NÉV: Hayashi Yuuta
KOR: 34 év
NEM: férfi
KASZT: ember
FOGLALKOZÁS: magánnyomozó, saját irodát működtet //"A legjobb a szakmában, a mesterdetektív! Egy modern Sherlock Holmes! Mellékállásban pedig a nők bálványa..."*
*A szerző megjegyzése: Csak erre ők nem mindig jönnek rá.//
FELSZERELÉS: sötét napszemüveg; egy pisztoly (inkább csak dísznek használja, ugyanis nem tud célozni); egy doboz cigaretta; egy doboz gyufa (mert az sokkal stílusosabb szerinte, mint az öngyújtó)
MEGJELENÉS, TULAJDONSÁGOK:
177 cm magas, erőteljes alkatú. Haja barna színű, rövidre vágott, kócos; mindig van pár napos borostája. Szeme sötétbarna. Öltözete egy szürke ingből (amit egy sötét nyakkendő egészít ki), egy fekete nadrágból, valamint az elmaradhatatlan világosbarna ballonkabátból, és a megfelelő imidzshez szintén nélkülözhetetlen kalapból áll.
Igyekszik jól informáltnak, ugyanakkor titokzatosnak és sármosnak mutatkozni minden esetben. Meg van győződve arról, hogy nagy nőcsábász. Előszeretettel színezi ki és túlozza el sztorijait. Folyamatos pózolása ellenére azonban tényleg ért a munkájához, jó a logikája és általában gyorsan megoldja a rábízott ügyeket.
KÉPESSÉG:
- Látja a szellemeket.
- Vékony kórókat tud „kinöveszteni” a legkülönfélébb anyagokból. //"Micsodaaa?! Az csak a megtévesztés! Azok félelmetes és erős indák, melyek könyörtelenül rátekerednek ellenfeleimre!"//
ELŐTÖRTÉNET:
- Á, üdvözletem, uram! Foglaljon helyet!
Mutat az asztalával szemközti székre, miután köszöntötte az idegent.
- Kér egy kis whiskyt? Esetleg rágyújt?
Az ügyfél nemet int, aminek láttán Yuuta határozottan megkönnyebbül… Annak a whiskynek minden olyan cseppjéért kár, amelyet más iszik meg, nem pedig ő…
- De ugye azt nem bánja, ha én iszok egy pohárral?
Folytatja a puhatolózást. Még jobban kezd örülni, amikor erre a kérdésre is nemleges választ kap. Felpattan székéről, és egy közeli szekrényhez vonul, ahol tölt magának kedvenc italából, majd néhány jégkockát is tesz bele, végül visszaül helyére, miközben megkérdezi:
- Kérem, mondja el, hogy milyen ügyben jött. Valamint azt is, hogy mennyit tud áldozni a megoldására...
- Nyomozó úr, Ön látja a szellemeket, igaz?
- Ig... De maga ezt honnan tudja? Csak nem látja őket maga is?
Gyanakodva méri végig ügyfelét, aki sokat tudóan elmosolyodik. Zöld-fehér csíkos sapka, legyező, sétabot... Ki a fene lehet ez? Normális ember így nem öltözködik... Ráadásul mindeddig azt hitte, hogy csak az arra érdemesek láthatják a lelkeket – mint például ő, vagy az a gyönyörű Eve Lachance kisasszony, az újságírónő -, az előtte ülő férfi azonban határozottan különcnek tűnik öltözete alapján...
- Mondhatjuk úgy is...
- És mit akar tőlem?
- Mesélhetne magáról egy keveset... Több, Önhöz hasonló emberen segítettem már a témában...
- Többeken?! Mégis, hányan képesek erre?!
- Errefelé egészen sokan.
- Micsoda?!
Nyel félre ivás közben a meglepetéstől, és majdnem leesik székéről is. Hangos köhögés közepette próbálja visszanyerni méltóságát, majd szokásos stílusában válaszol:
- Hát, ha akarja... Egy kis, vidéki faluban születtem, bár ezután néhány hónappal fel is költözött a családom ide, Karakurába. Már fiatal koromban megmutatkozott tehetségem a rejtélyes bűnügyek megoldásában – a krimisorozatokban például mindig jóval a végkifejlet előtt rájöttem arra, hogy ki a gyilkos...
Büszkén kihúzza magát, és újabbat kortyol poharából, majd folytatja elbeszélését:
- Így hát mindig is rendőr szerettem volna lenni... Egyértelmű volt, hogy a gimnázium után milyen irányban tanulok tovább... Azonban az első év után otthagytam a rendőrtiszti főiskolát. Túl unalmas volt. Azután hazajöttem, és egy felkapott helyi kávézóban kezdtem el dolgozni pincérként. Mondanom sem kell, eléggé irritált ez a munka... Nap, mint nap csak kiszolgálni a – többségében - hálátlan vevőket, szinte nulla fizetésért!
Aztán egyszer csak bejött egy csinos, fiatal hölgy... Nagyon letörtnek látszott, miközben magyarázott egy ismerősének – én meg kihallgattam őket. Mi mást tehettem volna? Mindig megpróbáltam segíteni embertársaimnak, különösen, ha olyan szépségekről van szó. No, szóval: kiderült, hogy épp az éjszaka lopták el leendő ügyfelem drága ékszereit... Természetesen azonnal felajánlottam szolgálataimat, ő pedig rövid hezitálás után el is fogadta segítségemet, bár nem volt meggyőződve kiváló nyomozói képességeimről. Néhány napnyi megfeszített keresés után végül lelepleztem az ádáz tolvajt, aki nem volt más, mint a hölgy barátnője – az, akinek a kávézóban elpanaszolta gondjait! Minden bizonnyal nagyon gazdag volt, mivel hálából segített beindítani magánnyomozói praxisomat... Nélküle nem tartanék itt...
- Elnézést, Hayashi úr, hogy félbeszakítom, de engem inkább az érdekelne, mióta látja a szellemeket...
- Ó, persze! Nos, nagyjából egy éve történt. Éppen az utcán sétáltam, amikor valami becsapódott egy közeli épületbe, teljes mértékben lerombolva azt – az idegen hitetlenkedő arcot vág, ami miatt Yuuta néhány másodpercre megáll, majd folytatja – Ööö, túlságosan belelovalltam magam már megint... annyira nem volt súlyos, csak egy kis rész sérült meg... Ekkor viszont egy különös, fekete ruhába öltözött alak jelent meg. Aztán szép lassan kirajzolódott a becsapódó valaminek is az alakja – egy ronda szörny volt... Most már rájöttem, hogy igazak azok a cikkek, amiket az a nő ír a helyi újságba... Gondoltam, az egyik egy halálisten lehet, míg a másik az a sokat emlegetett hollow. A többséggel ellentétben én ott maradtam a helyszínen, és figyeltem az eseményeket. A fekete ruhás egy kis katanával leszúrta az óriási szörnyet, majd mindketten eltűntek a szemem elől...
Ezt követően újabb furcsaság történt, amikor beértem az irodába. Véletlenül levertem az asztalon lévő cserepet, aztán amikor fel akartam takarítani, a földből néhány gally nőtt ki... Azóta rengeteget gyakoroltam ezt a szuperképességet, és szinte a tökélyre fejlesztettem, ahogy ön is láthatja.
Az ablakban lévő cserepekre mutat, melyek tele vannak felismerhetetlen növényekkel. Pontosabban szólva inkább úgy néznek ki, mintha elszáradt kórók volnának... Az ügyfél nagyban bólogat, jelezvén, hogy elismeri Yuuta tehetségét az ilyesmihez.
- Nos, érdekli még valami?
- Egyelőre nem. Köszönöm, uram, hogy válaszolt kérdéseimre. Ha történne valami ezzel kapcsolatban, nyugodtan keressen fel ezen a címen.
Nyújt át az idegen egy névjegyet, majd villámgyorsan távozik, Yuuta pedig hangosan felolvassa a cetli tartalmát:
- "Urahara Kisuke, Urahara Vegyesbolt..."
