Hayami Emi
12. Osztag
Hozzászólások száma : 10
Tartózkodási hely : Seiretei
Registration date : 2014. May. 31.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: 4. tiszt, Űr – és Térkutatások, illetve átjáróvizsgálatok részlegének vezetője
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (5000/15000)
 |  Tárgy: Hayami Emi Vas. Jún. 01, 2014 3:58 am | |
| Jelszó: Szőke
Multi indításra engedély: Shihouin Yoruichitől
ADATLAP..
Név: Hayami Emi
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül.ideje: 1970. 08.08.
Kor: 44
~ Emberként: 19
~ Lélekként: 25
KINÉZET..
Nagyjából 167 cm, testalkata ugyan vékonynak nevezhető, de igencsak telt. Haja színe szőke, s fürtjei a derekát érik kiengedve. Szemei az aranybarna és a világosbarna közötti átmenetet képezik, tartása egyenes, mégis sugárzik belőle egyfajta nemtörődöm hanyagság, de még így is kifejezetten méltóságteljesnek hat jelenléte. Arca kissé ovális alakú, s nappal állandó jelleggel hord fülbevalót: többnyire egy-egy vörös ékkővel díszített aranyfülbevalót. Szabadidejében szereti hordani az egyszerű, csinos, nőies ruhákat. Kedveli az élénk színeket és az éles kontrasztokat.
JELLEM..
Jelleme helyzettől függően változik, mint a legtöbb embernek. A munkában akkor is roppantul lelkes és szolgálatkész, ha valamihez nincs kedve. Igyekszik mosolyt varázsolni az arcára és kedvesnek lenni akkor is, ha valami vagy valaki borzalmasan idegesíti. Szeretne mindenkivel jóban lenni, és feltételezi mindig mindenkiről a legjobbat. Őszinte jellem, és nagyon naiv- ezért borzasztóan könnyű becsapni és megbántani. Elképesztő módon ragaszkodik azokhoz a dolgaihoz, amelyekhez emlékek kötik, mert tudja milyen elveszteni valakit.
ZANPAKUTO..
Név: Sora (Égbolt)
Fajtája: Víz/Jég
Parancsszava: Hageru, Sora! (Szakadj le, Égbolt!)
Alap kinézete: Egy átlagos katana, melynek pengéje kissé csorbának és rozsdásnak tűnik. Markolatán világoskék szalagok vannak feltekerve.
Shikai: A parancsszó elhangzása után a kard kettéválik, a pengék megnyúlnak, hosszúságuk eléri a közel egy métert. Az egyik kard támadó, a másik pedig védekező. A támadó kard markolatáról négy fehér szalag lóg lefelé, melyek a használó csuklója köré tekerednek. A kard képes kivonni a körülötte levő dolgokból kivonni a vizet.
Képességek:
Irie houyou (Óvó ölelés): A kivont víz Emi lábához csoportosul, majd két részre válni, s ezekből egy-egy méretes emberi kéz formáját veszi fel, amely körbezárja a lány testét. Amint összeér a két kéz a lány feje fölött, a kialakult, összetett kezekhez hasonlatos burok megfagy. Minél közelebb van a támadás pontja a zanpakutuo számhoz, annál kevesebb ütéssel, könnyebben lehet semlegesíteni ezt a védelmi formát.
Tsumetai tai (Jeges kötelék): A használó csuklójáról a négy szalag leoldódik, s látható, hogy a környezetből kivont víz, mely shikai állapotban a pengéken ül, ezeket is eláztatta, s a szalagok szélein a víz jéggé fagyva, éles vágófelületet képez. Ezeket a szalagokat gondolati úton képes irányítani. A szalagok kb. 25 méteres hatótávolsággal rendelkeznek. (Ezt a képességet harcok során maximum kétszer használhatja.)
Hyoukai hana (Olvadó szirom): A szalagok leoldódnak, majd a pengékkel együtt apró, virágszirmokhoz hasonlatos pengékké robbannak szét, melyeket szintén gondolati úton képes irányítani. A pengék sajátos képessége, hogy képesek lehűteni, esetlegesen fagyasztani a sebet. A pengék lélekenergia révén képesek némileg regenerálódni, azonban ha a „Tsumetai tai” nevű képességet használta már a harc során, ezt a képességet eggyel kevesebbszer alkalmazhatja, és a képesség fenntarthatósága is megrövidül. Harconként shikai szinten maximum háromszor használhatja, tehát ha a Tsumatai tai-t már csak kétszer használhatja. A megidézhető pengék száma a zanpakutuora tett pontoktól függ: 1 zanpakuto pont: 30 penge; 2 zanpakuto pont: 40 penge; 3 zanpakuto pont: 50 penge […].
- A technikák fenntarthatósága a zanpakutuora tett pontoktól függ: 1 zanapkuto pont: fél perc, 2 zanpakuto pont: 1 perc, 3 zanpakuto pont: 1 és fél perc […].
ELŐTÖRTÉNET…
Egy napról napra élő család kisebbik leányaként láttam meg a napvilágot, egy nagyon beteg édesanya és egy láncdohányos apa utolsó gyermekeként. Életünket igencsak megnehezítette az, hogy napról napra éltünk: sokszor nélkülöztünk s ez bizony feszült idegrendszert szült. Nem sokra emlékszem a gyermekkoromból, de arra igen, hogy rengeteg veszekedést megéltek, mégis kitartottak a másik mellett és szívük minden szeretetével neveltek. Ezt természetesen csak akkor vettem észre, miután megtudtam, milyen elveszíteni a számodra legfontosabb embereket… Persze voltak boldog emlékeim is, rengeteg, tengernyi…
Életem tizennyolcadik évét töltöttem be, amikor a hosszú betegeskedés és az ügyetlen orvosok hozzá nem értése magával ragadta anyámat. Családunk megtépázva hullott a porba s úgy tűnt, sosem leszünk képesek felállni. Elidegenedve ültem a szobámban naphosszat és már semmi sem volt olyan értékes számomra, mint azelőtt. Kedvtelen, zavart voltam a négy fal között, ahol minden őrá emlékeztetett. Igyekeztem úgy tenni mások előtt pár nap elteltével, mintha nem történt volna semmi tragikus, s én voltam a bohóc, aki szerencsétlenkedésével felderítette a hosszú, depresszióval teli napokat. Próbáltam eltekinteni a kialakuló problémák és nehézségek fölött- az iskolát abba kellett hagynom, amibe majdnem belehaltam. Amióta csak az eszemet tudom, tanulni akartam és belemélyedni a kémia, biológia rejtelmeibe, s ezzel foglalkozni, amíg élek. Megcsappant jövedelmünk azonban egyértelművé tette, hogy ideje feladnom ezt az álmost és munkát keresnem. Nem mutattam ki ez mennyire bántott, hiszen apám az alkoholba menekülve sírta el, mennyire bántja, hogy képtelen támogatni és egyetemre juttatni. Egy helyi kis zöldségesnél kezdtem el dolgozni, ahol naponta meggyűlt a bajom a vásárlókkal, a tolvajokkal. Kezdtem megszeretni az egyszerű munkát annak ellenére, hogy a bennem lévő elégedetlenség, tudásszomj s cselekedhetnék folyamatosan égette, marta a belsőmet. Szabadidőmben bezárkóztam a szobámba s mindenféle anatómiai, orvosi könyvet bújtam- ennek köszönhetően valamelyest kiegyensúlyozottabb is lett az életem. Való igaz, hogy az idő múlása gyógyítja nemcsak a fizikai, hanem a lelki sebeket is. A tizenkilencedik születésnapom közeledtével ugyan még mindig bennem tátongott a pokoli űr, de már sokkal vidámabban mászkáltam, s új barátokra is leltem. Sosem gondoltam volna, hogy jóban leszek olyan emberekkel, akik egykoron megkeserítették az életemet, de rájöttem, mindenki érdemel egy második esélyt. Így voltam ezzel Gosui esetében is, akivel egykor a lehető legközelebbi, legszorosabb barátságot építettük ki. Borzasztóan ragaszkodtam hozzá, minden időnket együtt töltöttük és magam sem tudok rájönni mikor, de belészerettem. Neki köszönhetően hosszú idő után újra vidám voltam, annak ellenére, hogy apám egyre mélyebbre süllyedt az alkoholizmusban és depresszióban. Próbáltam segíteni rajta, mellette lenni… de valahol belül mélyen magam sem tudom miért, egyre inkább eltávolodtam tőle. Olyan volt, mintha féltem volna az ő elvesztésétől is- egyre kevesebbet voltam otthon, magára hagytam. Képtelen voltam abban a házban lenni, ahol az egykori életünk romjait láttam mindenhol. Ugyan anyagilag segítettem, teljesen magára hagytam, mert könnyebb menekülni és nem látni, hogy mennyire tönkre van menve.
Egy este Gosuitől igyekeztem hazafelé, mert már nem bírtam a tükörbe nézni a bűntudattól: teljesen elhanyagolom, magára hagyom a kétségbeesésben ahelyett, hogy mindent elkövetnék a talpra állása érdekében. Alighogy bekanyarodtam a kihalt utcába, ahol rövidíteni szoktam, hangos szitokáradat hagyta el a számat, s beázott cipőimre néztem. Legalábbis próbáltam őket kivenni a sötétségben. Nem gondoltam volna, hogy szakadni fog az eső, hiszen délután ragyogó napsütés volt- ezért egy régi, szakadt tornacipőben tettem meg a mi és Gosui háza közötti távolságot. Nyűgösen igyekeztem kikerülni a tócsákat, s apróbb ugrásokkal oldottam meg az amúgy időigényesebb feladatot. Egy nagyobb mutatvány kivitelezése során azonban megcsúsztam és a velem szembejövő férfiba botlottam, akinek az arca valahonnan roppant ismerős volt, de kilétére jelenleg képtelen voltam rájönni.
- Elnézést. – léptem el előle s indultam volna tovább sokkal gyorsabban, mint amennyire a helyzet megkövetelte volna, amikor egy erős kar megragadta a karomat és visszarántott. Értetlenül néztem a nálam magasabb, széles vállú alakra.
- Ezért kárpótolnod kell. Már figyellek egy ideje… de rám sem hederítesz. Ezért meg foglak büntetni. – Egyik kezében valami ruhaanyag volt, amit mindenáron az orromhoz-számhoz akart szorítani, de valahogy kitértem előle.
- Mi a pokolról beszél maga? – Pillantottam rá kétségbeesve, majd hevesebben kezdtem rángatni a karomat, hiába. Közben másik kezével is elkapott, s a szúrós szagú ronggyal befogta arcom alsó részét.
- Meglátogattam apucit… Nem hiszem, hogy szeretnéd látni, mi maradt belőle. – Képtelen voltam kiszabadulni a szorításából, szavai késve jutottak el hozzám, s lábaim megrogyva adták meg magukat az elragadó kábulatnak.
Sötét, dohos pincében tértem magamhoz, egyetlen asztal volt a helyiségben s a szék, amelyhez hozzá voltam kötözve. A világítást egy olajlámpa szolgálta, bár azt kívántam, aludna el. Akkor nem kellene látnom apám gyilkosát, aki felém lépdel kezében egy késsel.
- Csodálatos hajad van. Tudod, hogy nem szabad megölni téged, mert másként nem jutna elég vér a fejbőrödbe és kihullana a csodás hajad? – baljával belemarkolt sűrű, szőke tincseimbe s beleszagolt. Éreztem a belőle áradó mosdatlanság és alkohol szagát, a gyomrom felfordulva tiltakozott egész lénye ellen. Fejemet próbáltam elhúzni mocskos érintése elől, de egy erőteljes s számomra fájdalmas rántással meggátolta mozdulatom sikerességét. Nyelvemmel próbáltam kilökni számból a rongyot, amivel betömte, de képtelen voltam. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen, de a sajgó állkapcsom, ölem s az alak lehúzott slicce nem hagyott kétséget afelől, hogy elég ideig voltam kiütve meggyalázásomhoz.
- Nagyon finom voltál, lehet, ideje lenne újra eljátszani veled. Ezúttal ébren. – Míg a kést a torkomhoz szorította jobbjával, baljával igyekezte letolni nadrágját. Undorodtam a képére kiülő önelégült vigyortól, az áhítattól, amivel altestemhez nyúlt. Próbáltam elhúzódni, de csak azt értem el, hogy a kötelek még jobban belevágtak húsomba, s a kés markolatával arcon ütött. Pár pillanat múlva eloldotta a kötelet a lábamnál, majd a csuklómnál. Megint meg akarta tenni, de megfogadtam, ezúttal nem fogom magamat hagyni. Tekintetem a késre villant, s míg ő azzal volt elfoglalva, hogy felállítsa, én jobbommal észrevétlenül a csípője mellett heverő eszköz után nyúltam, s meg is szereztem. Egyetlen mozdulattal akartam elvágni a torkát, de erősebb volt nálam. Nem akartam neki engedni, a dulakodás eredményeképpen pedig feldühödve szúrta a torkomba a kést.
Magamhoz térésem után az első dolog volt, hogy felkeressem a házunkat, ahol már nem volt senki. Az a kevés rokon, akik tiszteltek bennünket annyira, hogy eljöjjenek, apám, vagy az én szobámban sírtak. Szerettem volna őket megérinteni, mondani, hogy ne engem sajnáljanak, hanem apáért imádkozzanak… De szellemként nem tehettem. Kiabáltam, megpróbáltam földhöz vágni dolgokat… de képtelen voltam rá. Sírva bolyongtam a temetőben, a játszótéren… Egészen addig, amíg egy fekete ruhás férfi elém nem állt. Furának tűnt az öltözéke, de láttam már különösebbet is. Könnyes szemekkel akartam elmenni mellette, de ő hozzám szólt kedvesen, s elmesélte, ő lát engem és segíthet rajtam. Megvárta, amíg elmondtam neki a történetemet, s csak utána érintette meg homlokomat kardja végével. Hosszú hónapok óta nem éreztem olyan békességet, mint a hideg markolat érintésétől.
Egy zöld fűvel tarkított mezőn ébredtem fel, arcomat kellemesen hevítette a napsütés. Egy pillanatra boldogan nyújtóztam ki, majd megdermedve pillantottam magam körül, miután rájöttem, mi történt velem. Szemeimbe könnyek tolultak, majd folytak végig arcomon. Nem azért sírtam, mert meghaltam. Apa miatt sírtam, mert cserbenhagytam, s egy elmebeteg áldozata lett. Mégis… minden, ami történt olyan távolinak, haloványnak tűnt. Vajon mennyi idő telhetett el?
Csapongó gondolataim közé befurakodott az is, hogy hol vagyok, ha én meghaltam? Hosszú ideig barangoltam, amíg találkoztam egy idősebb asszonnyal, aki elmesélte nekem, hogy mi is ez a hely. Maga mellé fogadott, s hosszú ideig segítettem neki a kúriában, ahol szolgált. Segítettem főzni, takarítani, s egy idő után az úr gyermekei mellé kerültem. Az én feladatom volt, hogy vigyázzak rájuk s ügyeljek, elvégezzék a feladataikat. Egy ikerpár voltak, Chiyoko és Shouta, elbűvölően viselkedtek. Amit a szüleiktől nem kaphattak meg, tőlem megkapták: a figyelmet, a törődést és a szeretet. Néha úgy éreztem, hogy belém kapaszkodnak a szüleik helyett, s ez egyre csak feltűnőbbé vált, ahogyan teltek az évek. Ahogyan az a nem múló, állandóan jelen lévő éhség is, ami belsőmet égette s egyre csak fokozódott. A család testőreitől hallottam az Akadémiáról, s elbűvölve hallgattam a meseszerű történeteket. Tetszett, amit a shinigamikról hallottam, feltett szándékomban állt jelentkezni oda tanulónak. Emberi életem még inkább távolibbnak tűnt, ahogyan minden pillanatomat beragyogta a két tündéri csöppség, akiktől néhány év után meg kellett válnom: bentlakásos iskolába küldték őket tanulni. Így én sem láttam akadályát annak, hogy végre merjek tenni az álmaimért. A gyerekektől búcsúzóul egy hóember alakú plüsst kaptam, amivel Chiyoko játszott kiskorában. Könnyes szemmel vettem tőlük búcsút, ugyanúgy, mint az engem pátyolgató idős asszonytól. Az Akadémián töltött éveim alatt egész jól megtanultam a pusztakezes harcot, de közel sem olyan jól, mint a kidout vagy a kardforgatást. Kardom lelke azonban a legelszántabb hívásomra sem válaszolt, néha már azt hittem, hogy emiatt nem lehet belőlem halálisten. Nem akartam újra kudarcot vallani: elszántan meditálni kezdtem, s nem moccantam először órákig… majd két napig- meditáltam. Találkozni akartam kardom szellemével, megismerni belső világomat.
- Meglepő, hogy kivételesen ennyire harcolsz valamiért. – hallottam a lágy, vízcsobogáshoz hasonlatos hangot, melyet egy villanás követett. Riadtan nyitottam ki a szemeimet, s szám a csodálkozástól szétnyílt. Belső világom leginkább egy magas hegyen található kristálytiszta tóhoz hasonlítható, mely körül gyönyörű felhők helyezkedtek el magasan. Halk léptek ütötték meg fülemet, s megfordulva egy gyönyörű kép tárult szemeim elé: egy hosszú hajú nőt láttam, akinek arca elképesztően sápadt, mégis földöntúlian szép volt. Haja feje egyik felén fekete, míg másikon világoskék színű. Szemei szintén. Ruháját mintha felhők alkotnák, olyan képlékenynek tűnik.
- Te vagy Ő, ugye? – kérdeztem alig hallhatóan. A nő mosolyogva lépett elém, arcát enyémtől csak pár centiméter választotta el.
- Sokat kellett küzdened ahhoz, hogy képes légy engem felébreszteni és megtalálni. De még nem vagyok rád büszke. - sóhajtott, majd mellettem elhaladva meg sem állt, míg a tó felszínére nem léphetett. A víz azonnal fodrozódni kezdett, s néhány csöpp a nő köré gyűlt, keringett körülötte. – Nem vagy hű önmagadhoz.- fordult felém, s kezdett játszani hajával.
- Ezt mire érted? – Nem értettem, tényleg. Bár egész eddigi életem során rengeteget hibáztam, a hibák az én cselekedeteim voltak…
- Buta vagy. Oktalan… Neked pedig nem lenne szabad tudatlannak lenned. Mindig is próbáltalak a helyes út felé terelni… de te nem hallgattál rám és nem tanultál, feladtad a nemes eszméidért, amiket végül elbuktál. – búgta lágy hangján, engem pedig elfogott a bűntudat. – Ne okozz nekem még egyszer csalódást. Tégy büszkévé… Fejlődj. – Jobbját felemelve búcsút intett nekem, én pedig magamhoz tértem. Kicsit furcsán éreztem magamat… de végül is sikerült teljesítenem a vizsgát.
Az akadémiai évek alatt sikerült megismerkednem kardom szellemével, megbékéltem a múltammal, s nem adtam fel a kutatást a szüleim után, pedig tudtam jól, lehet, hogy sohasem találom meg őket itt. Most pedig elégedetten próbálgattam az egyenruhámat, amelyért sokkal kitartóbban küzdöttem, mint bármiért eddigi életem során.
|
|
Na jó, nem... :DAz elősztoridat elfogadom. ^^
)