Csillámmichi csillámpartyja

Az előző napi nem alvást már egészen szépen kihevertem, meg azt hiszem, a lelki sokkon is sikerült túltennem magam. Bár valami különös indoknál fogva nem engedték meg nekem, hogy tovább ápoljam Ritsut, aki alaposan meg is fázott, csak mert neki feltétlenül a jeges tengervízben kellett úszkálnia egy ostoba, redvás gyűrű miatt, tehát a direkt Ritsunak beszerzett zacskós levest – forrón a legjobb, megfázásra tökéletes – kénytelen vagyok én magam megenni. Kómás fejjel, kócos hajjal tépem el a csomagolást és emelem a tányérom felé, hogy beleöntsem annak tartalmát, azonban az üresnek bizonyul. Idegesen tépem le a csomagolást, hogy azután hosszú másodpercekig szuggeráljam az előkerülő, csillámokkal teleszórt meghívót, és csak akkor fogom fel annak tartalmát, miután a reggeli kávém is hatni kezd. Csillámhadnagyok legcsillámosabbika csillantotta ezt a tréfás meghívót, és még akkor is, ha tudom, éhen maradok, tetszik a tréfa, még el is nevetem rá magam. Örülök neki, hogy buli lesz, már egésze biztos is vagyok benne, hogy el fogok menni. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra: mit fogok én enni?
Remélem, abból a sült nyúlból elég sok lesz, mert már igencsak kajás vagyok, amikor odaindulok. Meg persze a szaké sem árt, egészen biztos, hogy betámadom, amint tudom. Egy nagyobb ajándéktáskát is magammal viszek az eseményre, shinigami egyenruhám helyett egy fekete, ünnepi, hagyományos kimonot viselek. Az igazi télies idő ellenére nem fázom annyira, mint kéne, de azért sietve közelítem meg a megadott helyszínt. Több évtizedig a hetedik osztag tagja voltam, sosem tudnám elfeledni az utat, meg különben sem szoktam eltévedni, tehát nem okoz problémát a társalgó megtalálása.
- Győzzön a jobbik! – válaszolok a közelből hallatszódó, irritáló hang tulajdonosának, aki egy nem túl barátságos meccsre hívott ki egészen barátságosan. Nyílt titok, hogy az osztagunk háborút folytat a tizenkettedik osztaggal, és hogy nem bírom se a kapitány, se a hadnagy búráját. Gyereket viszont nem ütök meg, meg nőt sem, kivéve, ha arrancar, de az más, ráadásul karácsony van, tehát kénytelen vagyok másként bebizonyítani Yukonak, hogy jobb vagyok nála. Azonnal sietős shunpozásba kezdek, villámtáncommal próbálom elérni, hogy megelőzzem a hadnagyot, azonban pontosan egyszerre érünk oda az ajtóhoz. Szerencséje, hogy még hagytam magam, különben esélye se lett volna ellenem. >.>
Gálánsan előre engedem, hiszen hölgyeké az elsőbbség, és a nyomában követem, hogy Michi-chan máris a homlokomra nyomjon valamit, amiről azt hiszem, sajnos sejtem, hogy mi az, tehát villámgyorsan meg is törlöm homlokomat. Ennek a következménye az lesz, hogy a kézfejemen láthatom a csillámos tintát, a homlokomon pedig egy hatalmas tintafolt maszalódik el, de legalább nem látszik annak eredeti mivolta. A mikulássapkát viszont nem bánom, nekem is van otthon, Naonao pedig most sem jött rá, hogy idén is én voltam a Mikulás.
Kicsit unom már, hogy mindig mindenki csillámpírt akar belőlem csinálni, de ha nem látják rajtam, hogy baszottul unom, akkor talán békén hagynak. ¬_¬ Csak mert karácsony van, és csakis azért, most idegeskedés helyett inkább elnevetem magam, és jó erősen meglapogatom Michi-chant, sőt, még Yukoból is kinyomom a szuszt, hadd szenvedjen a döbbenettől, hogy én ilyet is tudok. Az ajándéktáskám tartalmát egyelőre nem veszem elő, hiszen Keot még muszáj megvárnom vele, ha már összebeszéltünk.
- Felejts már el. >.> – adok egy tockost Yukonak; van egy olyan érzésem, hogy leszek én még szekálva, de néha igazán elfelejthetne a törpe. Mindenesetre figyelmem inkább az érkező Kotomira terelődik, akit jól hátba is csapkodok, amiért eljött. Azt hiszem, akár nyugodtan meg is tapsolhatnám saját magam, amiért eszembe jutott szólni neki, hogy jöjjön el, mert hát ő kidobta a zacskós levest, mert hogy ő nem eszik olyat. Igaz, csak egy véletlennek köszönhető, hogy ezt el tudtam neki mondani, mert nem tudtam, hogy nem tudja, de azt hiszem, már mindenki örülhet, amiért tudja, meg minden, így hát most itt lehet, és ez a lényeg. Kedvelem a csajt, néha kicsit makacs, de egyébként szerintem rendes, talán a legjobb csaj haverom, már ha mondhatok ilyet.
- Tudom, melyik illik hozzád, Kotomi-chan! Keot nem láttad? – túrok elő a sapkás-kalapos-jelmezes dobozból egy ördögszarvat, amit azonnal, esetleges tiltakozásával nem foglalkozva a fejébe is nyomok. Mwahaha, van egy krampuszom.
Azt hiszem, ilyenkor kezd rájönni az ember, hogy mennyi hadnagy nő, igaz, ez már akkor is az eszembe jutott, amikor a meglepetéseket kezdtem el összeállítani. Csak egy kis apróság, inkább figyelmesség, meg aztán illik is és én örülök annak, ha örülni fognak neki, vagyis hát nekem, hogy gondoltam mindenkire. De attól még elég gázos, hogy Keoval ketten képviseljük összesen az erősebbik nemet. Meg aztán ott van Kami hadnagya, de róla körülbelül semmit sem tudok, még csak nem is férfiegylet tag, legalábbis sosem láttam gyűlésen.
Eltelik kis idő, mire Keo is megérkezik, akivel egy gyors kézfogás után nézek össze, hogy talán már ideje átadni a meglepetésünket. Sunyi fejjel keressük fel a házigazdát, az ajándéktáskámból pedig egy doboz bonbon mellett előkerül az alaposan becsomagolt ajándék; utóbbira ketten fizettünk be Keoval, mert hát muszáj volt és nem bírtuk ki.
- Mondtam, hogy nyuszifüle már tuti van. – sóhajtok egyet a Michi fején lévő nyúlfülekre tekintve, legalább spórolhattunk volna egy kicsit a költséggel. Ha Michi kibontja az ajándékát, igazi playboy nyuszi felszerelést találhat benne, mi meg már csak reméljük, hogy sikerült eltalálnunk a méreteit. Nevetésem egyre nehezebb visszatartani, miközben Michi az ajándékot bontogatja, csak aztán meg ne sértődjön, én vittem neki bonbont is.
Ha már a házigazdával végeztem, a többieket is ideje megajándékoznom. Takeonak egyszerűen a kezébe nyomom a Karakurában vásárolt vízipipa dohányt, hadd örüljön. Ezután a Ki nevet a végén-t játszó társasághoz lépek, Yuko és Hana között hajolok előre, mintha maga a játék érdekelne.
- Boldog karit a hölgyeknek. – adogatom oda a bonbonokat nekik, még Yukonak is, mert azért mégis csak, na. Ezután végigjárom az egész társaságot, hogy senki se maradjon ki, még Tomocchan, Shizuka-chan, Rosa-chan, Namie-san, Tasumi-chan és persze Kotomi-chan sem maradnak ki a jóból. Csak Ai-chan meg ne tudja, hogy konyakos meggyes bonbont osztogatok, biztosan vérszemet kapna.
- Na és, hogy vagy mostanság? – veregetem finoman hátba Kotomit, miközben a kajás-szakés részleghez terelem, mert én már kajás vagyok, egész nap nem ettem. A játékokhoz nincs igazán kedvem, pedig pár napja még biztosan lelkesen ugrottam volna, és elsőként fűztem volna a népet egy jó kis twister vagy éppen póker partyhoz, de ha nincs kedv, akkor nincs kedv. Talán egy kis szaké majd mindent rendbe tesz.

Nyuszimuszis Karácsony @.@

Most, hogy nyakamra jött a Karácsony, rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs is olyan kevés ismerősöm, legalábbis mindenképpen több van annál, amennyit az ajándékozás terén roppantul hiányos kreativitásom elbír. Más kérdés, hogy ezek közül kik azok, akiket közelebbi barátnak is tekinthetek, de ez ilyenkor nem is számít. A stressz, amit a meglepetések kigondolása okozott, éppen eléggé megnyúzott, és tulajdonképpen jól is jött az a pár szabadnap, amit Veracchitól kaptam a mostanában történt események fényében. Meg hát legalább volt mivel elfoglalnom magam, így hát csak néha-néha tört rám a sírhatnék, ha belegondoltam, hogy Hitominak nem kell ajándékot készítenem, hiszen nem tudtam volna átadni. A taichou ugyan azt sugallta, hogy igyekszik mihamarabb megoldani ezt az egész ügyet, és megpróbálja elérni, hogy a húgom ne legyen egy kalap alá véve Sierashival vagy Tamachival, de nem tudom, ebből mennyi a realitás és mennyi jön abból, hogy Vera szeretné, ha jobban érezném magam. Szerencsére úgy érzem, hogy kicsit kilábaltam a depressziómból, legalábbis sokkal több energiám van, de azon nem tudtam magam túltenni, hogy mi lesz, ha rosszra fordulnak az események. Éppen elég csapás volt számomra, hogy nem láthatom Hitomint. De amíg például babaruhákat kötögettem Vera-channak, addig nem gondolkodtam ilyesmin, hiszen belemerülhettem a munkába.
A munkába, ami egy csapásra megsokszorozódott, amikor teljesen váratlanul, derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy engem meghívtak egy karácsonyi partyra o.O Ha nincs Kei-chan, lazán lezajlik az egész nélkülem, márpedig nem akartam Mi-chant megsérteni azzal, hogy nem jelenek meg, még ha ennyire tré állapotban is vagyok amúgy. Fene se gondolta volna, hogy abban a zacskós levesben nem valami fogyasztásra teljesen alkalmatlan akármi volt, hanem egy üzenet, olyan lendülettel került a kukába, hogy csak na Óriási mázli, hogy szóba került, még pont volt annyi időm, hogy beizzítsam az információs hálózatomat, és kiderítsek ezt-azt a hadnagy kollégákról, akiket nem igazán ismertem. Nem vittem túlzásba, arra nem volt időm, hogy mindenkinek valami személyeset készítsek, szóval azon voltam, hogy kiderítsem, kinek mi a kedvenc sütije. Kettő kivétel volt, az egyik Keo-kun, mivel Kohaku baa-channal őrültség lett volna versenyre kelni, a másik meg Kei-chan, aki már részesült efféle ajándékban a szülinapján, szóval szóba sem jöhetett újra ugyanez ._.
Ha nem is az utolsó percben, de azért elég későn végeztem a sok sütéssel és egy málhányi csomaggal indultam el a 7. osztagba, amiből véletlenül majdnem 8. lett apró tévedésemnek köszönhetően. Nem éppen szomszédos egymással a két osztag, szóval mázli, hogy nem néztem be, noha azzal a tudattal indultam el, hogy a hachibantaiba tartok, és csak útközben jöttem rá, hogy hopp, mégsem ^^ Céltudatos léptekkel haladtam a folyosókon, mígnem boing, beleütköztem egy, az ajtóból kiforduló csillámporos, nyuszifüles alakba, nevezetesen a házigazda Mi-chanba, aki ettől jól hátra is esett.
- Jaj, ugyan, nem történt semmi Add a kezed, felsegítelek! Jól vagy, nem esett bajod? - nyújtottam a kezem barátságosan, miközben eltöprengtem azon, hogy miért is akarnám kilógatni az ablakon és hogy miért is ijedt meg tőlem a lány ennyire Azonban a mancsomra csak egy... valamit kaptam Mi-chantól, aki nagy sietségében már rohant is tovább, ki tudja hova? A kézfejemen egy nyuszikás tetoválás díszelgett alapos megfigyelésem alapján, és ahogy beléptem a helyiségbe és megláttam Kei-chan homlokán az elkenődött tintát, elmém valamely sötét sarkából bevillant, hogy a 10. osztag hadnagyának ez a kis ajándék biztos nem tetszett olyan nagyon Mindenesetre egy szolid intéssel köszöntöm a bent lévő kétfős sereget, azaz Yukkót és Kei-chant.
- Ha kérhetem, ne rendezzétek át a 7. osztagot a kis rivalizálásotok jegyében. Ha meglátok egy robotot vagy egy bombát, akkor félreteszem a karácsonyi hangulatot és én leszek az, aki fenntartom a békét meg a rendet - szóltam oda, elsősorban a tudósnak címezve a mondandómat. Így is épp elég galibát okozott már, lehetőleg ma hadd ne kelljen olyasmivel foglalkoznom, amivel nem szeretnék A férfi viszont pillanatokon belül a fejemre nyomott egy ördögszarvas pántot köszönésképpen, nehezemre esett hogy cserébe ne kenjem össze az arcát egy kis tejszínhabbal, hogy a sapi mellé fehér szakálla is legyen Santa-sannak. Egy fene, engedtem a kísértésnek, és az asztalról felkapott flakonnal fel is díszítettem az arcát, ha már ott volt
- Nesze, ha már rossz kislánynak bélyegeztél, nem fogok megtagadni egy kis rosszalkodást Amúgy nem, nem láttam még - válaszoltam a Keo-kun hollétét firtató kérdésére, mivel tényleg nem láttam. Biztos otthon van még és vázákat lökdös a földre, vagy nem is tudom ^^" Mindenesetre lassan befutottak a többiek is, úgyhogy az üresnek tűnő terem hamar megtelt élettel, és én is elvegyültem a társaságban... azaz igyekeztem. Mondjuk ismerősből nem volt hiány, az tény, de előbb gyorsan lepakoltam azt a pár tál sütit, amit közösbe hoztam. Tudtam, hogy nem én leszek az egyedüli, de nem aggódtam, hogy nem fog elfogyni.
- Rosa-shi, Tasumi, boldog Karácsonyt! - siettem oda két egykori osztagtársamhoz, hogy alaposan megöleljem őket, és mindkettejük kezébe nyomtam egy-egy díszes csomagot, ha már feléjük sodort először a lendület. - Hogy vannak a gyerekek?
Kérdeztem kíváncsiskodva, miközben irigységem megint elkezdett felőrölni belülről, hiszen a közelebbi barátnőim közül egyedül nekem nem volt stabil kapcsolatom talán, nekik meg már családjuk is van T_T Más kérdés, hogy mindkettejüknek kicsit zilált szálakat kell összetartaniuk, de én még annak is örülnék, ha ilyen megpróbáltatásokkal kellene szembenéznem. Még az is jobb, mint egyedül lenni.
Arcom kicsit szomorkás árnyalatot vett fel, szóval inkább ajándékosztogatásba kezdtem, hogy a vidám reakciókból némi erőt merítsek. Süteményes csomagjaim sorra landoltak előbb a társasjátékozó brigádnál - Mi-chan meglepetése egy nyusziplüsst is rejtett - majd a számomra nagyjából ismeretlenek következtek, mint Tomocchi, vagy éppen a 4. és a 13. osztag hadnagya.
- Saki-chan, remélem nem fogsz egész este ezen az egy ponton ácsorogni ._. - léptem oda a 3. osztag hadnagyához is, aki korántsem meglepő módon máris a sütis tálakat pusztította rohamtempóban Ő aztán biztos örülni fog az ajándékomnak, jobban, mint bárki más. Talán még Veracchinál is nagyobb haspók, ami az édességeket illeti, ami nagy szó. Bár Hitomitól volna még mit tanulnia Hitomi...
Fejemet megrázva álltam tovább, hogy aztán újra Kei-chanba fussak bele. Minő véletlen, én is pont őt akartam megrohamozni, így legalább jöhetett a kölcsönös ajándékozás, miközben észrevétlenül valahogy vissza lettem vonszolva a kajás asztalhoz.
- Arigatou, Kei-chan. Tessék, itt a te ajándékod - nyújtottam át a legkisebb csomagot, ami a "zsákomban" leledzett. Elég gagyi ötlet pattant ki a fejemből, amikor Keo-kun ajándékát csináltam, de talán kárpótolja a férfit, hogy a bögrét a saját két tulajdon kezemmel formáztam meg és mázoltam le, és talán nem is sikerült rosszul ahhoz képest. hogy nem sokszor csináltam ilyesmit korábban.
- Kicsit megviselt az elmúlt pár hét azzal a szökéssel, de azt hiszem... nagyjából jól vagyok. Jól esik kicsit kikapcsolódni. Nálad mi újság? Hogyhogy nem vetetted bele magad valamelyik játékba? - kérdezősködtem, miközben elvettem egy szendvicset és azt kezdtem el majszolni, lévén a süteményekre perpillanat rá se tudtam nézni, annyit dolgoztam édességekkel az elmúlt két napban.
- Tényleg, miért kerested Keo-kunt? - kíváncsiskodtam tovább, miközben azon töprengtem, hogy mikor adjam át az ő ajándékát. De talán majd a party végén, nehogy valami baja essen. És persze mire észbe kaptam, addigra a kezembe termett egy pohár szaké, nyilván Kei-chantól, aki már javában alkoholizált.
- Anou... nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne ^^" - tiltakoztam szerényen, így hirtelen nem is tudom, hogy Keisuke tud-e arról a kis mellékhatásról, amit a szaké okoz nálam. Bár speciel a szülinapján is becsiccsentettem, de arra már nem emlékszem, hogy ott mi történt o.O

Nem volt ma időm sütni, reggel rögtön az edzőteremben kezdtem, igyekszem kicsit visszarázódni az osztag aktív életébe, most hogy végre valamennyire kivégeztem azokat az utálatos papírokat a szekrényemből. Még a végén jönnek ellenőrizni az 1. osztagtól, aztán meglátják azt a hatalmas, orbitális halmot a szekrényemben és én repülök o.O Erre csak igazából akkor jöttem rá, amikor Anaot voltam meglátogatni a 10. osztagnál és ő mesélte, hogy alig bírták kimagyarázni a füstöt, amire igazából nekem sem adott magyarázatot, csak elhadarta a történteket, hogy egyszer csak jött valaki, aztán mindenki rohangászott össze-vissza, de végül sikerült kivergődniük és büntetés nélkül megúszni a dolgot. Jó, persze a felét nem értettem, mert Anao-chan a pörgéséből semmit nem engedett le, mióta kapitány lett. Talán még valamivel gyorsabb is lett a beszéde, mióta kinevezték, korábban még valahogy könnyebben megértettem, mit magyaráz és sikerült felfognom a témaváltásait. Amúgy csak szerintem lett nagyobb a kavicsmániája? @.@
Nagy elgondolkozásomban elég nagy meglepetésként ért, amikor egyszer csak szembe találtam magam az ajtóm előtt egy zacskós levessel. Kritikus szemekkel ragadtam meg egy csipesszel a sarkánál, fene tudja, ki küldte, még az is ehet, hogy egy haragosom… Vannak nekem egyáltalán haragosaim? o.O Mindegy, biztos vannak, csak már megint én nem tudok róluk, mint a legutóbbi alkalommal, amikor elbotlottam a padló egyik kiálló részében és kiröhögtek a tisztek T_T Mondjuk utána mindegyik falfestésre volt ítélve három napig, mert na, azért a saját hadnagyukat csak ne nevessék már ki, még akkor sem, ha elbotlik. Pláne akkor, ha elbotlik Olyanról még nem hallottak, hogy udvariasság és fel is lehet segíteni egy magasabb rangú személyt is, nem csak állni, mint az ezeréves fatörzsek? Jó na, mindjárt karácsony, úgyhogy nem morgok túl sokat, csak fáradt vagyok.
Minden esetre azért felbontottam a zacskós levest, amiből úgy robbant ki a csillámpor, azt hittem, ott helyben megvakulok o.O Aztán végülis sikerült megszabadítanom a hajam nagy részét a csillogó anyagtól, nekiláttam elolvasni a benne talált levelet. Jót mosolyogtam Michi-chan lelkesedésén, meg amúgy tök jó ötlet volt tőle, hogy összeszervezett egy ilyet, úgysem volt még időm gratulálni neki, meg Hana-channak, hogy hadnagyok lettek, pedig drága szívem olyan nagy büszkesége az osztagnak minden drága tiszt, aki ilyen magas rangot ér el *.* Aztán jött a sokk, merthogy rádöbbentem, nekem vinni is kéne valamit a többieknek, ami mondjuk hasznosítható, mint ajándék. Mármint na, valami személyeset akartam, mégse tucat dolgot adjak. Akkor jelent meg fejem fölött a zseniális ötletet jelző kis világító körte (miután véletlenül felkapcsoltam a lámpát, mert a kapcsolóba vertem a fejem ), hogy hát jó hakudás lévén talán van valami tehetségem a kézművességben is, szóval azonnal szanaszét kezdtem rohangászni, hogy találjak valami jó alapanyagot vagy valamit, amit használni lehet.
Már az edzőteremben ácsorogva körvonalazódott ki bennem teljesen a terv, miszerint agyagból fogok mindenkinek valami olyasmit csinálni, amit szeret. Igazából hirtelenjében csak az jutott eszembe, hogy Michi szereti a nyuszikat, Hana a sakét, Kei-kun meg a sajtburgert. Próbáltam összehozni valami olyasmit tényleg, ami úgy néz ki, mint egy nyuszi, de végül visszagyúrtam a hatalmas kupacba, nem megy ez nekem T_T Aztán, már olyan este tíz körül járhatott az idő, mikor végül feladtam a kínszenvedést és döntöttem… mindenkinek vázát csinálok és kész! A váza úgyis sok mindenre használható, reméltem, hogy nem szúrom el legalább azt és mindenkinek tetszeni fog >.<
Szinte egész éjjel nem aludtam, szóval másnap reggel már elég méretes karikákkal a szeme alatt ténferegtem a lakrészemben, de megérte, mert tök szépen ki is festettem a vázákat egész egyedire, meg minden, be is csomagoltam dobozokba, amiket valami izével, amit találtam, kibéleltem, úgyhogy nem zörög, meg nem törik el és nem is lehet tudni, mi van benne, amíg ki nem nyitják *.*
Némi sminkkel azt hiszem, sikerült elfogadható kinézetet varázsolnom magamra, meg feltúrtam az egész szekrényemet, tiszta káosz lett a szobám, amikor végre sikerült találnom valami normális ruhát, ami azért nem túl estélyis, de legalább elegáns és viszonylag kényelmes is. Alaposan megrakodva tévelyegtem be a már egészen telt társalgóba a 7. osztagnál. Rögtön be is lettem támadva Michi által és máris ott díszelgett kézfejemen a matrica, mint valami rendezvényre feljogosító karszalag vagy ilyesmi. De nem engedtem el ám, rögtön rátukmálta a „Michi-chan” feliratú dobozt.
- Nagyon gratulálok a hadnagyi kinevezésedhez Michi, még nem is mondtam *.* - ölelgettem szanaszét szegény lányt, aztán tovább álltam már, keresgélve a többi ismerős arcot.
Elkezdtem kiszórni gyorsan a csomagjaimat, mert csak úgy özönlöttek rám az ajándékok, komolyan kezdtem úgy kinézni, mint valami karácsonyfa o.O Észrevéve, hogy igazából mindenkin van valami dísz, csak rajtam nincs a matricámon kívül, visszacaplattam a dobozhoz az ajtó mellett és a fejembe nyomtam egy Mikulás-sapkát, amin körbe-körbe villogtak a csillagok, egész jól nézett ki. Ráadásul belebotlottam Hanába is, akire szintén rögtön ráaggattam a vázáját.
- Boldog karit és gratulálok a hadnagysághoz Hana-chan! – öleltem be a nőt vigyorogva.
Ezután átvonultam előző ajándékozottamat követve a már összeverődött kis csoporthoz és átadtam ajándékomat Yoshida-sannak is. Nem túlzottan kedvelem, legalábbis hallásból olyan furcsának tűnik, de hát melyik Juunibantaios nem furcsa? :/ Valahogy Rosa-chan mellé keveredtem és ezzel szinte egy időben toppant be hozzánk Kotomi-chan is, jó sok volt az ismerős arc, így hirtelen o.O
- Nektek is boldog karácsonyt! És Hajime is jól van, csak mindig féltem, mert állandóan elfelejti a sálat >-> - morgolódtam, de gyorsan el is felejtettem, ezen a helyen egyszerűen nem lehet nem jókedvűnek lenni.
Rosának átadtam az ajándékot, de Kotomi-chan eltűnt, mint a kámfor, úgyhogy rohantam utána, mert neki is át kell adnom a vázát, ha már ő is adott ajándékot, meg amúgy is, csak nem felejthetem el volt hadnagyomat >.<” Keisuke-kun mellett bukkantam rá az asztalnál, de pont jó is volt, ő sem kapott még tőlem.
- Majd elfelejtettem, nem maradtok ám ajándék nélkül! – jelentem meg kettejük között és elragadtam egy sakéval telített poharat az asztalról, hogy azon nyomban el is tüntessem a tartalmát. – Boldog karácsonyt mindkettőtöknek *.* Tőled pedig köszönöm az ajándékot Keisuke-kun, nagyon szeretem a bonbont. – mosolyodtam el és rögtön a két fukutaichou kezébe is adtam a dobozokat.
Eltulajdonítottam még egy poharat, aztán tovább álltam, a többi hadnagynak is átadva a dobozkákat. Utoljára hagytam azokat, akiket nem annyira ismerek, meg amúgy is, Amatsu-sanra és Fujishima-sanra akadtam rá legutoljára.
- Boldog karácsonyt a drága kollégáknak. Nincs kedvetek velem jönni Twisterezni? Az a kedvenc játékom, a végén még elcsaklizza előlünk valaki >.> - mutattam a kiterített szőnyeg felé nagy lelkesen.
Amúgy is, őket még nem ismerem annyira, egy jó kis Twister-játszma pedig tökéletes ok az ismerkedésre. Csillogó szemekkel néztem a két hadnagyra, mert hát naaa, én úgy, de úgy szeretek Twisterezni *.*

Csilli-villi csicsás cs… cs… csupa csokii ~_~

Boldogan szárnyaló nyuszikaként egyeztem bele a játékba, tiszta olyan lehettem, mint azok a kiskutyák az autók ablakában, vagyis hát, hogy ott hátul, meg elől, amiket feltesznek, és mindig csak bólogatnak, hogy „yeeah!”, közben meg partitájmolnak a többi játékkal. *O* Olyan kis cukiiiik, nekem, ha lesz egyszer kocsim – ami soha sem lesz, csak játékból, mert olyan félelmetesek az autó o_O –, azt biztosan csupa nyuszikásra fogom berendezni, és mindenhol édi kis tapsifülesek rázzák majd a fejüket a kedvenc zenémre. Na de éppen ott tartottam, nagyban vetődtem, hogy játééék, és alig tettem le a fenekem, máris elkezdődött a nagyon hatalmas megdöbbenéseses pont-pont-pont boldog játéka a fejem felett, ahogy csak pislogni tudtam, mi a szösz is van most Suki bácsival meg Keo-báró-samával, mert hát annyira nem tudtam hova tenni a helyzetet.
De ami ennél is ijesztőbb volt, hogy hatalmas ajándékozási roham indult meg az egész teremben, én meg csak továbbra is pislogtam, még addig sem jutottam, megköszönjem az ajándékot, annyira nem tudtam, hogy ez most egy karácsonyi parti lesz. o.O” Kicsi chibiÉnem újra előbukkant rettenetes mélyéből és egyetlen sárga kisautókájával elkezdte kupacokba rendezgetni, mi folyik a merre-meddigben, szóval végül nagyon is felvilágosultan borítottam el mindent csillámos fénnyel a fejem felett előbukkanó nyuszilámpával, hogy mi is alakult ki hirtelenjében. Akkorát csattant a túltöltődött körtém, hogy pár pillanatig csak meredt tekintettel gyászoltam csodálatos megvilágosulásomat elősegítő kicsi nyuszikááát T~T, aztán egy fejrázással visszaestem a képbe, hogy végül is megértsem, mit akar azzal a hatalmas cucca Suki bácsi.
- Kö-köszönöm, de… Mi ez? \(o*O*o)/ - hirtelen abban is nagyon okos lettem, hogy ez egy ajándék nekem, szóval a kíváncsiságom minden mást legyőzött, még azt is, hogy én nem tudtam róla, jelenleg ünneplünk azon kívül, hogy mind hadnagyik vagyunk, meg van egy-két hadpapi is, de nem ez a fontos, hanem hogy hááát juuuuj, ajándékot kaptam! *O* Hatalmas meglepetésemben úgy bontom fel a micsoda csomagolást, hogy nagyon, aztán meg csodás lassított felvételben bucskázok le kicsi székemről, hogy jojózó szemekkel nyújtsam az ég felé remegő kezem. Akartam szólni, hogy kérem Bubu-chant újraéleszteni, vagy mivel Yukii-chaaan *.* is itt van, legalább ő mentsen meg, mert hát én ezt a nem is tudom mi ezt fel nem veszem sohaaa, de sohaaaa, de SOOHHAAA!
De azért megköszöntem, mert nagyooon aranyos volt, hogy ennyire gondoltak rám, és húúú, jaaaj nekem, annyira szép, csak hát akkor sem veszem fel SOHA!, de attól még aranyosak, és éppen ezért Suki bácsit nagyon meg is szeretgettem, Keokának meg csak messziről csápoltam, mert hiába volt szőkeszirén, én akkor sem barátkoztam vele, mert hát majdnem eltette láb alól drága Hana-chanomat meg Mitsu volttájcsómat, és hááát jaaaj, annyi aranyos mindenki volt, hogy alig tudtam mindenkinek megköszönni a sok dolgot. Tisztára becentrifugázódtam a sok-sok történésbe, és már ott tartottam, hirtelen szaké-támadás áldozata is voltam, meg Namie fukutaichout szuttyongattam, meg Yuki-chancsit támadtam lefelé, és Hana-chancsi ajándékától süllyedtem el az asztal alá újabb életmentésért nyöszörögve. Valójában nem is igazán láttam, mi az ajándék, de mivel egyszer-egyszer már igazán megszóltak, hogy hát mi az, hogy meg sem nézeeem az ajándékom, hát most aztán nem kellett volna, és mégis megtettem. ~.~ Szegény Nobu-chan ha megtudja, miféle ajándékokat adtak, a végén elájul, hogy micsoda szentségtörést követtek el a többiek, meg mikre akarnak engem rávenni, mikor nyuszifülikén kívül nem hordok semmi ilyen izét… ^^”
Miközben nekiültünk játszani, mert hát csak azt kell, szóval közben Kotomi-chan ajándékát is kibazárkodtam, meg hát egyébként is nagyon örültem neki, nem akart megenni uzsonnára, amiért sikerült jól nekitámadnom, szóval nem kellett ablakon lógnom, meg életem ért könyörögni, és minden, és még édiii nyuszikááát is kaptam, amitől olyan szépségesen megvilágosodtam hatalmas marcangoló bűntudatomban, hogy még a sütimajszolásról is teljesen elfeledkeztem. O____o Olyan gyorsan támadott le a megváltó nyusziötlet, amitől mindenki csodacsillámos karácsonyi partija lehet, hogy csak naaaa, aztán muszáj volt kerítenem valakit magam helyett, aki beszáll játszani, mert nekem sürgős ajándékot kellett szereznem, hogy senki se mondhassa, én nem adok semmit, ha már mindenkitől olyan kedves ajándékot kaptam. Shizuka-chan csilli-villi üveggolyóival fogok játszani Bubu-chancsival, hátha akkor majd nem szunnyad be, de ha igen, az sem baj, mert attól én még dolgozhatok, ha a kicsi bogyókák nem vonják el a figyelmem, vagy Toppanccsal is passzolgathatjuk a Gyárban, ha nem lesz kedvem rajzolni. *3*
De ott tartottam, lóhalálában loholtam, hogy minél előbb beessek a nagyon agyon nem használt irodámba, és elhasalva lessek, merre kóricálnak az édi plüssnyuszókák, amiket nagyon nagy feladattal, mókával, meg minden egyébbel gyártottam, pontosabban olyan céltudatosan készítettem hogy legyen kikkel körbepakolni Nobu-chant, ha esetleg veszélyben lenne, lepottyan az asztaláról, mert hát nem akarom megüsse magát, de még nem csináltam eleget, és hát ha már itt vannak, olyan árván nézik egymást a cukorka gülü szemecskéikkel, hogy nem hagyhatom, továbbra is itt raboskodjanak, mikor most valakiknek szüksége van rájuk. Előkerítettem egyik fiókom mélyéről egy nagyon rózsaszín, és vékonyka kis szalagot, azt kötöztem mindegyik Nyuszmók fülikéjére, hogy ha majd átadom őket, legalább ez legyen ünnepi benne, mert mégiscsak KARÁCSONY van, ha már a többiek kitalálták.
Szépen felnyaláboltam a nyúzni való kis puhaságokat, és olyan lendülettel, hogy az ajtó is majdnem kiborult a helyéből, elrohantam szélvészként, mindenki minél előbb megkapja a szuttyongatni való nyusziságát, mert hát tudom, hogy igazából mindenki kaphatott volna élő nyuszikááát is, mert az mennyivel csillámosabb, meg minden, ha ott nyuffog reggelente, és rágcsálja a répácskáját, és-és-és, odafészkel az arcukra és kiterülve szunyókál, de nem tudom, hogy ki szeretne élő nyuszikával játszani naphosszat, meg hát a nyuszicsaládot se akarom szétszedni, mert olyan édesen elbunyózgatnak, és szeretik egymást a kistesók a Gyárban, hogy egyesével szétválasztani nagyon hatalmas bűntudatot ébresztene bennem, meglehet, agyon is nyomna. o___O Azt meg nem hagyhatom, mert akkor ki menne titkos Nyusziküldetésezni Hana-channal meg Aoi-channal, és ki pingálná ki Nyuci-chan osztagát csodás Rómeó és Júlia nyuszikákkal, akik mancs a mancsban ugrándoznának a naplementébe.
Végül szépen visszaevickéltem, és minden jelenlévő kezébe adtam ezt a nagyon is kisnyuszikáás nyuszikát, hogy hát karikázzannak, és minden, ami csak eszükbe jut, aztán visszareppentem játszani a váltójátékostársam helyére, nehogy ám kimaradjak valami fergeteges mókából, még azért útközben, akit csak megtaláltam, azt hatszor megkarácsonyinyuszikaöleléseztem. Olyan aranyos volt mindenki, hogy eljött, hogy nem tudtam boldogságomban hova lenni, muszáj volt innom mindenki egészségére, mert hát az úgy volt. Szóval a végén nem is egyet ittam, hanem rögtön kettőt, aztán úgy prüszköltem a szakétól, hogy csak na, de hát ha egyszer annyi megrázkódtatáson mentem keresztül, hogy láttam egy nyusziruhát, amit soha, de soha nem veszek fel, mert senki nem imádkozza rám, és egy nem is tudom, mi volt az, de Hana-chan nagyon habos-babos nemakaromtudnimicsodáját is túl kellett élni, és aztán ár nagyon is ment a túlélés. Olyan nyuszikásan mégcsillámosabb lett nemsokára minden, hogy nem egy kis nyuszmusziból láttam egyszerre duplán ugrándozó csimotát, és a kicsi bábú is lassan egyszerre majdnem több pályát ugrott át, ahogy halad előre a móka, bár én akkor is nevettem, mikor nem kellett volna.
- Ugye, hogy ugye, hogy mindenki jól érzi magát? \\(o*O*o)// - pattantam fel majdnem elrepítve fél játékunkat a helyéről, de végül is csak miniföldrengést csináltam a bábúbébiknek, és az nem lehetett akkora hatalmas gond, mert nagyon-nagyoon sokat hajladozva kértem is játékostársaim szíves bocsánatát az akciizélésemért, csak közben azért folyamat csápoltam a hátam mögé, hogy jó a parti, jó-jó! Ahogy elnéztem, már ameddig elláttam, hogy nem is álltam olyan jól, szóval az én helyzetemen nem sokat segített a nagy galiba, mert nem lettem tőle csillámnyiszukupa-nyertes, hiába is szerettem volna, de sebaj, majd legközelebb megszerzem a kupakot, vagy milyen kis pakkot, mert Hana-chan mintha emelgette volna a témát, hogy ő is szeretne majd játszani az egyik bizbazzal, amit elfelejtettem, mi is az, meg lehet, hogy akkor sem tudtam, de egyébként finom volt a szaké, és nagyon remélem, Nobu-chancsi nem az asztalán alszik, mert ha Tomo-chan ott van vele, merre is van… Annyi sok kérdésem lett hirtelen, hogy hát nem értem rá nyomozgatni, mert eszembe jutott, micsoda játékunk van nekünk, amit kölcsönbe kaptam megint, és hát szinte mindent, de pssszt, mert ez titokzatos nagyon, olyan hétnyuszikás csillámtitok, hogy hát lehet karaj okézni, mert van ilyen mikrobigyuszunk, meg zene is van, és hát megvan a szöveg is, bár nem a vetítésben megy, hanem csak a lapos képernyőn, amit Maki-chancsitól kunyiztam, amiért olyan nemisakartákszéprandit szerveztem nekik. – Van még valami! – pattogtam, hogy felkeltsem a mindenki figyelmét, aztán meg a nagy nyuszihoppban jól elvágódtam olyan művészien, ahogy azt szokták csinálni, csak így bumm, összedőlt a kártyavár, de sokat karattyolok ám. – Kaptam karajokét is, és ki akar lenni az első karajzsokéééé?

Csillámmichi csillámpartyja

Első dolgom bezsebelni minden ajándékot, mert mi más lenne a legjobb ebben az ünnepben, mint adni és kapni? Főleg kapni, kapni mindenki szeret, aki meg nem, az csak álszent, vagy valami baj van a fejével. Bár NaoNao még mindig hisz a télapóban, nem véletlen, hogy még be is öltöztem a kedvéért, igaz, Ricchan kis híján le is buktatott, szerencsére még sikerült menteni a menthetőt. Most azonban csak a mikulás-sapeszt veszem fel, és nem tömöm ki a hasam tollpárnával, hogy kövér, pocakos öregembernek tűnjek, a szakáll, hát azt megkapom Kotomitól. Látszik rajta, hogy a tejszínhab testre fújásában már bőven van gyakorlata. Mondanám, hogy akkor szedje is le rólam, ehelyett viszont kihasználom az alkalmat és habzsolok be belőle valamennyit, elég hozzá az ajkaimat megnyalnom, legalább biztos nem fogok éhen maradni, hisz élő tejszín-mikulás vagyok, így most már egészen biztos, ez a kedvenc ünnepem, nem is kétséges! Ennek örömére törlök bele véletlenül az arcomba, mert bevallom, azért kicsit zavar, na meg néha viszket is az orrom, és Kotomi még meg fog fizetni ezért, de meg ám. Rácsapok egyet a fenekére, csak hogy piszkáljam kicsit, remélem, azért nem értik félre, éppen elég nekem az, ha ő félreérti, ja, és persze elfelejtettem megtörölni előtte a kicsit tejszínhabos kezem, de nem tehetek róla, kellett neki összekennie, persze, hogy így összemaszatolom magam! Talán nem akad ki annyira, ha szerencsém van, észre se veszi, inkább ölelgetem be alaposan, amikor hozzám vágja a bögrét, ami mostantól egészen biztosan a kedvenc bögrém lesz! Imádom az ilyeneket, nem is tudom, honnan tudta, de mindegy is, megkapja a fenékpofozás-mentes ölelést, persze jó alaposan hozzádörzsölve a hajához azt a sok-sok tejszínhabot, amit volt olyan kedves, hogy rám nyomjon. Na épp ilyen az, amikor a fagyi visszanyal, vagyis ez esetben a tejszínhab, s marad rajtam borostaként a maradék, csúnyán elkenődve, mintha megtépáztak volna. Csak-csak lecsöppen belőle az ünnepi kimonómra, nagy kár érte, pedig tényleg igyekeztem olyan nagyon ünnepiesnek tűnni, a legszebb, vagyis tulajdonképpen az egyetlen ünnepi öltözet, amit magamra tudok venni, mert csak ez van. Azért csak-csak leporolom, mármint elmaszatolom egy szalvétával, miután elengedem Kotomit, remélem, most elégedett mindennel.
A körbeajándékozást letudván zsebelek be minden mást, mi szememnek nem mindig ingere, ám kétségtelenül emlékezetes. Mohón bontom is ki Hanamama csomagját, csak hogy konstatáljam azonnal, nem kellett volna. Kissé magasba emelem az alsógatyát, hogy egyáltalán megállapítsam, mi is ez, nyilvánvaló teljesen, nem veszem fel. Egyúttal magamra sem veszem, jó vicc marad és kész, nyomorgatom is be vöröslő fejjel mamácskát, amiért ilyen tökös csaj, hogy biztosan nem feledem ajándékát. Ezután suvasztom bele az ürülni látszó ajándékszatyorba, mert nem számít, mi van, meg se merem mutatni majd Ai-channak, félek, szerinte nem lesz ez olyan jó poén, mint szerintem. Bár lehet, talán nem lenne hülyeség viselni, legalább egyszer felpróbálni, egy ideje, legalábbis a múltkori fiaskó után úgyis megcsappant kissé a nemi életünk, ez pedig nem igazán jó, de ami nem megy, és amit nem akar, azt nem erőltethetem. Legalább úgy látom, a csajok is nagyon szexi ajándékot kaptak, kétségtelenül ízlésesebb, mint a miénk Keoval, csupán a miénk királyabb, mert nagyobb poén, lesz is mivel felvágni a következő férfiegylet gyűlésen.
- Nincs mit, ellen-mikulás. – veregetem vállon Tasumit, a rivális mikulást, merészelt ugyanis ő is Télies sapkát, olyan vöröset felvenni, amilyet én is a fejembe kaptam és tulajdonítottam el privilégiumomnak. Persze amint sikerült az ő vállát is jól összekennem a maradék tejszínhabbal, amit még mindig a pofámról kenek szanaszét, azzal foglalkozok, hogy kibontsam a kis dobozkát, amiben a zörgésmentes vázát találom. Mániákusan gyűjtöm az ilyeneket, meg a másmilyeneket is, tehát mindenféle kacatot, amit baráttól-barátnőtől-havertól-ismerőstől szerzek, nyilvánvaló, ez is a többi sorsára fog jutni. Valószínű, jövő héten már azt sem fogom tudni, hogy hol találom, csak hogy valahol tuti megvan, de hogy hol, az már marad a rejtélyek szigetén, főleg, ha valaki betoppan meglepetés-kitakarítani, hogy a kuplerájból rendet alkosson, én meg hirtelen ne találjak meg semmit.
- Minden rendben van? Kicsit zavartnak tűnsz. – kérdezek rá Rosa-channál, bár ezelőtt még sosem beszélgettem vele igazán, tény, azonban tény a tényben, hogy kissé úgy néz ki, mintha rosszul érezné magát, vagy nem is tudom. Ha esetleg segíthetek neki bármiben, megteszem, de lehet, csak elnagyolom a helyzetet, és nincs is szükség se lovagra, se lovagiasságra, nem is tudom, miért volt az a benyomásom, hogy olyan elveszett és kicsit gyenge. Azért remélem, nem csak valami ostoba megérzés az egész, ha pedig valamire megkér, akkor segítek neki, persze miután neki is kiutalok egy tejszínhabtól nem mentes Mikulás-nyomorgatást, de nem tehetek róla, nem kivételezhetek, ha már mindenkinek juttattam egy kis tejszínhabot a vállára vagy a hátára. Kétségtelen azonban, hogy Kotomival voltam a legszemetebb, de ő provokált, megérdemli, kellett neki összekenni. Újabb büntetésem saját létezésem, meg az a szaké, amit próbálok belétömködni, mert bulizunk mégis, és nem úszhatja meg! Kap belőle Rosa-chan is, a megjelenő Keo is alkoholizál valamerre, meg szórakoztatja gondolom a csajokat, ebből meg én sem maradhatok ki. Nyilván kettőnk közül velem töltik szívesebben az idejüket, megmondtam neki, hogy gáz ez a hajfestés, egyszerűen úgy néz ki vele, mint egy homár, de csak nem hallgat rám, és próbál helyette meggyőzni, legalább próbáljam ki, és tetováltassak magamra mintát.
- Már megoldottam, köszi. – válaszolok a Keos kérdésére, és vakargatom keservesen kínosan a tarkóm, amikor a játékról kérdez. Igaza van, nem alkoholizálhatok móka nélkül, rángatom hát a vállam nagyban, hogy ugyan, semmiség az egész.
- Igen, hallottam róla… Remélem, minden rendbe jön. – válaszolok Kotominak, hallottam ugyanis azokat a szóbeszédeket, nekem legalábbis csak szóbeszédek, mert semmi közöm nincs ahhoz az eseményhez, ahogy az osztagnak sincs, így csak másodkézből tudom azt, amit mások is tudnak. Sajnos ennél többet nem tudok a lányért tenni, mintsem támogatásomról biztosítsam, remélem, azért érzi a szándékom, de tényleg.
- No, és most irány énekelni. – tömök bele Kotomiba és Rosába további szakét, nem, Rosa-chan sem menekül, Kotomi aztán pláne, és azért ők ketten, mert ők vannak a legközelebb, na meg mert Kotomi most a krampuszom, muszáj velem énekelnie! A szakét fel-felváltja a sütemény, és tudom jól, teli szájjal nem beszélünk, meg nem is énekelünk, így csak megvárom, míg Yuko rendőrfőnök abbahagyja a vernyákolást, ha már elsőként megelőzött, és én pedig végighallgatom a dalát, bármit és bárkivel válasszon, hogy aztán majd felrángassam egy duettre, mert az mekkora lulz már!
- Na tehát, egy remek, karácsonyi dal… Mindenki ismer egy ilyet? – rángatom fel magammal a két lányt a színpadra, bármit kapálóznak és tiltakoznak, legyen már egy kis humorérzékük, meg ilyenek. Bár Kotomit ismerve ebben nem kételkedem, laza csaj, én tényleg bírom, a legjobb havercsajom. Megengedem, hogy ő és Rosa-chan válasszanak dalt, és karolom át mindkettejüket a vállaiknál, hogy feltámogassam őket a színpadra. Bármit választanak, énekelek velük a fahangommal, bár annyira nincs is fahangom talán, de biztosan kitűnik az én mély tónusom az övéiktől. A dal végén meg csalogatom fel a színpadra vissza Yukkot, hiszen ősi ellenségem, ma pedig itt a szeretet ünnepe. Neheeeem, nem mész te sehová, ma meg kell szégyenítenem téged egy kellemes kis énekléssel. Remélem, ismered a dalt és tudod a szöveget, én felkészültem.