1. próba –

Továbbra is igen nagymértékű extázisban pörgött kicsiny lelkem. Egyszerűen nem bírtam volna lenyugodni, ilyen mázli sosem ért! Doboltam már bandában, de azok a srácok nem mérhetőek ezekhez itt. Ütöttünk, és kész! Szinte biztos voltam benne, hogy nem is kellene olyan sok próba, hogy összerázódjon a csapat. Igaz, lehet nincs ki mind a négy kerekük, de zsenik! Egy ilyen rögtönzésből így felhozni magukat, hatalmas tehetségre utal. Na meg totál szinkronban voltunk egymással, ami a legmegdöbbentőbb volt a számomra. Az addig oké, hogy a bárban úgy el-elszórakozgattunk, de nem hittem volna, hogy itt, ezen a kis placcon is sikerül ugyanakkorát alkotnunk. Azt sem bántam volna, ha nézőközönségünk is lett volna, tuti nem szégyenkeztem volna előttük.
Viszont szívesen leütöttem volna Kei-t, hogy annyit nyarvog. Igenis, faszán tolta, nem vágom, mért nyöszörög annyit. Más két kezét összerakná ilyen talpraesettségért, erre ez meg itt hablatyolja a fake vakerját. Ekkor fogalmazódott meg elmémben az a gondolat, hogy mi lenne, ha nyomna egy kört Nobu gitárján. Bár hallottam a bárban is gitározni, de igaz az is hogy alig dereng valami az estéből. De biztosra veszem, hogy nagyon jól megy neki. Csak tudnám mireföl ez a nagy cécó. De ha neki ez esik jól, hát mutasson valamit!
Miután sikerült képzeletbeli pajszerral lefeszegetni csórit a gitárról, egyből átpasszoltuk Kei-hez.
- Na hajrá, rajtad a világ szeme.
Vágódtam le a fal mellé, s jót magamban röhögve néztem hol a szerencsétlenkedő Nobu-ra, hol pedig kocsonyaként remegő kertitörpénkre...

( hangyafasznyi höszi, totál nuku ihlet Justinnal ^^"" )

1. próba –

Tovább ücsörögve a padlón cikázott tekintetem a két alak között. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy csak a Kei-gitár párosra tapadjanak gülüim. Még azt sem hallottam meg, hogy a nem is olyan messze szerencsétlenkedő Nobu tüdőrák jellegű fulladozásba kezdett. Egyszerűen csak a gitár játéka jutott el elmémig. Már csak azért is figyeltem rá, mert még sosem hallottam, de még ahhoz hasonlót sem. Ráadásul olyan fülbemászó dallama volt az egésznek, hogy hogyha tudnék énekelni, simán visítottam volna valamiféle éneket hozzá. Na igen, néha rám szokott jönni az a bizonyos öt perc. Sokszor akadt olyan alkalom, hogy torkom szakadtából énekeltem volna, de hogy megkíméljem a körülöttem lévő személyeket, inkább elfojtottam magamban. Na meg aztán abba maradtam önmagammal, hogy elég azt hallgatniuk, mikor a zuhany alatt károgok. Mert azt aztán nem lehet éneklésnek nevezni, az is hót ziher!
Végtére is, amire számítottam, megkaptam. Kei egy igazán rendkívüli zenész, ezt tagadni sem kell. És most ismét bebizonyította, hogy tudja, mit tesz. Na meg aztán, hogy egy saját költeményével rukkolt elő nekünk, tök bátor dolog! Szóval még máig sem fogom fel, mire volt az a nagy hepaj.
- Kész, marha jó volt az egész! Én is szívesen elhallgatnám addig, míg csak szuflával bírod.
Tápászkodtam fel, majd tapsoltam neki egy sort, ezzel is mutatva a gratulációt. Mosolyogva léptem oda a kettőshöz, majd a válluknál megragadva őket kicsit közelebb húztam őket.
- Kei, mondd csak, eddig hány számot írtál?
- Er... well, van egy pár... Pontosan nem tudom, ’cause sok maradt befejezetlenül. Na meg some-ot az előző bandámban fel is hasznosítottunk. And ehhez, pedig még szöveget sem írtam, only valami gyengécskét...
- Cool, dalszöveget is írsz?- csillantak fel szemeim, nagy vigyor közepette. – Úgy tűnik, akkor a lényeg már megvan!- csettintettem – Ja, igen... az ének...
Az még hátramaradt. Sajnálatos módon az éjjeli-akció biztosan elrettentette az ipsét. Tehát új valaki után kellett néznünk. Ötletem hangyafingnyi sem volt, de abban biztos voltam, hogy sürgősen kellett énekest szerválnunk.
- I think a húgom sokáig járt magántanárhoz... Na meg aztán szoktam hallani énekelni... esetleg rápróbáljak?
- Hm... ha tényleg jó hangja van, na meg jó a bige, akkor következő próbára mindenféleképpen! Te, nálatok mindenki zenész?!
- No... A szüleimnek csak hangszerboltjuk volt...- röhögött fel.

Dalospacsirta fogadtatása

A karácsony közeledett, nekem pedig halvány lila, de még hupikék fingom sem volt arról, mit kéne venni a családtagoknak, na meg Matsu-nak. Nem szándékoztam műanyag kacatokkal elborítani őket, valami személyessel szeretném megajándékozni mindnyájukat. Csak tudnám, mivel. Sosem voltam túl kreatív ilyen téren. Szerintem a húgomnak veszek egy könyvet, vagy szétnézek a piacon már árulnak-e a fesztiválra viselhető kontydíszt. Nem igazán értek a kimonó és yukata viseletekhez, de az eladó csak tudja, mire gondolok. Biztosan örülne neki, hiszen a yukatáját is vagy három hónapja készíti. Kicsit irigy vagyok a tehetsége miatt. Nekem a farmerom kiszaggatásán, vagy a dzsekim kihipózásán többre nem futja. Gondoltam is rá, tervezhetne majd a bandának ruhákat. Amúgy is mindig ilyenekkel szöszöl, tuti jó bulinak fogja. Sminkes meg, na azon még tökre nem gondolkodtam! Valakit majd kéne keríteni. De minek is gondolkozom ilyeneken, mikor még énekes nuku. Ki ne menjen a fejemből, hogy Kei lány tesókája ma jön „felvételizni”.
Kissé zsúfolt napomat kezdtem máris rövidebbre fogni. Három órakor a váltásom megérkezett, gyorsan lekaptam az egyenruhám, aztán a táskámat a vállamra dobva visszamentem az üzletbe. Úgy gondoltam, ha már ilyen helyen dolgozom, akkor itt lesek körbe, hátha találok valamit ajándéknak valót. A sorokat szelve először a könyves részlegre kavartam. Nem igazán értettem a gésa művészetéhez, ráadásul nem is volt olyan könyv, úgyhogy húginak maradt a piac. Muternak kiválasztottam egy ajándékcsomagot, amiben kávétól kezdődően szappanon keresztül parfümig bezárólag minden szirszar helyet kapott. Úgyis tudom róla, szereti az ilyen kenceficéket, azért gondoltam ezt tökéletes ajándéknak. Ízlésesen össze volt a cucc csomagolva, szóval még azzal sem kell majd vesződnöm. Mivel más rokonom nem élt Japánban, ezzel el is végeztem a megerőltető feladatot a karácsonyra való tekintettel. Fizettem, aztán már téptem is hazafelé. Egy játékbolt kirakatában megpillantottam azt a plüsst, amit még anno Matsu kinézett magának, csak csóróságom miatt nem tudtam neki azonnal megvenni. De mivel ma kaptam meg a fizum, bekanyarodtam oda is, és egy karácsonyi zacskóba belecsúsztatva az állatkát folytattam utamat. Amikor hazaértem, igyekeztem nem túl nagy feltűnést kelteni, mert nem állt szándékomban, hogy lelőjem a poént. Bár macera lesz elrejteni azt a bazi nagy kosarat húgi elől, de majd besüllyesztem a szekrénybe... valahogy.
Miután végre kaját is magam elé vehettem, az utolsó falatnál jutott eszembe, hogy a melóhely öltözőjének kulcsát a szekrényemen hagytam. Morgolódva kaptam tehát a kabátomat, és máris rohantam is vissza. Ahogy kiléptem az utcára, konkrétan majdnem a szar is belém fagyott, olyan rohadt hideg szél fújt. Az utakon álló víz elég sok helyen fagyni kezdett, szerencsémre, nem először akartam megcsúszni rajtuk. Mikor bekanyarodtam az utcán, egy igazán ismerős alakot láttam magam előtt. Persze egyből kiszúrtam, hogy ő Matsu. Máris sokkal jobb kedvem támadt, és mikor a közelébe értem, egy gyors puszival ajándékoztam meg. A vigyor nem akart az arcomra fagyni, szinte már füleimig húzódtak. Viszont ahogy Matsu nem mosolygott vissza, megijedtem. A sok csomag elég kíváncsivá tettek, amit meg is említettem neki. Nem válaszolt, csak a föld felé nézett. Aggódtam érte, mi történhetett, ezért óvatosan végigsimítottam a vállán, és arcát lassan felém fordítottam. Mi történhetett? Kérdésemre nehezen kaptam választ. Matsu a következő évtől kezdődően egy másik országban fog tovább tanulni. Angliába költözik. A hír sokkolt. Úgy éreztem, ez rosszabb, mintha szakítana velem. Tudom, mennyire szerette volna ezt az ösztöndíjat, de a szívem mélyén azért reménykedtem, hogy nem fog neki sikerülni, önző vagyok, de egyszerűen nem akartam elengedni. Viszont rá kellett arra döbbennem, hogy ha valamit is el akar az életben érni, akkor hagynom kell élni. Nem tarthatom vissza. Nem tudom, lehet, ha a lábai előtt könyörögtem volna, talán soha nem megy el Japánból. Lehet azt kellett volna tennem, de akkor úgy éreztem, az lesz a leghelyesebb, ha még aznap elbúcsúzunk egymástól. Így hazarohantam, az utolsó ajándékáért, amit én adtam neki. Talán rosszul tettem, hiszen így még fájóbb volt a búcsúzás. Igaz, megkaptam minden elérhetőségét, még arra is hajlandó lett volna, hogy a nyári szünetét Japánban töltse, de nem láttam értelmét. Még egy utolsó ölelés, és utolsó csók, aztán nehezen elengedtem a kezét. Még azt sem engedte nekem, hogy a csomagjai cipelésében segítsek. Tehát kétségbeesésemben, csak egy taxit tudtam neki rendelni. Még a párás ablakból visszanézett könnyes szemekkel, aztán elment.
Az üzlet felé baktatva könnyek ugyan gyűltek szemeimbe, de nem akartam bőgőmasinává válni. Az érzelgést megtartom a gyengelelkűeknek... viszont két év hosszú idő, amit csak úgy el tudnék hirtelen felejteni. Mennyi fénykép, és mennyi emlék? Nem, nem akartam magamtól eldobni csak úgy, még mai napig is őrzöm emlékét a szívemben.
Aznap este annyira magam alatt voltam, hogy nem győztem kapkodni a nyugtatókat. A család már tudott róla mi történt, de előttük próbáltam úgy járni-kelni, hogy ne lássák rajtam, mennyire a padlón vagyok. Az asztalon könyökölve csorgattam a nyálam, mikor magamhoz tértem. Rendesen felriadtam az álmomból, amikor az ajtó csengőjét meghallottam. Első gondolatom, az a „ki a faszom lehetsz?”, de aztán még az is eszembe jutott, lehet Matsu nem bírt itt hagyni. Kár a gőzért...
Amikor ajtót nyitottam, majdnem megvakultam a rózsaszín pamacstól, ami a képembe vigyorgott. Elsőre nem tudtam felfogni a kába tekintetemmel, milyen óvodából szabadult bikfic játszadozik a szomszédok csengőjével. Mihelyst kellő mennyiségű vér áramlott agyamba, akkor jutottem odáig, hogy fel tudjam idézni Kei szavait, miszerint a tesója igen különösen néz ki, és biztosan fel fogom majd ismerni. Igaz, megijedni nem ijedtem meg tőle, viszont a kikerekedett szemeimmel kellőképp felbőszíthettem, mert elég mérgesen pillantott rám a csajszi.
- Hát izé, akkor fáradj beljebb...!
Próbáltam magamhoz térni, aztán beinvitáltam szerény hajlékomba. Rendes vendégváró lötty nem akadt, csak üveges kóla, így azt öntöttem neki, majd leültettem az asztalhoz.
- Nos, akkor elsőnek én mutatkoznék be. A nevem Justin Awesome. Örülök a találkozásnak, Kei tesókája!

Dalospacsirta fogadtatása


Csak kissé néztem nagyot, ahogyan a lány akrobatázik a pohárral, mindeközben angolul káromkodik. Hát igen, ez eléggé emlékeztetett valakire... Kei is pontosan ilyesmiket szokott művelni. Ha még nem is annyira hasonlítanak kinézetre... Naná, hiszen egyikük lány, míg a másik fiú... még ha nem is mindig mondaná meg róla az ember... De a mimikájuk, és a mozdulataik teljesen, tökéletesen megegyeznek. Talán még csak most jut el agyamig, lehet a bandában totális káosz fog uralkodni, ha ezek ketten összekerülnek? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem Kei hordja otthon azt a bizonyos nadrágot... Ezek egymásnak esnek, nem hogy próba nem lesz, de még a helyet is romba döntik. Azért nagyon remélem ez csak egy rosszindulatú feltételezés, és nem így lesz...
- Nekem? Fú, kösz, elfogadom!
Vettem ki kezéből végül az édes illatú innivalót, majd letettem egy percre a pultra. Annyira el voltam foglalva a saját magam sajnáltatásával, hogy teljesen kiment a fejemből ez az egész mizéria. A szekrényből előkotortam egy kis rágcsálni valót, majd beleszórtam az egyik edénybe. Egyik kezemben az edénykével, míg másikkal a forró csokival meg is indultam az asztal felé, ahova már letelepedett a lány is. A lehető legközelebbi széket befoglalva egyensúlyozok, s miután minden az asztalra kerül, lehuppanok. Ami nem is olyan egyszerű. A nyugtató hatására durván szédülni kezdek, majdnem a szék mellé ültem. Kedves lett volna, ha így mutatkozom be a csajszinak. Egy drogos köcsögnek hinne, és az maga lenne a tökély.
- Keiko, hm? Inkább „Pinku-chan”!
Vigyorodom el a becenéven, amit összealkottam, kicsit szórakozottan. Nem tudom honnan jött, de valamiért a pink jobban jellemzi. Ráadásul Kei, Keiko, Kei-chan, Keiko-kun...??? Teljes zűrzavar! Nem tudom mennyire fog neki tetszeni az új becenév, de én így fogom hívni és kész!
- Hát öhm, izé... mi? E-eezt nem terveztem ennyire hivatalosra. Asszem elég lesz, ha egy kedvenc számból énekelsz pár sort. Ha úgy látom, akkor... ööö... akkor meg lemegyünk a pincébe és ütemre próbálj énekelni. Oks?
Annyira kába voltam, hogy még a mondatok megfogalmazása is olyan nehéznek tűnt, mintha egy kecskét akarnék megtanítani hegedűlni. Kedves Kei hasonlatával élve.
- Nem vagyok beteg, csak a gyógyszer mellékhatása. De biztos vagyok benne, ha ezt mind megittam, jobban leszek.
Kacsintottam felé, talán még magamat is győzködve arról, hogy valóban jobban leszek. Ez van, sosem voltam túl okos, de ez történik, ha életem szerelme elhagy. Úgy, hogy semmit sem tehetek annak érdekében, hogy megakadályozzam.
A forró csoki illata ugyan kellemes volt, de úgy éreztem ha még egy-két kortyot ledöngetek a torkomon, biztosan visszafelé veszik azt az irányt. Na az meg hogy nézne ki, ha Pinku-chan elé hánynék? Welcome ajándék? Na köszi, ezt inkább kihagynám... Ennek érdekében kicsit arrébbtoltam a lötyit, és elkezdtem érdeklődni:
- Na és mesélj magadról, mit kell rólad tudnom? Mióta énekelsz? Honnan jött az ötlet, és egyéb? Csak bátran, bármi, ami eszedbe jut, az jöhet!

Dalospacsirta fogadtatása


Ismét magam elé húzva a maradék forró csokit meredtem rá, a hangszálait melegítő Pinku-chanra, aki látszólag igen zavarban volt. Vagy nem. De nekem ez jött le. Szóval próbáltam bólogatni, ezzel is jelezve azt, hogy nincs ok az aggodalomra. Amíg bekészült, addig nyúzott képemet a pohár szélére fektettem, s kezemmel tartottam, nehogy a végén felboruljon. Aztán meg takarítanom kéne, s ha fokozni akarnánk a hangulatot, kedvenc pólóm is megsínylené a magánakciót. Tehát nagyon ügyeltem arra, hogy erre ne essen alkalom. Hamarosan Pinku-chan bele is kezdett az éneklésbe. Mikor a refrénhez ért, akkor jutott eszembe, hogy valahonnan igen ismerős ez a dal. Ha emlékezetem nem csalt, egy régebbi CD boltos ámokfutásomkor hallhattam, csak úgy tök véletlenül. Egy kis idő múlva, jobban füleltem a hangra, mintsem a szövegre. Ennek hatására pedig még a vér is meghűlt bennem. Az ámulat, ami talán képemre is felvázolódott olyan mértékű volt, hogy elfelejtettem levegőt is venni. Nem túlzok, ha azt mondom eszméletlen a csaj hangja! Enyhén rekedtes, ami szerintem csak előny lenne a bandánkban! Egyszerűen fantasztikus, annyira hatalmába kerített a hang, hogy köpni, nyelni képtelen voltam. Azért reménykedtem benne, hogy nem vágok torz képet, nehogy a végén szegény Pinku-chanba fojtsam a szót... akarom mondani a dalt. Ahogy hallgattam, gondolati síkon megjelent előttem a színpad, ahol a kis dalos pacsirtánk énekel, és hatalmas üdvrivalgás közepette megmártózunk a fények pompájában. Talán egyelőre ez csak egy álom, de biztos voltam abban, hogy egy nap elérjük, hogy igazi nagyszínpadon zenélhessünk! Csak akkor szálltam le a rózsaszín ködfelhőről, mikor Keiko abbahagyta az éneklést. Kissé el is szomorodtam, mert olyan volt, mintha csak most kezdte volna. Erre meg már vége is. Gonoszság.
- Fú, csajszi~ ♥...
Nyögtem ki végül szerénykére sikerült kritikámat, melyben igazándiból biztosan érződhetett az a szándék, hogy minden elismerésem az övé. Ám, ha ez sem lett volna elég, tapsban törtem ki, széles vigyorral arcomon. Miután végül mindketten magunkhoz tértünk, haladtunk tovább. Az egynéhány kérdésemre szép sorjában választ kaptam. Érdeklődő tekintettel figyeltem, és hallgattam Pinku-chant. Igazán vicces, és mozgalmas gyerekkora lehetett, ahogy azt a szavaiból kivettem. Az pedig csak egy plusz pont, hogy a Gross szülők zenével foglalkoznak. Egy lépéssel előrébb vagyunk célunk elérésében!
Kei-t már régebben ismertem mint a húgát, ám ebben a fél órában többet tudtam meg róla, mint haveromról egy év alatt. Nem mellékesen Pinku-chan igazi energiabomba! Komolyan mondom, egy kis idő eltelte után már nem is éreztem magam olyan "fonnyadtan", mint eddig. Már most megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ő lesz az igazi összetartó erő a csapatban. Ha mindig ilyen erővel fog nyomulni, időnk sem lesz befarsulni! Ez pedig még egy plusz pont...
- Nahát, nem semmi előtöri... Öhm, mondom is, de szerintem közben induljunk meg a pincébe. Nyomok pár ütemet, meghallgatlak úgy.
Álltam fel, aztán mutattam az utat. Persze nem állt szándékomban tovább vizsgáztatni a csajszit, hanem csak saját lelkemet akartam még egy kicsit kényeztetni a hangjával. Végtére is jó, ha beülök a dobok mögé, hiszen egy hete hozzájuk sem nyúltam. Olyan nagy fejetlenség van emiatt a karácsonyi hepaj miatt, hogy se lelkesedésem, sem pedig erőm nem volt a gyakorláshoz. Ugyanígy voltam az edzéssel is. Az pedig két hete szünetel. Ahogy belegondoltam, hirtelen a karomhoz kaptam, s már-már beképzeltem magamnak azt, hogy az izmai kezdenek megpetyhüdni. Tuti begolyóztam, vagy ilyesmi, mert ilyenen kezdtem aggódni. Mindegy, maximum Pinku-chan azt hiszi rólam metroszexuális vagyok, amiért tapogatom magamat... Mindeközben pedig összeszedtem a dolgokat amiket érdemes volt megemlíteni magamról:
- Szóval... már igen kicsiként próbálkoztam, legelőször anyukám lábasain doboltam egy-egy fakanál segítségével. Az első felszerelésemet 15 évesen kaptam, de csak 18 évesen határoztam el magamat, hogy profivá akarok válni. Egyébként most 23 éves vagyok. Öhm, származásomat tekintve félvér vagyok. Édesanyám japán, apám pedig amerikai. Faterról semmit nem tudok, és nem is nagyon szeretek róla beszélni. Legyen annyi elég, hogy szarban hagyta a családját. Ennek hatására kellett visszaköltöznünk Japánba. Mondjuk nem bántam meg, de majd belepusztultam, mire két értelmes mondatot össze bírtam rakni japánul. Az írással és olvasással meg még a mai napig is vannak gikszerek.
Álltam meg hirtelen, és kinyitottam a pince ajtaját. Előre figyelmeztettem Pinku-chant, hogy igen alacsony a mennyezet, és a lépcső végén könnyen beverheti a fejét, ezért vigyázzon vele. Sajnos ezt anno elfelejtettem mondani a srácoknak, így Nobu kapásból bepuszilta, Kei pedig két ugrás között került közelebb hozzá.
- De végül is élvezem az itteni helyzetet. Amúgy New York-ban nevelkedtem, ott volt egy ideig lehetőségem kipróbálni magamat bandában. Egy mákunk volt a családdal, hogy a nagyinál tudtunk lakni. Aztán anyu férjhez ment, és most itt élünk. Hm, igen vegyes a zenei ízlésem! Koreai pop, hip-hop, japán rock, van egysok kedvenc visual kei banda is a repertoárban. A cute zenétől a falra tudok mászni, de BoA-t szeretem. Ja, és bele vagyok zúgva Anna Tsuchiya-ba!
Röhögtem el magam, ahogy bevetődtem a dobok mögé. Előkotorva a dobverőket kezdtem el kicsit szórakozni a szövegelésem közben:
- Te most viccelsz?! Istennő voltál! Karizmatikus hangod van, gyakorlással és kitartó munkával mindenkit lemosol majd a mezőnyről!
Egy kis idő után el is jutott az agyamig, hogy vásárolgatni hívott. Hogy őszinte legyek, semmi lelkesedésem nem volt, de ki tudna nemet mondani egy ilyen csajnak? Bár még most is amőba nagyságúra zsugorodik a gyomrom, hogy egy pár órával ezelőtt búcsúztam el örökre a szerelmemtől... Viszont, erre meg nem hivatkozhatok. Max majd zsebre dugom a nyugtatót és a fájdalomcsillapítót. Ha végeztünk be is veszek belőle, mert érzem egyre jobban hasogat a fejem...
- Nos, akkor mehet? Egyszerű, lassú ütem, kis skálázás, aztán nem molesztállak ma már.

Dalospacsirta fogadtatása

A fényképek mutogatásától inkább "lányosabb" zavarba jöttem, mintsem kihúzzam magamat. Hiszen nem mondhatnám túl sok fénykép maradt meg a gyerekkoromból. Legfőképp, hogy csak a legfontosabb cuccokat hoztuk el magunkkal Japánba. Rengeteg csetresz maradt így is hátra. Volt, ami hiányzott, volt, ami cseppet sem. Mindegy, végül is rég volt, elmúlt, én pedig itt vagyok. Most pedig leginkább az újonnan alapulni látszó bandára kell hogy rákoncentráljak.
Pinku-chan igazán jó fej csajnak tűnt. Komolyan jobban éreztem magam a társaságában. Épp annyira, hogy mire ehhez az eszmefuttatáshoz értem, hirtelen elmémbe nyilallt az a fájdalmas, méregbe mártott penge, ami elől menekülni akartam. Matsu hiányát képtelen leszek egykönnyen elfelejteni. Szőnyeg alá pedig nem söprök pormacskákat... Visszatérve Pinku-chanre, lenyűgözött az az energialöket, amit felém sugárzott. Igazándiból a stílusa is nagy elszántságra vall, de Harajuku utcáin már mit meg nem lehet találni? Karakura pedig nincs olyan messze Tokiótól. Ide is eljut a város úgymond "csodája"... Azért kedves dolog volt Keiko-tól, hogy próbált jobb kedvre deríteni, viszont a fejem ugyan úgy sajgott, mint eddig.
Azon pedig csak nevetni tudtam, hogy Pinku-chan hisztérikusan morgolódott előbbi kijelentésemen. Nos, ez van, Anna egy tökéletes nő, remek hanggal. Kár, hogy ismét megházasodott. Na meg aztán a két kölyök... Egyelőre nincs kedvem ennyire megkötni magamat egy nő mellé, még szívesen élvezném az életet egy jó darabig. Azt pedig már nem kell századszorra is mondanom, hogy itt van a banda, és persze Matsu... a fene vinné el ezeket a rossz gondolatokat, amúgy is már csak a pofámat tépem!
Tűkön ülve pöckölgettem a cintányér szélét, mely aprón, lágyan szólt. Ezzel megadva az ütemet ráhagytam minden más melót Szivárvány kisasszonyra. A vezető szerep átadásával vártam, milyen dallal lep meg ismét. Valójában mindegy lett volna, hiszen hangszíne az egekig emelt, és ide nem kellett a RedBull sem. Egy igazán laza, ismerős számot választott, amely csak előcsalogatta a kedves emlékeket. Amerikában nagy szám volt a No Doubt ezen szerzeménye. Még most is kristálytisztán előttem van, ahogy muter takarítás közben ezerrel hallgatta a rádiót, amiben vagy ezerszer leadták ezt a számot. Mint a szám kezdete is, hagytam, csak hagy énekeljen. Én pedig lehunyt szemekkel visszaidéztem azt a forró nyári napot, mikor serényen edzettem, hogy én legyek a kerületben a legjobb deszkás. Mikor elért Sziporkaszempilla, becsatlakoztam, és ütemet diktálva dobolni kezdtem. Valamiért úgy éreztem, annyira együtt vagyunk, hogy képtelen lennék még gondolkodási időt is hagyni. Egyszerűen kezet fogok vele rázni, aztán szanaszét ölelgetem elismerésem jeléül. Aztán pedig gondolati síkon ostorral fogom csapkodni a rózsaszínre púderezett valagát, ha nem dolgozik keményen! Bár amennyi lelkesedése van, remélem csak a Halley üstökös árnyéka fogja visszarettenteni célja elérésében. Kellőképpen megizzadtam, annyira igyekeztem én is. Olyan jó hangulatom lett ettől a produkciótól, hogy ismét csak sajnálni tudtam, ez a három perc olyan gyorsan eltelt.
Még egy darabig csak orrom alatt vigyorogva lestem kezeimben görgetett dobverőimre, mikor vinnyogások közepette berezonált a hangfal, köszönhető ez Szélvész kisasszonynak.
- Oké-oké, megdumáltuk, csak ne nyeríts... szét szakad a fejem!
Állt égnek laposra vasalt szőke fürtjeim 98%-a. Igazándiból még sose hagytam, hogy más bitorolja felszerelésemet, de ki tudna nemet mondani egy ilyen meggyőző vattacukor felhőnek? Így tehát feltápászkodtam a székről, és odavezettem Pinku-chant. Gyorstalpaló következett. Megmutattam mit, hogyan is használjon, valamint előrébb csúsztattam a pedálokat is, hogy minden klappoljon a számára. Majd aztán egy percet kértem, míg felmásztam a földszintre egy fájdalomcsillapítóért. Nem vagyok tápos csirke, de lábaim úgy remegtek, mire felértem, mint valami zselé. Két üveg vízzel visszatérve nekidőltem a falnak, karba tett kezekkel, és oldalra húzott gúnyos mosollyal figyelemmel kísértem Habos-babos pacsirta szenvedését.
- Relax, take it easy, babe~! - Vigyorogtam a képébe, kissé gúnyos megjegyzésemmel. - Egyébként gondolkoztam és lehet jót tesz, ha engem is lát napfény, szal próba után elvágódhatunk körbelesni a placcon!

Dalospacsirta fogadtatása

Nem gondoltam volna, ennyire bepipul megjegyzésem miatt, hát még milyen váratlanul ért a felém dartsnyílként süvítő dobverő! Olyan hirtelen történt minden, hogy képtelen voltam olyan gyorsasággal lapos kúszásba vágni magamat, így az fejemen hangosat koppant. De persze közben jóízűen röhögtem, főleg mikor bukómat fogva felpillantottam Pinku-chanra. Komolyan mondom, ha egy kicsit szemetebb lennék, mint általában, előhorgászom a telefonomat, lefényképezem, és felteszem twitter-re! Szerintem nem kevesen írnának kommentet rá...
-Na Metál Hörcsög, hűtsd le magadat, különben mész a kerékbe! Ez a dobverő többe van, mint a te pockyra elverhető zsebpénzed, úgyhogy csak ésszel!
Vigyorogtam továbbra is, aztán kezembe kaptam az üvegeket, és a dobverőt is. Nem volt ez fenyegetés, csak kedves felszólítás... azért remélem nem fajulnak el a répaföldi indulatok. Nincs kedvem szegény Csillámpónit a Fruits magazinjával kupán vágni, csak mert kellőképp felbosszantott. Na meg aztán utána lehet hallgathatnám az “öccsétől” (igen, mert alig üti a 160-at!) napokon keresztül, hogy a picuri, vattapamacs tesókáját miért is bántom? Szal a lényeg az, hogy ezt el akarom kerülni... úgyhogy örömömre szolgálna, ha Pinku-chan is venne magán erőt.
Azért próbálkozását elég gyorsan feladta, mit ne mondjak, hiszen időm sem volt arra, hogy belekezdjek a monológba, amiben arról verem a nyálamat, hogyan üsse le a dobot, vagy a cintányér melyik szélét érintve kapja meg a tökéletes hangot. Úgyhogy csak vállat vontam, hát végül is ő tudja mennyi ideig akarta megszeretgetni a felszerelést. Kissé irritált a dolog, hogy egyik pillanatban tök jól éreztem magam, a másikban pedig ismét szédültem. Biztos a gyógyszerek hatása. Oké, lehet túl sokat szedtem be belőlük, de többet nem fogok... azt hiszem... így tehát lassacskán másztam meg ismét a lépcsőket, aztán csak másodpercekig bámultam magam elé, és gondolkoztam azon, vajon miért is fékezett be az előttem haladó Pinku-chan. Majd aztán leesett a tonnás tantusz, ezért elmutattam balra abban reménykedve, hogy így már kiigazodik mindenki, merre is kell tovább haladni. A cuccok összeszedetele után hát elnyaltam az előszobába, és magamra rántottam a bőrkabátomat. Már épp nyitottam volna az ajtót illedelmesen félre állva, hiszen hölgyeké az elsőbbség, amikor Pinku-chan a szó szoros értelmében rácuppant arra, és teljesen beterítette a maga 45kilójával. Nem értem hogyan is volt rá képes, de sikerült neki! A jelenet leginkább a repülő mókusok vitorlázási mozdulatára emlékeztetett... mindegy is, lényegében kiderült, hogy Pinku-chan valami rágcsáló. Talán ha jó kislány lesz, a piacon veszek neki zabpelyhet, aztán koptathatja a fogait világba!
Viszont nem volt mese, seggen akartak billenteni, ha nem öltözök fel rendesen, ezért sóhajtozva hagytam, legyen a nőknek igaza... mert mindig nekik van igazuk. Felrobogva a szobámba a szekrényem elé álltam. Nem voltam túl szégyellős, szal felőlem utánam is vágtathatott volna Pinku-chan, ugyanolyan higgadtsággal tolom le a gatyámat, és flangálok vagy két percig ide-oda egy szál bokszerban, mintha senki sem figyelne. Szóval így is tettem, és arra sem figyeltem követtek-e vagy sem. Csak lehúztam magamról, előkotortam egy nem annyira szétszaggatottabb farmert, majd egy szürke kardigánt is a póló tetejére aggattam. Gondoltam, akkor a bélelt bőrdzsekimet is előhorgászom, mielőtt még belekötnének. Így felszerelkezve pedig letrappoltam, hogy felvegyem bakancsomat, sálamat, és kesztyűmet. Jól van na, nem volt téli sapkám, mert egyenesen utáltam azokat a kötött vackokat. Úgyhogy hiába nyavalyog nekem Pinku-chan, kissé hisztérikusan kitörve kritikán aluli viselkedésem is megmutatkozott. Vagyis, hogy ki nem állhatom ezeket a típusú fejre húzható szarokat, és meg ne próbáljon nekem kötni valami hozzájuk hasonlatosat! Tessék, örüljön annak, hogy felhúztam a kesztyűt, meg a nyakam köré tekertem a sálat. Bár az ablakból kitekintve is éreztem, hogy baszott hideg lesz, de nem szeretem ha ennyire be vagyok gubózva. Töltött zokni fílingben utáltam nyomulni. Igen, igen, gyűlölöm a telet...
-Mit szólnál ahhoz, ha lemásznánk a Lóng-piacra? Jártál már ott? Nem szeretek “shoppingolni”, de azt a terepet kajak mondom csipázom. Vonattal 10 perc plusz 6-7perc séta a Kínai negyedben. Na, böksz rá egy bólintást?
Engedtem előre Pinku-chant, majd a házunk előtt megálltam, rábízva a döntést. Ha jobbra indulunk, akkor olyan három perc és kiérünk az pályaudvarra, viszont ha balra megyünk akkor az üzletsoron is körbenézhetünk.

Spoiler: