Név: Akito Masayuki

Kor:245

Kaszt: Shinigami

Rang: 10.osztag hadnagya

Osztag: 10.osztag

Jellem: Kissé öntelt, magabiztos, megbízható, könnyen barátkozó típus.

Kinézet: Hosszú fehér haj, barna szemek, elég magas és izmos testalkat. Álltalában hosszú bőrkabátban van, kezein pedig kesztyű. Van egy tetoválása a hátán, a derekán és a bal karján.

Tetkók:

Hát:



Derék:



Kar:



Zanpakuto:



-név: Niiro Akki /vörös démon/
-fajta: árny
-kinézet: egy démoni koponya található rajta, a markolat vége tüskés, a koponya alatt pedig található két csontra hasonlító nyúlvány.
-shikai: a kard körül vöröses füst jelenik meg, a koponya szeme pedig világítani kezd
-képesség:
1. 3 km-es körzetben sötétséget hoz, a sötét részeken pedig királykobrák tekergőznek aki nem vigyáz azt meg is marhatják, a kobrák méregfogaiban nem sima kígyóméreg van, hanem több erős idegméreg keveréke
2. az emberek és a tárgyak árnyékaiban tud közlekedni, ha az élőlények árnyékába szúrja a kardját a tulajdonosa meghal


Emberi történet:
Tokyoban születtem. A szüleim elmondása szerint hatalmas vihar volt. A gyerekkoromról nem sokra emlékszek vissza, csak a nyaralásokra, és a családdal együttöltött időkre. Volt egy húgom Ayina volt a neve, tőlem 3 évvel fiatalabb volt. Ugyan abba az iskolába jártunk, ha bajba került én mindig kisegítettem. Sohasem árultuk be egymást a szüleinknek, tökéletes testvérpár voltunk. Aztán ahogy nőttünk egyre jobban összefonódott az életünk és a lelkünk. Míg én gitározni tanultam, ő megtanult dobolni. Körülbelül 19 éves lehettem, mikor meghaltak a szüleink egy autóbalesetben, innentől kezdve én gondoskodtam kettőnkről. Ayina és én együtt mentünk el egy tetoválószalonba és ugyan azt tetováltattuk a hátunkra és a bal karunkra. Egyik nap felkerekedtünk, hogy elmenjünk egy meghallgatásra. Minden rendben ment, végighallgatták a számunkat amit együtt írtunk, aztán meg is dícsértek. Elhatároztuk, hogy ezt megünnepeljük, elmentünk a kedvenc helyünkre egy kicsit inni. Igaz ilyet nem engedhettem volna meg a húgomnak, de én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy nem-et mondjak neki. Elég sokáig voltunk a kocsmában, egy picit ittasak is voltunk már, aztán elindultunk hazafelé. Gyalog indultunk neki a nagy útnak, bár ne tettük volna. Az egyik kereszteződésben nem néztünk szét és úgy léptünk le az útra. Természetesen az egyik irányból egy kocsi jött elég gyorsan, én hirtelen csak annyit tudtam tenni, hogy ellököm Ayinát az útról, de nekem már nem volt időm ugrani így engem elcsapott a kocsi. Nem emlékszek mindenre csak pár képkockára, már a földön feküdtem Ayina pedig sír mellettem, a fickó aki elütött éppen telefonált, a mentőket hívta. Ayina beszélni kezdett hozzám, de én túlságosan is tompán hallottam mindent, nem csoda, a fülemből folyni kezdett a vér. Megígértettem a húgommal, hogy nem hagyja abba a zenélést. Ezután arra emlékszek, hogy hallom a mentő szirénáját, de túl későn értek oda.

Lélek történet:
Felálltam, mikor lenéztem láttam magamat és Ayinát, ahogy próbál visszahozni az életbe. Én letérdeltem mellé és az arcához emeltem a kezem, nagyon mérges voltam magamra, nem akartam egyedül hagyni őt. Aztán elvitték a holttestemet a húgom állt az út közepén én pedig egy tapottat sem mozdultam mellőle. Miután végre elindult mindenhová utánnamentem, mindig mellette voltam. Egyre sikeresebb lett, alapított egy bandát aztán szerelmes lett. Én kezdtem érezni, hogy nem sok időm van, de még az esküvőjét mindenképpen meg akartam várni. Akkor is mellette álltam, aztán mikor lejárt az időm, még egyszer odaemeltem a kezem az arcához, majd átléptem a túlvilágra.

Tanulmányi évek és hadnaggyá vállás:
Egy ideig a peremvidéken éldegéltem, de az számomra túlságosan is unalmas volt. Elmentem hát az akadémiára, hogy továbbfejlesszem magamat. Bekerültem a 10. osztagba. Elég érdekes szerzetek voltak a társaim, de engem ez érdekelt a legkevésbé. Pár nap múlva elég nagy barátságot kötöttünk, még a kapitányunk is a barátunk volt. Soha nem mondta, hogy ő nem lesz együtt ilyen balfácánokkal. Minden egyes nap egymást edzettük, persze voltak kivételes napok is, mikor magunknak gyakoroltunk, nehogy csak csapatban tudjunk dolgozni. Magánakciókat is végre kell majd hajtani, vagy esetleg más osztagbéliekkel elmenni egy küldetésre. Az egyik nap a kapitány bejelentett egy érdekes küldetést, ami az emberek világában zajlott le. Mi persze belementünk, miért is ne?! Mikor átléptünk egy rettenetes energiahullámot éreztünk meg, a csapat kettévált én a kapitány mellett maradtam. Az "a" csoport jobbra ment a "b" csapat pedig balra. Nem kellett sok idő mire megtaláltuk a hollow bandát, figyelmeztettük a másik csapatot, hogy induljanak el visszafele, a mi irányunkba. De nem sikerült odaérniük időben a hollow-ok ránktámadtak. Mindenki megragadta a zanpakutoját és pattogtunk össze-vissza, hogy egy kis időt nyerjünk. Aztán az egyik csapattársamat keresztülszúrta az egyik hollow, így harcképtelen lett. Visszavitték a lelkek világába. Ezután a harc tovább folytatódott, a kapitánnyal kieszeltünk egy remek stratégiát, ő volt a figyelemelterelő én pedig a hóhér. Incselkedni kezdett a hollow-okkal az összes rá figylet én pedig támadtam, sorra szurkáltam le a lidérceket, de egy rossz lépés az egyik hollow elcsapott a "kezével" én pedig belefúrodtam az egyik háznak a falába. Pár percig elvesztettem az eszméletemet, felborult a sorrend így majdnem mindenkit lemészároltak, vagy megsebesítettek. A kapitányunk tartotta a frontot amíg a többiek elkullognak, én fölébredtem és nagy szerencsétlenségemre akkor szúrták le egyszerre a kimerült hadnagyot. Egy elég hangos "ne" felkiáltással a hollow-k és a kapitány felé rohantam, meglendítettem a zanpakutom, ekkorm rengetek lélekenergia gyülemlett össze a kardban, ami egy hatalmas bumerángszerűséggel szelte ketté a lidérceket. Az egyik sikeresen elhajolt, de én rohantam tovább, felugrottam a hátára és pontosan a háta közepébe döftem bele a pengémet. Miután ez a lidérc is szertefoszlott odamentem a haldokló hadnagyhoz, az ölembe vettem őt és elindultam vissza a kapitányunkkal együtt, hogy még időben orvosi kezelést kapjon. Ám félúton rettentő kínok között meghalt a karjaimban. Egy percre megálltunk. Megpróbáltuk visszahozni őt, de túl sok vért vesztett és kimerült is volt, így véglegesen feladta a harcot az idegrendszere. Miután elértem a 4. osztaghoz átadtam az egyik tisztnek a holttestet én pedig úgy ahogy voltam leültem a fal tövébe. Egész nap ott ücsörögtem, de idő közben gyülekezni kezdtek az osztagbeliek, egyesek leültek mellém mások álltak, mindenki csendben volt. Aztán valaki megkérdezte, hogy mi lesz most, én nem tudtam választ adni, hogyan is tudtam volna, hiszen én is csak egy egyszerű tiszt voltam, igaz, hogy a legjobb, de akkor sem tudtam semmit sem tenni. Ekkor egy szavazást indítottak meg, közös erővel megszavazták, hogy én legyek a hadnagy, én ellenkeztem. Nem igazán voltam benne biztos, hogy ezt mások is így gondolják. Elmentünk a kapitányhoz, megkérdeztük, hogy mi legyen. A többiek tisztán és érthetően megmondták, hogyha nem én leszek a hadnagy, akkor addig harcolnak, amíg el nem érik a céljukat. A kapitányunk nem habozott sokat, teljes szívéből megbízott bennem, így engem nevezett ki hadnagyának.

Kijavítottam ^^