//Yuu chan és egy elveszett lélek//

Az utca tele porral, szunnyadó széllel, néhol egy egy fűszál kandikál. Galambok reppennek fel, majd a tetőről hurrognak. Fehér tollak hullanak, akár a hó, majd egy tompa puffanás. Valami sötét zuhant le az égből. Tévedés ne essék, nem egy angyal ütötte bokáját a reggel gomolyfelhőkben, de egy kicsit még is.
Zihálva elnyúlik a földön. Karját kitárja. Pár percig petyhüdten stagnál, aztán megremeg. Cinóber csápok hullanak mellé. Elkígyóznak messze, mint ahogy a vér patakzik. Csak azok a kis erek, a földre érvén megfeketednek, ahogy elkeverednek a sárral. Az elkínzott arcon, vékony törékeny réteget vontak. Azt hinné az ember, biztosan halott. Igen is, meg nem is, valahol talán a kettő között lebeghet. A mellkas azonban lassan megemelkedik, enyhe sípoló hanggal. Halk morranás, fojtott hörgés. Az eszmélet első pillanataiban, a finom vonások görcsbe rándulnak. A kín sötét árnyakat vet a szemei alá. Azonnal tudta, hogy most már él, biztosan, mert minden sejtjét szenvedés megtöltötte. Könnyebb lett volna úgy maradni, a földbe csapódva, nem törődvén a kiesebb krátertől, amit okozott, és az őt szemlélő emberekről. A sutyorgás és mormogás, tompa zajként cincálta belülről, még is olyan távolinak tűnt. Ruhája is tiszta mocsok és vér, por és törmelék, néhol szakadt, de az azért jól kivehető, hogy ő egy shinigami. Pontosan ezért, nem is nagyon mertek közelebb férkőzni. Ráadásul, mikor a hatalmas szárnyak megrebbentek, páran meglepetten hátrahőköltek. Senki sem ismert volna rá, ha nem lett volna rajta az elnyűtt kormos haorija. Ő még egyáltalán nem tud a változásokról, és arról mennyi idő telt el. Csak arról tud, hogy fel kell kászálódnia.
*Felkelni!* Parancsolt magára.
- Arrggh...- morogta, miközben a fejéhez emelte a kezét, és feltápászkodott. Végre valamelyest enyhült a fájdalom, legalább is a szárnyait illetőleg, bár kissé tépett és csálé, az egyiket a földön húzza. Csillagokat látott és újabb rángások rohantak át az arcán. A látása ide oda ugrált, kissé homályos, de lassan kezdett tisztulni. Ujjait megleste, elfintorodott a vér látványára, megforgatta a szemeit, és mélán elindult egy irányba. Pontosan arra, amerre a laborja... azaz most már valaki más laborja van. Fegyvereit az övébe tűzte, és fogalma sem volt arról a démoni kisugárzásról, amit éppen ő maga bocsát ki, másoknak roppant kellemetlen érzést okozva ezzel. Homlokáról minden második lépésénél egy újabb friss vércsepp esett a földre. Zsörtölődve lépkedett, nem tudott úgy megmozdulni, hogy valami ne fájjon közben. Ködös emlékezetével igyekezett visszaemlékezni. Azt tudta hol van. Ismerős utcák, arcok, szagok illatok. Egyáltalán nem érezte meg az idő múlását. A hossúz hónapok nem látszottak meg ezeken a tereken. Azt, hogy pontosan mi történt, csak fájó szilánkok formájában kaparta össze: Hihetetlen nagy nyomásra emlékezett, ami egyetlen mindent magába sűrítő pillanatban kitágult és kitöltötte. Robbanás, ez biztos, de nem volt egészen bizonyos, hogy belső, vagy külső robbanás történt. Amit biztosan vissza tud idézni, az a zuhanás, aztán a fájdalom. A gondolatra el is mosolyodott.
*Bukott angyal...nagyszerű. Az élet, nagyszerű* Keserédes mosolyával ballagott tovább, és valamiért az eget kémlelte. Mintha onnan várna magyarázatot, vagy valami sugallatot, de természetesen megint csak a kék üresség válaszolt némán. A messzeségből azonban valami ismerős érzés fogta el. Valaki régről, a múltból. Kicsit zavarosan megállt, próbálta visszacsalogatni a múltat, de sikertelenül. Csak azt tudta, hogy aki jön, nem ellenség, érzései vele kapcsolatban kellemesek, nem kuszák. Valami még is motoszkált a fejében. A nevet kereste az érzéshez, de a nyelve hegyéről valahogy nem akart leugrani, és ott ugrált, mint egy neveletlen kisgyerek.
- Yuu...micsoda...áh, valami mmm. - tanakodott magában elmélyülten. Az illető egyébként is felé tartott. S végignézve önmagán, csupa seb, csupa vér, csupa sár, úgy döntött, hogy Ő ilyen állapotban, ugyan nem hajkurászik senkit. Majd rátalál, ha akar. Elfutni pedig biztosan nem tudna, hiszen lépni is alig tud. Csak valami természetfeletti akarat hajtja előre. Egy belső küldetés, amiért vissza kellett térnie. Nagyon nagyon fontos, csak még sem tudja előhozni. Ez a valami, aprócska kellemetlenséggé változtatja a szenvedést, és minden kellemetlenséget, még mindig ragyog belül. De hiába minden erőlködés, csak azt érte el, hogy újabb hullámban söpört át rajta a fájdalom. Rájött, hogy talán nem kellene gondolkozni, csak egyszerűen megvárni a felé közeledő barátot, és tájékozódni. De úgy bosszantotta, hogy nem jut eszébe a neve, ezért a lüktető fájdalom ellenére is újra próbálkozott.
- Yuus...valami, ilyen. - mutogatott maga elé szórakozottan, aztán megint mosolygott. Mulatott saját sorsán és fájdalmain. Az illető, már igen közel ért, már itt is van, egyetlen pillanat és betoppan valahonnan. A következő sarokból? A tetők felől? Mögüle... Békésen megvárta. Most már nem kell sehová sem sietnie.

Egy elveszett lélek

Hallja a lépteket, ahogy a szív felgyorsul. A támadó szándék megrezzen és gyilkolásra kész. Ezek a finom létek és az érzés, nosztalgikus. Hirtelen beugrik a név is. Yuusuke, Vera barátja. Hirtelen ő is egy számára kedves, szőke hajú lányra gondol, akinek igen szépséges kebelcsodái vannak. Hát igen, ez még is csak egyből bevésődik minden férfi agyába. Lassan megfordul hát, sajgó tollas végtagjait egy szisszenéssel összecsukja maga mögött, elhagyva eközben pár sötét hosszú vezértollat. Ahogy a fejét felemeli, nem az a kedves mosoly derül fel az arcán, mint egyébként. Egyáltalán nem kedves, nem vegyül bele bölcs megadó alázat. Ma nem. Ma valaki egész más bújt Raiden bőrébe, az aki egész eddig mélyre volt zárva. Az érem másik oldala. Sötét árnyékok folynak a türkiz tekintet köré. Úgy ragyog ki mint egy rossz ómen. Még is ez a ragyogás, habár oly mélységesen szigorú, tiszta mint a kifent acél csillogása. Lassan fellélegzik, egy kicsit már jobban érzi magát. Kezdi megszokni a fájdalmat. Amikor megszólal, hogy választ adjon a férfinek, épp egy friss vörös csepp hull a földre az álláról.
- Nem, csak most kezdődik. - javítja ki a csapzott alak készségesen, odaadó előzékeny lágysággal. Nézi egy darabig a fekete hajú fickót. Valami hibádzik a képletben. Ennek a fickónak nem itt lenne a helye. Nem lehetne itt. Aztán a kék haorira vándorol a szeme.
- Sierashi Yuusuke...- állapítja meg ahogy végig néz rajta.
- Nem az a kérdés, én ki vagyok... Hanem az a kérdés, hogyan lehetséges, hogy te itt vagy? - firtatja összevont szemöldökkel. Egészen eltűnődik, majd legyint, mintha a dolognak semmi jelentősége nem lenne.
- A tizenkettedik osztag kapitánya vagyok, legalább is legutóbbi emlékeim szerint. Ezt te is tudod, nem ?- kérdez vissza, majd egy kicsit a fejéhez kap, ahogy újra egy tűszúrás belenyilall. Bizony Raiden csúnyán megsérült. A tekintete sem egészen tiszta még. Egész lényét egyfajta démoni erő körbelengi. Azon gondolkodik, hogy vajon Yuusuke azért van itt, hogy megtámadja a lelkek városát, vagy mert képzelődik és nem is ott van, ahol. Vagy míg nem volt itt, annyi minden történt, hogy Yuusuke bebocsátást és megbocsátást is nyert. Megrázza kicsit a vörös sörényt, hogy kiverje a fejéből a fölösleges gondolatokat.
- Ezek szerint biztosan kibékültetek ^^...azt hiszem valami volt kettőtök közt, leginkább a törvény.- morfondírozik félhangosan. Mennyi idő telhetett el? Talán meg is házasodott. Akár ez is megeshet. Ekkor Raiden szemei előre merednek és látványosan elsápad. Egy számára kedves személy arca villant be hozzá. Egy tündéri arc. Egyébként is eléggé falfehér a bőre, főleg a vörös üstökének kontrasztjában, de most szinte elveszti minden színét.
- Te jó ég Rosa chan... O.O...-kapja arca elé a kezét rémülten. Vajon vele mi történt mindeddig. Hüledezik magában, és hirtelen úrrá lesz rajta a riadtság és a pánik. Körülötte sötét ezerfogú, izzó, rubin tekintetű árnyékszörnyek kezdenek el karikázni. Ám a shinigami lecsukja a szemét, és egy nagy lélegzettel lehiggad, a pokol szörnyei eloszlanak a nap fényében.
- Mindent el kell mondanod!- néz Yuusukéra az ex-kapitány kérlelően.
- Mindent tudni akarok!- ismétli valamivel határozottabban, de a hangja egyáltalán nem követelőző, még csak egy picit sem éles. Sőt, mintha lassacskán kezdene visszaszökni az arcába az élet. A vérzés is elállt a homlokán. Minden kezd rendbe jönni. Szerencsére, ő viszont igen türelmes. Igen hamar rájön, hogy talán évek teltek el. Hogy a világ egészen más, mint amire emlékszik. De, akárhogy is, ő céllal és feladattal érkezett ide. Minden áron teljesítenie kell a küldetést. Lesz, ami lesz és bármi álljon az útjába. Most, az egyetlen állandó az életében a mellette zavartan ácsorgó Yuusuke. Az egyetlen, akit jelenleg ismer és biztosan az, aki.
- Ugye, nagy baj nem történt? - Néz rá reménykedőn. Annyi a kérdőjel. Az osztag, a többiek Yuko chan, és még sokan mások. Nagyot sóhajt, magában elmormol egy nyugtató mantrát, és elindul a fickó felé. Megmozgatja a vállait, mire hosszú szárnyai kinyújtózkodnak.
- Azt hiszem elég sok mindenről lemaradtam.- mondja, de most már sokkal kiegyensúlyozottabban, bár még mindig biceg, és egyik szárnyát még mindig húzza, de úgy tűnik, kezd helyre jönni, ahogy a lelki békéje is helyretolódik, úgy pár lépés után a szárnyak elfoszlanak róla, ahogy a páncél, és a fegyverei is egyszerű karddá változnak, ezzel is jelezvén, jó szándékát a másik felé.

Szokatlan ez a helyzet, de Raidennek be kell látnia, hogy egy cigaretta most igen csak ráfér. Legutoljára akkor gyújtott rá, amikor még élt. Még fiatal, kezdő tudós korában. Mintha ezer évek teltek volna el azóta. Fáradtnak, kifacsartnak és öregnek érezte magát. Nem várta meg míg Yuusuke tüzet is ad hozzá. Ujjai összedörzsölte, köztük vékony kis ívnyaláb futott végig és azzal meg is gyújtotta a magáét, majd a felé ajánlotta, ha már volt olyan kedves, hogy megkínálta. Rég volt ilyen frusztrált. Jó mélyen letüdőzte a füstöt és szép lassan kifújta. Ismerős kellemes bizsergés kísérte az édes-keserű füstpárát, mely szépen lefutott a karjain.
- Az egyetem óta ez az eső.- mondta Yuu-channak miközben a szálat nézegette. Közben újabbakat szippantott. Valamiért azonnal lehiggadt és a fájdalmai is kezdtek enyhülni. Elkezdett koncentrálni a gyógyulásra is, aminek köszönhetően a fájdalmas sebek elkezdtek kissé lüktetni, de elállt a vérzés. A fejfájás is enyhült. Csendesen füstölgött, nekidőlt a falnak, és kicsit pihent, mielőtt megpróbálkozott volna a visszaemlékezéssel.
- Kettőt és könnyebbet kérdezz. -nézett szórakozottan a társára. De tudta, hogy ez most nem mókás és pontosan ezért, próbálta is összeszedni magát. Megfeszítette az akaraterejét.
- A legutolsó emlékem innen a laborból származik. De nem kísérleteztem robbanóanyagokkal. - vonta össze a szemöldökét zavartan. Látszik, hogy maga sem igazán érti. Yuko-chan az ügyeletes piromániás. Bármihez ér, az tutira berobban, meg akkor is ha egyébként biztos nem gondolná az ember, hogy az tud robbanni. Mint például egy kert. Mert ugye a virágok miért akarnának apró cafatokra esni.
- Tudod én a lélekkel foglalkoztam leginkább. - vallja be, majd elnézett valahová a távolba. Homályos képek villantak be.
- Tompa fény... fehér csempe: ez a labor lesz, igen. Hmm. Az asztalon egy könyv és különböző műszerek. - próbája körüljárni az emléket, hátha pontosabban vissza tud emlékezni. Az arcára apró ráncokat vetnek a koncentráció árnyai. Ezzel egy időben, a mechanikai behatások miatt, az alvadt vér kezdett lepattogzani róla. Kissé irritálta, bosszankodva ledörzsölte azt a részt, és tovább figyelt.
- A különbségeket és az egyezéseket vizsgáltam, az érzelmek hatását az egyes önkéntes alanyokon.- magyarázta.
- Arra voltam kíváncsi, hogy a lélek erejét mennyire befolyásolják az ilyen behatások.- ekkor felnézett Yuusukéra, és nagyot szusszant. Azon gondolkodott, hogyan adja elő egy laikus számára is érthető módon a tudományos felfedezését. Kis gondolkozás után azonban megtalálta a megfelelő szavakat.
- Volt egy elméletem, illetve, van egy elméletem. Miszerint a lélekenergiában láncreakció indítható meg, ugrásszerű hirtelen energiafelszabadulás. A diagrammák szerint, már csak a megfelelő " összetételt" kellett megtalálnom az érzelmi behatásokból. Ezt pedig egy álomgenerátorra fejtettem ki az alanyokra. Jobbára kellemes érzésekkel kíséreteztem. Történt némi javulás, de nem kitűnő, és meg sem közelítette az elvárt szintet. Aztán elkezdtem agyalni, feltúrtam az összes fellelhető szakirodalmat és több heti munka után meglett a megoldás, csak épp ki kellett próbálni. A levett mintákon hatott, de akartam egy valós kísérletet is... és kipróbáltam. Magamon. - szusszant a nyakigláb vörös. Egyáltalán nem érzett semmiféle bűntudatot. Másokat igyekezett nem veszélyeztetni.
- Aztán...nem tudom mi történt, de valami még is. - suttogta, miközben magát is komolyan vizsgálta. Nagy, és fontos, és még sem emlékszik rá.
- Csak arra emlékszem hogy zuhanok. A kutatási eredményeimnek szerintem annyi, ami azt jelenti, ha meg akarom tudni mi történt igazából, meg kell ismételnem őket és előröl kell kezdenem az egészet. - mormogott elhúzott szájjal. Kicsit morcos, amiért egy csomó meló kárba veszett.
- Szerintem meghaltam. - nézett föl Yuu-chanra, olyna komolyan ahogy csak tőle tellett. Nem viccelt, egy kicsit sem. Sőt, egészen úgy beszélt, mintha meg lenne győződre ennek valóságosságáról, miközben, egészen egyértelmű hogy itt áll a szeme előtt, szívja a cigit, élegzik, beszél, tehát nagyon is él.
- Mármint tényleg...Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mi van ha még is. Elméletileg lehetséges. Az energiám szétosztott a térben, majd valahogy újra összekombinálódott, de érzek némi változást. - húzta ki magát, miközben fél szemöldökét kicsit feljebb húzta, tartogat még ez meglepetéseket.
- És ezeket a sérüléseket is szereznem kellett valahonnan.- állapítja meg, hisz egy sima zuhanástól talán kicsit fájna a feje, és másnak a válla, de igazából kutya baja sem lenne, főleg ban-kaiban. Ráadásul, a legtöbb seb, pontosan úgy nézett ki, mintha egy vágás, vagy szúrás okozta volna, nagyon is harc külseje volt az egésznek.
- Kokutan no Makasével történt valami, ez nem ugyan az az energia, mint volt. Ki kell vizsgálnom ezt is. Többet nem tudok mondani. Lehet kinyitottam Pandora szelencéjét. - néz fel a tudós komoran, ahogy az utolsókat szívja a cigiből, majd hagyja, hogy a parázsló csikk a tenyerébe guruljon, és egy apró szikra pici hamu halommá és vékony füstkígyóvá változtassa. Nem tudta, hogy a másik mennyit értett meg abból, amire most sikeresen visszaemlékezett, de azt tudta, hogy számára fontos, és meg kell tudnia az igazságot. Ez az egyetlen ami igazán fontos. Meg kell tudnia mi történt valójában. Mert valahogy biztos abban, hogy fontos. Meg a küldetés. Egy feladat, amit meg kell oldania, de nem emlékezett a feladatra magára, csak a vele társuló érzésekre. A mindent kitöltő fényességre. Talán mint egyfajta belső tüzet tudná leírni, ami odabentről ég. Valahogy nem tudta megmagyarázni, és szavakba önteni sehogy. Vajon miben mérhető a lélek erőssége. A jellem szilárdságában? A szív erejében? A kitartás konokságában? Az öröm mámorában? A kín szenvedésében? Volt egy válasza... csak elveszett út közben. Mitől lehet mindez. A feje újra megfájdult és körülötte egy kicsit besötétült minden, de szerencsére hamar elmúlt.

[Egy elveszett lélek]

Az ex kapitány kis meglepettséggel fogadja, a hasonlatosságot, ami kettejük közt megfigyelt. Homályos emlékezete azt sugallja, hogy legutóbb azért nem volt ilyen nagy szinkron köztük. Legalább is, ennyire biztos nem. Egy cseppet sem bánja viszont, Yuusuke most is kellemes kisugárzást áraszt magából, mint legutóbb. Ő nem sokat változott, ellentétben vele. Abban is igazat kell adnia neki, hogy valóban, a jó érzések, nem sarkallják az embert fejlődésre. Nem motiválják még nagyobb jó elérésére. Önmagában a kiegyensúlyozottság csak egy libikóka, ami igyekszik magát megőrizni. Nem éreznék az alanyok azokat a szükségelteket, hogy javítani kell rajta. Talán még sem olyan nagy a lélekben a kielégülés vágya. A legtöbben megelégszenek a viszonylagos jóléttel. Nem áhítoznak minden kitöltő örömre, túlvilági boldogságra. A szenvedés ezzel szemben egészen más természetű.
- Ami azt illeti, nem számítottam el magam, csupán úgy véltem, a lelkeknek nem illene csupán kísérleti célból szenvedést okoznom. - magyarázta a tudós, miközben az arcához nyúlt, hogy megigazítsa a szemüvegét, csakhogy annak hűlt helyét találta. Jól látott anélkül is így egyelőre nem törődött ezzel a dologgal, visszafűzte a kezét maga mellé.
- Úgy véltem, hogy az ilyesmit nem tendálhatom másra. Így csupán a mintákon kísérleteztem tovább kezdetben. A félelem, a veszteség érzése és a fájdalom, képes minden mást kitörölni az ember fejéből. Ezért lehet, hogy elszámoltam valamit, mert a minta, még sem olyan, mint egy egész ember.- gondolkozott komoran és kissé magába mélyedt, miközben agyalt ezen. Már csak tudja, hiszen kardjának fő képessége, pontosan a negatív érzésekkel támad rá az ellenfélre. Pontosan a lélekben rejtőző gonoszt szabadítja ki. Ez a belső ördög pedig igen makacs és rettentően erős. Mindenkinek a saját démonai a legerősebbek. Ami egyeseknek könnyed vállrándítás, másoknak talán a félelem és a kétségbeesés legmélyebb bugyra.
- Igen, pontosan. A veszteség érzése, az egyik legfontosabb komponens.- ugrik be neki hirtelen Yuusuke szavaira, ahogy jelentőségteljesen rá is bólint.
- Az önfeláldozás, pedig egy másik, de még több is szerepelt benne... azt hiszem.- néz oldalra bizonytalanul Raiden. Majd egy újabb hasonlóságot vesz észre a férfi viselkedésében. Ugyanúgy mint ő, szintén összefonja karjait maga előtt. Ez ugyan szokványos viselkedés, ám ebben a kontextusban a viselkedés ismétlése, a szimpátia jele lehet. Ezen egy kicsit felderült. Még mindig nem szokott le arról, hogy másokat megfigyeljen. Készséggé fejlődött nála, ösztönösen fürkészett másokat, anélkül, hogy komolyan odafigyelt volna rá. Egyszerűen csak észrevette. Ám hamar kizökkent a mélázásból.
- Hogy érted azt, hogy nem természetes? O.o - szúrta közben megrökönyödve, ám nem kellett sokat várakoznia. Azonnal választ is kapott.
- A pokol démonaihoz ? O.O- kérdezett vissza kikerekedett szemekkel. Mindig is tudta, hogy egy démon lakozik benne, de nem gondolta, hogy Kokutan no Makasénak tényleg köze van az igaziakhoz. Számára egészen természetesnek tűnt, hogy lelkének támadó része, a kardja, vele ellentétben, hihetetlenül szigorú, komor és rideg. Sőt, még agresszív és tele van vádakkal meg keserűséggel. Talán el kellene vele kicsit beszélgetnie? Bizonyára ez megoldást nyújthat, az is lehet, hogy ő maga többet tud a dolgokról, mint tudatosabb személyisége. Azért ezen egy kicsit megriadt. Mi van ha igazából ő is rossz fiú? Az maga lenne a katasztrófa. Raiden mindig igyekezett türelmes, belátó, kedves és segítőkész ember lenni. Szeret segíteni másoknak. Ráadásul saját magát jobbára minden más mögé helyezi. Szerénysége sokszor már-már nevetséges és gyerekes. Mókás ijedséggel kutatott magában, mikor hibázott valahol, de hamarosan abbahagyta az önostorozást. Az intésre Yuusuke nyomába szegődik. Léptei most már sokkal kiegyensúlyozottabbak, de azért nem tesz semmi meggondolatlan hirtelen mozdulatot. Egy kicsit még mindig biceg.
- Mindannyiunkat felemészt idővel, úgy vélem, mind bemocskolódunk. Ki többé, ki kevésbé.- állapítja meg, ahogy felzárkózik. Közben megfigyeli a másik hátán virító jelképet.
- Szép ez a plecsni, olyan fennkölt. ^^- jegyzi meg halkan, félig még mindig a benső fenevadon jár a feje.
- Nem emlékszem rá, hogy jártam volna a Pokolban. De valahol voltam, nem tudom mennyi idő telt el ott, de úgy érzem sok. Csak a fájdalom hasít belém, akárhányszor megpróbálok rá visszaemlékezni. - vallja be őszintén. Hiszen úgy tűnik a kék haoris szeretne neki segíteni a maga módján. Ami azt illeti, máris elég sokat segített a szavaival, így nem érezte kitárulkozásnak, hogy megosztja vele ezeket az információkat. Nincs semmi rejtegetni valója. Ha pedig van és nem tud róla, akkor jobb, ha szembesül vele. Jobb lesz, ha kiderül. Annál előbb elkezdheti helyrehozni a problémát, amit okozott.

[Egy elveszett lélek]

Egyikőjük sem tudja, hogy a gondolataik is egy rugóra járnak. Raiden kihúzza magát, pár csigolyája panaszosan felreccsen, ő pedig élvezkedve kifújja a levegőt. Karjait háta mögött összekulcsolja, ahogy mindig szokta. Mindjárt sokkal jobb. Az a becsapódás azért elég keményre sikerült. S most, hogy visszanyerte a tartását, újra társára figyel.
- Teljes mértékben egyetértek veled.- bólogat, majd mikor Yuusuke elneveti magát, ő is elmosolyodik. Mindig együtt örül másokkal, igazán fogékony az érzelmi hatásokra, szinte mint valami műszer, minden áthalad rajta, ami a környezetében történik, legyen kellemes, vagy kellemetlen.
- Azért érdekeset mondtál...- hívja fel a másik figyelmét, miközben tudományos komolysággal felemeli az ujját maga előtt, majd gyorsan visszakulcsolja kezét a háta mögé.
- Ha valaki elérte, hogy birtokolja a boldogság egy kisebb szeletkéjét, az nem vágyakozik további kihívásokra, csupán megőrizni kívánja, amit elér. Ebből kiindulva, még azt is kijelenthetjük, hogy mindannyian önzőek vagyunk. Hisz csak akkor teszünk különösebb erőfeszítéseket, mikor saját boldogságunk, azaz szeretteink, vagy a környezetünk, amit megszoktunk veszélybe kerül. Magunktól nem kezdenénk el állatira teperni, hogy átugorjuk a saját korlátainkat... csak ha rá vagyunk kényszerítve. Mindenki lusta - állapítja meg félig mókásan, félig komolyan a tudós. Az arcába is kezd visszatérni a fiatalos energia és az ártatlan kisugárzás, ami egyébként nagyon meghatározza. Miközben haladnak, a "plecsni" megemlítésekor Yuu olyan sértett fejet vágott, hogy azon az ex kapitány elnevette magát. Most aztán beletiport a lelkébe. Pedig igazából szimpatikusnak találta. Sőt tetszett neki, dicséretnek szánta, nem gondolta volna, hogy a beszélgető partnerét ilyen érzékenyen érinti. Egyszerű, sokatmondó, tiszta, a kék az igazság színe. Az igazságot pedig, Raiden mindig is nagyra becsülte, még ha zord és mostoha is. A csillagot és a szárnyakat nem tudta hová tenni, de majd alkalmasabb időben kikérdezi társát a szimbolika értelméről. Szinte biztos abban, hogy mindennek oka és előzménye van.
- Örülök hogy itt vagy, mármint nem csak te, hanem az egész csapatod. - mondja Raiden.
- Jó, hogy végül így alakult. Szükség is van rátok. A friss vér, talán képes változtatni. - morfondírozott. Azon gondolkodott, vajon milyen árat fizettek ezért, mert biztosan nem volt ingyen.
- De gondolom hiányzik azért kicsit a szabadság, vagy nem? Mit fogsz tenni amikor azt adják parancsba, hogy várj, miközben ártatlanok halnak meg? Vagy akkor amikor máshol van rád szükség, miközben a barátaid veszélyben forognak? -kérdezi tőle. Vajon Yuusuke ezen elgondolkodott? A szabadság korlátozása, elég nagy ár. Nem biztos benne, hogy megérte ezt feláldozni. Kitaszítottként, mindig szabadon dönthetett, de így? Szem előtt van, lehetséges, hogy hivatalosan megbocsátottak, de mérget merne venni rá, hogy van egykét tag, aki még mindig fintorogva fogadja ezeket a jövevényeket a városban. De nem akarta őt lehangolni, csak az a rossz szokása, hogy ami a szívén, az a száján, azonnal megint érvényt kapott, ahogy kigondolta. Bár ha valaki, akkor Yuusuke az, aki megoldja, akárhogy, de kiküzdi magát. Majd a pokol került szóba. Nem kellemes téma. Bár nem érezte idegennek magától, hogy egy démon lakjon benne. Igazából hálás is volt érte, bármilyen viszontagságos viszony alakult ki köztük, még is csak a része.
- Távol álljon tőlem, hogy én oda akarjak menni. Még mit nem. Épp csak most jöttem. Természetesen kiderítem mi történt.- nyugtatja magát és sétapartnerét is. Egy pár percig csöndesen elgondolkozik magában, végül hirtelen megtorpan és a társára néz.
- Nem lenne kedved részt venni a kutatásban? - böki ki végül.
- Úgy vélem nagyon sokat tudnál segíteni, és szerintem neked is hasznos lenne. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki, akkor te pontosan tisztában vagy a fájdalommal, a félelemmel és olyasmikkel, amik végigkísértik az életünket. Mit szólsz? Nem tudom ki az új kapitány, de biztos nem haragszik, ha beveszlek a kutatásaimba. Pár nap alatt helyrehozom a laborom és akár neki is kezdhetünk. Szerintem nagyszerű lenne ^^.- lelkendezik Raiden. Ilyenkor notóriusan hadar, mert türelmetlen rendesen kivárni. Teljesen beleélte magát. Látszik rajta, hogy a nemleges válasz teljesen lehangolná. Most viszont nagyon izgatott és motivált.
- Talán te is hasznosnak találnád a tudást, amit közben szerzünk. Bár tisztában vagyok azzal, hogy jó pár kört rám versz... úgy mindenben .Persze, ahogy az időd enged és csak ha kedved van. - udvariaskodik a shinigami előzékenyen. Majd kirobban jókedvtől, a sérüléseit tökéletesen ignorálja épp. Jó példája ez annak, mennyire képes megfeledkezni a zavaró tényezőkről, mint a fájdalom, ha éppen valami fontosról van szó.

[Egy elveszett lélek]

Mostanában, egyre ritkábbak a régi vágású emberek. Azok, akik a hagyományos, régi értékrendet részesítik előnyben. A család, a becsület, igazság, könyörületesség, alázat... veszélyeztetetté váltak. Mindig is igazán ritka kincsnek számít, ha ezek az értékek képesek érvényre jutni. Raiden mindig is úgy gondolta, hogy a világ, valahogy megőrült. Nem tudta mikor, vagy hogyan, csak elromlott. Még egészen azt sem tudta megmondani, hogy mi romlott el benne. Hogy csak ő maradt le, vagy minden más változik olyan gyorsan, hogy észrevétlenül és megállíthatatlanul elsuhan mellette. Mert nincs rendben az, ami van. Egyszerűen hibás, már az elejétől fogva. Nagyon szeretné megjavítani, de erőszakkal rávenni valakit arra, hogy változzon, egyet jelentene a zsarnoksággal, ez pedig megengedhetetlen. Van, akit nem lehet megmenteni, csak kedves arccal rámosolyogni, megadóan elfogadni, hogy ez a helyzet és kész. A harc, amit folytat, nem a küzdőtéren, az utca porában, a levegőben dől el. Még csak nem is a kardok csattanása közben. Mindig úgy érezte a harc állandó. Mindig jelen van. Egyetlen pillanatig sem lehet megpihenni, engedni, mert a legfontosabb, hogy ebben a káoszban és romlásban, saját magát, ha már másokat nem is, megőrizze. Ez pedig permanens küszködéssel jár. Mindig remélni, vágyni a tisztaságra, keresni a hibát, folyton úgy dönteni, hogy soha semmikor ne bánja meg. Elengedni a bosszút, elengedni a haragot, a kértségbeesést ebben megmérettetésben. Eközben pedig nem zárkózhat magába, nem csukhatja le a szemét, száját, fülét, orrát mon pecsétes papírokkal. Nem fejthet el hinni és bízni, még akkor sem, ha rendre csalódnia kell. Az árulások pedig, kegyetlen tőrként szépen lassan markolatig felcsúsznak a bordái között egészen a szívéig. Vállalta mindezeket a fájdalmakat. Ugyan ezt az őrlődést láthatta Yuusukéban. Talán más az oka, mások a körülmények, de az a hideg láng, amit a tükörben jobb napokon meglát, ott ragyogott éppen szemben. Ez mindent megmagyaráz. Ebből a fényből fakad a szimpátia is. A lankadatlan harckészültség beleivódott a mozdulatba, ahogy Yuu ráfogott a kardjára. Amikor pedig azt mondta, az értelmetlen parancsnak nem tesz eleget, roppant elégedettség töltötte el. Az érzés, hogy nincs egyedül. Igaza van abban, hogy felesleges gondolkodni, mindig azt kell tenni, amit helyesnek érzünk, nem azt, amit helyesnek gondolunk. A logika, képtelen lefedni az élet bonyolultságát. Amikor igazán fontos dolgok kerülnek elő, azt úgy is a szív dönti el. S most, be kellett látnia, hogy még is tévedett egy dologban. Yuu nagyon is sokat változott. Pozitívan csalódott benne. Sokkal bölcsebb lett, mint legutóbb, persze azt az ifjonti meggondolatlan vakmerőségét még mindig nem vetkőzte le, de nem is baj. Az adja Neki az elemi erőt, ami életben és mozgásban tartja. Pontosan illik hozzá a föld makacssága és szívós ereje. Az ajánlat, hogy bevonja a vizsgálódásba, láthatóan eléggé meglepte Őt. Az ex kapitány magában feszengett, míg választ nem kapott. Itt viszont fordult a kocka: megilletődött pislogással reagált a vállát megragadó kézre. Szemöldöke mókásan felszaladt a homlokán, s mint bármikor, amikor valaki sikeresen meglepi, bőrén bizsergés futott végig. Makase rakoncátlan megnyilvánulásának egyike, hogy ha nagyobb érzelmi hatás éri, szó szerint felvillanyozódik. Ez ugyan a jobbik esetek közé tartozott, mert csupán, annyi hatással bírt, hogy mindkettejüket feltölti elektromosan. Csak el ne felejtse figyelmeztetni, hogy majd érintsen meg valami fémes dolgot, mert ha nem vezetődik le, kellemetlenül megcsípi a legközelebbi embert, akihez hozzáér. Egyáltalán nem zavarta maga az érintés, csak nem tudta hirtelen mire vélni. Yuusuke mondókájában azonnal felfedezte a pici turpisságot, jót mulatott rajta. A kék haoris nem azért ajánlotta ezt a megoldást, mert nem érdekelték a tudományos kutatások, hanem feltehetőleg azért, mert inkább megtartaná azokat saját szervezete számára. Ez pedig szörnyen zseniális húzás tőle. Nyilván ezzel is bebiztosítani kívánja magát, hogy legyen nála, a saját és szervezetének erején túl olyan dolog, amiért a Tanácsnak szüksége van rá. Így Ők függnek majd Yuusukétól és nem fordítva. Ennek következtében, egy adott esetben Ő diktálhatná a feltételeket. Ez a gondolat pedig, mint valami gonosz kisördög a vállára telepedett és széles vigyort varázsolt Raiden arcára. Nem titkoltan Ő is szívesen megosztott volna pár keresetlen szót a székekben tespedő lusta bagázzsal. Szinte azonnal tudta, mit fog erre válaszolni.
- Sierashi Yuusuke.- kezdte, majd szertartásos átéléssel fejet hajtott.
- Már, hogy a fenébe ne csatlakoznék a te kissé renegát társulatodhoz?! - törte meg komolytalan nevetésben saját hivatalosságát, ezzel is kifigurázva megbéklyózott helyzetüket.
- Nagyon ravasz fickó vagy te. Ez tetszik ^^! Még szép, hogy a szövetségesed leszek. Az új köpeny is jól fog jönni...- nézett magára. Szánalmas szétcincált ruházata nagyon mulattatta. A kapitányi haorija egyébként is menthetetlenül a szemétben végezné. Különben is, igazán beillik az angyalok közé. A sok fehér közé kell egy fekete.
- A kék egyébként is jobban áll, mint a fehér.- kacagott önfeledten. De valami kis huncut rosszaság bujkált a nevetésében, a kisördög a vállán, ugrálva sutyorgott a fülébe.
- Miért van olyan érzésem, hogy vannak még érdekes terveid Soul Society-vel?- nézett rá dörzsölt somolygással. A gondolat, hogy végre, nem kell attól tartania, hogy a tudását és találmányait olyasmire használnák, amibe Ő sosem egyezne bele, megnyugtatta. Mert igen is volt olyan, de még mennyi, amit elrejtett, le sem mert írni, nehogy öncélúan bárki felhasználhassa. Valahogy ezt, Yuusukéról nem tudta elképzelni. Ösztönösen bízott benne, maga sem tudta megmagyarázni miért.

[Egy elveszett lélek]

Az ódon falak, mohás tetők, megannyi papírral fedett ablak, néhol békésen párolog ki a gőz és a füst a kéményeken. Első ránézésre álmos kisvárosnak tűnik, de mind eltöltöttünk pont elég időt itt, mielőtt még bekerültünk volna az akadémiára, hogy tudjuk messze áll Rukongaitól a nyugalom és a béke. Ez a hely azért van, hogy a lelkek feldolgozzák az életükben történt eseményeket. Tele van bűnözőkkel és a sötétben ólálkodó félelemmel. Nem szívesen térne ide vissza egyszerű lakóként senki. A támadástól talán még sem kell tartani, a duónak legalább is biztosan nem. Az uniformisuk hűen hirdeti, hová tartoznak. Kevés olyan bolond van, aki ezeket meglátva, nem választja a csendes meglapulást a támadás helyett. Mindig is babonás titokzatosság övezte ezeket az egyenruhákat. Meg aztán, jöhetnének akár százan is, néhány csonttöréssel, búbbal és monoklival lennének gazdagabbak. Raiden legalább is biztosan nem bántana komolyabban egy "védtelen" lelket, legyen akármilyen gyarló. De biztosan úgy megleckéztetné a vakmerő próbálkozót, hogy egy életre elmenjen a kedve az ilyesmitől. A falakon túl viszont nem ilyen nagyon jó a helyzet. Az osztagok is civódnak egymással, a kapitányok is rivalizálnak, még az osztagon belül sincs mindig egyetértés. Ez nem túl jó egy olyan szervezetnek, aminek a rendet és a harmóniát kellene szolgálnia. Nem csoda, hogy az "új" jövevényeket ilyen ferde szemmel nézik. Néhányan biztosan tartanak attól, hogy felborítják a jól kiépült intrikai és társadalmi hálót és belerondítanak kis terveikbe. Ez a félelem egyáltalán nem alaptalan szerencsére. Az ex kapitány elmélázott kissé gondolataiban. Csöndben lépkedett, és csak hallgatta Yuusuke morgolódását és fújtatását.
- Ezek szerint ki kell majd találni valamit arra is, hogy bárhol tudjunk beszélni, anélkül, hogy attól tartanánk, hogy bárki meghallja. - jegyezte fel magába, majd a gondolatot beletette egy az elméjében létező megoldandó dolgok nevezetű hegméretű szekrénybe, amit már így is alig tudott bezárni. Nem nagyon ismerte a Daitenshit és ez újabb kérdéshalmot vetett fel számára.
- Már csak azt nem tudom, hogyan fogom kirámolni az irodámat XD. Mármint az ex irodámat. - javította ki magát. Egy csomó papír, könyv, jegyzet, kütyü. Lehet a valahai hadnagya rég megoldotta ezt az apró problémát azzal, hogy csínból felrobbantotta az egészet. Lehet tiszta lappal kellene kezdenie, és mindent megsemmisíteni, ami ott van. Ezzel talán Ő is valahogy szakítana régi életével és mint egy mágikus szertartással, elhatárolná magát. Igen, ennek így kell lennie.
- Gondolom még mindig inkább az emberek közt szerettek lenni. Bizonyára nem erőszakolták rátok, hogy ideköltözzetek. - gondolkodik hangosan, majd a falak felé elnéz. Fura lesz innen elmenni. Kellemes és kellemetlen egyaránt. Ezernyi hibája ellenére, szinte biztosan vissza fog vágyakozni néha. Még is csak elég sokáig atyáskodott a juunibantai felett, nem csoda, ha egy kicsit azért hiányozni fog számára. De főképp a felrobbantott kertje. Idővel persze, új társai is családdá növik ki magukat, a Fészek pedig otthonná.
- Mesélhetnél kicsit erről a szervezetről, nem sokat tudok róla. Meg gondolom hivatalosan is le kell papírozni. Úúúúúúúúúúúúúúútálom a bürokráciát. A kapitányságom leundorítóbb metódusa, mindig az adminisztráció volt. Hála az égnek,, hogy ettől most megszabadultam. Nem irigylem az utódom >.< - vigyorog gonoszan - De nem akarok haragban, kérdésekkel a hátam mögött elválni tőlük. Másrészt, még azért ha nem bánod elbúcsúzok, mert volt egy rakoncátlan hadnagyom, akinek kijár egy kiadós fejmosás... - mormogja kissé morcosan, de látszik, hogy a bosszúság nem olyan vészes. Még egyszer utoljára, szeretné meglátogatni az osztagát, egyszer még jól megnézni, beszívni a fura vegyszerek szagát, aztán leakaszthatja a köpenyét.
- Szerintem nem ártana, ha te is jönnél, így egyből mindent megbeszélhetünk hármasban a mostani kapitánnyal. Nem akarom túllihegni, de jobb egyenesen. Roppant kíváncsi vagyok, ezúttal kit választottak. Utána pedig, mindenbe beavathatsz, amibe szeretnél. Mindenre kíváncsi vagyok ^^. Jó rég nem voltam az emberek világában. Legutóbb akkor, amikor találkoztunk, vagy akkor, amikor Yukezo sannal beszélgettem? Már nem is tudom.- legyint szórakozottan - Kijöttem a gyakorlatból, most majd megint tanulhatom meg az összes új viselkedésformát az emberek közt. - bosszankodik kissé, de a rövid zsörtölődést követően megint felderül. Jó kedélyűen battyog, és már is azon jár a feje, hogy az új laborjában mire lesz szüksége és persze azon is, hogy nem ártana majd kicsit belebújnia az új tudományos szakmai lapokba, ha már úgy is az emberek közt fog élni nagyrészt. Úrrá lett rajta a hörcsög szellem, a buzgómócsing, a stréber, aki képes hetekig a laborjából ki sem mozdulni, ha éppen valami nagy áttörés közelében van.
- De a gitáromat elhozom >.<... az kell!- fejezte be végül az őrlődést. Az a gitár már szerenádozott Rosa-nak, segített a kutatásban, amikor épp nullára redukálódott minden ihlete és az őrületbe kergethette vele a tisztjeit is miközben match core dübörgött végig a folyosókon. Komoly érzelmi értékkel rendelkezett számára és az élők közt sokkal kevésbé nézik hülyének, ha maxra feltolt erősítővel nyúzza a húrokat, mikor olyanja van. Talán még koncertekre is eljárhat, bár Slarin nélkül nem lesz az igazi :3. A lényeg, hogy most egy temérdek új kapu nyílt meg számára. Egy új kezdet, amibe mindent beletölthet.