-== Név: Naoki
-== Kaszt: módosított lélek
-== Nem: hím
-== Felszerelések: egy olyan aranyos kis golyócska, amiben én foglalok helyet
-== Születési dátum: kortalan vagyok, muhaha
-== Kinézet: ez aktuálisan változó

-== Képesség:
Kreálok. Mindenfajta dolgokat, aktuális kedvem szerint, a póttest nagysága szerinti, illetve saját lélekenergiám adta hatalommal ugyebár.


-== Előtörténet:
Az elsők között jöttem létre. Nem, jajj, dehogy, ne úgy gondolj rám, mint valami nagybetűs Elsőre. Szerintem van pár bratyóm, meg nővérkém is, hát meg ja – öcsikéim, meg gondolom jópár hugica is… szóval testvérekkel el vagyok látva. Remélem, hogy hozzám hasonlóan mások is élnek még. Ebben a különös, groteszk világban.

Emlékszem még az első évekre. Tudod, mindig egy kicsit olyan érzés bekerülni egy testbe, mintha újra és újra megszületnél. De pont ugyanennyire fáj az, mikor lenyúlnak a torkodon – hehe, ami valójában nem is a tiéd ugyebár, mert te is csak albérlő vagy – és kivesznek téged onnan.
Úgy kezdtem, hogy az elsők között jöttem létre és akkor maradjunk is ennél a történetfonalnál. Igyekszem fokról fokra haladni, hogy Te is megérts mindent és követni tudd, hogy mi és hogyan történt meg velem.
Na szóval. Pár szó akkor megszületésem-megszületésünk körülményeiről: Mondhatni, hogy testvéreimmel együtt én is csak éppenhogy több voltam már egyszerű kísérletnél. Mi már funkcionálisan jöttünk létre: őröknek, harcosoknak, megfigyelőknek, meghát ahogy később kiderült elpusztítandó katonáknak.
Amikor az ember először testet kap az tényleg egyenlő az első, igazi megszületéssel. Jah, hát persze, tény, hogy voltak beépített programjaink, de ha arra gondolsz az emberi csecsemő is veleszületett ösztönökkel jön a világra.
A kis golyó egy alvó lélek. De ahogy testbe kerültünk onnantól kezdve mi is éltünk. Mégha mások nem is nevezték ezt már később életnek. Érdekes, hogy a mi tudatunk mennyire más, mint egy emberé. Én magunkat mindig is valamiféle állathoz tudtam volna inkább hasonlítani. Várj, hogy te is értsd, miért is lököm ezt az állatos-tudatos dumát, had mondjam el az első pillanataimat élőként – remélem érted, hogy mint ahogy elmondtam élőnek lenni nálam azt jelenti, hogy póttestbe kerülni. Tehát az első élő pillanatok azt jelenti, hogy azokról a pillanatokról fogok most mesélni, amiket akkor éltem át, mikor először kerültem testbe.
„Először csak méregette a kis golyót. Nem tűnt neki többnek, mint egy egyszerű kis lélekkapszula, amit csak lenyel, és máris kiszabadulhat a póttestből. Még egy pár percig ott állt, emlékszem – totojázgatott, majd vállat vonva mégiscsak rámharapott. Ha jól rémlik, akkor végzős diák volt, akinek írásba adták: elfogadják a jelentkezését a gotei 12be, meg felveszik, cserébe viszont ehhez kísérleti nyúlnak kell lennie. Mit csinálhatott volna? Belement.
Az első, igazán legelső pillanat az volt, hogy kinyitottam a szemem. Kezdetben nem a gondolatok, hanem a beépített (harci) programok dolgoztak, ők tudatták velem, hogy mit látok – fákat, bokrokat, zöld füvet, ergo: erdő – majd a mellettem álló fér... shinigamit.
Később már sok-sok dolgot látva és tapasztalva azt mondhatnám, hogy olyan volt az egész, mint egy amnéziás ember első ébredése.
A diák-shinigami jót kuncogott saját arcának grimaszolását látva. Én ilyen vidámnak ismertem meg, és később meg változott meg teljesen… csak valahogy más lett. Azt hiszem a rólam kapott információkat gondolta végig még egyszer, majd kiadta az első parancsot.
- Kard ki kard, félnótás! – Nem volt fogalmam róla, hogy mit is akar, sőt, még magával a kifejezéssel se voltam hirtelen tisztában, hogy az, hogy „kard ki kard” mi a frászt takar. Ő zanpakotuját rántotta elő, én pedig éppen értetlenkedni akartam, mikor döbbenten fedeztem fel, hogy a testem magától engedelmeskedik a parancsnak. Éreztem a lélekenergiám vándorlását, ahogy a tenyerembe gyűlik és lepillantva láthattam, hogy miként formálódik belőle egy eléggé elnagyolt, használhatatlan szabja.
A diák arcáról tisztán leolvashattam az elképedést, ahogy az otromba fegyverre pillantott. Gyorsan szemrevételeztem az ő katanáját és ugyan fogalmam sincs, hogy hogyan, de máris megváltoztattam a fegyverem alakját, formáját. Azt hiszem, hogy pár perc múlva pedig még a súlyelosztását is. Egy majdnem tökéletes másolatot készítettem.
Szóval valahogy így kezdődött az életem és a tanulási szakaszom is. A diák beszámolt idővel a gotei 12nél kezdeti ügyetlenkedésemről: rendkívül tanulóképes pótlélek. Szó szerint ezt írta az információs lapjára, amit a vezetőségnek nyújtott be. Az első seggnyalásai, amihez én voltam a nyelv.
Feladatokat kaptam és teljesítettem. Fel se tűnt akkor, de olyan voltam mint valami gép. Persze akkor mindannyian olyanok voltunk. Fejlődésünkkel járt a gondolkodásunk kialakulása, a tapasztalatok pedig nem csak azt segítették, hogy egyre jobbak legyünk, hanem azt is, hogy kialakuljon saját személyiségünk is.
Harcoltunk saját testvéreinkkel vállvetve hollowok ellen, megfordultunk olyan harcban, ahol shinigamik folytatták háborúikat Quincyk, vagy Bountok ellen. A legtöbbünk fejlődőképes volt, így egyre több helyre küldhettek el minket.
De aztán beütött a krach. Nem is tudom – sőt, igazából nem is akarom tudni, hogy mi volt az az esemény, ami ahhoz vezetett, hogy a megsemmisítésünket kimondták. Nagyjából addigra kezdtünk mi magunk is eszmélni. Ha ez volt a kiváltó ok, akkor jobb is, ha ezt elhallgatják előlem. Lélekenergiánk fejlődésével kezdtünk saját döntéseket hozni, felülbírálni a parancsokat…
Rám mindez igazából még nem volt jellemző. Nem voltam tagja a legerősebb módosított lelkeknek, mégha azért szép „karriert” futottam is be addigra. A legelső parancs, amit igazából elutasítottam és nem hajtottam végre az saját elpusztításomra vonatkozott. A sors humora lehetett, hogy ugyan az – az immár azt hiszem negyedik tisztté vált egykori diák volt – a parancs kiadója, akit először láttam életemben. Most is ugyan olyan jót nevetett rajtam, mikor a parancsot kiadta, én pedig elképedve ránéztem. Erről a változásról beszéltem, mikor azt mondtam, hogy más lett, bár ugyan az a vidám természet maradt.

Én néztem rá, ő pedig rám. A fejemben gondolatok kavalkádja indult meg. Mérlegeltem a döntését, a lehetséges kivitelezési lehetőségeket… ~Nem lenne más választásom?~ Tettem fel a kérdést önmagamnak. Tenyeremet magam elé emeltem. Újfent halhattam magam mellől kuncogását. – Na mi van tökfilkó, süket vagy? Megmondtam, hogy pusztulj el! Gyerünk! – Kiabált rám, majd újfent nevetett.
Immáron nem okozott gondot a kard megidézése. Sőt, nem is egyszerű katanát hoztam létre. Alapjaiban hasonlított már csupán az övére. Megváltoztattam a hosszát, szélességét, formáját… Nevetése abban a pillanatban elhalt, ahogy a kardot önmagamra irányítottam.
- Hé, mifenyét csinálsz?! – Kiáltotta rémülten, az én arcomra pedig lelkiismeretfurdalásos, bizonytalan mosolyt kent az izgalom. Nem tudom, hogy mire számított.
Két test állt szemben egymással. Egyikük arcán feszült riadalom, a másik arcán pedig bizonytalan, ideges félvigyor. Akár ikrek is lehettek volna, úgy hasonlítottak. De ez nem is meglepő. Míg az egyik valódi test volt, a másik csupán annak lelke.
A shinigami pedig csak most ismerte fel, hogy a teste egy kardot szegez önmaga nyakához. Riadtan ugrott előre, hogy kardjával félrefordítsa a kardot és visszatérve a testébe kidobja belőle a módosított lelket.
Én pedig csak erre vártam. A karddal hülye lettem volna átszúrni a saját torkom. Helyette félrecsaptam a felém közeledő kardot – az, hogy ezt meg tudtam tenni bizonyította, hogy nem a shinigami nem is gondolta, hogy mit tervezhetek valójában – és rögvest hátraugrottam. A kard, ami addig a kezemben volt rögvest késpengévé változott (nem, nem shurikenné, az túl beszámítható volt, tapasztaltam, hogy több meglepettséget válthattam ki ellenfeleimből, ha nem szokványos fegyvereket használtam) és ahogy eldobtam, újfent a kezemben termett a következő. Két kézzel dobáltam rá késpengéket, alabárdokat, baltafejet, szóval mindent, ami csak hirtelen az eszembe jutott. A shinigami tiszt lévén felocsúdott és védte őket, ráadásul közeledett felém, pillanatok alatt elért hozzám. Nem bírtam levakarni az ideges félmosolyt, ahogy a kardját a torkomnak szegezte. Kezeimet leengedtem, ő pedig előrendült. Fogalmam sincs, hogy mire számított. A test természetesen nem fogadta be a lelket, a mellkasomon jól beverte a fejét. Hehe, az nem az ő teste volt és erre ő is abban a pillanatban rájött. Amíg ő a támadásaimat védte nekem volt időm lemásolni önmagam és új testeket kreálni. 2 kreálmányom támadott rá a következő pillanatban, illetve az a test, amit sajátjának hitt. Én pedig a póttestel együtt akkor már javában menekültem. A harc egy erdőben folyt, nekem pedig kellett vagy tíz perc is, hogy kijussak belőle.
Egy faluba menekültem, ott pedig megtettem azt a lépést, amitől kezdve tényleg nem volt visszalépésem. Addigra tudtam, hogy mi az az árva, illetve a koldus fogalma. Egy tizenéves kölyköt szemeltem ki, odarohantam hozzá és a lélekgolyóval a számban megcsókoltam.
Így menekültem én meg. Az ő testében hagytam el a falut. Kevésszer váltok új testet, de azóta is így próbálom fenntartani magam.