Eltemetett, vagy épp soha nem is volt, feledésükben elsorvadt emlékek mélyéről feltörő dallam játszik a falak közt, saját hangom visszhangjaként, kísérőként, egész szobám ajtajáig. Egykor, saját idejében hozzáértőktől másként, szebben hangzott ugyanez, mára már csak töredéke, homályos, megfakult, csalóka is helyenként, mi ide eljutott, de jobb híján be kell érnem ezzel. Kulcs fordul, zár kattan, kezem csak aztán mozdul, elhangzott az utolsó taktus, s bár csak hírből hasonló eredetijéhez, kijár annyi tisztelet, ne befejezetlenül vessek neki véget. Elégedett sóhajjal lépek be, minden dolgom végeztével más sem marad, semmittevésé lehet a nap további része, ideig-óráig éhségem sem dörömböl tudatomon. Első dolgom megszabadulnom helyenként szakadt, még inkább mocskos, ebédem maradványaival, vöröses színben éktelenkedő, még ragacsos foltokkal tarkított egyenruhámtól. Undorodva vágom sarokba a rongyot, sokadikként immár elgondolkodtató, étvágyam olykor kulturáltabb módon is csillapíthatnám, még a végén azon kapom magam, nem marad mit felvennem.
Fürdő felé indulva tökéletlenségen akad meg szemem, hibádzik valami, mi nem úgy van, mint legutóbb hagytam. Nem általam ott felejtett papírlap foglal ágyamon helyet. Gyanakvásom, ki, hogyan, s miért tért be hívatlan, hamarjában elhal, olvasva kézzel írott sorokat. Kevéssé enyhülök tudatában, Diego volt kéretlen vendégem, alkalomadtán szóvá is teszem, rejtegetnivalóm bár nincsen, belépésre illő engedély kérnie. Újra és újra figyelmesebben futva át a levelet teszem magamévá a benne foglalt instrukciókat. Okot feltételezek, nem véletlen meghívásomnak ezen formája, kért diszkréciót szem előtt tartva a levelet sem hagyom magam után, utoljára átolvasva gyűröm galacsinná, porcelántálkába helyezve, más ne kapjon lángra, erre kérés ugyan nem szerepelt, jobbnak látva így tenni égetem hamuvá. Találkánkra megjelöltig időm már csekélyke, épp elegendő rendbe szednem magam, mégse volna illő úgy állítsak be, kit frissen a vágóhídról szalajtottak. Dolgom végeztén mintha kicseréltek volna, még kedvem is megjön titkos kirándulásra, magamhoz képest kifejezett lelkesedéssel várom, kíváncsian rá, mit rejteget az espada.
Épp időben, mire lekapcsolják a Napot végzek mindennel, sötét beálltával indulásra készen, másra sincs szükségem, Travesíát kézhez véve hagyom el a tornyot, megvárakoztatni semmiképp nem akarva meghívóm. Tettenéréstől nem tartva, mégis tolvajmód osonva járok, minden sarkon kilesve, mi szinte felesleges, kóbor lélek sem jön velem szembe. Kihaltnak tetszik egészen, mit csak addig furcsállok, míg a palota központjához közelítve ordenáré tivornya hangjai nem nyomják el halk lépteimnek zaját. Állatok módjára viseltető fajtársaim fejcsóválva hagyom magam mögött, ahogy eddig, óvatosságom szinte nevetségesnek tetszik, továbbra sem botlok bele egyetlen példányba se. Kilépve a mindig éjbe intek felfele a változatlan égen trónoló ezüst fényű fele, üdvözölve, s intve, ne árulkodjon rólam, míg alatta settenkedek. Ha akarna se volna kinek, magam vagyok most is, ahogy eddig, szembe sem jön, nem is követ senki, szinte láthatatlan is leszek a palota fehér fala előtt, öltözékem, hajam sem árulkodó színű e környezetben. Lámpásom halvány lidércfénye, mi egyedül leleplező lehetne, gondosan elcsitítva az sem lesz hűtlen, jószerével észrevétlen közelítem a találkahelyet.
Megérkezve számításomnál többen lézengünk errefelé, idegen arrancar vár Diego mellett. Kérdő tekintetemre rögvest meg is felel, bemutatására bizalmatlan mérem végig társaságunkba szegődöttet, kivagyiságát soroló szavakra ügyet sem vetek. Csak mert túlélt, még nem nézem többe. Hevenyészett, nyeglén felém intézett üdvözlésre, lekezelő hangján megütközve ökölbe szorul a kezem. Mégis, egyedül barátságtalan izzó tekintetem, mi nemtetszésem hirdeti, más jelét nem adva, pokolbéli mosollyal biccentek felé. Tudomásul véve, ittléte nem véletlen, s ha Espadám nem élve akarná, nem tesz vele felesleges, formális köröket, ha végezni kívánna vele, rám ehhez pláne semmi szüksége. Így egyelőre mindenkinek jobb, ha válaszra sem méltatom, udvarias forma most aligha csúszna ki a számon. Ittlétünk további részleteit is csendben veszem, semmi olyat nem hallok, mi kérdést vetne fel, elég mindezt tudomásul vennem. Kivéve, mikor az idegen szólal fel. Hallottaktól idegesen rándul meg a szemem, félreérthetetlen gyanakvást fest arcomra néhány szava, kétkedve bámulok Diego fele, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. És mégis, pártfogásáról biztosítja, nem törődve velem. Válaszára bosszankodva felszisszenek, karba tett kézzel támasztva meg hátammal a falat, tiltakozón oda sem nézve, mit ügyködik lábunk alatt a homokban kotorászva. Mondandójához, míg szorgoskodik, volna néhány kérdésem, legfőképp kételyem, nem is az építkezéssel, inkább személyével szemben. Miféle agyafúrt dög lehet, miként maradt életben ilyen precíz tisztogatás közepette, hol az utolsó porszemnek is sírjában hallgatni kellett létezéséről e helynek? Nem hogy nem tetszik, nem is bízom benne, eltekintve attól, hogy felettesem szükségesnek érzi jelenlétét, nem értek egyet vele. Céljai mellett nyilván semmiségszámba megy, hogy nem kívánatos egyedekre is időt kell fecséreljen, s ha ő így gondolja, nincs mit tennem, csak reménykedni abban, sokáig nem zavar körülöttünk vizet. Az idő közben meglelt bejárathoz lépve, elé állva óvatosan lefelé lesek, kéretlen kezdőlökéstől óvakodva véletlen se ugorjak fejest, ha valamelyikük netán szó nélkül előre küldene. Kérdőn tekintek Espadámra, hogyan tovább, diszkréten az idegenre biccentve, csak egy intésébe kerül, hogy tovább ne tartson velünk. Persze, megfordul a fejemben, ha nemleges válasz lenne, annak is van értelme, az alagutat egyedül ismerőként még hasznunkra lehet. Ha valóban ennyire titkos ez a hely, az építőknek, ha volt esze, úgy csapdáktól sem mentes, így talán volna értelme, ha előttünk menne.

Egyikük sem kéri, várja, elől kelljen haladnom a sorban, s ha nem szólnak, magamtól nem is vetném magam elsőként a mélybe, így kényelmesen, utolsóként lépek be követni őket. Egyedül az előttünk haladó nyomán szálló, orrfacsaró fáklya füstje, mi sereghajtóként kellemetlenséget jelent, ennek ellenére sem bánom, nem nekem kell ismeretlen folyosókon, első helyen kóborolnom. Hosszú sétát ígérő tényre, mit előttem fecsegnek, elnyomok egy kikívánkozó ásítást. Igyekszem meglátni szépségét egy sötét, dohos patkánylyukban tölteni az estét, módfelett nehezemre esik élvezni a helyzetet.
Talán ha kincset, kihívást, izgalmat keresnénk, de ez csak egy alagút. És valóban csak az, utolsó esélyt adva simítom végig a falat, de az néma, hallgatag marad. Élettelen, porosan, hidegen feszül ujjaimnak. Unalmas. Nem nyög szenvedést, sikolyokat, nem dalol halottjai hangjain, nem duruzsol titkokat, nem csalogat. Csak egy fal. Kiábrándító, s egy darabig nem is kecsegtet mással, olyan marad, mint kezdetek óta volt.
Kis idővel mégis, mintha el nem suttogott kívánságra teremne, léptem nyomán reccsenő hang üti meg a fülem, szinte fájón marva a körülöttünk feszülő csendbe. Lehajolva magamhoz is veszem talpam alá surranó dolgot, szinte kérlel, ne hagyjam ott. Travesía lámpásába fényt csempészve veszem szemügyre talált kincsemet. Itt létének furcsasága, árvasága mosolyt csal, ahogy nézem, egy kóbor ujjacskát, annak is csak maradványait tartom kezemben. Milyen kis helyes! Csupán azt sajnálom, óvatlan eltörött, hasznát így már nem veszem, nem lesz olyan, mint régen. Érdeklődve rá, mivel zajongok Diego is megtekinti szerzeményem, s ha mindenki kigyönyörködte magát benne, visszateszem oda, ahol volt. Hátha még visszajönnek érte.
Csak kicsivel előrébb, beljebb merészkedve lesz világos, e tettem hiábavaló volt, bárki is hagyta azt el, annak hiányozni már nem fog. Gazdája, feltételezem, az előttünk heverő kupac tetején, közepén, alján hever valahol. Összevisszaságukban nehezemre esne megmondani, vajon egykor melyiküktől származott. A halomba hordott csontok láttán első gondolatom, bármi is végzett velük, legalább rendetlenséget nem hagyott maga után. Továbbá kissé zokon veszem, ily csendesek, imént, mikor kérdőre vontam, az alagút fala, mintha mi sem történt volna maradtak szótlan, holott bizonyosan volna mit regélnie.
Az imént eltiport ujjacska és ezek egész addig nem tűnnek valóban érdekesnek, míg a nyilvánvalót Diego szavakká nem formálja, miféle szerzetek lehettek valaha. Emberek, persze, hogy azok, saját fajtánkból nem maradna csontváz a vég után, mégis, e kézenfekvő tény, ha nem köti orromra, biztosan nem szúr szemet.
- Miért nyugtalanít ez a kelleténél jobban? – csontok gazdájának vesztét akármi okozta, mellette aligha jelentene fenyegetést számunkra, intését képtelen vagyok komolyan venni, mikor ő halad előttem. Figyelmeztetése pedig szinte nevetséges, eddig sem jártam csukott szemmel. Ha élne is talpunk alatt valami, mi bajt hozhatna ránk, valamelyest érezve a felettünk levők reiatsuját, aligha maradt volna rejtve ennyi időn át. Ha pedig olyan gyenge, mire senki sem figyelt fel, erejével nem ütközött ki a tömegből, úgy ránk nézve sem lehet veszélyes. Egyszerű emberekkel végezni pedig még a leghitványabb lidércnek sem lehetett megerőltető.
Jerubus, ha igyekszik is leplezni, nem vagyok avatatlan, hogy a rémület bujkálását ne érném tetten tekintetében. Csonthalom, akár csak ezért lenne, betérőknek hívogatón elrendezve, késztetésnek, kezem ügyébe akadó, üres szemgödréből bután nézelődő társaitól kisebb koponyát kezembe ne vegyek nem állok ellen. Vigyázva, rendezetlen rendszerét megbontva, csörömpölést keltve azért az egészet, ha lehet, ne borítsam le. Szerzeményemmel fordulok a férfi fele, elé tartva bizonyítékát hozzáfűznivaló mondandómnak.
- Ne félj, felkelni már nem fognak – tudom, hogy ne tudnám, nem is ettől tart, más, mi aggasztja, kihagyhatatlan volt, legalább egyszer ne gúnyoljam ki. Nehéz visszafogni magam, szinte leplezetlen ül ki arcomra, gyávasága egy csontkupac láttán mennyire mulattat. Bármilyen csúnyán is végezték, nem érzek fenyegetést a felől, ki kiirtotta őket, Diego, hogy velünk van, épp elég biztosíték, ha már itt kell lennünk, keresve is alig lelnénk jobbat. E tudattól némileg el is kényelmesedve fordulok az út további része fele. Hacsak fel nem szólít rá, hogy ne tegyem, szebb időket is megélt fej martalékát is magammal viszem, bízva benne, szórakoztatóbb társaság lesz, mint azok ketten.

Hogy ne ismertem volna Hueco Mundo egykori királyát? Épp eléggé ahhoz, hogy közelebbről ne is akarjam. Nem olyan közelről, mint felteszem ő állt hozzá, kényelmes közelségben ahhoz, hogy talpnyalóvá váljon. Ebből se akkor, se manapság nem kérek. S bármekkora úr is volt egykor, mit sem számít, valahol jobbak vagyunk nála. Ha másért nem is, szembetűnő legnagyobb különbség közte és köztünk, míg mi a mai napig itt vagyunk, ő nagyon is halott. Kitörése épp csak kacajra nem fakaszt, de még mielőtt kuncogás fogna el, játékomnak, kedvemre e mihasznának az idegein táncoljak, Diego vet véget. Mint civakodó kölyköket ültetnek szét két külön sarokba hallgattat el minket. Sértésnek is venném, mégis, tudtában, hogy nem szórakozni jöttünk, ezúttal nem veszem magamra. Kekeckedhetnék még, mi másban téved, nem kapok szót rá.
Továbbhaladtunkban türtőztetem magam, megállom, hogy kiszemeltem ne tartsam szóval. Pedig annyi mindent vethetnék elé, rémeket festve, mi az őrületbe kergetné. Nem lepne meg, ha azt is elhitethetném vele, szörnyek laknak az ágya alatt. De mégse, legyűröm a kényszert, hisz még a végén sikerrel járnék. Legkevésbé az hiányzik, hogy lányos sikolyok közepette inaljon el ijedtében. Csupán az tart vissza, valamiért még szükségünk van rá. Effajta szórakozásomtól megfosztva más után kell néznem, az előttünk húzódó üres alagút nem köt le, jobb híján magammal hurcolt kicsinységé lesz a főszerep. Hiába nézegetem, szuggerálom, nyüstölöm, szóra mégsem bírom. Előttem haladóktól lemaradásom néhány gyorsabban szedett lépéssel hozom be, zárkózok fel Diego mellé.
- Mit gondolsz, fiú volt vagy lány? S mi legyen a neve? – dugom orra alá szerzeményem, hogy közelebbről is megleshesse a koponyát, hátha megmondója lesz e rejtélynek. Komolytalanságnak helye nincsen, nem csupán viccből kérdeztem, mégsem adhatok nevet valaminek, ha nem tudom biztosra, mi illene hozzá. Valóban érdekel, válasz fényében állok a továbbiakban hozzá, kedves, kegyetlen leszek-e csendestársul beszerzett fejjel.
Kapcsolatunk mégsem mélyülhet el általam kívánt mértékben, nem tőlünk származó hangok csalják el tőle a figyelmem. Nem egyedül vagyok ezzel, még kezemben tartott koponya is mintha azt lesné feszülten, zajok forrása ki, vagy épp mi lehet. Eredetükhöz érve lesz világos, nem körülöttünk, csupán felettünk ténykednek. Megkönnyebbülten eresztem ki tüdőmben bent rekedt levegőt, holott észre sem vettem, mikor szüntettem be a légcserét. Nevetségessé lesz, ahogy végiggondolom e nem tettet, mit a lelepleződés veszélye keltett, mintha lélegzetvisszafojtva észrevétlen lehetnék. A hangokból ítélve a fentieknek sejtelme sincsen, talpuk alatt settenkedünk, s nem hogy ez, más sem tűnt fel eddig egyiknek sem. Vajon tudnak róla, mi folyik idelenn, s hogy egyáltalán létezik ez? Fel nem tett kérdésemre feleltet maga a hely hordozza magában néptelenségével, azt valószínűsítve, az alagút porát hosszú idők óta mi tapossuk először. Miként másképp lenne titkos a terv, s annak menete, ha a fél palota tisztában lenne az útvesztővel? Bizonyára nem így van, s a hangfoszlányok sem árulkodnak róla, hogy észrevettek volna minket. Diegot valamiért mégis érdekli, ám legyen, nehézséget nem jelent ezt kideríteni.
- Úgy lesz – bár a válasz erre különösebben nem mozgatja meg a fantáziámat, ki és mi végett csihol ki magából ilyesfajta hangokat, ha ennyire tudni akarja, rájuk nézek majd. Ugyanakkor megnyugtató a tudat, bármily fenyegetés is lapuljon a mélyben, koránt sem aggasztja annyira, mint véltem. Szavaiban kérés mellett ott rejtőzik, hisz a holnapban, s abban, hogy ezt mindketten megérjük. Másképp nem bízott volna feladatot rám. Ugyanakkor ettől Jerubus félelme a korábbinál is nevetségesebbnek fest. Már csak azt furcsállom, Diego magabiztosságából egy fikarcnyi sem ragadt rá, továbbra sem bízik benne, hogy egészben kijuttat minket.
Gondtalanságomra arculcsapásként ér a felénk toluló iszonyú szag, mintha csak szándékosan figyelmeztetne, koránt sincs annyira minden rendben, mint naivan hittem. Korábbi feltételezésem kártyavárként omlik magában, az út közben talált pórul járt jószág a bizonyíték arra, mégsem olyan kihalt a hely, mint annak véltem. S nem csupán itt van, természetellenes halála hirdeti, rajta, s rajtunk kívül is van vendége a helynek. Amennyiben persze nem saját torkát metszette át, ám ennek az esélye igen csekélyke. Nem is olyan távol tőlünk, fény, motoszkálás kél, neszeket keltő gazdája lehet a kéznek, mely az imént talált hullával végzett. Némaságra, óvatosságra intés többes száma ez esetben szinte sértés. Még hogy a másikat felszólítaná rá, megértem, bizalmatlansága józanságom felé, hogy nem ismerne ennyire, ostobán tételezve fel, hogy az ismeretlenbe csörtetve rohannék nem épp hízelgő. Szótlan bólintok csak rá, duzzogni ezen később is lesz időm. Lehetőségére, hogy a kanyar után ellenséget lelünk nem volna meglepő, mégsem feszülök rá különösebben a kérdésre, továbbra sem veszem komolynak, hogy volna mitől tartanunk. Ettől persze nem teszek úgy, mintha mi sem lenne előttünk, Travesíát kezem ügyébe veszem, bár hely szűkében annak használata néhány kérdést felvet. Ráadásul nincs is hozzá elegendő szabad kezem. Jerubus vállán kocogtatva egy pillanatra figyelmét követelem, markába nyomom néma útitársunkul szegődött koponyát, hogy vigyázza meg nekem. Már egészen megkedveltem, kár volna érte, ha baja esne, s ha valami történne, nem lehetek tekintettel még arra is, hogy össze ne törjem.