A 6. osztag területein sétáltam, és az élet szépségein tűnődtem. Aztán megpillantottam egy szélsebesen felém száguldó pokollepkét, mely szemen talált.
- Aúúúúh... ne siess ennyire... engem keresel? - néztem rá, majd engedtem, hogy az ujjaimra szálljon. A kapott információk szerint sürgősen a kapitányom irodájában kell megjelenem. Shunpoval odaléptem, és kissé kipirulva estem be az ajtón.
- Jó reggel, kapitány! - néztem az asztal mögött ülő, almát rágcsáló kapitányomra.
- Maya! gyere be, van egy feladatom a számodra.
Beljebb léptem, és kissé depressziósan néztem a kapitány úrra.
- Igenis?
- Rukongaiban van egy kis probléma. Úgy gondolom, ez megfelelő küldetés lesz számodra, fejleszteni tudod a képességeid.
A szükséges információk megkapása után shunpoval indultam el a Rukongai 46. felé. Szóval hollowok garázdálkodnak, és van ott egy nagy reiatsuval rendelkező tárgy vagy lény, melyet el kell hoznom. Érdekes küldetés lesz ez.


***

Kissé lihegve értem el az úticélom. Jónéhány épület romokban hevert, és a földön néhol vértócsák voltak. Az egyik közeli házba léptem be, mert onnan éreztem kiáramlani egy gyengébb reiatsut. Egy aprócska kislány kuporgott a sarokban, véres arccal, maszatosan. Kezemet a Zanpakutuomon tartva közelebb léptem felé, és megsimítottam a fejét. Közben kiterjesztettem az érzékeim, és megéreztem a közelben levő lidérceket.
- Szia. Mondd csak, mi történt itt? Én tudok egíteni neked. - szóltam hozzá, majd leguggoltam mellé.
- Azok a szörnyek elvitték papát és mamát... Az erdőbe mentek... - szipogott. Azonban ennyi információ már elég is volt nekem. Már indultam, amikor az ajtóból visszafordultam. Egyszerűen képtelen vagyok őt védtelebül itthagyni...
- Hadou 50: Rei no kuron! - szóltam, és a megjelenő klónomat otthagytam a kislány mellett. Reméltem elég védelem lesz neki, míg visszaérek. shunpoval közeledtem az erdő felé. Ott ismét kiterjesztett érzékekkel jártam, de a hollowok reiatsuját csak gyengén érzékeltem. Beljebb mentem az erdőbe, és ekkor mögülem, az egyik fán egy hangot hallottam meg:
- Itt a főfogás. Shinigami...
Villámgyorsan hátrafordultam, és szembetaláltam magam egy barnás hollowwal. A környező fákon egyre több bukkant fel. Végül mire összeszámoltam, már húszan is lehettek. Szépen belesétáltam a csapdába.
- Óhogyaza... álljon belétek a kínkeserv! - mondtam mérgesen, és előrántottam a kardomat. - hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! - kiáltottam, mert ekkor egy észvesztő reiatsu kezdett arról áradni, amerről jöttem. Tehát az a kislány az.... Shunpoval ugráltam a hollowok között, és az elsőket minden probléma nélkül megsemmisítettem. Azonban volt pár nagyobb, amelyekkel nem igazán akartam boldogulni. Valami gázt fújtak ki, ami lelassított... pár másodperc alatt mérlegeltem, majd aktiválam a shikai-om: - hyoukai hagane! awai tate! ranpu ibara! - kiáltottam, majd beborított a pajzsom, és száz apró tűztüskét küldtem a hollowok felé. Így már végeztem a maradékkal, bár mielőtt még sikerült felhúznom magamra a pajzsom, szereztem egy csúnya sérülést a vállamra. A sebből gyorsan távozott a vér, és eléggé fájt is, de most nem volt időm magammal törődni. Shunpoval léptem vissza a kunyhóhoz, ahol a klónomnak kellett volna lennie. Azonban abban a pillnatban, amikor odaértem, a hollowok végeztek vele. A kislány még valószínűleg bent volt, mert odabentről sikítást hallottam. Amint Shunpoval a hollowok elé kerültem, fájdalom hasított a jobb karomba. Biztos valami méreg... halkan sztikozódva aktiváltam megint a shikaiom, és támadtam. A több száz apró tűzpenge sikeresen elintézta a hollowok nagy részét, én pedig berohantam a kunyhóba a kislányért. Odabent két hatalmas hollow marakodott rajta, akiket egy kidou kétszeri elsütésével megbénítottam: - Bakudou 09: Geki! - A hollowoknak vége volt, és én is kifáradtam. A kislánnyal a karomban kiléptem, és ekkor a maradék négy hollow támadt ránk, de azok annyira gyengék voltak, hogy még a kifáradt énem is le tudta őket győzni.

***

Soul Societybe visszatérvén a kislányt a 4. osztaghoz vittem, én pedig megjelentem a kapitányom előtt.
- Elnézést a késlekedésért kapitány úr, feltartott néhány elszánt hollow. - nyögtem ki, mikor leültem a kapitány intésére. Bár már elkészítettem a jelentést, és meg is gyógyítottak, meglehetősen fáradt voltam. Gyorsan elhadartam a küldetést, és letettem az aktát a kapitány elé. örömmel elfogadtam a felkínált teát, és miközben kortyoltam, a kapitány belekzdett mondandójába:
- Nos, Maya. Mint tudod, Baisotei lemondott a tisztségéről, és az elmúlt napokban egy megfelelő hadnagyot kerestem.
- Értem...
- A jelöltjeimet próbára tettem, és úgy döntöttem, hogy te megfelelő leszel. Elfogadod?
- Természetesen, kapitány úr!- szóltam teljes mértékben ledöbbenve.

Így lettem én a 6. osztag hadnagya.[i]

Gratulálok a kinevezésedhez!
Legél sok segítségére a kapitányodnak és az osztagodnak!
Természetesen azt kell, hogy mondjam a pályázatodat pozitív elbírálásban részesítem!

U.I.:
Azért a mondat kezdő nagybetükre majd figyelj!

Ban-kai pályázat

Bankai neve: Anjerasu chuutonjo { Angyalok őrszeme }
Bankai kinézete:

Bankai képességek:

hitsuki hyouryuu // lángoló vihar: A sárkány kitátott szájából több száz, talán ezer lángoló penge szabadul ki, melyeket csakúgy, mint a shikainál, a gondolataimmal irányítok, és melyeket képes vagyok magam köré gyűjteni, így pajzsként is tudom őket alkalmazni.


sakuranbo reddo kaseijin // izzó vörös Mars: A sárkány képes olyan gömböket megidézni, melyek leginkább egy izzó Mars bolygóhoz hasonlítanak. Ezekből a gömbökből hét van, és ha az ellenfelet körbeveszik, egy vörös, ám mégis átlátszó, hétszögű tűzbörtön veszi körül, melyből csak akkor tud kitőrni, he elengedem, vagy ha erősebb nállam.

- Elméletileg a sebességem a Shikai szintbeli 3x-ára nő a Bankai alkalmazásánál.

Zanpakutuo kinézete bankai alkalmazásakor:

Pályázat:

Magamban gondolkozva estem be irodámba, és kezdtem el kiönteni az utolsó csésze mentateámat. Aggódtam, csak nem tudtam hogy miért. Szinte idegesen nyitottam ki az ablakot, és hajoltam ki. Arcomba csapott a hűsítő szellő, és megnyugodtam. Majd egy pokollepkét véltem felfedezni az orromon, és meglepődve húztam be a fejemet. Ujjamra vettem a lepkét, és hallgattam meg mondanivalóját, majd gyorsan a kapitányi irodába robogtam.
- Jjjjó napot, kapitány! Hívatott? - szólaltam meg kissé lihegve. Kapitányom feltekintett a papírok fölül, és letette az épp megkezdett almát. Egy székre mutatott, melyrre gyorsan le is ültem.
- Maya, lenne a számodra egy feladatom. - szólt nyugodtan, én pedig vigyázzülésbe vágtam magamat.
- Hűűű! És mi lenne az? - kérdeztem izgatottan. Nagyon szerettem az ilyen küldetéseket. Egyedül csak magamra kell figyelni! Bár... nekem az is jó nagy feladat. Kapitányom rám pillantott, és egy aktát tett elém.
- A Rukongai-ban, a 39. körzetben valami nincs rendjén. Egyre több lélek tűnik el, és lidérceket láttak felbukkanni. Rád bízom, hogy hozd rendbe a dolgokat, tisztítsd meg a terepet.
- Remek! - szóltam, majd felálltam, meghajoltam, és egy epres nyalókával a számban kirohantam az ajtón, a kiindulási hely felé shunpozva...

***

Amint megérkeztem, rögtön megláttam a legközelebbi házhoz vezető vérnyomokat. Halkan és gyorsan lépkedtem a ház felé, közben előhúztam a kardom. Felkészültem, hogy ami bent van, az bármelyik pillanatban megtámadhat, de mikor bementem a résnyire nyitott ajtón, semmit sem láttam. Homlokráncolva néztem be a következő házba, és hangokat hallottam. A hangokat követve egy ajtóhoz jutottam. Bekopogtam rajta, és beszóltam:
- Ne féljenek, segíteni jöttem! Beszélnem kell magukkal, kérem, engedjenek be!- mondtam, persze csak annyi hangerővel, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy a bentlévők meghalják, de ha kintről hallgatózik valaki, ne halljon semmit. Hirtelen csend támadt bent, és mintha valami súlyos tárgyat vonszoltak volna el az ajtó elől, majd egy szakadt, kicsit véres ruhákba öltözött fialat férfi résnyire nyitotta az ajtót, és beintett. Gyorsan besurrantam, és láttam, hogy rögtön visszatorlaszolják az ajtót. Sóhajtottam: ha ezek lidércek, nem nagyon fogja megállítani őket egy szekrény az ajtó előtt. Négyen voltak a szobában: a fiatal férfi, egy idős öreg nő és két apró gyermek.
- Ki maga?! - támadt nekem a férfi.
- A nevem Chizuki Maya. A 6. védelmi osztag hadnagya vagyok. Úgy tudjuk, itt lidércek garázdálkodnak. Láttam is, hogy mit tettek...- motyogtam a végét.
- Igen... néhány napja tűnt fel az első ilyen szörny... - mondta az egyik gyermek, aki egy kislány volt.
- Értem. Vannak más túlélők is? Várjunk csak.. hány lidérc van itt jelenleg?
- Nem tudjuk... a közelben, egy erdőből jöttek elő. Nem mertünk arra menni, mert aki elment arra, többé nem jött vissza. Momichi is épphogy megmenekült. - mondta a fiatal férfi.
- Látta valamelyikőjük, hogy hogyan néznek ki, mivel támadnak, pontosan hol vannak? - kezdtem magamat úgy érezni, mintha egy kihallgatást vezetnék le. De nem volt pazarolnivaló idő...
- Én igen. Olyanok, mint az óriáskígyók, a farkuk végén valami virág van, amiből port szórnak felénk. Az egyik testvérem így halt meg. - mondta a kislány.
- Értem. Ha adnak egy leírást, elmegyek a rejtekhelyükre. Amint kiléptem innen, reteszeljék vissza az ajtót, és ami bútor itt van, tolják az ablakok és az ajtó elé. Ne beszéljenek, mert könnyű meghallani magukat. - mondtam, és miután elmagyarázták hogy merre menjek, kisurrantam az ajtón, és az erdő felé vettem az irányt.

***

Shunpoval hamar az erdőhöz értem, de nem tudtam kivenni a rejtekhelyüket. Nem láttam semmilyen mélyedést. Kezem a kardomon volt, és közelebb hajoltam egy gyanúsan vastag fához. Aztán rögtön kirántottam a kardom, mert egy barnás, szinte fekete kígyó csapta felém a fejét.
- Megjött a vacsora... - hallottam sziszegő hangját. Erre az erdő jelentős részén, legalábbis amíg elláttam, minden fa megmozdult, és egy-egy hosszú test tekeredett le róla. A farkuk végén egy feketés-zöld virág volt. Az első felém csapó lidérc fejét rögtön bezúztam, miután felé kerültem, de rá kellett jönnöm, hogy itt én kevés leszek. Legalább vagy húsz-harminc kígyószerű lidérc volt a közelemben. Mi van ha többen vannak? Hogy kerülnek ezek ennyien ide, hogyhogy ennyien vannak ugyanolyanok?- gondoltam. Nem értem rá ezzel törődni, mert újra támadtak.
- hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! - szakadt ki belőlem. A kardom kéken felizzott, kettévált, s karomra felcsavarodtak a szalagok. - Így valamivel jobb lesz.- mondtam kissé lihegve. Suhintottam, a tűztüskék kilőttek, és jónéhány lidércet megsebesítettek, elégettek. Azokat gyorsan levágtam, és már épp meg akartam könnyebbülni, amikor újak léptek a helyükre, és egyre többen lettek. A port eddig sikerült kikerülnöm, de miután az egyik kígyólidérc belemart a vállamba, egy porfelhő eltalált. Éreztem, hogy a lábaim megbénulnak, és nem bírok mozdulni. Karomat felemeltem, és magam elé tartottam a zanpakutuoimat X-alakban. Valami mégsem stimmelt, mert valami átszúrta a mellkasom, és amikor lenéztem, láttam hogy egy fekete, éles és kemény nyelv az.
- Mi a..- elkezdett sötétülni minden, szédülten zuhantam a föld felé...
- Térj észre, te bolond nőszemély!- hallottam az ismerős, kissé ideges hangot. Kinyitottam a szemem, és egy forró, sziklás helyen tértem magamhoz. Félhomály volt, néhány földbe szúrt fáklya világított. Az egyik előtt ült törökülésben zanpakutuom imádott szelleme, Shiro.
- Shiro... - szóltam halkan, mire kinyitotta a szemét. Mint mindig, most is vörösen izzott. Amint kinyitotta a száját, egyből megkönnyebbültem - nem haltam meg. Ha így beszél velem, akkor nem.
-Egyszerűen szuper, hogy tudod a nevem. De tudod, itt az ideje, hogy a hasznodra is legyek. Nem harcolhatunk többet, ha te itt most kidőlsz, érted?
- Hogyne érteném... de ha egyszer képtelen vagyok elég erőt szerezni..
- Nagy francokat, bazzeg... pont elég erőd van. Én tudok neked segíteni. Meg tudok testesülni, megmutatni az igazi formám. Csak szólíts a nevemen, és segítek. Már tudnod kell, mi az. - suttogta.
- Igen, tudom... már tudom!- sóhajtottam fel. Shiro bólintott, és eltűnt. Újra az erdőben találtam magam, a kígyólidércektől körülvéve. A földön feküdtem, és a kígyók egyre közelebb nyomultak. Mind egyszerre akart engem.
- Anjerasu chuutonjo! - kiáltottam ahogy a torkomon kifért. Éreztem a lélekenergiám kavarta szelet, a kardom kirobbant a kezemből, és fölöttem egy hatalmas, szinte óriási vörös sárkány lebegett. A kezemben tartottam az ikerkardokat, melyek kinézete megváltozott. Légiesebbek, könnyebbek, gyönyörűbbek lettek. Először fogalmam sem volt, hogy hogyan irányíthatnám a sárkányt. Utánna hirtelen rájöttem, hogy a gondolataimmal irányíthatom. Még nem éreztem ekkora erőt magamban, szine kirobbant belőlem. A sárkányom, Anjerasu chuutonjo lángjával pusztítota el a lidérceket, átharapta őket, szétkarmolta... a maradék pedig megfutamodott. A ruhám már vérben ázott, és a vérveszteségtől kissé szédültem, de ugyanekkor diadalittas öröm járt át. Győztem.
- Köszönöm.- néztem rá Anjerasu chuutonjora, az én gyönyörű vörös sárkányomra. Bólintott, hallatott egy rekedt üvöltést, majd eltűnt...

***

Mielőtt visszatértem volna a 6. osztaghoz, elmentem a házhoz, ahol döbbenten néztek a véráztatta ruhámra.
- A lidérceket megsemmisítettem, a maradék elmenekült. Biztonságban vannak.- mondtam. Hálás, és megkönyebbült mosolyuk adott erőt, hogy ne essek össze míg vissza nem érek.
Egyből a 4. osztag felé vettem az utam, a jelentéssel később is ráérek, gondoltam. Miután elláttak, pihenésre ítéltek. Úgy öt perce feküdtem, mikor megéreztem a zanpakutuom lüktetését. örömmel nyugtáztam, hogy egy magasabb szintre léptünk mindketten. Erősebbek lettünk. Így talán sokkal jobban tudom majd szolgálni a 6. osztagot...

Vaizard pályázat

Sötét éjjel köszöntött ránk, én pedig kiélvezve a hadnagyi rang előnyeit, korán ágyba bújtam. Mélyeket sóhajtva próbáltam rájönni, hogy mi nyomaszt az utóbbi időben. Már egy jó ideje nem tudtam semmit sem tenni azon kívül, hogy megcsináltam a papírmunkát. Bár kapitányomat is zaklathatnám, világosan látom rajta, hogy valami alakul neki valakivel. Legalábbis kissé kezd megváltozni, sokkal pozitívabb. Nabe-kunt sem zargathatom örökké... Az én szívszerelmemnek meg biztos van most egyéb dolga is, nem akarok örökké rajta lógni. Pedig milyen jó lenne.... Ráadásul egyiküket sem tanácsos ilyen későn zargatni a nyűgjeimmel.
Elmélkedésemből a gyomromba érkező háromkilós macska zökkentett ki. Köhögve ültem fel, és álmosan pislogtam rá. A szájában egy igencsak megtépázott pokollepke volt.
- Köpödkideazonnal! - visítottam, és meghúztam a fülét. Dühösen kiköpte a verdeső lepkét, én pedig sajnálozva vettem a kezembe. - Jajjszegénykém... Te meg? Csak nem engem keresgélsz? - motyogtam szünet nélkül a mondatom első felét, és miután közölte velem az információit, eltűnt. Szegénykét nagyon megtépázta az én idegbeteg macskám... - Rossz Miyavi! Nagyon rossz! - morogtam rá, és arrébblibbentem felöltözni. Végülis, egy éjjeli küldetés soem árthat meg, legalább jól elszórakozom majd. A mozgás hiányzott nekem... túl sok semmittevssel töltött nap van mögöttem. A lustálkodást is meg lehet ám egyszer unni... Miután sikeresen keresztülestem a saját lábamban, bevadásztam a zanpakutuomat, és bevágtam magam után a szobaajtómat. Lihegve értem oda a kiindulási helyzes, és beugrottam a Senkai Kapuba. A szokásos, néhány hollow és egy Arrancarr végzi éjjeli nassolását egy - két napja az Emberek Világában. Én pedig kifejezetten jeleztem, hogy ha van valami, akkor engem küldjenek. Addig legalább nem látom az asztalomon egyre inkább növekvő papírhalmot...

****

A Senkai kapuból hasoncsúszva estem ki, bele egyenesen egy kukába. Ezt betulajdonítottam annak, hogy késő van és álmos vagyok. Minden maradék méltóságomat megőrizve, büszkén másztam ki a kukából. Szúrósan néztem körül a félhomályos parkban, bár erősen kételkedtem benne, hogy bárki lenne ott rajtam kívül. Hadnagyi tekintélyemen apróbb szépséghiba volt az a banánhéj, ami a fejem tetején ékeskedett. Egy laza félmozdulattal lesöpörtem a fejemről, és kiterjesztettem az érzékeimet. Közben a kezemet a zanpakutuomra tettem, és végülis rájöttem, hogy a keresett személyek közel vannak. Shunpora kapcsoltam, és meg is érkeztem. A helyet vérfoltok borították, én pedig rájöttem, hogy kissé elkéstem. - Aztafészkes... - mormogtam idegesen, mert nagyon nem szerettem késve érkezni. Dühös pillantást vetettem az Arrancarra, aki letörölte a vért a szája széléről. A lámpaoszlopnak volt dőlve, de engem meglátva elvigyorodott, és felém indult. A hollowjai, vagy éppenséggel talpnyalói, szintén felém indultak. Szépen, lassan előhúztam a zanpakutuomat. - Anyuci még nem mondta nektek, hogy egymást egyétek, ne az embereket? Ártanak az emésztésnek... - mondtam hideg félmosollyal.
- Azt... rád is sort kerítünk, kicsike, ne izgulj... - mondta valami iszonyatosan undorító hangon. Mergindult felém ő is, és a hollowjai is. mind sokkal erősebb volt, mint amire számítottam. A szél is egyre hevesebben fújt, jelezve a hamarosan kialakuló vihart. Hevesen hárítottam, majd azonnal shikaiba kapcsoltam. Így azt hittem, könnyebb lesz harcolni... tévedtem. Bár eddig a tűzpajzsom általában megvédett, most mintha valami nem stimmelt volna. Az Arrancarr felvette eredeti alakját, és vastag jégpáncélt húzott a karjára, amivel áttörte a pajzsom, és megsebesített. A hasfalamon nagy, vágott seb támadt, ami sajgott, és ömlött belőle a vér. Értetlenül néztem az Arrancarra, és ekkor esett le... ez nem csak egy Arrancar... ez az egyik Espada... bár fogalmam sem volt róla, hogy ki, vagy melyik... arról sem, hogy mi a rangja. Csak azt tudtam, hogy nagyon erős. Kétségbeesetten ugrottam hátra, és indítottam tűpengéket az Arrancarr, illetve Espada ellen. Az nagyobb pengékkel válaszolt, melyek ugyan megolvadtak, de elsöpörték a támadásomat. A többi hollowja, voltak vagy négyen, körülvettek. Feléjük küldtem minden tűztüskémet, mert ha az Espadával nem is bírok el, de őket magammal viszem... Elszántan néztem rájuk, de azt nem vettem észre, hogy valami kezd kialakulni az arcomon. Aminek nagyon nem kellene ott lenni... Miután a pajzsomat áttörte egy kissé megolvadt jégtüske, és belémfúródott, szédülni kezdtem. Lehet, hogy a vérveszteségtől, lehet, ogy a tüske okozta szúró, nyilalló fájdalomtól... Éreztem, hogy ezen a szinten nem bírok el vele... Erőt véve magamon, minden reiatsumat összeszedve szüntettem meg a Shikait. Az ellenfelem egy pillanatra lemeredten figyelte, ogy védtelenül, vérezve állok vele szemben. Kezdtem homályosan látni, de eszem ágában sem volt feladni. - Ban-kai, Anjerasu chuutonjo! hitsuki hyouryuu! - suttogtam, és figyeltem, amint megjelenik fölöttem a sárkány. Kitátja száját, tűzpengék ezreit zúdítja az Espada rémült arca felé, az felém küld négy jeges jégtüskét, ájultan zuhantam előre. Tudtam, hogy nem sikerült megölnöm őt...

****

A szemerkélő esőcseppek térítettek magukhoz. A szél hevesen fújt, én pedig sajgó fejjel álltam négykézlábra. A sebem még mindig vérzett, de már nem annyira. Kész csoda, hogy életben vagyok, nem is értettem, hogy hogyan... Úgy tűnik, még mindig gyenge kis nyikhaj vagyok. Bár ez nem olyan hatalmas baj... Csak tudtam volna megölni azt az Espadát... Azt vettem észre, hogy valami kegyetlenül szúrja az oldalamat. Illetve nyomja a mellemet... Értetlenül nyúltam be a shinigami ruha alá, és a kezem egy kemény valamit tapintott. Ledöbbenve húztam elő a hollow maszkot. A kezem remegett, én pedig csak egyre inkább meredtem a maszkra. Mintha egy csontváz keze nőtt volna rá...



Nem tudtam felfogni, hogy ez az enyém. Sírva fakadtam, és kezemben a maszkkal felálltam. Haza kellene menni, megmondani hogy egy nulla vagyok, és egy hollow maszkot vettem ki a ruhámból... Bár, ez sem jó ötlet... Erőt véve magamon felálltam, és megindultam valamerre. Arra mentem, amerre a lábam vitt. A kezemben ott szorongattam a maszkot, és közben igyekeztem abbahagyni a sírást. Nem most kell ezt elkezdeni... Eddig minden veszélyhelyzetben hideg fejjel gondolkodtam... El kell mennem Uraharához. Ő biztosan tud segíteni valamit... Mivel Karakurában voltam, nem volt nehéz eljutni a boltjáig. Viszont annál inkább fájdalmasabb. Igaz, hogy úgy éreztem, valamiféle különös, új erő szállta meg a testemet, és talán pont ez az új erő segített eddig eljutni, de attól még elfáradtam, és a sebeim is továbbvéreztek. Az egyik tüske beletört a sebembe, és már fázni is kezdtem. Remegve kopogtattam az Urahara Shop ajtaján, és valami ideges, hisztis külyökhang ordított ki:
- Mi a franc van már? - azzal kinyílt az ajtó, és Jintát láttam meg. Meg akartam fogni az ajtót, de félrenyúltam, és ájultan zuhantam a srác mellé...

Egy tiszta szobában tértem magamhoz, mellettem gőzölgő mentatea volt. Felültem, és megérintettem a hasamon levő sebet. Be volt kötve.
- Szép jó reggelt! - hallottam meg Urahara hangját. Rápillantottam, és egyből belekezdtem volna a beszédbe, de ő felmutatta a hollow maszkot. - Ezt önnél találtuk, az öné, vagy talán tévednék, Chizuki kisasszony? - és azzal leült mellém. Szinte megbűvölten, mégis rettegve néztem a maszkot.
- Nem... - azzal elmeséltem neki az előző éjjel történéseit. Utánna pár pillanatig mindketten hallgattunk, én pedig utánna kitörtem:- De hogy lehet ez? Hogy éltem túl? Hogy kerül hozzám ez a hollow maszk? Mi történt velem? - kérdeztem kétségbeesve. A beszéd közbeni heves gesztikulálástól belémnyilallt a fájdalom - a sebeim nem gyógyultak még meg. Nem is csoda...
- Úgy tűnik, a harc volt az a külső behatás ami felébresztette önben a "belső hollow"-ot. Minden bizonnyal hamarosan át fog alakulni... egy lidérccé, ha nem győzi le az önmagában rejtőző szörnyet. Mert ha kudarcot vall, akkor lidérccé változik. Egy elég erőssé, amit mi szemrebbenés nélkül meg fogunk ölni. De, reméljük a legjobbakat, Chizuki kisasszony!- mondta, én pedig remegve piszkáltam a csészét. - De ne aggódjon, majd segytünk önnek. Én, és a többi Vaizard. - mosolyodott el, és felállt. - Csak előtte pihenjen még pár napot... kelleni fog az ereje.
Némán figyeltem, amint megfordult, és kiment. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide... hogy azért kelljen harcolnom, nehogy hollowwá váljak...

Az elkövetkező három napot szigorúan az ágyban feküdve töltöttem. Felmerült bennem a kérdés, hogy otthon egyáltalán észrevették-e a hiányomat, majd ezt gyorsan elhessegettem magamtól. Ráérek majd ezzel foglalkozni később is! Akkor, amikor visszatérek ebbe a szobába. Vagy nem. Mert az is előfordulhat, hogy ma itt szépen kinyírnak... Bár ezen nem tudtam sokat töprengeni, mert Tessai rövid úton a Vaizardok búvóhelye felé terelt. Nagyokat pislotam arra a teremre, ahová majd azért megyel be,, hogy megkütdjek a gonosz énemmel. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mit, hogy kell majd csinálnom... Urahara elkezdi nekem magyarázni, hogy csak egy óra áll a rendelkezésemre. Shinji nagyokat bólint közben, én pedig beállok a terem köepébe. Felhúzták a védőpajzsokat, elmondtak rám egy "varázsigét", aminek következtében a belső világomban találtam magam. Csak most minden olyan üres volt... meglepve nézelődök, amikor is valaki megszólal a hátam mögött:
- Szevasz hugi, jó látni! - mondta furcsán idegesítő hangon. Gyoran megfordultam, és a gonosz énem láttam meg, amint felém rohan. Gyorsan hárítottam, és hátraugrottam.
- Én nem tudom ugyanezt elmodani. Megkeserítetted az életemet! - vágtam hozzá a szavakat, mint egy sértett kisgyerek. Miközben aljasul felnevetett, megmutatta a kardját, döbbentem meredtem az enyémre, ami csak egy szimpla kis léleknélküli kard volt.
- Ezzel öllek meg, a te imádott kardoddal, és átveszem végre az engem megillető helyet! - mondta élvezettel, és támadt. Hárítottam, és hosszú ideig tartó adok - kapok játék alakult ki köztünk. Tudtam, hogy odakint a többi Vaizard harcol az átalakuló testem ellen. Egyre inkább úrrá lesz rajtam a gonosz, míg végül teljesen beborít... és akkor végem. Tudtam, hogy nagyon kevés időm van már, és szinte hallottam, amint Urahara kiadja a végzetes parancsot... - Mit érzel, mondd? Milyen érzés tudni, hogy te fogod egy nap megölni a szeretteidet? A kicsi barátaidat, és a többieket? - kérdezte aljas élvezettel. Fellángolt bennem a harag, ami elnyomta az eddig rajtam uralkodó félelmet. Dühösen rengeteg mennyiségű reiatsut szabadítok fel, és lepillantok a kezemben tartott kardra. Félrelépek a támadása elől, és jegesen csengő hangon közlöm vele:
- Csak egyvalakit fogok még megölni... és az te leszel. Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! ranpu ibara! - kiáltottam, és a gonosz énem döbbent arcát látva megnyugodtam. A tűzpengék felé száguldottak, és én tudtam, hogy vége... sikerült őt legyőznöm.

Odakint, a valóságban pedig kiléptem a már szinte teljesen átalakult testem mögül, és beledöftem a zanpakutuomat. A hollow test szétrobbant, én pedig a többiekre néztem. Arcomon ott volt a hollow maszk, én pedig megérintettem. Ahol hozáértem, egy repedés jelent meg, átfutott rajta, és végülis leesett az arcomról.
- Sikerült... legyőztem... - mondtam fáradtan, megkönnyebbülve, boldogan. Világosan tudtam, hogy többé ha akarok, akkor sem mehetek haza... nem fogadnának vissza. Vagy talán mégis? A kapitányomnak lehet, hogy nem lenne ellenére... Egy - két dolgot még meg kell kérdeznem Uraharától, mielőtt döntenék...