptek neszét hallja, s rövidesen egy letérdelő alak sziluettje tűnik fel a válaszfalon.
- Uram, felébredt?- kérdi súgva az erőt sugárzó férfihang, hogy ha esetleg nemleges válasz lenne a várható, ne ébressze fel elöljáróját. De mivel már felébredt a megkérdezett, így értelmetlen a továbbiakban sugdolózni, a válasz is eszerint érkezik, bár némiképp álmoskás hangon.
- Nem, őrmester, már fent vagyok. Készülődhetnek, mindjárt lent leszek… - s bár szívesen visszafeküdne aludni Hachiashi Teruo, a második osztag imént felébredt tisztje, kénytelen-kelletlen kikászálódik ágyából, miközben a szobája előtt várakozó egy „Értettem!” kíséretében már el is tűnt. S mivel nem szeret senkit megvárakoztatni, különösen nem egy osztagnyi felfegyverzett specialistát, így igyekszik a mosakodást és öltözködést a lehető leggyorsabban letudni. Pár perc és már el is készül, már csak az állványon fekvő kardjáért nyúl, s ezzel teljessé is vált a viselete. Elhúzza a tolóajtót, reflexszerűen rátapos a szokás szerint ajtaja elé tett tálcára, amiről egyenesen a kezébe repülnek a még meleg, zsemleszerű manju-k. Reggelizni sosincs ideje, így szárnysegéde ezt a módot találta ki, hogy örökmozgó felettesét valahogy táplálékhoz jutassa, bár a lábbal való felvételt nyilván ő sem kalkulálta bele a folyamatba. Mindenesetre az őrmester már a lépcsőnél áll s várja az épp reggelijét majszoló Teruo-t, akit rögvest követ is lefelé a lépcsőn, közben sorolva az aznapi akció részleteit.
- Jó étvágyat, uram! A bevetési célszemély egy bizonyos Garinama Yushuei, 11. osztag. Az éjszaka folyamán izoláltuk a körletét, szobatársait sikerült elaltatni és áthelyezni. Ellenállásra ugyan számíthatunk, de fel vagyunk készülve mindenre…
- Kpösszöndöm, őrmeszter… - tűnik el a csámcsogó szájban az utolsó darabka falat, majd kilépnek a kapun az udvarra, ahol egy csapat várja a bevetési parancsot, s amint meglátják a tisztjüket, rögtön felugranak és „vigyázzba” vágják magukat. Az eligazítás szokás szerint rövid, meg sem áll Teruo, menet közben köszönti az embereit, miközben kezét igyekszik megtörölni egy kendőbe, s ruhájáról lerázni a morzsákat.
- Szép reggelt, uraim! A feladat remélem ismert mindenki előtt, ma a 11. osztag egyik báránykájáért megyünk. Zökkenőmentes és elegáns munkát várok, mint mindig. Jó munkát, oszolj! – s amint befejezi, már futásnak is indulnak a talpig feketébe öltözött, maszkot és fejkendőt viselő különleges osztagosok. Talán ha öt másodpercig vár, aztán maga is követi az embereit, az őrmester pedig loholhat utána, de ezt a szokását is ismeri már vezetőjüknek: mindig pontosan öt másodperc előnyt ad, hogy mire odaér a helyszínre, már mindenki elfoglalhassa a pozícióját. Aki lemaradna hozzá képest, az meg sikálhatja az egész laktanya padlóját, így nem érdemes kutyagolni, de rohannak is a ninja-szerű harcosok, mint akiket puskával kergetnek…
A folytatás, valamint a harmadik rész majd a Pályázatok rovatba kerül. Úgy tűnik, túl hosszúra sikerült az írás...
Nem is mondhatok rá mást, minthogy ELFOGADOM.