Egy átlagos napnak indult az egész… erre közel sem az lett belőle. Hajime és Yoko kivételesen hagytak aludni és Rakurai sem zavart fel. Minden úgy indult, ahogy általában szokott. Legalábbis én így gondoltam. Azonban hamar kiderült, hogy ez közel sem így van, hiszen szobám ajtaja előtt rohanó lépteket hallottam, de engem nem értesített senki, mi történik. Felültem az ágyamban és hallgatóztam, hátha elcsípek egy-két információfoszlányt. Elég nagy volt a zűrzavar, alig tudtam kisilabizálni valami értelmeset. Kíváncsiságom viszont nagyobb volt mindennél, úgyhogy kimerészkedtem az izgatottan zsibongó tömegbe. A 2. osztag élénkebb volt, mint valaha és csak én nem tudtam, hogy miért. Arról hallottam, hogy a 8. osztag új hadnagyot keres, de csak nem akarja mindenki ilyen hirtelen elhagyni a Nibantait… Azért ennyire gonoszak még mi sem vagyunk, hogy menekülnek tőlünk. Talán én, de na, csak megpróbálom egy kicsit visszahozni azt az eredeti mentalitást, amivel még régebben viseltettek az újoncok és amiért én ide akartam kerülni. Karon ragadok egy mellettem elrohanni készülő tisztet, hogy kicsit kifaggassam.
- Mi van itt? – szegezem neki a kérdést.
- Hol éltél eddig, a Holdon? Mindenki tudja! De ha annyira érdekel, kérdezd meg a taichout. – mondta, majd az orrát felhúzva kitépte magát szorításomból és egyszerűen elsétált.
Én se vagyok már a régi… Lesz mit csinálnom a két kölyök nevelésén kívül, miután megszülettek, az biztos. Kényelmes tempóban indultam meg Vera irodája felé, hátha ő tud válaszolni az engem foglalkoztató kérdésekre. Senki nem figyelt rám, így nem is tartóztattak fel az úton és hamar meg is érkeztem. Egy másik tiszt rohant el mellettem, egyenesen be az irodába, majd gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Én is odaértem, azonban kopogásra emelt kezemet megállította a kiszűrődő beszélgetés.
- Biztos ez? Szóval új hadnagyot keresnek… De mi köze ennek a gyilkosságokhoz? – tudtam, hogy nem lenne szabad kihallgatnom a kapitány olyan dolgait, amikről később önszántából nem értesítene, de válaszokat akartam.
- Egyelőre csak annyi, hogy nem sokkal a fukutaichou leváltása után találták meg a hullákat. Személyazonosságukat még nem sikerült kiderítenünk, oly mértékben meg lettek csonkítva, azonban azt már tudjuk, hogy még haláluk előtt kínozták meg őket. – válaszolt engedelmesen a tiszt.
Csonkításos gyilkosság? Méghozzá a Gotei 13 egyik őrosztagának területén? Nem, ilyet nem mondtak, szó sem volt az osztagokról csak a hadnagyról. De… nem is mondták, melyik hadnagyot váltották le. Nem gondolhatok mindig a legrosszabbra, hiszen Shiratori jól végzi a munkáját, semmi okuk új embert keresni a helyére. Amúgy ki lehet az, aki ennyire nem tudja elfogadni, hogy lekerült az eddigi posztjáról? Lehet, hogy kapitánynak ment, akkor igazán örülhetne. Gondolkozásomat a beállt csendet megzavaró, csattogó léptek szakítják félbe. Újabb hírnök? Miért nem pokollepkét küldenek? Félreállok a sietős küldönc útjából, így akadálytalanul tud berobbanni az ajtón.
- Suwun-taichou, újabb testeket találtunk! – közli a kapitánnyal a hírt, mielőtt az bármit is szólhatna.
- Hallgatom.
- A nemrég eltűnt 8. osztagos tisztek azok, akiket korábban már kerestettünk. A látvány csaknem borzasztóbb, mint az előző három áldozat esetében. Megint volt ott egy levél, azonban a szöveg csak érthetetlen halandzsa. – szavalja engedelmesen a küldönc.
Levél? Lehet hogy tényleg a Hachibantai korábbi hadnagya „áll bosszút” mert leváltották? Szegény tisztek… biztosan várt rájuk otthon valaki, erre azt kell megtudnia, hogy ő már biztosan nem megy haza. Hogy lehet valaki ennyire elvetemült? Meg kell állítani egy ilyen őrültet, és ki kell végezni. Hé, nyugodj le, csak az anya beszél belőled, nem szabad elvakultan döntened ilyen helyzetben. Ahogy hallom, Verának nélkülem is van elég dolga, majd visszajövök később, ha a helyzet kicsit megnyugodott. Amúgy is, megtudtam, amiért jöttem, habár nem a leghelyesebb módon. Így az irodát magam mögött hagyva sétáltam vissza a még mindig izgatott társaim között a szálláshelyemre, hogy átgondoljam, amit hallottam. Tudom, nem vagyok szolgálatban és nem kéne megerőltetnem magam, hiszen Vera ezért is mentett fel, hogy pihenhessek és foglalkozzak a kicsikkel, de egyszerűen nem bírok ölbe tett kézzel, tétlenül figyelni, de tudom, kapitányom nem hagyná, hogy dolgozzak az ügyön. A plafont bámulva feküdtem az ágyamon még egy pár órával később is, azon merengve, miben tudnék segíteni… meg úgy egyáltalán mit kéne csinálnom. Végül hosszas tanakodás után úgy döntöttem, újra benézek Verához, hátha mégis megengedi, hogy segítsek. Kint már láthatólag lenyugodtak egy kicsit a kedélyek, nem rohangál mindenki össze-vissza, a korábbi zűrzavarhoz képest most igazán csönd van. Elgondolkozva nézelődtem, lábaim pedig vittek a már megszokott irányba. Nem kellett sok idő, az ismerős ajtó előtt találtam magam és most be is kopogtam. Senki nem válaszolt, de az ajtó nyitva volt. Kíváncsian tártam ki egy kicsit a nyílászárót és néztem körül az irodában. Ugyanaz a takaros kis szoba nézett rám vissza, amibe először beléptem, mikor újoncként az osztaghoz érkeztem. Egyedül Vera hiányzott a kis idillből, de valahogy megkönnyebbülést éreztem, hogy ő nincs itt. Biztosra vettem, hogy elutasítja majd kérésemet, de most itt sem volt. Kicsit beljebb sétáltam, majd betettem magam után az ajtót és körülnéztem. Semmi nem változott, kivéve hogy egy pár papírlap elpakolatlanul feküdt az íróasztalon. Egy pillantást vettem csak rájuk, de tekintetem azonnal vissza is vándorolt az érdekes írásra, hiszen ez nem csak egy unalmas jelentés volt. A bűntényekről írt jegyzéket olvasgattam épp. Szemöldök ráncolva vettem két kezembe az iratokat és kezdtem el tüzetesebben is tanulmányozni. Képek is voltak, méghozzá tényleg olyan szörnyűek, ahogy a tiszt leírta őket. Egy furcsa vers keltette fel a figyelmem, mely a jelentést megíró szerint a helyszínen talált levél tartalma volt. Tényleg értelmetlen és látszólag semmi köze a gyilkosságokhoz, de az elkövető írta a saját kezével. Mi a fenét akar ez jelenteni? Hirtelen lépteket hallottam a folyosóról. Sietősen megragadtam az összes képet és jelentést, mely az esetről készült, majd bebújtam az asztal alá. Ostoba módszer, de nem jutott hirtelen az eszembe jobb. Az ajtó nyílt is, azonban nem hallottam, hogy bárki is bejönne rajta. Szerencsémre a következő pillanatban be is csukódott és a léptek egyre távolodtak. Megkönnyebbülten sóhajtva másztam elő búvóhelyemről, eléggé kényelmetlen volt. Nem kéne ilyen állapotban kommandóznom, de mindig is hajthatatlan voltam, amit én egyszer a fejembe vettem, az úgy is volt. Tudtam, hogy Vera azonnal észreveszi, hogy valaki ellopta a jelentéseket, de nem akartam hátráltatni a munkában, így elterveztem, hogy miután a szobámban lemásoltam őket, egyszerűen visszahozom ide. Szerencsémre senki nem volt a folyosón, aki mellett pedig elmentem, az nem is figyelt rám. Megkönnyebbülten estem be végül a szobámba és zártam be magam jó alaposan oda. Bűntudatom volt, hogy eltulajdonítottam valami olyasmit, ami nagyon is fontos és rám egyáltalán nem tartozik és féltem, hogy kapitányom rájön, mit tettem. Az étkezőasztalhoz leülve kezdtem tüzetesebben is tanulmányozni a dokumentumokat, hogy jobban kiismerjem magam az ügyben. Őrült egy fazon ez a gyilkos, de mégis vérprofi, hiszen egyszer sem találták meg eddig, pedig az iratok alapján ez már egy régebbi ügy. A vers azonban idegesített… biztos, hogy üzenni akar valamit, de ez annyira elüt magától az ügytől… Előkapartam egy papírt és elkezdtem átmásolni rá a titokzatos levelet.

„A vad már előtört, nézz hát föl
Ki e hatalmat hold árnyékában megdönt.
Kegyelmet nem ismerő szárnyas bestia
Hold árnyékában rejtőző parányi szikra.
Vigyázva kövess, hátad mögé less...
S áldozatok legjava csupán egy lehet
Kapitány az úr ismeretlen tisztek felett”

Értetlenül fejeztem be végül a körmölést és kezdtem újra átolvasni az iratot. Mi a fenét akarhat egy ilyen költeménnyel elmondani? Talán el kéne küldeni az agyasoknak, oda a 12. osztaghoz, hátha ez valami kódolt írás, akkor ők csak meg tudják fejteni. A képeket elég volt egyszer látnom, örökre beleégtek a retinámba. Hihetetlen, milyen brutalitással képes valaki bánni a fajtársaival. Ha filozofikus akarnék lenni, úgy gondolnám, hogy én nem gondolhatok ilyet, hiszen sokakat öltem már meg. Emlékszem arra a naiv mondatra, amit még régen mondtam Yuusuke-sannak… Most már nevetséges az a gondolat, hogy akkor képes voltam azt hinni, a munkám során nem kell meggyilkolnom senkit. Figyelmemet visszafordítottam a versre, ennek a megfejtése sokkal fontosabb, mint a nosztalgiázás. Ez csak egy ostoba szokás, amit akkor szoktam csinálni, mikor unatkozom. Viszont most volt dolgom bőven, először is vissza kellett csempésznem kapitányom szobájába az iratokat. Biztos voltam benne, ha már visszatért, észrevette a hiányukat és keresni is kezdte az elkövetőt. A lapokat helyes sorrendbe rendezve kezdtem keresgélni a másik költeményt, hátha abból rájöhetek, mi is ez az egész. A jelentések szerint korábban is voltak versek, mikor még át sem kerültem ide, volt utoljára aktív a gyilkos. Miért kezdte újra? Ennyire el lenne telve magától? Azt hiszi, nem fogjuk elkapni, csak mert legutóbb nem sikerült? Szánalmas…
- A vers! – jelent meg mellettem Rakurai, figyelmeztetve, már megint elkalandoztam.
A koncentrálástól kissé összeszűkült tekintettel figyeltem a két alkotást, amely az iratokon szerepelt. Semmi azonosság. Még a kézírás is más. Így semmire nem fogok rájönni >.> Fáradtan csaptam le a homlokom az asztalra, pedig még nem is olyan régóta görnyedtem az írás felett. Emiatt a két sátánfajzat miatt lehet az egyetlen munkám egy krimibe illő ügy megoldása, mintha én lennék a főszereplő rendőr, aki majd mindenre rájön, amikor megcsapja az isteni szikra :/ Nem hozzám illenek az ilyen dolgok, nem vagyok nyomozó, Rosa-chan biztos sokkal hamarabb rájönne erre az egészre, mint én, de persze ennek is a nyakamba kellett szakadnia… vagy inkább nekem rángatnom ><

Két nap alatt sem jutottam semmire… mióta elloptam az iratokat, itt görnyedtem a dokumentumok felett, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Éreztem, hogy a két kölyöknek egyáltalán nem tetszik a dolog, de igyekeztem nem foglalkozni a rosszulléteimmel. Még a néhány perces alvások sem voltak elég pihentetőek, egész végig a vers járt a fejemben. Tudtam, hogy jelent valamit, de fogalmam sem volt arról, mi az, ez pedig nagyon idegesített. Fáradt, karikás szemekkel kászálódtam fel az asztaltól és ragadtam meg az összes papírt azzal az elhatározással, hogy ideje visszacsempészni őket Vera irodájába. Szerencsére hozzám még nem állított be, úgyhogy nem gyanakszik, de jobb, ha nem leplezem le magam. A jelentéseket a ruhám alá rejtve vettem az irányt kapitányom szobája felé. Senki nem figyelt rám, egész hamar helyre állt a rend az osztagnál ahhoz képest, hogy micsoda káosz volt még, mikor ez az egész elkezdődött. Ahogy megérkeztem uticélomhoz, kopogtam. Válasz megint nem jött, így benyitottam. Senki nem volt bent, még egy várakozó tiszt sem.
~ Remek. ~ gondoltam, majd beljebb somfordáltam és letettem a kis csomagot az asztalra.
Mintha mi sem történt volna, sétáltam ki kényelmes tempóban Vera irodájából, a folyosón pedig össze is futottam vele. Mosolyogva biccentettem neki és reméltem, hogy nem vette észre a feszültséget a szememben. Már eltűnt a sarkon, mikor hirtelen beütött valami. Mint a könyvekben is, úgy csapott meg a felismerés az üzenettel kapcsolatban. Megfordultam és kapitányom után rohantam, mint egy őrült. Még sikeresen elértem a szoba ajtaja előtt.
- Megvan! Tudom, mit jelent a vers! Ne kérdezd, honnan tudok róla, az a lényeg, hogy megoldottam. Egy raktárban vannak, méghozzá a 11. osztagnál. Ma este megöli őket, sietnünk kell. – lihegtem.
- T-te loptad el a jelentéseket? Tudod, hogy nem kéne így megerőltetned magad. Nagyon nem örülök neki, hogy így viselkedsz, de odaküldök ez csapatot. – mondta meglepetten, viszont a pokollepke pár repült is.
- Megengedem, hogy mostantól te is részt vegyél a nyomozásban azzal az egy feltétellel, hogy nem erőlteted túl magad. – szólalt meg, rám nézve, ritka komoly tekintettel.
Bólintottam, majd elindultam a szobám felé abban a hitben, hogy egy ideig minden rendben lesz. Biztosan az elkövető is a raktárban lesz, az elrabolt tisztek pedig élnek. Igen, hiszen biztosan nem számított arra, hogy majd bárki is megfejti a bonyolult agyszüleményeit. Sokkal nyugodtabban bújtam ágyba, azzal a tudattal, hogy holnap ez az ügy lezárul, lehetőleg örökre.
Kora hajnalban kopogásra ébredtem. Ingerülten másztam ki fekvőhelyemről, fogalmam sem volt, mi a fenéért zavart valaki engem hajnalok-hajnalán. A hírek, amiket hallottam a küldönctől, közel sem voltak fényesek. A kimenekített foglyok nem voltak hajlandók beszélni, a tettest nem kapták el, azon kívül, hogy a tisztek éltek, semmi bíztató nem volt a dologban. A jelentésről kaptam egy másolatot, így nem kellett megint azon törnöm magam, hogy elszedjem Verától. Az asztalomhoz letelepedve kezdtem olvasgatni az iratokat és nézegetni a képeket. Kevésbé voltak olyan szörnyűek, mint az előző haláleseteké, bár ráfért a shinigamikra egy hosszabb idő a 4. osztagnál. Egy igen érdekes fotó volt a sok borzasztó között is, mely tökéletesen tiszta volt, sebektől és kosztól mentes. Egyikük mellkasán egy gyönyörű, cirkalmas betűkkel írt tetoválás volt, egy újabb vers. Már megint egy ilyen idegölő, kiakasztó költemény, szerintem direkt engem akar vele az őrületbe kergetni. Egyelőre nem nagyon foglalkoztam a dologgal, visszabújtam az ágyamba, de nem igazán tudtam aludni…
Mitsuko-taichou eltűnt… tegnap. Azt mondták, senki nem találja sehol. Én le mertem volna fogadni, hogy ő lesz a következő áldozat, azt már megfejtettem a levélből, amit az egyik kimenekített tiszten találtunk. Összeráncolt homlokkal ültem az asztalomnál és olvastam át újra és újra azt a verset, melyet a férfi mellkasáról másoltak le.

„Félelem, elnyomás egyszerre tapintható,
A játék komolyra fordul mostantól.
Egy úr, ki vezeti a nyolcat,
Halálát leli pirkadat.

Város széle, hetvenhármas körzet,
Nyugati szél, csendes merénylet.
Három nap két szakadék közt,
Elhagyatott kunyhó falak előtt.”

Lassan egy hete nem aludtam szinte semmit, csak ilyen egy-két órákat, ami érezhetően egyáltalán nem tetszett a két ördögfajzatnak, amit tökéletesen meg tudtam érteni. Szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek és még a szokásosnál is sápadtabb voltam. Naphosszat a levelek fölött görnyedtem és igyekeztem megfejteni, mi francot jelenthet a költemény, nagyon elegem volt már az egészből, legszívesebben a sarokba vágtam volna az összes iratot és kialudtam volna magam, de nem tehettem, egy kapitányról volt szó. Dühösen álltam fel a székből és hallottam, hogy az hangos csattanással földet ér. Nem érdekelt. Pihenni akartam, aludni, eltűntetni a lila foltokat a szemeim alól és hagyni a francba ezt a rohadt munkát, amit igazából én vállaltam.
- Nyugodj meg, ne idegeld fel magad, csak a fáradtság beszél belőled. Minél hamarabb megoldódik az ügy, annál hamarabb ér véget ez a szenvedés. – jelent meg mellettem lélekölőm, egy nyugtató mosollyal tekintve rám.
- Igazad van… ha ezt Vera hallotta volna, biztos mérges lenne rám. Így is haragszik, mert elloptam a jelentéseket, még ha időben sikerült is megmentenünk a következő áldozatokat… - feleltem már kevésbé feldúltan, majd újra letelepedtem a Rakurai által felállított székembe és temettem újra két kezembe az arcom.
Arra ébredtem, hogy a sötétség már leereszkedett, sőt inkább kezd szürkülni az ég. Álmoskásan pillantottam végül körül, mikor sikerült rábírnom magam, hogy kinyissam még mindig fáradt szemeimet. Először nem igazán foglalkoztam az idővel, csak felébredni akartam teljesen, azonban amint eljutott már tudatosan gondolkozó énemig, hogy hajnali négy óra van, frissen és üdén (jelen esetben inkább kevésbé álmosan) egyenesedtem ki a székben és kapkodtam körül a tekintetem kardom után. Mikor gondolatban kérdőre vontam, makacsul hallgatott annak okáról, hogy miért nem ébresztett fel, viszont valószínűleg a kis pihenés miatt, mintha egy hangyányival jobban fogott volna az agyam. Azt hiszem, életemben először adtam hálát az égnek, hogy nem csorog a nyálam álmomban, különben összemaszatoltam volna az értékes és fontos dokumentumokat, amiket azt hiszem, sikerült megfejtenem o.O Az egyetlen baj, hogy nem maradt sok idő, Verát kell értesíteni, amíg ő összekapja magát, még ha az rövid idő is, el kell mondanom neki, mire jöttem rá… nem, ez túlságosan hosszú. Szintén az asztalon nyugvó zanpakutout felkapva robbanok ki a szobámból és indulok meg Rukongai egyetlen szóba jövő körzete felé, azt írta, ott van a kapitánnyal együtt. Pirkadatkor meg fogja ölni, sietnem kell, ha nem akarunk újabb áldozatot. A 73-as körzetben nem laknak sokan, könnyebb lesz megtalálni a kunyhót, ami nekem kell. Éreztem, hogy Hajimének és Yokonak nagyon nem tetszik, hogy fel-le rohangálok és túlterhelem, de időközben küldtem egy pokol lepkét Verának, ha időben eljut hozzá, remélhetőleg küld majd néhány shinigamit a megsegítésemre, egyedül biztosan nem bírok majd el a gyilkossal. Kissé tanácstalanul torpantam meg a sűrűnek tűnő erdő előtt, de lévén biztos valahol itt van a célszemély, hiszen nagyon könnyű elrejtőzni egy ilyen helyen, tovább indultam. Nem kellett sokat előre haladnom, hamarosan meg is pillantottam a remélhetőleg nekem kellő otthonos kis házat, azonban a következő pillanatban már nem voltam magamnál…
Arra eszméltem fel, hogy valaki az ujjával böködi az arcom. Értetlenül pislogva fordítottam körül a fejem, azonban más mozgásra nem voltam képes, lévén egy kőasztalhoz voltam kötözve. Valami pinceszerűségben lehettem, hiszen hideg volt és a kissé nyirkos levegő is erről árulkodott. Tőlem jobbra, a falhoz láncolva talált rá tekintetem megtalálta az eltűnt kapitányra is. Elég nyúzottnak tűnt, hosszú, vörös haja koszos csimbókokban ágazott szerte mindenfelé. Így egy kissé hasonlított a 12. osztag bozontos kapitányára, legalábbis a hajukat illetően elég nagy volt a hasonlóság. Egy ajtó, melyet nem láttam, a levegőt megkavarva kitárult és a hangokból kitalálhattam, hogy belépett valaki a helyiségbe. Minden bizonnyal fogvatartónk volt az, de semmit nem láttam belőle. Léptek koppantak a kövön, majd hamarosan megláthattam a fölém tornyosuló alakot.
- Általában csak három áldozatom van, de azt hiszem, most kivételt teszek… magzatokat és terhes nőket úgysem öltem még soha, bár semmiféle magam által alkotott szabály nem tiltja meg nekem. Nem gondoltam volna, hogy pont egy unatkozó kismama lesz az, aki megfejti a rejtvényeimet. Talán egyszerűen csak kezdek berozsdásodni… - fejezte be a mondatot kissé révetegen.
- Gebedjen meg, élve haza fogok menni a gyerekeimmel együtt és a taichout is magammal viszem! – szólaltam fel, mikor visszanyertem a hangom.
Nem szólt semmit, csak nevetett. Tudtam, ha nem érkezik meg az erősítés, semmi esélyem nincs, azonban ezt eszemben sem volt közölni a férfival. Jobb volt azt a látszatot kelteni, hogy még így is megverem, magamat is megnyugtattam vele egy kicsit. Következő mozdulatára számítottam volna a legkevésbé, így eléggé értetlenül néztem végig, ahogy eloldoz, szabad mozgást adva nekem. Nem mozdultam, fogalmam sem volt, mit akar ezzel, de motoszkált bennem egy gondolat, hogy egyáltalán nem fog tetszeni, amit tenni fog. Ezután kisétált a látóteremből, de a kattanásból ítélve bezárta az ajtót. Egy byakuraial vagy hasonló kidouval simán el lehet távolítani a helyéről a zavaró nyílászárót, nem tudom, miért volt erre szükség. Ha lehet, még hülyébb arckifejezéssel ültem fel és kaptam el a felém repülő kardot, mely saját lélekölőm volt.
- Mutasd meg, hogy le tudsz győzni. Ha megteszed, hazamehetsz a drágalátos kapitányoddal együtt, én pedig feladom magam. – szólalt meg, de én nem tudtam hinni neki.
Ekkora abszurdumot azért mégsem mondhat. Vagy igen? o.O Végülis, csak addig kell kibírnom, míg a felmentő sereg meg nem érkezik, az biztos nem olyan hosszú idő, a lepke már rég elment, minden bizonnyal már idetartanak azok a tisztek, akiket Vera küldött, hogy segítsenek rajtunk. Egy lemondó sóhaj kíséretében kászálódtam le az asztalról, csak hiú remények voltak, amiket dédelgettem, ki tudja, megérkezett e már az üzenet. Elszoktam a harctól, erre tessék, rögtön a mélyvízben találtam magam -.- Mondhatom remek, alig aludtam napok óta, folyamatosan a megfejtésen gürcöltem, erre tessék, mikor sikerült, még küzdenem is kell. Szerintem csak velem cseszett ki ennyire a sors. Hirtelen támadásait alig volt időm hárítani, méghozzá helyem sem túlzottan volt, hogy elugorjak előle, a pince állva nézve sokkal kisebbnek tűnt, mint fekvésből. Egy pillanatra megszédültem, de szerencsémre hamar visszanyertem az egyensúlyom. Mi van velem? o.O Nem láttam sehol fogva tartómat, azonban alig hogy körülnézhettem volna, egy ököl csapódott oldalról az arcomba. Tehetetlenül repültem hátrébb, majd gurultam a földön egyenesen a falig. Remegő tagokkal keltem fel, ő kivárta, míg összeszedem magam. Nem tudtam, miért teszi, de az volt az érzésem, hogy nem puszta lovagiasságból. Hátamat a tőlem pár centire lévő falnak vetettem és úgy lihegtem tovább. Legalább a hátam védve van, innen én már nem mozdulok, az biztos. Éreztem, hogy a két sátánfajzatnak közel sem tetszik a helyzet és kivételesen egyet értettem velük, én is pihenni akartam végre. Mint derült égből a villámcsapás, éreztem meg pár, viszonylag ismerős lélekenergiát a közelben. Fáradt, sebekkel tarkított testemet felüdülésként érte az újfent ájulás formájában jövő következő alváshullám.
Az arcomra sütő napra ébredtem és szorgos léptekre magam körül. Fáradtan nyitottam ki két szemem, mely még homályos volt az álmosságtól. Tekintetem a szobában éppen az egyik ablaknál álldogáló Yasuji Chiyoko taichoura esett. Értetlen tekintettel könyököltem fel, de jobbnak láttam inkább visszahanyatlani a párnára. Motoszkálásomra a 4. osztag kapitánya felém fordult és kissé borús tekintettel sétált mellém.
- Chiyoko-taichou, hogy vannak a kicsik? Nem esett semmi bajuk, ugye? – rontok neki az aggódó kérdéseimmel, mielőtt megszólalhatna.
Hallgatása sokat sejtető, azonban meg sem kellett volna kérdeznem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyik kezemet óvatosan a hasamra tettem. Egy pillanatig nem éreztem semmit, de hirtelen egyikőjük megmozdult. Ezek szerint élnek, akkor nem lehet olyan nagy baj.
- Ch-chiyoko-taichou, mi baj van velük? Mi történt? – fordultam a nő felé aggodalommal telt szemekkel.
- Nos… mi megtettünk mindent, amit tudtunk, de… sajnos a fiú… őt nem tudtuk megmenteni… - mondta elhalkulva.
Nem hittem el. Hajime nem halhat meg, ő az én egyetlen és egyedüli kisfiam, nem teheti ezt velem senki, miért miért miért?! Pont én… az én családom, a gyerekeim… mit fogok mondani Shiratorinak? Túl sokat dolgoztam és még az egyetlen fiúnkat is képes voltam feloldozni egy bűnözőért? Nem, az a szemét, elmebeteg állat soha nem ért és soha nem is fog annyit érni, mint Hajime! Először csak egy-két könnycsepp buggyant ki a szememből, azonban hamar aktív zokogásba váltottam át. A kapitányt szorongatva adtam ki magamból az összes keserűségemet, míg egyszer csak nem maradt több könnycsepp. Ekkor elengedtem őt és erőtlenül hanyatlottam vissza az ágyra. Szemeimet lecsukva pihentettem őket egy kicsit, bár aludni nem voltam képes. A csak pár másodpercig tartó csendes békét egy kopogás törte meg. Kíváncsian néztem a belépőre, hátha valaki ismerős és nem egy másik ápoló. Azt hittem, Vera vagy talán Shiratori látogat meg, viszont az érkező nő egyikük sem volt. Szinte össze sem volt hasonlítható azzal a beragasztott szájú, falhoz láncolt, koszos lánnyal, akiért én odamentem az oroszlán barlangjába. Mosolyogva sétált az ágyam mellé, de én nem voltam képes, hogy viszonozzam. Próbáltam kicsikarni valami halvány boldogságot magamból, de csak egy torz grimaszra futotta.
- Gondoltam, meglátogatlak. Egyszer már voltam itt, de akkor még aludtál. Öhm… őszintén sajnálom, ami történt, tudom hogy ezt még egy ideig semmi nem törölheti el, de remélem ez egy kicsit felvidít majd. Én magam szerettem volna elhozni és megköszönni, hogy megmentettél. Gratulálok. – mondta, majd átnyújtott egy levelet.
Először azt hittem, egy jó ideig semmiféle érzelem nem fog tükröződni az arcomon, de most mégis őszinte meglepettséget mutattam. Érdeklődve nyitottam ki a papírt tartalmazó borítékot és húztam ki onnan az iratot, hogy elolvashassam.