Név: Joru Shin
Kaszt:Vaizard
Nem: Férfi
Felszerelések: Zanpakto
Születési dátum: 1613. dec. 23.
Halál: 1631. júl. 1
Kinézet: Kinézet: Fehér haj, zöld szemek. Izmos testalkat. Egy vörös kabát alatta egy ujjatlan póló, aminek van kapucnija
Zanpakuto neve: Sirohikari
Zanpakuto fajtája: levegő
Zanpakuto shikaia: Normál Katana
Zanpkauto támadása:
1. Hikari no Mai: elkezd körülöttem örvényleni a levegő, egyfajta védelmet nyújtva nekem, a legtöbb fizika támadás ellen, mert aki a közelembe jön, azt a levegő megvágja.
2. Kaze no Mai: A kardal egy légoszlopot küldök ellenfelem felé, ami olyan mintha tele lenne éles pengékkel.
3. Kaze no Yoroi: A levegőt pajzsnak használva felfogja a legtöbb távolsági támadást és cerot( ha az ellenfél velem egy szinten van, ha nagyobb áttöri ezt a pajzsot. )
Passzív képesség: A katana sokkal messzebbről is képes megsebezni az ellenfelem, mint amilyen hosszú, mivel a szélt használja a penge kipótlására így az a valóságtól eltérően 20 cm-el nagyobb. Ez a képesség már akkor aktiválod, amikor előveszem a kardot.
Előtörténet:
1613. december 23.-án születem, Nagaszakitól nem mesze. Szüleim jómódú kereskedők voltak, apám azt akarta, hogy Szamuráj legyen belőlem. Ezért már kis koromba egy jó nevű iskolába iratot be. Ott tizenöt éves koromig gyakoroltam a busidot, ekkor viszont a apám meghalt. Haza kellet térnem és segítenem anyámnak, de mind hiába. Anyám oly szomorú volt hogy apám elvesztése után megbetegedet és meghalt.
Én mivel nem értetem semmihez kóbor szamuráj lettem, és embereket kezdtem pénzért Japánba csempészni. Jól meg is éltem belőle mind addig, míg egy éjszaka mikor pár kínaival partot nem értem. A sógunátus emberi rajtunk ütöttek engem elfogtak, a bevándorlókat azonnal kivégezték. Engem pedig tárgyaláson halálra ítéltek, de szamuráj voltomra tekintettel felajánlottak, hogy saját magamat végezem ki. Így az ítélet utáni napon rituális öngyilkosságot követem el, harakirit. Ezután minden olyan sötét és hideg lett…
Mikor magamhoz tértem egy folyópartján feküdtem és arcomba sütőt a nap, fénye meleg volt és nyugtató, ruházatom rongyos volt. Viszont nem éreztem fájdalmat. Az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán ez a „Meny”, melyről egy európai hittérítő mesélt nekem, mikor Japánba hoztam.
Minden esetre feltápászkodtam a földről és a vízhez sétáltam, a kristálytiszta vízbe megmostam az arcom és elindultam amerre a lábam vitt. Végül találtam egy utat és azon haladva eljutottam egy faluba, mely egy nagy városfal mellet állt.
Egy idős bölcs, aki a város vezetője is volt egyben, felvilágosítót hogy meghaltam és a lelkek világába kerültem. Innestől már meg sem lepődtem azon, hogy a rendet és az egyensúlyt a halálistenek, Shinigamik tartják fen.
A faluba egy családhoz kerültem. Szegények voltak még is szívesen segítetek rajtam. Ezért elhatároztam, hogy segítek rajtuk. Egy nap egy Shinigami jött a városba és fel véltet hirdetet egy akadémiába, ahol, akinek elég nagy a lélekenergiája az is Halálistené válhat. Kapva kaptam az alkalmon és jelentkeztem, fel is vettek.
És régi életemre tekintettel jóformán csak a kido-t és a shumpot kellet tanulnom. Ami mellesleg egyáltalán nem ment könnyen. Végül a nagy vizsgán sikerült egy félresikerült Kido-val egy tökéletes shumpoval és vívótehetségemmel megfelelni. A 13. őrosztaghoz osztottak be.
Először csak kisebb feladatokat bíztak rám, üzenetközvetítést és hasonlókat, de ahogy egyre jobban fejlődtem egyre nehezebb feladatokat ruháztak rám.
Végül a kardom is elárulta a nevét és hagyta, hogy teljes értékű társa lehessek a harcban. Az ember sok mindent megtanulhat magától a zanpaktó lelkétől, nekem ő volt jóformán az egyetlen igazi barátom.
Egy nap Aizen- Kapitány megkért engem és pár társam, hogy számoljunk le pár hollowal Karakurá mellett lévő erdőbe. Furcsálltuk, hogy pont minket küld, de mivel kapitány volt ezért nem ellenkeleztünk és elindultunk öten.
Viszont mikor oda értűnk nem találtunk semmit és senkit ott, majd a társaim elkezdtek furcsán viselkedni, majd én is hangokat hallottam pedig nem szólt hozzám senki.
Végül a hang egyre erősebb kezdet lenni és mindannyian elkezdtünk hollowá válni. Ezek után a belső világomba találtam magam.
Velem szembe egy egészen groteszk önmagam pillantom meg. Kezébe a kardom sötét változata. Egy fél óráig csak arról beszélt, hogy el fog nyelni és végre kiszabadul belőlem.
Nem értem mi történik, de azt éreztem, hogy semmi kép sem szabad elvesztenem a harcot. Így egy ádáz csata robbant ki, ami talán napokig vagy hetekig tartott, magam se tudom már, de végül a győzelmemmel végződött. Már ha az győzelemnek nevezhető volt.
A hollow énem valami olyasmit mondotta csata után, hogy: „Most legyőztél, használd az erőm, de ne feled egy nap úgy is kiszabadulok.”
Mikor magamhoz tértem egy fehér maszk volt az arcomon és mellettem társaim félig hollowá alakult hullái. Kardom a kezembe, véres volt és nem értetem semmit, mikor felültem, mindenem sajgott a fájdalomtól és a maszk lehullt az arcomról, egy pillanatig néztem elképedve a hollowokra oly jellemző maszkot, majd darabokba tört a levegőbe és elfújta a szél.
Én pedig felálltam és elfutottam, pár évig csak a világot jártam magamfajták után kutatva, találtam is egy csoportot sok mindent megtanítottak nekem, például hogy tudom előhívni a hollow énem erejét. Emellett kaptam egy pót testet mely a lélekenergiámhoz alkalmazkodik, de az ember látnak. Azóta az emberek között élek egy köztes állapotba, se Shinigami se Hollow nem vagyok. Én egy Vaziarda váltam, egy maszkos harcossá. Bár sokat köszönhetek azoknak a Vaizardoknak akik segítetek rajtam,de elkellet hagynom őket és visszatértem Karakurába, oda ahol minden elkezdődött meg akarom tudni mért történt mind ez velem.
