A többi shinigamitól eltérően félig macskának néz ki, vagyis a feje egy macskájára hasonlít. Szőre hol fehér, hol pedig szürkés-lila, tincsek kiálló bajsza szintén fehér színű. Kezét általában kesztyű takarja, ami egy emberére hasonlít, azzal a különbséggel, hogy szőr borítja. Lábai viszont a macskákéhoz hasonló, így nem nagyon szokott lábbelit hordani. Shinigami egyenruháját egy piros sállal dobja fel, ami legfőképpen csak a nyaki részen lévő V alakú kivágásnál látszik.
~ JellemÚriemberként viselkedik, szeret segíteni másokon, legyen az akár egy idegen is. Persze ha harcra kerül a sor, ő is tud kegyetlen lenni, ha úgy látja nincs más választása. De általában harc közben is megfontolt és próbálja megőrizni a hidegvérét.
~ ElőtörténetMielőtt belekezdenék történetembe, jöjjön egy kis történelem. A Komamura klánhoz hasonlóan, a Nekomata klán is el lett átkozva, amiért az Állati Birodalomban (Beast Realm) kellett lakniuk emberi életükben elkövetett bűneik miatt. A két klán nem tudta elfogadni sorsát, ezért visszatértek Soul Societybe állati kinézettükkel. Az emberi kinézettel megáldott lelkek közé viszont nem mentek, inkább Rukongai egy elhagyatott részén telepedtek le egymástól jó pár kilométerre. A két klán rivális volt egymással, így sok mindenben próbálták összemérni erejüket, de míg egyik versenyben az egyikük nyert, addig egy másikban a másik. Egyenlő félnek tekintették a másikat, ezért is voltak riválisok, hogy segítsék a másikat a fejlődésben, bár ezt nyíltan nem mondták ki.
Ebbe a helyzetbe születtem bele testvéreimmel együtt, bár nem panaszkodom, meg voltam elégedve a gyerekkorommal. A mi klánunkban a felnőttek játékosan próbálták megtanítani nekünk sajátosságaink használatát, így nem is tűnt nehéznek egyáltalán, inkább szórakoztatónak. Ez az időszak viszont nem tartott olyan sokáig. Miután az alapokat megtanulta mindenki, egy végső teszten ki lettek választva a tehetségesebbek és ők további képzést kaptak. Úgy tartotta a klán, hogy minimálisan mindenkinek ki kell tudnia használni az egyedi tulajdonságunkat, aki pedig erre sem képes, nem méltó, hogy a klán tagja legyen. Szerencsére ilyen nem volt sűrű, az alapok elsajátítása mindenkinek benne volt a vérében.
Végül úgy alakult, hogy én magam is ki lettem választva, bár én egyáltalán nem éreztem magam tehetségesnek, voltak nálam sokkal jobbak is. A harc nem nagyon érdekelt, nem akartam erősebbé válni és idővel átvenni a klán vezetését, de részt kellett vennem az edzéseken, mert ki lettem választva. Ha viszont lehetőségem volt rá, szívesen ellógtam és inkább édesanyámmal tartottam.
Ez sokkal izgalmasabbnak tűnt, hiszen ezeken a sétákon megtudhattam, hogy melyik bogyó ehető, vagy melyik a legfinomabb gyümölcs, vagy éppen melyik fűféle mire való. Ezek számomra sokkal érdekesebbek voltak, minthogy megtanuljam, hogy szagoljam ki az ellenfelet. A szökés viszont nem volt mindig kivitelezhető, néha azért részt kellett vennem az edzéseken és komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mert ezt várták el tőlem. Azt viszont tudtam, hogy valószínűleg Jirō lesz a leendő klán vezér, mert ő volt a legjobb, ezért annyira nem próbáltam meg utolérni.
A hétköznapi életem viszont egy fordulóponthoz ért. A klán megtudta, hogy a Komamurák közül valaki elment shinigaminak. Bár a hír egy kicsit régi volt, pár év már eltelt az esemény óta, de mi csak most tudtuk meg, mert egy ideje már egyre ritkábban találkoztunk a Komamurákkal. A klán nem hagyhatta ezt a dolgot szó nélkül, ezért tőlünk is valakit el akartak küldeni shinigaminak. Hosszas tanácskozás után, rám esett a választásuk, amit sehogy sem tudtam visszautasítani, inkább beletörődtem.
Összeszedtem a dolgaimat, felvettem a szebbik ruhámat, mert még sem mutatkozhatok koszos rongyokban, elvégre a klánomat képviselem. Az elején egy kicsit izgultam, hiszen nem voltam még emberi kinézetűek között, így érdekelt, hogy mit fognak rólam gondolni. Az Akadémia felvételijén sikerült könnyedén átmennem, elvégre nálunk hétköznapinak számított, hogy lélekenergiával rendelkezünk, kevesen voltak közülünk, akiknek nem volt.
Próbáltam magabiztosnak mutatni magamat, engem nem zavart, hogy ennyire különbözök a többi diáktól, nekem ez volt a természetes. Nem akartam viszont azt sem, hogy arrogánsnak tűnjek, hogy azt higgyék, többre tartom magam a többinél, mert ez nem volt igaz. Itt mindenki egyenlő volt, csak az iskolai eredmények számítottak. Valamennyire azért megpróbáltam a háttérbe kerülni, anélkül is kitűnök a tömegből a kinézetemmel, hogy én ki akarnék tűnni. De annyira nem is akartam elkülönülni mindenkitől, valahogy az arany középutat próbáltam megtalálni. Ha valaki elejtett valamit, akkor felvettem neki, vagy ha egy problémán bajlódott, segítőkezet nyújtottam. Ettől függetlenül valamennyire tartottam a távolságot másoktól. Ettől függetlenül elkezdett néhány diák érdeklődni irántam, akik barátságát természetesen nem utasítottam vissza. Persze voltak olyanok is, akik a hátam mögött kibeszéltek, de inkább nem foglalkoztam velük.
Az akadémiai tantárgyak közül a legkönnyebb számomra a hakuda volt, mivel otthon is hasonlót tanítottak nekem, így ezzel nem nagyon kellett foglalkoznom. A lélekenergia manipulálást sikerült gyorsan elsajátítanom, vagyis a kidou és a shunpo technikák sem okoztak nagy gondot. A kardhasználat viszont ismeretlen volt számomra, hiszen egyetlen fegyver, amit eddig használtam, az a karmom volt. Vagyis amit megtakarítottam hakudában, azt mind zanjutsuba kellett fektetnem.
Az Akadémia kezdetén én is kezemhez kaptam leendő zanpakutoumat, ami már a harmadik évben megpróbált velem beszélni. Egyik éjjel álmomban egy sötét helyen találtam magam, ahol egy reflektor világított csak egyenesen rám és egy hang beszélt hozzám a sötétből. Próbálta elmondani a nevét, de nem sikerült meghallanom, csak pár hét után, amikor is kivilágosodott az egész hely és láthattam, hogy egy cirkusz belsejében vagyok a zanpakutoum lelkével, aki egy bohócnak nézett ki.
Eztuán az eset után már elő tudtam hívni a zanpakutoum shikai alakját, ami meglepetésemre két vívótőrré alakult át. Nem volt elég, hogy egy kardot sem tudok nagyon használni, egyből kettőt is meg kell tanulnom, bár az tény volt, hogy shikaiban még egyetlen technikát sem tudok, így még volt időm, mielőtt tanít nekem valamit. Először inkább egy kard használatát akartam megtanulni rendesen és csak utána akartam nekikezdeni a shikai használatának. A zanpakutoum viszont nem várt sokat, máris meg akarta tanítani a shikai technikája használatát. Szerencsémre elég volt, ha csak az egyik vívótőrrel tanulom meg a használatát, a másikkal meg ugyanúgy kell.
Lassan el is érkezett a tanulmányaimnak vége, vagyis a záróvizsgák. Itt mutatkozott meg igazán, hogy mennyit fejlődtem. Zanjutsuból elég jól teljesítettem, amiből látszik is, hogy mennyit gyakoroltam. Hakudából viszont átlagon alul teljesítettem, mert egyáltalán nem gyakoroltam rá, de így is átmentem belőle, vagyis annyira nem zavar. A többi tárgyból is jól végeztem, már csak az volt hátra, hogy eldöntsem, melyik osztagba is akarok jelentkezni. Ez sem volt olyan nehéz kérdés, hiszen a legkevésbé harcmániás osztag címet csak egyikük érdemelte ki. Viszont az akadémiai évek alatt egy kicsit megszerettem az edzést, ami elől otthon szívesen lógtam el, így már nem érzem feleslegesnek, hogy eljöttem ide.
A 4. osztagos pályafutásomat természetesen azzal kellett kezdenem, hogy megtanuljak a gyógyító kidou használatát, mert enélkül nem lehet senki sem az osztag teljes jogú tagja. Később zanpakutoum is megtanította, hogy vele is lehet gyógyítani, vagyis ténylegesen ebbe az osztagba tartoztam. A kezdeti betanítás után egyszerű gyógyítónak álltam, mint mindenki más, aki még csak most kezdett az osztagban. Ebben az időszakban megtanultam, hogy jobb, ha kesztyűt viselek, mert könnyen megijeszthetem a pácienseket szőrzettel borított kezeimmel. Azóta is megvan ez a szokásom és feltűnt, hogy ha nem puszta kezemmel forgatom a kardomat, akkor sokkal kényelmesebb.
Pár év után már beletanultam a dolgokba és Yasuji taichou úgy látta jónak, hogy már ne csak az általános gyógyítói feladatokat lássam el, hanem egy speciálisabb feladatot is rám mert bízni. Mivel úgy látta, hogy jól ismerem a gyógynövényeket, ezért engem bízott meg az osztag gyógynövénykertjének gondozásával. Ennek kifejezetten örültem, hogy elismerte a tudásomat, de tisztában voltam vele, hogy még sokat kell tanulnom.
Mivel a gyógynövénykert gondozását nem állandóan kell ellátni, hanem amikor szükség van rá, így volt időm arra is, hogy másoknak besegítsek. Persze erre sem volt szükség mindig, ilyenkor a kertben sétálgattam, vagy a gyógynövénykert csinosításán agyaltam. Sok éves gondozás után meg szinte már a sajátomnak éreztem, annyira hozzám nőtt.
Hozzám is eljutott a rossz hír, hogy Yasuji taichou megbetegedett és el akarja hagyni az osztagot, hogy egymaga kutasson a gyógymód után. Tudtam, hogy még ha segíteni is szeretnék neki, nem tudnék, hiszen amire még Yasuji taichou sem tudja a megoldást, ahhoz én is kevés vagyok. Ekkor viszont eszembe jutott valaki, aki nálam sokkal többet tud a gyógynövényekről és egyből el is indultam hozzá, hogy a segítségét kérjem.
Hazamentem, hogy édesanyám jegyzeteit elkérjem, és azzal tudjak segítséget nyújtani Yasuji taichounak. Nem akartam sokáig elidőzni itthon, de éjszakára ott maradtam, mégiscsak régen láttam már a családomat, így volt időm, hogy meséljek nekik a shinigami életről. Másnap viszont siettem vissza és az osztagban jeleztem, hogy egy időre nélkülözniük kell. Jobbnak láttam, ha nem csak a jegyzeteket adom oda Yasuji taichounak, hanem magam is ott vagyok, mivel a klánunk nyelvezete és karakterei egy kicsit másak, így nehézségeket okozhat a megértése. Én viszont már hozzászoktam a jó pár éves shinigami lét után a különbséghez, így nekem nem okoz gondot összefoglalni a leírtak lényegét.
A vártnál viszont tovább maradtam, mivel nem csak lefordítottam a szöveget, hanem saját tudásommal is próbáltam ötletet adni a taichounak és gyógynövényeket szedni is én mentem a próbagyógymódokhoz. Nem hagyhattam, hogy egy beteg kóricáljon kint a szabadban, akkor nem nevezhetném magam gyógyítónak.
Egyszer viszont mindennek vége szakad, így a kapitánnyal való ténykedésemnek is. Jobbnak látta, hogy visszatérjek az osztaghoz és inkább ott kamatoztassam a tudásomat, hiszen neki már eleget segítettem. Távozásom előtt viszont biztosított róla, hogy nagyon is előrébb lendítettem a kutatásait, nem kell szégyenkezve távoznom onnan. Ettől a kijelentésétől máris jobban éreztem magam és felemelt fejjel tértem vissza az osztaghoz. Ekkor még nem is sejtettem, hogy nem csak egyszerű tiszt leszek, hanem hadnagyi rangra fogok emelkedni.
~ ZanpakutōNeve: Nibai Ikkyou (二倍一驚, Dupla Meglepetés)
Fajtája: Kidō
Shikai parancsa: Odorokase (驚かせ, Lepd meg)
Shikai kinézete: A shikai parancs elhangzása után, a katanából két vívótőr lesz.
Támadások: A shikai két féle (vagy három) hatást tud eredményezni. Normál használatnál egyszerű fegyverként lehet használni, mindenféle különleges hatás nélkül. A shikai képesség viszont a másik két használatban mutatkozik meg. Ezeknél a kard egyszerűen át tud siklani dolgokon, vagy személyeken, de ez csak akkor következik be, ha a használó úgy akarja. Ha élőlényeken (vagy halottakon) megy át épp a zanpakutou, akkor van igazából a másik két használat. Az egyikkel az áthatolt testrészben fájdalmat tud hátrahagyni, vagy éppen a sejtek gyógyítását tudja megindítani.
~ Különleges képességA félig macska fizikuma miatt sok egyedi tulajdonsággal rendelkezik. Képes a sötétben látásra, jobb a hallása és a szaglása az átlagosnál, mások lélekenergiáját is inkább szagról szokta bemérni. Meg tudja növeszteni a körmeit, amit akár harc alatt is tud használni, majd végeztével visszahúzza őket. Képes megérezni a veszélyt és valamennyivel fürgébben tud mozogni, mint az átlag.
