Jelszó:a karakter haja Bőrszínű
Név: Anton
Nem: nincs amúgy férfi
Kaszt: Hollow Adjuchas
Szül. ideje:
Kor:29 év
Emberként: 20 év
Lélekként 3 év
Hollowként: nem tudja (6 év)

Előtörténet:
Nem is tudom hol is kezdhetném el. Talán a legjobb az lenne, ha a leges legelejéről indulnánk. Szóval egy hétköznapi unalmas kisvárosban láttam meg a napvilágot. Mivel vasárnap születtem, ezért nagyszüleim arra számítottak, hogy lusta ember lesz belőlem. Náluk ugyanis sok lusta ember élt és mind hétvégén született. Édesanyámék csak legyintettek egyet mondván ez csak szóbeszéd. Ráadásul őket csak az izgatta, hogy egészséges legyek a többi meg majd alakul magától. Ahogyan cseperedtem egyre jobban megdőlni látszott az a bizonyos jóslat. Még nem is tudtam járni máris több szökési kísérlettel próbálkoztam. Gyermeteg elmémet folyton izgatta a kis udvarunk és az, ami mögötte van. Érdekes fények és hangok egész garmadája. Eleinte még csak-csak el tudott kapni azonban mikor két lábon jártam már jóval nehezebb dolga akadt édesanyámnak. Amint egy pillanatra levette a szemét rólam én azon nyomban kámforrá változtam. Nemegyszer sikítozva anyaszült meztelenül rohangáltam az udvaron. A szomszédok csak mosolyogtak ám nem szóltak egy rossz szót sem. Ahogyan egyre nagyobbra cseperedtem szerencsére kinőttem ezt a kis nudista hajlamomat. Később valahányszor apuék felemlegették fülig elvörösödtem. A meztelenséget kinőttem ám az izgágaságomat nem. Nem volt olyan fa, amelyet ne másztam volna meg. Szüleimet nem zavarta eme különös hobbi, amíg jól viselkedtem. Minden nap minimum nyolc kilométert kocogtam a városban és az melletti kis erdőben. Édesapám után kereskedőként végeztem ám kisebb munkáktól eltekintve nem tudtam normális munkahelyet szerezni. A futás és felfedezés minden figyelmemet lekötötte így egyre messzebb és messzebb bóklásztam el otthonról. Gyakran veszekedtünk eme különleges kedvtelésről ám én nem törődtem anyámék véleményével. Így utólag visszagondolva oltári nagy marha voltam. Szombat hajnalban történt éppen az út szélén szaladtam mikor a semmiből feltűnt az autó. Kissé félrehúzódtam, hogy biztonságosan el tudjon menni ám ő e helyett ide-oda kezdett kacsázni majd teljes erővel nekem jött. Ágyúgolyó módjára lerepültem az útról be a fák közé. Érdekes, hogy nem éreztem semmiféle fájdalmat így gond nélkül fel tudtam állni. Így láthattam, hogy a nagy kanyarnál megállt az autó majd valaki részegen kikiáltott.
- Mi francokat bóklászol az út közepén te seggfej! Ha megtörted a kocsimat letépem a fejedet!
Kihajolt az autóból majd kiadta a gyomra minden tartalmát utána pedig tovább hajtott.
- Ez a szemétláda. Képes itt hagyni sé..- és ekkor elakadt a szavam.
Egy nagy vörös foltot láttam meg a mellettem lévő fán alatta pedig a testem hevert bezúzott koponyával.  Ott álltam rémülten összezavarodva kétségbe esve. Teli torokból üvöltöttem ám senki nem hallotta meg nem jött segíteni. Teltek a hetek múltak a hónapok én pedig még mindig egyedül voltam. Néha meglátogatott egy-egy farkas róka, akiket kezdetekben elhajtottam később viszont már magasról tettem az egészre. Szívemben egyre csak nőtt a fájdalom és gyűlölet, amiért senki nem keresi a testemet. A kocsik csak úgy száguldoztak fittyet hányva bomladozó tetememre. Ami a legjobban bosszantott az a részeg sofőr volt. Egyszer kétszer láttam arrafelé szabadon és gondtalanul, mint egy madár. Legszívesebben pusztakézzel fojtottam volna meg. Nagy sajnálatomra a testemből egy lánc lógott ki, ami nem engedett mesze. Éjszakánként azt kívántam a ragyogó holdtól had állhassak bosszút kegyetlen gyilkosomon. Ahogyan teltek múltak az évek mérgem csaknem csitult és majdnem teljesen felemésztett. A testemből kilógó lánc lassacskán egy kisebb darabot szakított ki a mellkasomból. Az íre az tette fel a pontot, hogy az-az iszákos egy alkalommal a szokásosnál is gyorsabban hajtott így annál a bizonyos kanyarnál leugratott az útról majd felrobbant. Nem bírtam elviselni azt, hogy egy légtérben tartózkodjak azzal, aki kioltotta az életemet. Igaz már egyikünk sem élt ám a gyűlölet akkor is sosem látott méreteket öltött. A fájdalmam sosem látott méreteket öltött majd valami folyékony kezdte ellepni az arcomat. Ekkor szűntem meg végleg létezni* és váltam Hollowá.

*Létezés alatt úgy érti, hogy bár meghalt a lelke, személyisége ugyanaz maradt. Mikor rátért a maszkosok ösvényére teljesen megváltozott így szűnt meg önmaga lenni.

Egy új élet
Kívül belül teljes átalakuláson mentem keresztül. Egy két lábon járó gyíkszerű szörnyé változtam fehér csontvázszerű koponyával. Lelkem és szívem helyén egy hatalmas nagy luk tátongott. Egy morzsányi sem maradt korábbi önmagamból. Csakis az őrjítő fájdalom és üresség. Úgy éreztem azon nyomban fel kell falnom egy lelket. Nem tudnám megmondani honnan jutott eszembe olyan ösztönösen jött. Az egészben az volt a legjobb, hogy aki a fájdalmamat enyhíteni hívatott nem más, mint aki elvette az életemet. A szellem sikítozva hátrált kezét arca elé tartva próbált védekezni. Én lépésről lépésre közeledtem számból fehéres nyál csorgott a földre majd egyszer csak lecsaptam. Méretes gyík farkamat a dereka köré tekertem majd egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam. Amint a kezeim közé került elkezdtem vadul cibálni, marcangolni, szétszedni apró cafatokra. Ám amikor végeztem vele egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést. Belül ugyanolyan üresnek tűntem mint fél perccel azelőtt. Valami azt súgta azon a helyen nem találhatom meg számomra a gyógyírt. Behunytam a szemem és már azonnal a fejemben teremtek a válaszok. Tekergőzve igyekeztem létrehozni az első kapcsolatot új otthonommal. Pár pillanattal később egy hasadék nyílt meg a levegőben, ami egyre csak tágult. A túloldalán egy sivatag képe rajzolódott ki és tudtam én oda tartozom. Így beléptem az ’ ismeretlenbe ’. Körülöttem minden eltűnt, csak a végeláthatatlan sötétség maradt. Akár merre néztem mindenűt a kiterjedt semmi fogadott. Vagyis ez ebben a formában nem teljesen igaz. Némi idő és energia rááldozásával végre megjelentem a végállomásomhoz. Itt egy hatalmas sivatag fogadott tündöklő holddal az égen. Nem olyan messze egy barlang helyezkedett el, amibe özönlöttek a hozzám hasonló Hollowok. Éreztük egymáson, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Minket nem elégített ki az emberi lélek fogyasztása. A barlangban több százan is lehettünk ám nem akartam megszámolni őket. Türelmetlenül gyík farkamat csóválva vártam mikor leszünk végre elegen. Nem tudom mennyi ideig kellett várnom ám egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes majd megkezdődött a mészárlás. Mindenki csípte, rúgta, harapta a másikat. Éles karmaimmal én is vadul a körülöttem lévőkre támadtam. Először karmaimat belemélyesztettem az áldozatomba majd leharaptam annak fejét és fordultam a következőhöz. Teljesen magával ragadott az őrjöngés és a gyilkolási vágy. Számból csak úgy fröcsögött a fehér nyál. Mondhatni élveztem ezt a pokoli káoszt és zűrzavart. Ám ami gyorsan elkezdődött olyan gyorsan véget is ért. Mi, akik életben maradtunk abbahagytuk a harcot a marcangolást, mert valami elképesztő dolog vette kezdetét. Mind az élők és mind a holtak teste elkezdett darabokra hullani, hogy együtt egy gigantikus egészet alkothassunk. Így eset meg, hogy Menos Grande lett belőlem.

Sötétségből a fénybe
Nem is tudom pontosan milyen érzés volt Gilliannak lenni. Először inkább essünk át a nehezebb részén a történetnek. Olyan érzésem támadt mintha egy hatalmas köd telepedett volna a fejemre, mint mikor az ember sokáig marad fenn és reggel teljesen lezsibbad az agya. Nálam is pont ugyanez a helyzet állt fenn. Mintha valaki egy csettintéssel visszavett volna az agyam kapacitásából. Megszűntek olyan fogalmak, mint nappal, élvezet vagy színek. Ha valaki megkérdezte volna mennyi kettő vagy kettő halálom napjáig nem kapott volna választ. Ráadásul a fejemben még vagy ezren kiabáltak. Alig lehetett hallani az én hangomat, de nem adtam fel, míg végül a többiek is azt ordították, amit én. Röviden tömören így lett a kollektívából egyeduralom. Most pedig jöjjön egy kicsi a külsőmről. Több emelet magas fekete köpenybe bujtatott maszkká változtam. Igaz annyi eszem sem maradt, hogy érdekeljen, hogyan is festhetek. Torkomból egy rendkívül hangos üvöltésen kívül többre nem futotta, nem mintha akadt volna cseverészni valóm. Hatalmas lábaimmal lassan kibotorkáltam a barlangból. Ösztöneimre hallgatva elindultam mélyen a sivatag belsejébe társaimat keresve. Nem tudom mennyi ideig is tartott, míg megtaláltam a Menosok erdejét ám egy cseppet sem érdekelt. Útközben fölfaltam az utamba kerülő kisebb Hollowokat. Mikor megláttam az első hozzám hasonló óriást minden kertelés nélkül rátámadtam. Karok híján fogaimmal szaggattam szét az ellenfelemet. Mikor befejeztem a lakmározást, másik célpont után indultam. Szerencsémre abból el voltam látva bőségesen. Egyik rajtaütést követte a másik, míg végül méltó ellenfelemre akadtam. Ugyanolyan hévvel és elszántsággal támadt rám, mint én. Kiszakított az oldalamból egy nagyobb darabot ám én fittyet hánytam eme karcolásra. Az utolsó porcikájáig befaltam és ez volt az a pillanat, hogy fejlődésem következő szakaszára léphessek. Fejemről felszállt a köd és szívemben kihunyt a gyűlölet lángja. Helyét elszántság és fagyott jég váltotta fel. Mint már említettem sokkal értelmesebb és okosabb lettem, mint korábbi formáimban. Tisztában voltam vele ki vagyok, hol vagyok és végre valahára éreztem. Bár féltem, sőt halálosan rettegtem ám ez jóval több a semminél. Attól rettegtem, hogy ismét az-az eszetlen ostoba mamlasz leszek. Ennek elkerülése végett ismételten saját fajtársaimat kellett gyilkolnom. Adjuchasként sokkal kisebb és erősebb is lettem nem csak okosabb. Magasságom alig haladta meg egy emberét ám kinézetem inkább egy démonéra hasonlított. Fejemen maszk bal kezemen három tőrszerű karom, míg a jobbon egy pajzs volt mindegyik fehér csontból.
- Ez rendkívül érdekes. – mondtam halálosnak kinéző karmaimat csodálva.
A hangom kissé reszelősnek tűnt ám sokkal jobban hangzott, mint az-az eszetlen bömbölés.
Rendkívül érdekesnek tűnhet eme rengeteg változás ám még mindig nem értem a végére. Egy szintet még el akartam érni minden áron. Ez nem volt más, mint a Vasto Lord. Akkor ezt tűnt az egyetlen megoldásnak, hogy megszabaduljak az elkorcsosulás átkától. Szinte semmit nem lehetett tudni eme hatalmas erejű lényekről melyek még az ős ellenségeinknél is erősebbek lehettek a Shinigamiknál.
Adjuchas
Kinézet:
Két fejjel nagyobb egy átlagos embernél. Bőre kékes színű arcán maszkot visel. Bal kezén három harminc centis pengeéles karmok és egy kis ujjat visel. Jobb keze helyén egy nagydarab pajzsszerű kinövés található. Ugyanilyen csontból vannak a karmai. Rendelkezik egy tekergő farokkal is.

Szeret:
-magány
-likvidálni azt akit utál

Nem szeret:
- mások kínzása
- shinigamik
-túl sok magány
- idióták


Jellem: Minden áron el akarja érni, hogy Vasto Lordá változzon, vagyis majdnem. Nem enged az elveiből. Nem tűri, ha szolgaként kezelik, ezért mindig egyedül van. Nem szereti az értelmetlen gyilkolást ám valamire szükség van. rettenetesen fél attól, hogy visszaváltozik alacsonyabb rangú Hollowá. . Alacsony rangúként sokkal vérmesebb volt ám ezen a szinten sokkal higgadtabb, megfontoltabb nem ront, fejel a falnak. Mikor gondolkodik, gyíkszerű farkát ide-oda mozgatja a háta mögött.