Vérzivatar

Tárgy: Vérzivatar Szer. Ápr. 24, 2013 7:27 am

Azt hiszem kicsit túlbecsültem vidéki rokonaimat értelem tekintetében, hiszen ha azt gondolták, hogy felléphetnek egy olyan ház ellen, mint a Shihouin, nagy tévedésben voltak. Persze az ostoba unokatestvéreket nem is sajnálhatom, hiszen magukra hozták a bajt, szerencséjük is csupán annyi, hogy nagyszüleink már nem élnek, és őket nem ránthatták bele. Ám ami felháborítóbb volt, hogy képesek voltak levelet küldeni nekem, hogy segédkezzek egy efféle mérhetetlenül primitív tervben. A legfőbb gond a kivitelezéssel volt, elvégre hogy feltételezhették, hogy csak úgy képesek lesznek elfogni Yuuken~donot, lefegyverezni a testőreit, aztán pedig végezni vele? Őrültség. A Niibantai sansekije volt, mégis mit feltételeznek róla, hogy majd néhány földműves paraszt sikeresen véghezvihet egy efféle dolgot. De még ha sikerülne is, mit gondolnak, hogy majd meghagyják az életüket, vagyonukat, nemességüket? Úgy fognak égni, mint a lobogó tűzbe ejtett cérnaszál. Egy pillanat alatt, hangtalanul, semmivé válva.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy tovább shunpoztam Rukongainak arra a területére, ahol hajdanán gyermekkoromat töltöttem. Megtehettem volna, hogy minderre előre figyelmeztetem Yuuken~donot, azonban nem tudtam volna számára részletesen beszámolni azokról, akik ezt a botorságot kieszelték, és tudtam, nem kívánná megtorlás nélkül hagyni az esetet. S bár bizonyára kiválóan játszaná el, hogy nem is sejt a csapdáról, így hogy ténylegesen nem tud róla, azt hiszem sokkal hitelesebb, és érdekesebb lesz az egész. Furcsa belegondolnom, hogy az egykori szomszédom fia hajdanán Yuuken~dono feleségének a vőlegénye volt, bár az még furcsább, hogy annyi év után kezd bele a bosszú hadjáratába. Meg érthetetlen, hogy ebbe a személyeskedésbe miért vonja be a környező nemeseket, és feltételezi, hogy én magam is készség nélkül együtt működöm. Bár ha abból indult ki, hogy hasonlítok rokonaimra, akkor egyrészt elég tudatlan, másrészt igen óvatlan, hiszen azt az egyszerű levélkét bárki más is átvehette volna, útközben ellenőrizhették volna, sőt, bennem eleve meg sem kellene bíznia. Micsoda ostoba senkik lakják ezt a vidéket?
Próbáltam visszanyerni a higgadtságomat, bár igazából csak az mérgesített fel, hogy maguk közül valónak feltételeztek engem is, holott sosem fordulna meg a fejemben, hogy szemtől szemben ilyenre vetemedjek. Ugyan ki az a bolond, aki egy főnemessel így szembe menjen? Ahogy elértem a birtok határát, egyszerűen sétára váltottam, nem volt már hova sietnem, hiszen Yuuken~dono valószínűleg percek óta odabent tartózkodott, egyezkedve egy olyan üzletről, ami sosem fog megtörténni. A hátsó bejáraton mentem be, meg sem lepett, hogy az üdvözlésemre siettek, de amint felfedezték ki is vagyok, a feszült arcok egyből kicsit nyugodtabbak lettek. Eh, szánalmas banda… Nem az egyenruhámban érkeztem, hanem egy egyszerű, tengerkék yukatában, fejemre pedig egy kendőt borítottam most, hogy addig a pillanatig ne fedezzen majd fel a főnemes, amíg el nem érkezik a megfelelő idő.
A belső udvarra mentem, az egész birtok pontosan úgy festett, akár a többi egytucatos környéki birtok, akár az, amiben én magam is felnőttem, de nem fogott el a nosztalgikusérzés. Akkor vezették Yuuken~donot körbe, mellette csupán két testőr haladt, bár biztos lehettem benne, hogy legalább tízszer ennyien vannak, akkor miért ez a nyugalom a többiek körében? Lehajtottam a fejem, és arrébb mentem, egészen a konyháig, ahol visszafojtott hangon beszélt néhány férfi, és ekkor értettem meg, hogy miért olyan magabiztosak. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ilyen messzire képes menni egyetlen nő miatt, főként, ha az a nő halott, bár Kawano Yota, akinek a birtokán voltunk, valószínűleg nem is épelméjű már. Zsoldosokat felfogadni, és ezzel elherdálni a bosszúra a vagyonát, merő botorság. Egy olyan ember, mint Yuuken~dono megengedheti magának, de egy hozzá hasonló köznemes nem igazán. Aztán a rám meredő pillantásokra kicsit felemeltem a kendőt, hogy lássák, ki is vagyok, így nem kellett magyarázkodnom, csupán szellemként tovább sétáltam a házban, azon töprengve, miért is ilyen naivak és érzelmesek a férfiak?
Senki sem állított meg, vagy kérdezett rá, miért is keringek itt, nem különösképpen volt feladatom, Yota~san csupán arra kért, hogy amikor csapdába ejtik Yuuken~donot, legyek az ajtó mögött, hogy biztosítsam az akció sikerét. Gondolom azt feltételezték, mivel ugyanúgy az Akadémián tanultam, mint a főnemes, képes lennék elbánni vele, ha szökést kísérelne meg. Látszik, hogy hiába volt több éve az előkészületekre, sajnos nem igazán járt utána a dolgoknak, hiszen Yuuken~dono ereje messze meghaladta az enyémet, ha tényleges harcra kerülne a sor, képtelen lennék megállítani őt. Valószínűleg. Nem véletlen, hogy azok, akik tényleg képesek bosszút állni, vagy hatalomhoz jutni, nem feltétlen erőszakkal teszik azt meg, sokkal könnyebb, és kevésbé kezet bemocskoló dolgokkal is véghez lehet ezeket vinni.
Hallottam az ajtó csusszanását, és végül a szobába érkező férfiak sziluettjét is láthattam a rizspapíron keresztül, a szoba gyér fényében. Mivel lélekenergiám visszafojtottam, s a folyosó ahol álltam teljesen sötét volt, így a bent tartózkodók nem fedeztek fel engem, ami tökéletesen egybevágott a tervvel. A hangokból, és az elhelyezkedésből egyértelműen tudtam, hogy Yota~san mögött állok, készen voltam az egyszerű belépőmre, és a minden bizonnyal meglepett Yuuken~dono arcára, aki ennek ellenére teljesen higgadt lesz.
- Furuero, Touei! – Suttogtam el a shikai parancsomat, és vártam a belépőmre, egészen addig, míg ki nem szűrődött az a mondat: „Akkor fektessük le a szabályokat!”
Erre arrébb csúsztattam az ajtót, bár hangtalanul, és valószínűleg a testőrök és Yuuken~dono tekintetét is inkább az kötötte le, hogy Yota~san és az emberei a földön hasalnak. Persze hiába is nyomnák a testőrök is a földre az általuk védett főnemes, a támadás nem a fejük felől fog érkezni, ahogy valószínűleg gondolják.
- Kagami Oheya! Első szabály: Viselj félhold alakú jelölést! – Ezzel aktiválva a shikai képességem, ki is adtam az utasítást, s ezt, ha akarják, sem tudják egykönnyen teljesíteni.
Persze mind a testőrök, mind pedig Yuuken~dono bőrébe így elkezd belevésődni a szabály, ami elég fájdalmas, ezért a mögülük berobbanó alakokkal a testőrök nem igazán tudtak mit kezdeni. Még a fájdalomhoz szokott szervezet sincs effélére felkészülve, úgy hiszem, bár nem tudhatom biztosan, rám semmilyen hatással nincs a szabályszegés. Végülis a lefegyverzett férfiakat kihúzták, én pedig közelebb léptem a főnemeshez.
- Sai! – Kötözte meg hátulról valaki, de nem láttam pontosan, ki is lehetett az, nem arra figyeltem.
A földre csúsztattam a kendőt, hogy láthassa az arcomat, és számmal a „hagyja” szót tátogtam, remélve, hogy megérti. Bár biztos voltam benne, hogy abból magam előtt mutató ujjammal is nemet intettem a szabadulási próbálkozására, a tudomására juttattam, hogy jobb, ha nem kíséreli jelen helyzetben meg. Persze nem lehetett biztos abban, miért is kérem erre, de a későbbiekben úgyis a tudomására hozom, alkalmam bizonyosan lesz rá. Végül őt is megfogta két nagyobb férfi, valószínűleg a többi zsoldossal érkeztek, és a ház pincéjébe vitték, bár az embereitől elég távolra. Már ha az embereit életben hagyták, semmiben nem lehettem egészen biztos, az itteni amatőrökkel szemben én nem bíztam meg senkiben.
- Yota~san! – Fogtam meg az idősebb férfi kezét, rajta sokkalta jobban látszott az idő múlása, mint Yuuken~donon. – Várjon egy kicsit, mielőtt beszélne vele, a dühből fakadó dolgok butaságra késztetnénk. Szeretném én kihallgatni először, lehet, hogy a már itt lévő testőrökön kívül többen is érkeznek majd…
A férfi szinte megtörten bólintott, én pedig elindultam, miközben magamban csak azon tudtam csodálkozni, hogy egy ennyire gyenge, és indulatos ember, mégis hogy volt képes egy házat eddig vezetni. A lépcsőn lépdeltem lefelé, és a két őrre néztem, akik ott álltak, teljes figyelemmel mindenre. Mennyire lebecsülik ezt az embert… szégyen.
- Menjenek fel, egyedül akarok beszélni vele! – Mondtam határozottan, és mielőtt vitába szállhattak volna velem, egy kézmozdulattal jeleztem, hogy ennek nincs helye.
Zanpakutom már nem volt shikai alakban, így könnyedén ereszkedtem le a lépcsőn, aminek alján, rácsok mögött állt Yuuken~dono. Valószínűleg félelmetes látvány lett volna, és a rácsok sem tartottak volna semeddig, ha kezét nem valami spéci, lélekenergia megkötő szerkezettel kötötték volna meg. Elég kétes alakokkal lóghat Yota~san, ha ilyesmiket képes volt beszerezni.
- Yuuken~dono, sajnálom, ami a szobában történt, de elkerülhetetlen volt. – Mondtam neki kissé visszafojtott hangon, hiszen valószínűleg a falnak is füle van. – Jól megfigyelte az összes nemest, akik itt voltak? Valamint remélem, hogy egy különítmény érkezik, itt ugyanis egy kisebb hadsereg állomásozik. – Közben azt figyeltem, milyen is a zárszerkezet, és a férfit gúzsba kötő valamit, miként is lehetne kinyitni. – Yota~san valószínűleg percek múlva le fog jönni, és mindenfélét fog mérgesen összehordani, vádaskodni, lehet fizikailag is bántja magát. Amíg ő a látszólagos győzelmével lesz elfoglalva, igyekszem megszerezni a kulcsokat. Tudom, hogy nem képes bízni bennem, ahogy valószínűleg senkiben sem… - És ezen az előbbi közjáték valószínűleg nem is javított. – de velem van csak esélye arra, hogy kijusson innen.
Az elsuttogott monológra nem feltétlen reméltem választ, hiszen nem tudhattam, miként is érez, és vélekedik most, bár valószínűleg értette, hogy nem vezettek rossz szándékok. Jó, egy kicsit talán szerettem volna, ha sebezhetőnek érzi magát, de azt bizonyosan nem egy ilyen kivitelezhetetlen tervvel értem volna el. Valószínűleg én is kapni fogok majd, még ha ki is viszem innen, de ez tényleg elkerülhetetlen volt, hogy láthassuk, kikkel is állunk szemben.

Tárgy: Re: Vérzivatar Szer. Ápr. 24, 2013 9:28 am

Lelkesnek különösebben nem mondható ábrázattal tanulmányozta az előtte heverő, kibontott levél papírosát. A betűk vékonyak voltak, kapkodósak és kuszák, egy olyan ember betűi, aki nehéz terhet hordoz a vállán, s nem bír megbirkózni vele. Yuukennek nem esett nehezére olvasni a sorok között, tanulmányai alatt igencsak behatóan megismerkedett a kalligráfia művészetével is. Rengeteg dolog kiolvasható a kézírásból, ő maga éppen ezért igyekezett mindig hatalmas odafigyeléssel és műgonddal papírra vetni lendületes, katonás írásjegyeit, melyek ugyanúgy erőt és magabiztosságot sugároztak, ahogy kiállása is. Elgondolkodott néhány másodpercig, hosszú, vékony ujjai között finoman meglengette a sárgás papírt a nyitott ajtón betévedő szellő. A Kawano név nem sokat mondott számára, tudta ugyan, miszerint nemesi vérvonalról van szó, ellenben annak igencsak póriasról, s jelentéktelenről. Az írás olyasfajta üzletet emlegetett, ami kihagyhatatlannak lett feltüntetve, ekkora földterületet ilyen potom összegért minden bizonnyal csupán egy bolond utasított volna el. A szőke főnemesnek azonban tucatnyi földbirtoka volt, amelyek ugyan kevésbé számítottak értékesnek, mint a Kuchikik területei, mindazonáltal egyáltalán nem lehetett az mondani, hogy híján lenne a pénznek. Smaragd íriszei lomhán falták a sorokat ismét, esetleges utalást keresve arra, mire fel ez a nagy kiárusítás. Természetesen a válasszal egyébiránt tisztában volt, nem mindenki rendelkezett azon képességgel, melynek birtokában valaki képes volt megfelelően kezelni pénzügyeit. Első pillantásra érdektelennek könyvelte el a felkínált portékát, kopár, szikes terület, ahova az állatok is maximum meghalni jártak, mást nemigen tehettek. Ettől függetlenül gyors választ fogalmazott, amiben kifejtette mennyire örül a lehetőségnek, hogy ellátogathat a fentebb említett család birtokára. Fárasztó formalitás.

Szokásos kísérete már a kapuban várta, midőn kilépett a kúria egyik hátsó kijáratán. Hófehér öltözetét aranyozott hímzés díszítette, derekánál vastag öv fogta össze az egészet. Arany hajzata ugyancsak kifogástalanul simult koponyájára, frissen borotvált állával fenséges látványt nyújtott. Királyi jelenség, ahogy öreg nevelője mindig is jellemezte. Nyugodtan, kicsit sem sietve ült be a hordszékbe, amivel ilyen alkalmakkor közlekedni szokott. Négyen vitték, ketten elől, ketten pedig hátul emelték vállukra eme közlekedési eszközt, a testőrség egy része pedig ötfős csoportokban követte, ekképp biztosítva az utazás problémamentes lezajlását. Néhány kósza percig eljátszott a gondolattal, mennyivel jobb lenne ilyen esetekben Hana-chan bőrében lenni, azon senki sem lepődne meg, hogyha Ő visszautasítana egy ilyen meghívást. Halkan kuncogott, aztán megcsóválta a fejét a gondolatra. Sosem engedett volna meg magának ilyen gorombaságot, végülis Shihōinnak született, ebből adódóan uralkodásra termett! Az elegáns párnákon elhelyezkedve is unalmasnak tűnt az utazás, így hát ezen érzés elűzésének érdekében kikémlelt az ablakon. A látvány, ami fogadta, megvetéssel töltötte el. A szegénység észrevehetően már a Seireiteibe is belopódzott, térhódításának csak az igazán nagyok vagy a kellően felkészültek voltak képesek ellenállni. Nem csodálkozott ezen, Soul Society a gyilkosok és az árulók kedvelt átjáró háza lett, olyanok masíroztak kevélyen a Tiszta Lelkek Városának utcáin, akiknek igazából a Féregbolyban lenne a helyük. Ám sorsukat nem tiszte eldönteni, semmilyen formában nem kapcsolódott a Gotei Juusantaihoz leszerelése óta… egyelőre.

Kínzóan hosszú ideig tartott az odavezető út, mire megérkeztek, a férfi majdhogynem kirobbant a szűkös kalitkából. A védelmével megbízott egyének mindenféle utasítás nélkül széledtek szét, a szokásoknak megfelelően biztosították a területet, esetleges csapdákat vagy merénylőket kerestek, akik előszeretettel csaptak le az ilyen, s ehhez hasonló találkozókon. Ezúttal azonban ilyesmire még csak számításba sem jöhetett, lévén éppen jót tett. Amennyiben igényt tartott volna korábban erre a földdarabra, már az övé lenne, tulajdonosai pedig kedvükre számolgathatnák aranyaikat, már ha voltak olyan szerencsések, s túlélték az üzletkötést. Meglátva az elé siető kompániát, valamint az élén haladó ráncos emberkét, vonásain magabiztos mosoly terül el, a szája és szemei körüli szarkalábak ennek hatására elmélyültek, meglehetősen baljós kinézetet kölcsönözve ezáltal viselőjüknek. Ám ahogy ez jött, oly’ gyorsan tova is szállt, egy szemlélő abban sem lehetett biztos, hogy jól látta-e, amit látott. Az ilyenkor megszokott tiszteletköröket követően megkezdődött a rezidencia hathatós bemutatása, valamint a Kawano família nevesebb tagjainak felemlegetése, egyikük még 17. tiszti rangig is jutott a Tizenhárom Védelmi Osztag kötelékében! Yuuken előzékenyen bólogatott, mialatt megkísérelte leküzdeni a torkába kívánkozó enyhe undort. A helyről lerítt az elhanyagoltság, a korhadt faelemekről lepergett a festék, a falakon itt-ott mély repedések futottak végig. Megvétele esetén minden bizonnyal első dolga lenne eltüntetni a föld színéről ezt a förtelmet, de szerencsére ezen ügy lebonyolításával nem Neki kell majd foglalkoznia, hála a magasságosnak! A túra végül egy gyéren megvilágított helyiségben ért véget, amit a házigazda „tárgyalóteremként” aposztrofált, habár inkább tűnt egy kisebb hálókabinnak a cselédek barakkjában. Bár nem mutatta ki, de kezdte bőszíteni ez az ostoba színjáték.

Éppen belekezdtek az alapok lefektetésébe, amikor hirtelenjében azon vette észre magát, miszerint meghívója feje helyett a rizspapírajtóra meredt, ami mögül egy ismerősnek tűnő női hang szólt olyan tónusban, ami nem sok jót sejtetett. Erő rejlett a szavakban, mégpedig lélekenergia, ezt azon nyomban felismerte, hamarabb, mint a karjába maró fájdalmat. Arcán megilletődöttség tükröződött, ellenben hamar megtalálta a hangját, mialatt lefegyverezett kísérőit eltávolították a közeléből.

- Mégis mire véljem ezt, Kawano-san?! – szólalt meg nyugodt, ellenben mérhetetlenül megvető tónusban. – Figyelmeztetem, ezen akciója olyasfajta következményeket von maga után, amiknek mibenlétével nincs tisztában, ennek köszönhetően fel sem fogja tettei súlyát! Ezért engedjen el még most, akkor pedig ígérem, elfelejtem ezt a kis atrocitást…

Ugyan fentebbi kijelentéséből egy szó sem volt igaz, ettől függetlenül szeretett volna vérontás nélkül kikeveredni a kedvezőtlenül alakuló tárgyalásból, felöltőjét a múlt héten fejezték be szabói, a lehető legnagyobb szentségtörés számítana bemocskolni holmiféle alantas személyek vérével. Kezeire gyenge bakudō került, fizikai erővel sem esett volna nehezére semlegesíteni, ám pillanatnyilag jobbnak látta nyugton maradni és megvárni mi sül ki az egészből. Annyi következtetést viszont így is el tudott vonni, miszerint túszul ejtői között minimum két shinigami van, akiknek feletteseivel mindenképp el fog beszélgetni, miután kijutott. Egy másodpercig sem fordult meg a fejében ama gondolat, mely szerint veszélyben forogna az élete, kétségtelenül Ő volt a legerősebb a helyiségben tartózkodók közül, ezt tisztán érezte. Durva módon felrángatták, ezután pedig a pincébe vezették, ahol láthatatlan béklyóit igaziakra cserélték, amik amellett, hogy akadályozták a mozgását, érezhetően elnyomták reiatsuját is. Érdeklődve forgatta a szerkezetet, mialatt agyában a fogaskerekek megkísérelték kikövetkeztetni származási helyét. Az ilyen játékszerekért borsos árat kértek el és láthatóan nem silány másolatok voltak, ami egy-két használat után kimerültek, hanem minőségi áru. Sokféle dologba befektetett, azon sem lepődne meg különösebben, ha valamelyik végterméke fordulna most ellene. Nem emelte fel fejét, amikor látogatója megállapodott börtöne rácsai előtt, gondolatban már felvázolt egy-egy megmozdulást, amik a kiszabadulás lehetőségével kecsegtettek.

- Nem túl örömteli a viszontlátás, Hanazo-chan… - zengte, mielőtt a lány bármit is mondhatna, kezdetektől fogva tudta kilétét, senki sem képes elnyomni kisugárzását, mialatt shikait használ. – Talán meg fog lepődni, de nem most raboltak el először, természetesen mindenki arcát megjegyeztem, kegyedét különösen! A kíséretemnek rövid úton minden bizonnyal fel fog tűnni a hiányom, emiatt nem kell aggódnia, többek között a Nibantai támogatását is magaménak tudhatom, kiszabadítanak, ne féljen. – közelebb sétált a rácsokhoz, árnyéka félelmetesre nőtt, betakarta, körbevette a Tamachit. – Jobb lenne, ha önmaga miatt aggódna! Segédkezett egy főnemes foglyul ejtésében, parancs nélkül használta a lélekölőjét, ezek igazán súlyos vádpontok… Aki itt segítségre szorul, az Ön, kedvesem! Most pedig válaszoljon: miért ilyen haragos a kedves Kawano-san?

Yuuken hangja ellenállást nem tűrően csattant, jegesen, akár a téli esőben kint hagyott ostor. Rengeteg ellenséget tudhatott magáénak, némelyik létezéséről sem tudott, ahogy láthatóan most is ez a szituáció állt fent. Az eddigiek alapján a lehető legnagyobb botorságnak könyvelte el a történteket, jobban tették volna, hogyha rögtön megölik. Mert amíg életben van, s fennáll szökésének lehetősége, rémálom fogja kísérteni minden egyes börtönőrét.

Tárgy: Re: Vérzivatar Csüt. Ápr. 25, 2013 1:14 am

Elmosolyodtam szavaira. A mi családunkban mért nem ilyenek a férfiak? Mert egy embernek lehet földje, hatalma, pénze, de ha nincs meg benne ez a rendkívüli tartás, azt hiszem, úgy meggörnyed alatta, ahogy apám is tette. Vagy megbolondul, mint szegény Yuke~nii. Be kell valljam, kicsit elbűvölt az a mérhetetlen erő, amit valószínűleg arroganciájának köszönhetett, de mégis olyan magával ragadó volt, ahogy ott állt a rácsok mögött, mint egy foglyul ejtett oroszlán, aki csak arra vár, hogy valaki közelebb jöjjön a rácsokhoz, és letéphesse a kezét. Fensége volt, vad, és fenyegető. Azt hiszem illett volna félnem, ha nem lettem volna vele ellentétben minden apró dologgal tisztában. Néha az alázat sokkalta több hasznot hoz, mint a fenségeskedés, de ezt neki nem kell tudnia, elvégre akkor nélkülözhetővé válnék, és aki nélkülözhető, az kezdheti ásni a sírját. Közelebb léptem, és egy homlokába hulló tincset visszasimítottam, hogy az összkép ismét teljes legyen, valahogy csak így tudtam elképzelni a férfit.
- Talán ön fog meglepődni, de Yota~san nem a pénzért tartja itt fogságban, már ameddig abban kívánja tartani. Tehát pontosítok az előbbi szavaimon, csak velem van esélye élve kijutni innen. – Emeltem rá a szemeimet, miközben meleg mosoly terült szét a számon. Nem szépíthetünk a dolgon, tényleg nem sok más esélye lehetne erről a helyről kitörni. – Igen, a kísérete minden bizonnyal észreveszi, már akiket még nem likvidáltak, s talán órák kérdése, és megérkezik a Nibantai, akikkel szemben persze a zsoldosok nemigen tudják felvenni a harcot. De vajon önnek van-e ennyi ideje hátra? – Nem féltem tőle, hogy ilyesmiket mondtam, hiszen nem én magam fenyegetem, csupán próbáltam az értésére hozni a helyzet súlyosságát. Sose gondoltam volna, hogy a vakmerőség is jellemző rá, eddig sokkalta körültekintőbbnek ismertem, de persze mindig tanul az ember lánya. – Yota~san nem kívánja túlélni ezt a napot, de magát sem fogja megkímélni, a többiek pedig egyszerűen elmentek. Azokat, akik látták őket és engem, már régen likvidálták, csupán maga maradt, tehát, ha nem segítenék magának, akkor sem lenne aggódni valóm. – Valóban nem, elvégre gondosan ügyeltem, hogy a kint tartózkodásom alatt senki se láthassa jellegzetes hajszínem, vagy arcom, a bentiek közül pedig sokan a nevem sem tudják a rokonokon, és Yota~sanon kívül, ők pedig nem számítanak, elvégre a halottak hallgatnak. – Ráadásul jelenleg a szobámban fekszem rosszullét miatt, amit két hatodik osztagos is megerősíthet, így a mai napon, a környéken sem jártam.
Léptek zaját lehetett hallani, ám még nem voltak túlságosan közel, talán néhány percem maradt még arra, hogy meggyőzzem, nincs ideje a felmentő seregre várni. Mély levegőt vettem, és végig pörgettem az események lehetséges lefolyását a fejemben, és igyekeztem gyorsan kitalálni, hogy az előre kidolgozott terveim közül melyek is lehetnének a legmegfelelőbbek. Még ha nem is engem tart a legnagyobb szövetségesének, a jelenlegi felállásban csupán én nem kívánom Yuuken~dono halálát. Másét se igazán, de tudtam, hogy teljes mértékben elkerülhetetlen, hogy azt itt felsorakozottak módszeres kivégzésre ne kerüljenek. Azt hiszem, a temetésükre majd illene elmennem, elvégre mégis csak távoli rokonok voltak, meg szomszédok, de úgy tenni, mintha sajnálnám őket, igen nehéz lesz.
- Tehát úgy áll, hogy csupán akkor szorulok segítségre, ha ön a későbbiekben vádat emel ellenem, de ezt csak akkor teheti meg, ha segítek kijutni. Igazán patt helyzet, de veszíteni valója az élete, én pedig pillanatok alatt elmenekülhetnék innen, és legfeljebb nem szolgálnék tovább a Gotei Juusantaiban. Szóval eredményesebbek lennénk, ha nem segítségnek, csak kölcsönös megállapodásnak neveznénk a szituációt. – Nyúltam közben ruhám zsebébe, és egy apró bogyót kerestem elő. – Én nem hagyom, hogy meghaljon, és maga sem kívánja a halálomat. Yota~san pedig a felesége miatt haragos magára, mert mielőtt meggyilkolta a családját, és a más rokonait, hogy aztán erőszakkal magához kösse, ő akarta a lányt megszöktetni.
Mindenfajta érzelemtől mentes volt a hangom, elvégre nem igazán érdekelt, a főnemes miként is választott magának anno asszonyt, vagy az, hogy ez egy köznemes szerelmét tette tönkre. Az érzelmi kötődések olyannyira meglágyítják az ember szívét, hogy könnyem átdöfni azt, ez pedig minden, csak az nem, amit egy nemesnek, egy ház fejének szem előtt kell tartania. Persze csodálkozhat, honnan is tudhatok a dologról, de azt hiszem ez egyértelmű… Yota~san a jelenlévők legtöbbjének elsírta bánatát, amit évek óta cipel. Mintha bárkit is komolyabban érdekelt volna ez itt. Én Yuuken~dono miatt érkeztem, a többiek pedig pénzért. Közben megtaláltam a kis kapszulát, amit gondosan megtisztogattam, mielőtt a férfi szeme elé emeltem, közel hajolva hozzá. Szorított az idő, Yota~san pedig úgyis elintézi helyettem a szidalmazást, és egyéb vádaskodást, akkor Yuuken~dono is többet fog tudni.
- Legutóbb megdicsérte a tudásomat a virágnyelv terén, de nem csupán a nyelvüket értem. – Mosolyodtam el, elé tartva a kis kapszulát. – Ebben igen erős nyugtató hatású növénykoncentráció van, ami olyan mértékben lelassítja a szívverését, hogy ha nincs itt képzett orvos, már pedig ahogy felderítettem a környéket, nincs, hogy halottnak fog tűnni. Egyszerűen harapja el, amikor már elég ütést kapott, és akkor sima szívelégtelenségre fognak gondolni, nem hiszem, hogy szeretne ténylegesen meghalni. – Két ujjam közé fogtam a gyógyszert, a szája elé tartva. – Így Yota~sanék valószínűleg eléggé kétségbe fognak esni, hogy a káoszt kihasználva segítsek önnek kiszabadulni, ráadásul egy halott ismét feléledve sokkalta ijesztőbb. – Kuncogtam el magam, már előre tetszettek a rémült arcok, azonban nem volt több időm magyarázni, mert a léptek már a lépcsőn közeledtek.
Miután a szájába adtam a kapszulát, már amennyiben megengedte, hátrébb léptem, s miután a három férfi, Yota~san és két kísérője leérkezett, minden szó nélkül felmentem. Nem hittem, hogy bármit is akarna tőlem hallani a férfi, hiszen neki van rendezetlen ügye Yuuken~donoval, ráadásul nekem most sokkalta fontosabb dolgom volt, mégpedig rájönni, hogy a főnemes bilincse mivel is nyitható. Persze a kulcs minden bizonnyal Yota~sannál volt, de mindennek lehet más nyitja is, egy bilincset sem csak a kulccsal lehet hatástalanítani. Nem is kellett sok, hogy a házban kószáló egyik behemóttal összefussak, szó szerint, ugyanis „véletlenül” neki ütköztem.
- Ne haragudjon! Kicsit eltévedtem ebben a nagy házban, és nem nagyon figyeltem! ^_^” – Mondtam mosolyogva, miközben körbepillantva láttam, hogy senki sincs a közelben, valószínűleg már mind otthon dörzsölik a markukat. Kellemetlen meglepetésben lesz részük, az már egyszer biztos. A férfi azonban csak bólintott, fekete csuklya fedte az arcát, és tulajdonképpen az egész testén fekete volt a ruha. – Azon tűnődtem, hogy vajon nem fog-e a bilincsből kiszabadulni Yuuken~dono… tudja, nem lenne jó, ha egy hozzá hasonló erős, és jelentős befolyással bíró shinigami elszabadulna. Ráadásul a Nibantai tagja volt, igen jól képzett hakudában! – Vágtam elgondolkozó arcot, és láttam, hogy végre tényleg rám figyel.
- Abból fizikai erővel nem szabadul. – Szinte morogta a szavakat, ráadásul alig értettem őket a csuklyától, de legalább válaszolt.
- Ó értem! Akkor csak kulccsal nyithatóak… milyen megnyugtató! ^_^ - Azzal tovább is mentem, ezzel csupán kicsit kerültem előrébb a dologban, amikor megálltam, és visszafordultam. – És mondja, nem nézhetnék meg egy ilyet? *o* - Néztem könyörgő szemekkel. – Tudja sosem láttam még effélét, és nagyon érdekelne, de nem igazán tudtam Yuuken~donon szemügyre venni… Ígérem, nem nyúlok semmihez sem!
Láttam rajta, hogy különösebben nem tetszik neki a dolog, azonban biztos voltam benne, hogy nem hagy ki egy olyan lehetőséget, hogy ilyesfajta eszközökkel felvágjon egy shinigaminak, mint egykori Goteies. Vagyis annak sejtettem a kinézete alapján, s mintha ő lett volna az is, aki megkötözte Yuuken~donot, de ebben nem voltam teljesen biztos. Végül azonban elindult, én pedig hangtalanul követtem, reményeim szerint pedig egy kulccsal gazdagabban térek vissza, ő pedig majd az eszméletével szegényebben fekszik a raktárban.

Tárgy: Re: Vérzivatar Csüt. Ápr. 25, 2013 7:50 am

Töprengve döntötte némileg oldalra a fejét, miközben jobb szemöldöke némileg megemelkedett finom ráncok által barázdált homloka irányába. Nem a kapott információ lepte meg ennyire, hanem inkább a burkolt fenyegetés, ami sugárzott a nő szavaiból. Találkozásuk első pillanatától kezdve érdekesnek találta személyét, körbelengte valami megmagyarázhatatlan pátosz, ami miatt többnek, fontosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Yuuken nyugalma kikezdhetetlennek látszott, egyetlen rezdülése sem árulkodott arról, miszerint aggodalommal, esetleg félelemmel töltené el a kialakult, számára kedvezőtlen szituáció. A körülményeket figyelembe véve foglyul ejtése hihetetlen módon abszurd, s meggondolatlan cselekedetként lesz elkönyvelve a múltban, ráadásul reális ok-okozati összefüggést sem tudott így felvázolni. Ámbátor amennyiben Kawano-san váltságdíjat kért volna cserébe életéért, úgy hasonlómód elutasításba ütközne. A Shihōin-ház semmilyen körülmények között nem tárgyalt terroristákkal, ezen kellemetlen feladatot rábízták inkább a az Onmitsukidōra, már ameddig az említett szervezet a család magánhadseregeként funkcionált. Némi befolyása azért így is maradt, mindazonáltal feltételezhetőleg elég hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ismét egy jogos örökös rendelkezhessen a parancsnoki ranggal. Ideje ténylegesen kevés lehetett, hiszen egy szellemileg labilis ellenféltől bármi kitelik, éppen ezért kifejezéstelen arccal döntötte el magában, kényszerű szövetségbe lép azzal az illetővel, aki ugyanúgy sárosnak mondható az egészben, mint a terv kiötlője. Persze ettől függetlenül nem engedte könnyen magát, botorság lenne Tamachi részéről azt képzelnie, miszerint sarokba szorította a főnemest.

- A testőreim képességeit le-, míg a saját jelentőségét túlbecsüli, kedvesem. – hangja vontatottan csengett, úgy, mintha egy különösen problémás diákkal próbálta volna megértetni mennyi is kettő meg kettő. – Mit gondol, mekkora összeget kellene feláldoznom ahhoz, hogy az említett két shinigami arról a tényről is elfeledkezzen, mely szerint akár egyszer is látták kegyedet? Patetikus… - smaragd íriszei vészesen villantak, majd lassacskán visszább sétált a cella sötétjébe. – Vagy netán éppen így tervezte? A megmentő szerepében tetszelegve csikar ki belőlem együttműködést, ami talán a későbbiekben is kamatoztatható lesz? A hála kétszínű érzés, arra késztet, kompenzálnunk kell. Pont ezért tudjuk mindketten nagyon jól, miért nem akarja halálomat: további céljai érdekében nem kockáztatná meg egy erős szövetséges elvesztését! Patthelyzetben vagyunk.

Mindenféle válasz nélkül is tisztában volt szavai igazával, épp ezért nem állt le egyezkedni, sem pedig köszönetet mondani. Az egész mizéria kiindulópontját hallva kissé előrébb kellett dőlnie, egy másodpercig úgy érezte, rosszul hallott. Természetesen hallójáratai épsége kifogástalannak minősíttetett, ebből adódóan nem a képzelete játszott Vele, amikor azt találta hallani, az egész egy több évszázadnyi távolságra visszanyúló konfrontációra vezethető vissza. Torkából reszelős, örömtelen kacaj szakadt fel, azonban eme gesztusból nem az öröm, hanem a megvetés tükröződött. A sebzett vad szeretné leteríteni a vadászt? Ilyesfajta kontextusból szemlélve a tragikomédiát még jobban mulattatta a dolog. Szabadulási kísérleteit eközben nem szüntette be, viszont csalódottan kellett ráeszmélnie, rendelkezzen bármekkora fizikai erővel is, bilincsét képtelen szétfeszíteni. Érthetően bosszantotta a dolog, lévén pár száz évvel ezelőtt a Féregbolyban minden különösebb megerőltetés nélkül tudta röppályára állítani a sokszor mázsás tömeggel rendelkező rendbontókat. Fél füllel hallgatta csupán Hanazo tervezetét, s miután tulajdonába került a kapszula, jól láthatóan kiköpte, majd eltaposta azt. Közel sem bízott meg annyira a lányban, hogy bármit is elfogadjon Tőle, ráadásul gyávaságnak tartotta elmenekülni a fájdalom elől. Magában tartotta a kint, elraktározta mélyen legbelül, ahonnan egyszer mindent elpusztító fergetegként törhet ki majdan. Vonásairól sugárzott a dacos büszkeség, mialatt fogva tartóinak léptei egyre közelebbről verődtek vissza a rozzant falakról. Vendéglátója minden bizonnyal rettegést szeretne látni, de sajnos ilyesmivel nem szolgálhatott. Az élete jelentéktelen apróságnak számított szemében, leginkább befejezetlen projektjét sajnálná, ha elszólítaná a végzet.

- Tee… Teee… - hörögte a ráncos kisember, vérben forgó szemekkel, nyáltól habzó szájjal. – Mikoto emlékére esküszöm, meglakolsz minden elköveted bűnödért, Shihōin Yuuken! Szenvedni fogsz, ahogy Én szenvedtem, amikor elvetted Őt Tőlem! Mire végzünk, rimánkodni fogsz a halálért, s kegyes úrként megado…

- Elnézést, amiért megzavarom egyébként igazán összeszedett szónoklatát, de… - vágott közbe Yuuken szokatlanul nyers módon, ami szinte fizikai fájdalmat okozott számára. Nem szerette a gorombaságot. -… mégis honnan ismerte néhai feleségemet?

Meglehet, ezen kérdésével túllőtt a célon, ámbátor egyértelműen ilyen eltúlzott reakciókat kívánt kicsalni a szemben álló Yutoból. A köznemes cserepes ajka megremegett, miközben hisztérikus sivítással parancsba adta fogdmegjei számára a szűkös zárkába történő behatolást. A Nibantai egykori harmadik tisztje egy pillanatig sem tétlenkedett, midőn a közelebbi alak elérhető távolságba került, megpördült tengelye körül és egy halálpontos rúgással ajándékozta meg a felkészületlenül közeledő behemótot. Normál körülmények között ettől el kellett volna törnie a nyakának, ám lélekerejétől megfosztva csupán taszítani tudott a súlyos testen, említhetőnek mondható sérülést nemigen tudna jelenleg okozni. Ebből adódóan hamar lebirkózták, hófehér zekéje csupa mocsok lett, aranyszín fürtjei pedig ziláltan lógtak arcába. Ő pedig mosolygott, ugyanazon a szenvtelen, gúnyos módon, ami annyi ember ellenszenvét kivívta már. Nem tudta pontosan mire készül a Rokubantai tisztje, jelenleg nem is érdekelte túlságosan. Egy meglehetősen idősnek tűnő ülőalkalmatosságra tessékelték, karjait pedig durván a szék lábaihoz láncolták, így kényszerítve egyfajta görnyedt, behódoló testtartás felvételére. Átlátta mit akarnak elérni, emiatt újra nevethetnékje támadt. A büszkeség olyan pajzs, amin kevés nyíl képes áthatolni, nagyrészt megvéd a környező hatásoktól. Ezt akarták elvenni Tőle, a testi gyötrelmek által kísérelték megtörni szellemét. S ez általában használt, a legbátrabbak is nyüszítő kutyává válnak, miután a tüzes piszkavas tucatjára mart a testükbe. A zilált külsejű férfi ellenben más volt, nem félt és nem tört meg soha. Szemei elárulták, hiába rejtette el a nagyravágyás heves lángjai mögé, akik igazán figyelmesek voltak, meglátták. Yuuken lelke halott volt, ott pusztult fiával együtt azon a szégyenteljes hajnalon. Pontosan ezért nevezték ádáz ellenségnek: semmit se veszíthetett.

Tárgy: Re: Vérzivatar Pént. Ápr. 26, 2013 12:07 am

Lebecsülni? Már az első találkozásunk alkalmával tisztában voltam vele, hogy szemtől szemben kell megközelítenem, hogy a testőrei is jól láthassák, ártalmatlan vagyok, mivel a Shihouin ház kapcsolatai miatt, valószínűleg a legtöbb ex-Nibantais. Sosem adnék olyasfajta előnyt az ellenfeleimnek, de még a jelenleg nem ellenséges feleknek sem, hogy lebecsülöm őket, azzal csupán olyan szituációt teremtenék, amit átlátni, és uralni nem lennék képes. Nem szerettem sosem, ha kicsúszik a kezem közül az irányítás, s azt olyas valaki ragadja magához, aki nem képes tartással, és megfelelő instrukciókkal meg is tartani azt. Nehéz lett volna a megbecsülésem bárki olyannak kivívni, aki apámhoz hasonlóan erőskezűnek mutatkozott, de csak mások iránt voltak elvárásai.
- Semmilyen szerepben nem kívánok tetszelegni, de ha csupán szóltam volna önnek, hogy mire készülnek ezen a tárgyaláson, nem láthatta volna az összes összeesküvőt… és azt hiszem, ön egyetlen egyet sem kívánna menekülni hagyni. – Természetesen talán még engem sem, de azt hiszem éppen ettől izgalmas ez a kis játszma. A férfi intellektusa és tartása, ahogy parancsolni, és fenyegetni próbál, miközben maga miatt kellene aggódni, ezek voltak azok, amik miatt úgy döntöttem inkább játszuk le ezt a játékot, ahelyett, hogy elmeneküljünk a helyzet elől. – Ne aggódjon, nem a háláját várom, megrémisztene, ha efféle érzéseket táplálna valaki iránt… inkább mondjuk azt, hogy szeretek a történések alakításában részt venni, és ezt ön mellett a legegyszerűbb.
Még mosolyogtam a nagyobb férfi mögött, amikor a jelenet újra lejátszódott a szemem előtt, ahogy Yuuken~dono a földre köpi a kapszulát, s eltapossa. Hogy ez bátor, vagy botor dolog volt, részletkérdés… azt hiszem magamban végig sejtettem, hogy nem az egyszerű út lesz a kivitelezhető a férfi társaságában. Bár úgy sajnáltam volna, ha újabb sebeket szerez, ráadásul kár bemocskolni egy olyan szép ruhát, biztosan jobban sajnálja majd azt, mint bármelyik elvesztett emberét. Jól látható volt, hogy sokat adott érte, talán én magam is jobban sajnálnék egy efféle darabot, mint az ismerőseim legtöbbjét… igen, elég valószínű.
Közben a ház hátsó része felé közeledtünk, úgy tűnt a raktárként használt helyiség csak néhány méterre van a pince lejáratától, így valószínűleg az amelletti helyiség pontosan felette helyezkedik el. Belépve a szobába több tucat fegyvert, s mindenféle eszközt fedeztem fel, amit valószínűleg az évek során halmozhatott fel Yota~san, és amikről valószínűleg azt feltételezte behemót „barátom”, hogy fogalmam sincs, miként kell használni. Ahogy elcsúsztatta a rizspapír ajtót, megállt a nyílásban, hogy előre engedjen, gondolom nem akart a háta mögött tudni, ami persze bölcs meglátás lenne, ha szükségem lenne arra a védtelenségre, hogy háttal legyen nekem. Tekintetemmel gondosan vizslattam a Yuuken~dono kezén lévőhöz hasonlatos bilincseket, amik egymás mellett hevertek, a legtöbben benne volt a kulcs, amik egyformának tűntek, de meglehet, hogy más miatt lehet csak a sajátjával kinyitni a bilincseket. Kicsit közelebb léptem, s leguggoltam, mintha csak azt figyelném, milyen anyagból vannak ezek a szerkezetek, bár sejtésem szerint a Juunibantai egyik régebbi fejlesztései lehettek, s mint olyanok, még nem kerültek korszerűsítésre. Valószínűleg még abból az időből valóak voltak, mikor Yota~san, vagy valamelyik itt tartózkodó a Gotei Juusantaihoz közelebb tartozott, és képes volt efféléket beszerezni. Tehát nem tökéletesek, s ha fizikai erővel nem is lehet rá hatni, valószínűleg még nem megfelelő a reiatsu elvezetése, tehát túltölthető. Legalábbis nagyon reméltem, mert ez az egyetlen megoldás jutott eszembe, ha a kulcsot nem sikerülne megszerezni.
- Kibámulta magát a nagyság? – Hallottam magam mögött a türelmetlen hangot… nagyság?
Várjunk csak, akkor ez azt feltételezi, hogy Yota~san családjához tartozom, és ezért engedett be ide, mondván, amúgyis bejárásom van? Azt hiszem, az ostobaságnak csupán alsó határai vannak, a tájékozatlansága pedig egyenesen bűn, amiért halált érdemelne. Bár valószínűleg azt meg is kapja.
- Igen, köszönöm, bár azt hiszem ez itt hibás! – Böktem az egyik felé.
- Az lehetetlen! – Felelte morgó hangon, de azért közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, mit is vélhetek annak, s mellém hajolt.
Ez volt az utolsó hiba, amit eszméletében elkövetett, mert a következő pillanatban egy másik súlyosabb darabbal a nyakszirtjére csaptam, aztán rákattintottam a zárat a kezeire, de még a lábára is tettem, nehogy felébredve mozgolódni támadjon kedve. Ezután kerestem valami ruhadarabot, amivel sikerült a száját is bekötöznöm. Ezen műveletek még a könnyebbek közé tartoztak, hiszen eztán a hatalmas testet meg is kellett mozdítanom valahogy, hogy elrejtsem egy nagyobb kupac alatt. Percekig tartott, de végül néhány métert sikerült vonszolnom rajta, és pár kosárral nagyjából el is fedtem. Megtöröltem gyöngyöző homlokomat, magamhoz vettem egy egyenruhának tetsző, fekete kupacot. és mély lélegzeteket vettem, majd, mint aki jól végezte dolgát, átvonultam a szomszédos helyiségbe, ami egyszerű vendégszobának tűnt. Ez azt jelentette, hogy van néhány percem a műveletre, ami remélhetőleg legalább egy kisebb felfordulást teremt, amit kihasználva sikeresen visszajuthatok a pincébe. Persze egyszerűbb lett volna, ha Yuuken~dono elharapja azt a kapszulát, de fele ennyire sem szórakoztató.
Nyitva hagytam az ajtót, majd a szoba sarkába húzódva a srégen szemben lévő sarokra céloztam.
- Kongoubaku! – Suttogtam el a parancsot, és engedtem el a robbanó kidout, majd shunpoval egyszerűen elhagytam a szobát, mielőtt az őrség oda érkezett volna.
Másodpercekbe telt elérni a lejáratot, amit már nem őrzött a két behemót, így két simítással csapzottá téve hajam, látszólagosan fejvesztve rohantam le, az ott tartózkodókhoz, akik valószínűleg maguk érezték a leginkább a támadás erejét. Szaporán szedett levegővel, szinte leesve vetettem magam a pincébe, lehet színésznek kellett volna mennem, még izzadni is képes voltam a megfelelő pillanatokban.
- Yota~san! Azonnal szükség van magára, néhányan visszatértek, hogy kiszabadítsák Yuuken~donot, hátha tőle nagyobb jutalomra számíthatnak… - Hadartam gyorsan, közben néha el-elfulladva, mintha csak nem jutnék levegőhöz.
Láttam a férfin, ahogy szíve szerint lent maradt volna a főnemessel, de persze nem hagyhatja megtorlatlanul az árulást sem. Micsoda lehetetlen, döntésképtelen alak, aki gyengekezűsége, és érzelmei miatt fogja halálát lelni. Bár azt hiszem, szánalomnál többet nem kaphat senkitől ezen a világon, nem képes kiérdemelni semmilyen tulajdonságával, vagy tettével mást.
- Menjen, teljes fent a káosz, én majd figyelek a Shihouinra! – Tekintetemből némi rémület, és kétségbeesés tükröződött, így bólintott, és intve a két verőlegénynek, máris felfelé igyekezett, öregesen, megtörve.
Inkább tűnt úgy, mintha őt magát kínozták volna meg, mint Yuuken~donot. Persze ezen nem lehetett csodálkozni, az egykori Sanseki bizonyára durvább dolgokat is átélt, mint két esetlen „gyermek” ütlegelését. A rácsokhoz léptem, nem nyújtott túl szép látványt a főnemes, s szívem szerint egy fésűt nyújtottam volna számára, bár volt valami egészen megkapó abban, hogy kócosan, kissé véresen is inkább volt tekintélyt parancsoló, mint Yota~san a legjobb pillanataiban. Nem mondanám, hogy könnyű volt megmozdítanom a börtönnek szánt helyiség rácsos ajtaját, de végül sikerült, s gyors mozdulatokkal a főnemeshez léptem.
- Ha jól számolok, nagyjából három, négy percünk lehet, bár ha minden embere olyan ostoba, mint akikkel eddig találkoztam, akkor talán több is, de nem szeretném elbízni magam. – Megvártam, míg feláll, már ha képes volt még rá, mondjuk nem tudtam, mihez kezdenék vele, ha nem lenne képes a mozgásra, méreteimből adódóan nem tudtam volna elcipelni. – Amennyiben a következtetéseim helyesek, az önön lévő modell még kezdetleges, így valószínűleg reiatsuval túltölthető, eztán bizonyára szüksége lesz némi pihenésre, hogy ismét harcképes legyen, de nem kockáztatnám meg azt, hogy kidouval lőjem le önről.
Azzal kiléptem az ajtón, és megvártam, miként is határoz, elvégre én nem tehettem helyette semmit. Amikor pedig érezhetően megnőtt a lélekenergiája, amit remélhetőleg a bilincsbe koncentrált, az egyszerűen elfüstölt, majd mindenfajta ellenállását megszűntette, így könnyedén le tudta tépni magáról. Persze biztosan melegebb volt, és talán meg is égette a kezét, de immár szabadabb volt, mint az elmúlt percekben.
- Azt gondoltam, szívesebben venne tiszta ruhát, amiben kevésbé tűnik ki. – Nyújtottam felé a fekete kupacot, amit amíg lejöttem, az obim hátuljába tömtem, amire persze Yota~san fel sem figyelt, majd magam is kioldottam a yukatám, és hagytam a földre esni.
Alatta testre simuló fekete rövidnadrágot, és rövid, ujjatlan felsőt viseltem, amiben könnyebb volt mozogni, mint a tradicionális darabban, ráadásul így kicsit hasonlítottam a zsoldosokra. Biztosan köztük is voltak nők, ha nem, hát a mozgást így is megkönnyítettem a magam számára. Reméltem, hogy Yuuken~dono is legalább olyan gyorsan átvette a ruháit, mint én magam, vagy csak a már viseltre húzta, mert egyszerűen kezdtünk kifogyni az időből.
- Akkor most előre megyek, hogy tiszta-e a levegő, és el tudunk-e jutni a ház elhagyatottabb részére. – Feleltem, majd pillanatok alatt a pince feljáratánál álltam, ahol kinézve úgy tűnt, mintha mindenki mérgezett egér módjára keresné, honnan is érkezhetett a támadás. - Megmondtam, hogy mindenkinek a behatolókat kell keresnie! – Mondtam emelt hangon lefelé, de persze a föntiek nem igazán törődtek velem, így remélhetőleg a hozzájuk hasonló ruhát viselő Yuuken~donoval sem fognak, aki reményeim szerint értette a célzást. Az egyenruha legalább annyira elrejtette a személyazonosságát, mint az összes többi felfogadott embernek. Nem kicsit töltött el elégedettséggel, hogy magának Yuuken~dononak adhattam parancsot, csiklandozóan meleg érzés volt, még ha nem is valódi. – A keleti szárnyban találkozunk, igyekezzen egyelőre senkit sem megölni! – Suttogtam fojtott hangon, majd becsuktam mögötte a pince ajtaját, hogy aztán visszamenve egy újabb kidouval meggyújtsam a ruhám, meg kicsit összepiszkoljam magam.
- Hadou 33: Soukatsui!
A ruhakönnyedén lángra kapott, s kisebb robbanás rázta meg a pincét, én pedig egy kevés kormot magamhoz véve az arcomra kentem. Ezután lélekszakadva rohantam fel a lépcsőn, mintha csak most ért volna támadás.
- Shihouin Yuuken megszökött! – Kiáltottam, ahogy ismét megpillantottam egy embert, elgyötört arckifejezésem láttán nem is kérdezett semmit, egyszerűen riadót fújt, hiszen így már bizonyos volt, tényleg valaki betört, és megtámadta őket. Nem kívántam Yota~sannal találkozni, az imént értesített biztosan úgyis átadja neki az információkat, nekem már semmi dolgom nincs itt. – A nyugati rész felé indultak, valószínűleg a Nibantai emberi segítik, és várják őket ott! Igyekezzen, és értesítse Yota~sant, és küldjön oda mindenkit, én addig eltüntetem a bizonyítékokat.
Meg se kérdezte, hogy miről beszélek, vagy egyáltalán honnan tudom ezeket az információkat, és milyen jogon utasítgatom őt, mivel nem az ő egyenruhájukat viseltem, egyértelműnek vette, hogy a családhoz tartozom. Ostoba… mennyi-mennyi ostoba. Azzal sarkon is fordultam, és kelet felé vettem az irányt, remélve, hogy a főnemes még senki figyelmét nem vonta magára, meg persze azt is, hogy meg is találom. Mondjuk a Nibantai Sansekije volt, esélyesebb, hogy ő talál meg engem... Neutral

Tárgy: Re: Vérzivatar Hétf. Ápr. 29, 2013 3:05 am

Hangos, szaggatott lélegzet törte meg az aprócska cella csöndjét, majd egy indulattól túlfűtött káromkodás csúszott ki az egyik nagydarab verőlegény száján. A padlón, mely egyszerű döngölt föld, vörös cseppek fénylenek, melyek ragyogva verik vissza a rájuk vetülő kevéske fáklyafényt. Yuuken szótlanul tűrte az ütlegelést, ugyan szája felrepedt egy sikeresebb ütésnek köszönhetően, azonban ezt leszámítva nem látszott Rajta nagyobb sérülés. Megkínoztatójának szemében kéjes elégedettség ült, mintha ezzel elégtételt tudott volna venni a múltban történtek miatt. A szőke férfi lassacskán nyalta le a vért alsó ajkáról, a szemeibe lógó aranyló fürtök függönyén keresztül fáradhatatlanul szórta megvető pillantásait a jelenlévőkre. Ezernyi rosszabb dolgot átélt már életében, s kiválóan látszott, mennyire amatőr bagázst sikerült szerződtetni abból a kevéske pénzből, amivel Kawano meg rendelkezhetett. Fizikai erőszakkal a legegyszerűbb eredményt elérni, ám létezik pár olyan kivételes személy, akik ezek elől képesek elmenekülni agyuk egyik rejtett zugába, ahol a fájdalom érzését kizárják tudatukból. Ettől függetlenül minden ütés, minden rúgás ugyanolyan erővel csattan és egy idő után a test megadja magát. A főnemes valami hasonlót alkalmazott, habár meglehetősen távol állt attól, miszerint eszméletét elveszítse, esetleg halál közeli állapotba kerüljön. Fizikuma leginkább egy gránitból faragott szoborra emlékeztetett, finom vonások alatt kőkemény anyag. A szálkás izomzatán képtelenségnek számított felesleget felfedezni, lényének minden szelete célt szolgált. Szívós testfelépítése példának okáért az ilyen helyzetek túlélését, ámbátor találkozott már sokkalta ügyesebb vallatókkal, bár azok az Ő szolgálatában álltak. Bérüket feltételezhetőleg az egész birtok értéke sem lenne képes fedezni.

- Hölgyeim, fejezzék be végre a csiklandozást! – szólalt meg gúnyos mosollyal, ami természetesen még keményebb próbálkozásra serkentette a behemótokat, akik lassan kezdtek kifogyni a szuszból. Szó nélkül tűrte a verést, eszében sem volt megadni a köznemesnek azt, amit igazán akart, mégpedig könyörögni vagy esetleg megtörve látni. Inkább választotta volna a halált, azonban erről fogva tartóinak nem szükséges tudniuk. Távolról visszhangzó robbanás döreje hatolt be az apró helyiségbe, minek hallatán az egykori sanseki fellengzős mosolya még szélesebbre terebélyesedett. – Úgy tűnik a kíséretemet mégsem sikerült olyan könnyedén elintézni, mint ahogy arra számított, igaz-e Kawano-san? Reménykedjen benne, hogy csak ők azok, s nem a Második Osztag!

Várakozásaival ellentétben viszont nem a jól ismert egyenruha viselői hatoltak be a teremből kivezető egyetlen ajtón, hanem ismételten Hanazo-chan tette tiszteletét köreikben. Alig észrevehető, bosszús sóhaj szakadt fel mellkasából, amit rögtön átalakított fájdalom ittas szisszenéssé. Részéről az egész tervet ostobaságnak tartotta, amennyiben a nő szabadon járhat-kelhet az őrök között, valamint ennek megfelelően a birtokot is elhagyhatja, minden további nélkül képes lenne értesíteni a megfelelő személyeket, mint mondjuk példának okáért Suwun kapitány-chant, aki egy féltucatnyi képzett onmitsukidōs társaságában minden további nélkül képes lenne kimenekíteni innen. Nem értette túlságosan, mit is akar bizonyítani számára a Tamachi, de különösebben nem is érdekelte. Első találkozásuk óta érezte, valami nincs teljesen rendben az említett ház képviselőjével, habár kétségtelenül nem volt annyira közveszélyes őrült, mint példának okáért az idősebb testvér, Yukezo, aki újabban megkísérli visszaépítgetni, amit saját kezével rombolt le maga mögött. Milyen szerencsétlen véletlen, feltehetőleg egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében a lehetőség, mely szerint a Negyvenhatok Tanácsa szó nélkül hagyja tetteit. A dolgok változnak, éppen ezért nem lehet semmit se állandónak tekinteni. Eme kényszer szülte szövetség is csupán átmeneti, amint rájött a leány valódi céljaira – rá fog, ebben nem kételkedett – a dolgok átértékelésre fognak kerülni. A történet átlátszó, több sebből is vérzik, ettől függetlenül börtönőrei készségesen hisznek minden elhangzott szóban. Kedve lett volna rámutatni ezen hiányosságokra, élvezettel nézné, mily’ módon keveredik ki önjelölt segítője egy ilyen helyzetből. Vajon miért árulná el bárki is azt, aki megfizeti, egy olyan alak kedvéért, akit egyetlen pillanatig sem láttak, a ködös utalásokban felsőbbrendű, talán nem is létező valamiként hivatkozhattak rá. Ám úgy tűnt, ez egyedül személyét zavarta, a többiek engedelmesen kisorjáztak a helyiségből.

- Kegyed, meglepően gyermeteg történettel állt elő… Bevallom őszintén, ennél kissé többre számítottam. - jegyezte meg félvállról, mialatt rövidesen ismét kiegyenesedhetett, amit csigolyái örömteli ropogással ünnepeltek. - Amennyiben bármelyiküknek is nagyobb agya lenne egy borsószemnél, már rég rájöhettek volna, miszerint Ön az, aki a lapokat keveri. Ne aggódjon, elnézem ezt a kis affért, hisz’ visszajött, ahogy megígérte, ám remélem egyszer lehetőségem lesz a kölcsön viszonzására. Nem szeretek adósa maradni senkinek, ugye megérti, kedvesem?

A smaragdok kifejezéstelenül villogtak, nemigen lehetett tudni, milyen formában szándékozik visszaadni majdan a szívességet. Gondolhatott akár a megmentésre, viszont ugyanúgy az elrablásra is. Figyelmesen hallgatta a csuklóit szorító szerkezethez fűzött kommentárt, apró bólintással jelezte, tökéletesen megértette mit kell tennie. Ostobaság olyan bilincset alkotni, aminek véges az ellenállása az alannyal szemben. Lehunyta szemét, könnyed koncentrációval irányította a testében keringő energiákat alkarjaiba, szinte érezte, ahogy az pulzál a bőre alatt. Nem kellett hozzá sok, a béklyók rövidesen füstölögni kezdtek, a forróság belemart a Shihōin-ház vezetőjének mindkét kézfejébe, ellenben alkarjai a tekkoknak köszönhetően majdhogynem sértetlenül megúszták a közjátékot. Láncai megtörtek, halványkék reiatsuja pedig egy pillanatra elöntötte a pincehelyiséget. A történtek ellenére erősnek érezte magát, fiatalságát idézte a hatalom, ami átjárta sejtjeit. A Királyölő nem szólt ezúttal sem, csak nevetett a maga megvető módján. Yuuken csuklóit masszírozva igyekezett megfelelően visszaállítani vérkeringését, mialatt egyszerűen kizárta fejéből a zavaró hangot. A felajánlott ruházatot meglátva egyértelműen az undor kifejezése jelent meg vonásain, méregdrága zekéjét lecserélni ilyen alantas rongydarabokra majdhogynem szentségtörésnek számított szemében. Ennek ellenére félretette ellenérzéseit, elméjében egyelőre más gondolatok töltötték ki a vezető szerepet. Pillanatok alatt átöltözött, ezt követően leszakította a felsőrész mindkét ujját, ezek kombinációjából pedig egy maszkot készített magának, pont olyat, amilyet a Titkos Mozgó Alakulat tagjai is hordtak. Jellegzetes hajzata, illetve markáns arcéle nélkül könnyedén beleolvadt a zsoldosok közé. Biccentett az utasításokat hallva, azonban eszében sem volt engedelmeskedni ezeknek

- Keleti szárny, nincsenek áldozatok, értem. – hazudta szemrebbenés nélkül, a száját fedő kötésnek hála némileg eltorzított hangszínnel. – Vigyázzon magára!

Üres frázis, az sem érdekelte volna különösebben, hogyha a kavarodásban baja esne, netán súlyosan megsebesülne. Hallotta kintről a kiabálást, ezzel egyidejűleg indult el a megbeszélttel ellentétes irányban. Gyorsan haladt, fürgén, akár egy fekete macska, egyelőre nem találkozott ellenséges elemekkel. Értelemszerűen az egész ötlet értelmi szerzőjét kereste, a féltékeny szerelmest, akitől elragadta szívének legkedvesebb választottját. Kinézett a folyosóról, midőn megfogalmazódott benne mennyire giccses is lenne mindez leírva, talán az ostoba lányregényekhez lenne hasonlítható, amiket mostohaanyja is előszeretettel olvasgatott. Hanazo-chant is anyaszült meztelenül kergesse majd ki a Seireiteiből vagy az ágyékkötőjét azért tarthassa meg? Érdekes kérdés, mindenképpen elgondolkodik rajta, miután végzett Kawano Yotával. Jobbról zsoldosok érkeztek, méghozzá ketten, vélhetőleg a többiekhez hasonlóan Őt keresték. Puha léptekkel lopakodott utánuk, aztán előre vetette magát, akár egy éhes oroszlán. A hozzá közelebb álló nyakát nemes egyszerűséggel törte el, nem volt nehezebb, mint egy nádszálat szétroppantani. Nem állt meg, nem akart időt biztosítani a másiknak ahhoz, hogy elkiálthassa magát. Fordulatból, jobb könyökével ütötte ádámcsutkán szerencsétlent, aki immáron feleslegesen kapargatta torkát, ahogy múltak a másodpercek, úgy fogyott a levegő tüdejéből. A főnemes megvárta, amíg kiszenvedett, szenvtelenül szemlélte haláltusáját. Ironikusnak találta a sorsot… Amikor kedvesét elrabolta a vén Iyashiitól, akkor is mindenkit kivégzett a helyszínen, most pedig ugyanerre készült.

Tárgy: Re: Vérzivatar Pént. Május 31, 2013 11:40 pm

Megjegyzése okán kicsit sem haragudtam rá, arcomon ugyanazzal a kifejezéssel pillantottam rá, ami eddig is főként jellemzett, sokat sejtetően, de semmire sem árulkodón. Nem éreztem úgy, hogy magyarázatra szorul az, miért is efféle megközelítést alkalmaztam, hiszen ahogy ő maga is rávilágított a helyzetre, a felbérelt emberek többsége nincsen éppen az intelligencia csúcsán.
- Nem éreztem szükségét egy túlcsavart történetnek, hiszen a komplikáltabb szálakat talán át sem látták volna… - Válaszoltam nem törődőm hangon, elvégre valószínűleg egyikünknek sem jelentett volna egy sokkal ravaszabb történet gyors vázolása, viszont a megértéssel a befogadók felől bizonyosan problémák lettek volna. – Természetesen megértem, bár egyáltalán nem szükségeltetik elrabolnia… ha hívat, biztos lehet benne, hogy megjelenek. ^.^ - Mosolyodtam el, elvégre valahogy képtelen voltam azt feltételezni, hogy célzása a segítőszándékomra irányul, és maga is meg kívánna egyszer majd menteni.
Ennek pedig a legfőbb oka az volt, hogy nem látta volna egyelőre hasznát, hiszen koránt sem vagyok még pótolhatatlan számára, ám azt hiszem ő maga is rájött, ez a játszma sokkal izgalmasabb így. Egyikünk sem tudhatja pontosan, mire is számíthat a másiktól, de ez jelen helyzetben nem is számított, mivel teljesen másban kellett elmerülnünk. A magam részéről eleddig nem sok küldetésben volt részem, és vér jóformán nem is tapadt a kezemhez, azonban nem hittem, hogy az ölés problémát jelentene bármikor is a számomra. Nem voltam egy túl érzelmes egyén, és immár családi kötelékek sem nagyon fűztek senkihez, az emberek leggyengébb pontját így igazából ki is küszöböltem, bármivel nem tudna senki sem fájdalmat okozni számomra. Búcsúszavaira kissé meglepetten pillantottam, ám ezt valószínűleg már csak a háta láthatta, hiszen olyan gyorsan indult a többi feketeruhás után.
Magam is dolgomra indulva kissé furcsának találtam, hogy ennyi idő elteltével sem a hátrahagyott testőrség, sem pedig a Nibantai nem érkezett még meg. Persze számomra sem lenne éppen a legjobb ebben a pillanatban, ha bármelyik is beállítana, hiszen nem lehetek teljesen biztos benne, hogy Yuuken~dono valóban megértette szándékaimat, vagy legalábbis a magyarázatot, amit rá adtam. Annak ellenére, hogy az csupán töredéke volt az igazi oknak, mégis csak elfogadhatóbb indok volt, mintsem az, hogy látni akartam azt, miként is dolgozik maga Yuuken~dono. Talán nyugalmazott tisztnek számít, ennek ellenére szembetűnő, hogy sokkalta fiatalabbnak tűnik, mint Yota~san, holott valószínűleg közel egy korúak lehetnek. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Shihouin ház feje bármikor képes lenne visszatérni, és kifogástalanul ellátni egy magasabb rangú tiszt feladatait is, éppen ezért akartam látni, miként számol le az ellenségeivel. Ehhez pedig semmiképpen nem kívántam az ellenségévé válni, hiszen a szemében lévő csillogás sokkalta több vért és kínt sejtetett, mint amit egy egyszerű shinigami elviselne.
Ahogy a keleti szárny felé haladtam, immár egyetlen lélekkel sem találkoztam, a ház tagjait eleddig sem igen láttam, mintha csak a zsoldosok, és Yota~san maradt volna hátra velünk együtt, de vajon miért? Ráadásul, ha mindenkit elküldött, engem miért nem szólított fel a távozásra? Érdekesnek találtam ezeket a kérdéseket, hiszen amikor ideérkeztem, és előtte sem merült fel bennem, hogy esetleg a terv része lehetne az, hogy megpróbálhatok Yuuken~dononak segédkezni. Cifrakáromkodás hagyta el a számat, hiszen máskor sosem fordult elő, hogy valamilyen eshetőségre ne legyen tervem, vagy ne vegyem bele a számításokba, mert mindig is büszke voltam arra, hogy gyorsan összeállítok egy használható tervet, vagy teóriát. Azonban nem értettem, hogyha végig volt velem is valamiféle terve, akkor mi is lehetne az, hiszen már az elején engem is feltartóztathatott volna, vagy akár néhány perce is, mikor lementem hozzá.
Már percek óta a megbeszélt részen tartózkodtam, de azt hiszem a férfinak esze ágában sem volt a pillanat tört részéig sem, hogy valóban úgy cselekedjen, ahogy megbeszéltük, hiszen eleddig sem tette azt. Egy mély sóhaj kíséretében indultam hát vissza, hogy rájöjjek, merre is tartózkodhat, bár a legvalószínűbbnek az tetszett, hogy éppen Yota~san nyomába szegődött, hogy minél előbb abban a büntetésben részesítse, amit szerinte megérdemel. Nem irigyeltem az idős shinigamit, hiszen halála sem rövid, sem fájdalommentes nem lesz, úgy hiszem a Nibantai egykori sansekije hosszasan ki fogja élvezni a bosszúját. Az egyik ajtón a belső kertbe mentem, hogy ne a folyosón kelljen tovább haladnom, persze itt nyílt volt a terep, azonban az épület oldalánál maradva kevésbé voltam feltűnő, mintha éppen szembe jött volna egy kisebb csoport a házban. Ahogy gyors shunpoval haladtam visszafelé, egyszerre kissé furcsa momentum tárult szemeim elé, ahogy az egyik melléképületben két shinigami egyenruhát viselő egyén lépett be. Biztos voltam benne, hogy a zsoldosok között nem egy exshinigami tartózkodik, azonban ők nem viselték egyenruhájukat, ahogyan én sem, így a két alak bizonyosan nem hozzájuk tartozott.
Csak egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy tovább menjek Yuuken~dono felé, vagy inkább járjak az ügy végére, de végülis az utóbbi mellett döntöttem, hiszen a főnemest megtalálni szinte lehetetlennek tűnt számomra, azonban ha rájönnék Yota~san szándékaira, és őt találnám meg, bizonyosan a férfi is előkerülne. Fürgeléptekkel haladtam keresztül a belsőkerten, a kisebb nagyobb tereptárgyakat fedezékül használva, bár korántsem voltam túl jó rejtőzködő, inkább arcomon rejtettem el érzelmeimet, mint magát az arcomat. A melléképület ajtaját hangtalanul húztam apró résnyire, hogy óvatosan beleshessek rajta, de már semmi jele nem volt a két korábbi alaknak, csupán sötéten állt a helyiség, ami szinte teljesen üres volt. Még egy kicsit elhúztam az ajtót, hogy becsusszanhassak a résen, és jobban szemügyre vehessem, mi is folyhat itt. A sötét helyiségben régi bútorok álltak csupán a fal mellett, de egyébként semmi rendkívüli nem volt látható, így óvatosan előrébb lépdeltem, hogy nehogy zajt csapjak. A padló szokatlanul újszerű volt, annak ellenére, hogy csak tárolásra használták, és kívülről nem tett éppen frissen épült benyomást, épp ezért leguggoltam, és a földet tapogatva haladtam tovább, biztosan abban, hogy valahol egy lejáratot találok.
Néhány perc tapogatózás, és több kiló por után találtam is egy szűk eltérést, ahol kissé máshogy illeszkedtek a padlólemezek, majd néhány centire egy apróbb mélyedést is. Óvatosan beledugtam az ujjam, és félrehúztam, mire kissé furcsa zaj ütötte meg a fülem, amire le is merevedtem, ám lassan ráeszméltem, hogy csupán lentről érkezett az egyenletes zúgás. Kiengedve az addig visszafojtott levegőt, félretettem a lemezt, és az elém táruló meredek lépcsőre helyeztem lábaimat, majd szép lassan elindultam lefelé. Ahogy a lépcső véget ért, valami egészen elképesztő tárult a szemem elé, hatalmas gépek között, néhány fehérköpenyes shinigami ténfergett, de szerencsére valami hatalmas tároló lekötötte a figyelmük, így gyorsan elrejtőzhettem. A kiválasztott gép is hangosan morajlott, ahogy hozzásimultam, hogy nehogy észrevegyenek, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, a végére szerettem volna járni a dolognak. Hangtalanul surrantam tovább, hogy láthassam, mi az, ami annyira lefoglalja őket, hogy még egy behatolót sem vesznek észre, ám legnagyobb döbbenetemre nem valami volt, inkább valaki. Hatalmasra tágult szemekkel pislogtam a tartályban lebegő nőre, amikor egy hang szólalt meg mögöttem.
- Csodálatosan szép, nem igaz?

Tárgy: Re: Vérzivatar Szomb. Jún. 01, 2013 2:36 am

Nem érzett semmit a duplán elkövetett gyilkosság kapcsán. Vagyis közelebbről megszemlélve a dolgot eme kijelentés nem hordozta a teljes igazságtartalmát. Közel sem sajnálta a két szerencsétlent, a szánalmat pedig ugyanolyan feleslegesnek tartotta, mint ahogy a fösvénységet vagy a kapzsiságot. Az érzések megzavarták a racionális gondolkodást, olyasfajta tettek megtételére sarkaltak, melyekre az adott szituációban semmi szükség nem volt. Eme pillanatban úgy tűnhetett, mintha lépéseit egészen egyszerűen a bosszú vezérelte volna, ám valójában csupán felmérte a helyzetet, s lehetőségeihez mérten a számára leginkább megfelelő végkimenetel felé kormányozta az események alakulását. A Véres Köszöntőn történteket hétpecsétes titokként tartotta számon, akkoriban túlságosan heves vérmérsékletűnek számított, valós mérlegelés nélkül öldöste le apja arcátlan hűbéreseit. A vért nehéz lemosni, azonban ilyen-olyan praktikák segítségével el lehet fedni a nyomokat. A négy nagy főnemesi ház egyikének tagjaként megfelelő kapcsolatai, illetve forrásai is megvoltak ahhoz, miszerint ne kapcsolják össze személyét a merényletekkel. Rablótámadás, váratlan tűzeset, elbaltázott démonmágia használat, mind-mind halálos végkimenetellel járó baleset. Nosztalgikusnak vélte a mostani felállást, azonban ez közel sem tetszett Neki, háta majdhogynem borsódzott a gondolattól. Gyűlölt visszafelé tekintgetni, mindig is a jelenben élt, s a jövőt tartotta fontosnak. Yota a múlt egy eleven szeleteként létezett, ez pedig felboríthatott mindent, amiért a szőke Shihōin annyi esztendőn keresztül küzdött. Nem engedhette fáradozásait kárba veszni, ezen indokból kifolyólag döntött ismételten az elhallgattatás mellett. Hideg számítás, nem forrongó indulat.

Némi gondolkodást követően magához vette az egyik zsoldosnál talált wakazashit, amit hátul az övébe tűzött. Megigazította az alkarjait védő tekkokat, amelyekre kénytelen volt ráhúzni a kapott ruha kopottas, bűzlő anyagát, máskülönben a pillanat tört része alatt lelepleződhetett. A Tamachi lányra, illetve annak tervére nem pocsékolt túl sok gondolatot, a saját útját járta, ráadásul nem volt szokása utasításokat elfogadni, főleg nem rangban és származásban alatta állóktól. Folytatta megkezdett útját, azonban a következő elágazásnál kissé elbizonytalanodott. Emlékeibe véste a befelé vezető útvonal minden egyes részletét, ellenben nem menekülni akart, hanem megtalálni a birtok gazdáját, ami némileg nehézségbe ütközött, lévén fogalma sem lehetett a titkos járatokról, rejtett helyiségekről. Felesleges lett volna kúriájához hasonlítani eme patkányfészket, mindazonáltal biztosan létezett itt is olyan helyiség, ahova nem járhatott be mindenki. Visszanézett válla fölött, a hullák elrejtésével nem foglalkozott, mely normál körülmények között ostobaságnak tűnhetett, de most az őrök egy drága öltözetben flangáló figurát kerestek, a sötét ruhás útonálló helyett. Természetesen ez is csak ideig-óráig tarthatott ki, amint valakinek akad annyi sütnivalója, hogy megnézze tüzetesebben a szökés helyszínét, rögtön kiderülne a turpisság. Szerencsére eme szedett-vedett bagázs ilyesmire képtelennek mutatkozott, ámbátor Yuuken ostobaságnak tartotta az ellenfél lebecsülését, éppen ezért óvatossága semmit sem lankadt. Megérzéseire hallgatva jobbra fordult, a fal mellé lapulva szaporázta meg lépteit, talpai alig hallhatóan siklottak a padlózaton. Zanpakutōja jó szolgálatot tenne most, viszont érthető okokból kifolyólag megvált viselésétől, mint ahogy a halálisteni hívatástól is.

Unalmas settenkedése végül a belső kerthez vezette, folyosójának rejtekében tökéletes rálátása nyílt a területre, míg Őt senki sem szúrhatta ki, már amennyiben nem a háta mögül érkezett az illető. Figyelmesen pásztázta a területet, amikor smaragdzöld íriszei ismerős alakon akadtak meg. Megengedett magának egy halk kuncogást, úgy tűnt kiszabadítója végül megunta a várakozást a megbeszélt találkozóhelyen, miután hiába várt meghívottjára. Biztosan csalódásként élte meg a történéseket, muszáj lesz Tőle bocsánatot kérnie, már ha egyáltalán túléli ezt a kis kirándulást. Kivont pengéjéről lomhán csöpögött le a vér, alig fél perce vágta át a kiválasztott megfigyelőhelyén strázsáló őr torkát. Csodálatosnak tartotta, mennyire erősen képes pumpálni a szív az erekbe tartó éltető nedvet, vágása nyomán a nyaki ütőér vörösre festette a fal egy részét. A test még rángatózott, az utolsókat rúgta, de igazából halott volt, testrészei az utolsó idegrángásokat szolgálták ki. Hanazo botrányosan rosszul lopakodott, akkor is képes lenne kiszúrni, hogyha mindkét szemét kiszúrta volna valaki. Úgy látszott, szövetségese is követett valakiket, éppen ezért megfontolandó ötletnek hangzott hozzá csapódni. Könnyedén jelezhetne jelenlétéről, a Nibantai egykori tagja mégis inkább tovább folytatta a besurranás megkezdett művészetét, kihasználva az árnyékokat akadályozta meg személyének észrevételét. A félőrült vőlegénnyel ellentétben felette nem járt el oly' csúf módon az idő, az összes valaha elsajátított tanagyara emlékezett, bár kicsit nehézkesen sikerült visszanyernie korábbi fizikai állapotát. A mozdulatok viszont olyan könnyed módon kívánkoztak elő, öröm volt nézni némely régen használt fogásának eredményét. Nem morzsolódott le, kemény sziklaként vészelte át az elmúlt évszázadot.

Kivárt, majd miután a Villámvándor húga eltűnt az ajtó mögött, maga is akcióba lépett. Egyetlen villámtánccal szelte át a búvóhelye és a nyílászáró között távolságot, résnyire nyitva kukucskált be rajta. Megfigyeltje tapogatózott valami után, bizonyára illesztéseket keresett a padlódeszkák között, csapóajtó nyomait. Nem tudta kivárni, amíg sikerrel jár, hiszen lépéseket hallott a közelből. Felegyenesedett, ezt követően ruganyosan felugrott és megkapaszkodva az egyik tartógerendában felhúzta magát. Légzése lelassult, szinte hallana vélte szívének nyugodt ritmusát füleiben. Mozdulatlanul várakozott, a türelmetlenség elrontja a meglepetést! Az érkezők rövidesen elhaladtak alatta, fél szemmel kiszúrta a ráncos vénembert, akivel érdekes módon egykorúak voltak. Soul Societyben rengeteg tényező befolyásolta az öregedést, ezek közül az egyik a lélekenergia nagysága. Yuuken a maga részéről erős reiatsuval született, s a Lélektovábbképző Akadémiának köszönhetően megtanulta irányítani a benne rejlő potenciált. Riválisa ellenben ránézésre is gyenge, jelentéktelen alkat, nem esne nehezére összeroppantani. Nem akadályozta semmi abban, hogy lecsapjon, Ő mégis kivárt. Az elképzeléseknek megfelelően hallotta lépcső recsegését, pont idejében ugrott le ahhoz, miszerint a leghátul haladó hústornyot elkaphassa. Fejét laza mozdulattal vágta neki az ajtófélfának, aztán a kábult férfit félrehúzta, fegyverét sebesen bordái közé csúsztatta. Újabb áldozat, zavartalanul mehetett tovább. Hallotta a köznemes hangját, épp ezért megszaporázta lépteit, kíváncsian várta, mi az a valami, amit csodálatosnak nevezhet ebben a pöcegödörben. Felesleges a rejtőzködés, ugyanolyan felbérelt pribék, mint bármelyik másik, nincs oka a lebukástól tartani, legalábbis egyelőre.

A látvány döbbenetes volt, egy másodpercre azt hitte, szemei kápráznak. Tulajdon felesége lebegett egy tartályban, vagyis valaki, aki szinte megszólalásig hasonlított rá. Saját kezűleg ásta meg kedvese sírgödrét, habár tisztában volt vele, hamarosan lélekrészecskékre bomlik a koporsóban, így a gesztus valójában értelmetlen. A holtakat képtelenség feltámasztani, ez a szabály a Seireiteire is ugyanúgy érvényes, mint ahogy az Élők Világára. Bal keze alig észrevehetően szorult ökölbe, de pár másodperc múlva kiengedett. Kíváncsisága felülmúlta pillanatnyi haragját, tudni akarta, mit tervez az előtte álló holdkóros. Nincs hova sietnie, ez a mai nap már amúgy is pocséklásként került elkönyvelésre. A halk zümmögés egyértelműen a Juunibantaiban tett látogatását juttatta eszébe, az egész felszerelés meglepően tudományosnak tűnhetett hozzá nem értő szemmel is. Vajon kapcsolatai lennének a Gotei Juusantaiban? Kételkedett felvetésében, értesülései nem szóltak ilyesmiről. Ámbátor azt se feltételezte, hogy megkísérlik megkínozni, szóval semmin se lepődne meg.

Tárgy: Re: Vérzivatar Szomb. Jún. 01, 2013 11:47 pm

Arcomon csupán egy pillanatig suhant át a meglepettség, ahogy a hang irányába fordultam, nem szándékoztam fegyvert adni az idős úr kezébe azzal, hogy úgy érezhesse, képes volt megdöbbenteni. Kicsit persze furcsállottam, mit is keres ebben a pillanatban itt, elvégre Yuuken~donot kellene keresnie, vagy pedig a férfi haragja elől menedéket. Jól tudtam, hogy a közelben kell lennie a főnemesnek, hiszen célpontja pontosan velem szemben helyezkedett el immár, bár nem kísérték túl sokan. Végigmérően a tartályra szegeztem ismét a tekintetem, és lustán végighordoztam rajta. Valóban szép asszony volt, de valahogy még így is volt benne valami szomorúság, amit a vonásai sugároztak, valami, ami mélyen a belsőjéből sugárzott kifelé.
- Tényleg gyönyörű. – Értettem egyet Yota~sannal, de nem is feltételeztem mást Yuuken~dono feleségéről.
Senki sem próbált feltartóztatni, vagy hasonló, így közelebb léptem a tartályhoz, egy helyen olyan közelinek tűnt a benne lebegő alak, mintha hozzá érhetnék. Az üvegre tettem a kezem, azonban nem éreztem semmi mást, csupán annak hűvösét, s bent sem történt igazából semmi változás.
- Yuren nem volt a megfelelő alany, de azt hiszem ezt már az előtt tudtam, hogy belevágtunk volna, csupán kíváncsi voltam, ennek ellenére végrehajtható-e, az átalakítás. A külseje meggyőző, de sosem tért magához, hogy ez kiderüljön… - Sétált el mellettem az idős nemes.
Nem igazán tudtam megérteni a szavait. Mihez nem volt tökéletes? Ráadásul, emlékeim szerint Mikoto~sannak hívták Yuuken~dono feleségét, akkor ki lehet az a Yuren? Talán egy másik nő, akit egykori Juunibantaisok operáltak az áhított asszony képére? Ha így lenne, érthető, miért is nem tért soha magához, hiszen annyi műtétet átvészelni, ami egy teljes átalakításhoz kell, egy alacsony reiatsuval rendelkező személy számára valószínűleg lehetetlen. Yota~sanra emeltem a tekintetem, szinte teljesen érzelemmentesen, undoromat mélyen elrejtve. Megérteni egyszerűen képtelen voltam, miként képes valaki ilyesmire egy nőért, aki hosszú évekkel ezelőtt meg halt, és aki igazán sosem lehetett az övé. Ezek az érzések belőlem valahogy az évek során kihaltak, ekkora dühre, gyűlöletre, és ragaszkodásra, azt hiszem, teljes mértékben képtelen lennék. Yukezoval szembeni ellenszenvem ésszerű okokból adódik, és olyan sérelmekből, amiket nem lehet meg nem történté tenni, de közel sem olyan törékeny, és múló kapcsolat ez, mint a szerelem, vagy hasonló. A vérkötelék és árulás más szinten áll, hiszen szerelmet, asszonyt választhat az ember, testvért, anyát, családot nem, vagy ha igen, ott nem lesz teljes jogú tag. Pislogtam néhányat, hogy a zavaró gondolatoktól kitisztuljon a fejem, hiszen jelen pillanatban teljesen másra kellett koncentrálnom, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy lankad a figyelmem.
- De azt hiszem ezúttal más lesz a helyzet. Nem csodálom, hogy Shihouin Yuuken engedi, hogy a közelében legyen, van magában valami, ami emlékeztet Mikoto~chanra. – Hangja kissé ellágyult, ahogy a nő nevét kimondta.
Visszafojtottam a lélegzetem, valahogy éreztem az őrületet, ami szépen lassan elárasztja az idős urat, és közben lassan szivárogva betölti a helyiséget. Yukezonál éreztem hasonló kisugárzást, az ő elméje is megtörtnek tűnt, mintha nem mindig tudná kontroll alatt tartani, és mint most is, akkor is enyhe rosszullét kerített hatalmába. Nem voltam egészen biztos benne, hogy jelen állapotában valóban felfogja-e, mi a valóság, és mi az, amit téveszméi láttatnak vele, hiszen koránt sem láttam hasonlatosnak magamhoz a nőt. Sokkal fiatalabb voltam, más vonásokkal, és kevésbé sebezhető. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaha is képes legyek az egyszerű megadásra, és a bánatba meneküljek, ami szépen lassan elemészt. Még ha igaz is az, amit Yota~san állít, hogy Yuuken~dono kényszerítette a házasságra egykori feleségét, aki igazából Yota~san felesége kellett volna, hogy legyen, a nő valószínűleg igen hamar feladta. Erről árulkodtak az általa szeretett rózsák is, amiket gondozott.
- Nem tudom, mire céloz, én nem látok hasonlóságot . – Szegtem előre az állam, miközben fél szemmel végigmértem a terepet, hogy mindenre felkészülhessek, nem tudhattam, mire is számíthatok ezúttal a nemestől.
- Óh, nem a külsejében rejlik, de valami ott van, látszik néha a tekintetében az a fájdalmas csillogás, ami neki is sajátja volt. Ez olyasvalami, amit egy egyszerű átformálással nem lehetne elérni… milyen kár, hogy nem csodálhatom majd túl sokáig a végeredményt.
Megfeszültek az izmaim, tudtam, hogy valami nem stimmel a férfival, de hogy ennyire elborult lenne az elméje, az nem kicsit tűnt rémisztőnek. Ettől függetlenül nem estem pánikba, nem engedhettem meg magamnak, hogy efféle érzelemtúltengésben egy pillanatra is elveszítsem a kontrolom, mert akkor felém kerekednek. Láttam, ahogy a fejével biccent, és éreztem, ahogy kezek tapadnak rám, jó szorosan, de meg sem próbáltam ellenkezni. Nem láttam értelmét, hogy ilyesféle egyenlőtlen küzdelemre pazaroljam az energiáimat, viszont a megadás eszembe sem jutott, szívem nem vert gyorsabban, nyugalmat erőltettem magamra. Újra végignéztem a helyiségen, a számtalan fehérköpenyest, mintha teljesen hidegen hagyták volna a történtek, meg sem próbáltak belefolyni a dolgokba. Az idős férfi elindult a terem másik végébe, az engem fogva tartó pedig komótosan követte, engem is magával húzva.
- Érdekes, hogy milyen hallgatag, a másik Tamachi, a bátyja sokkal beszédesebb magánál, és persze nagylelkűbb. Tudta, hogy a magának szóló levelet ő írta? Nem? Szerette volna, ha tudja ezt, csupán ennyit kért tőlem…
- Az a szégyenletes, férfinak nem nevezhető egyén az írásra is képtelen! – Villant megvetően tekintetem, és még inkább megfeszültem a szorításban.
Kevés dolog hozott ki a sodromból, de nem engedhettem, hogy egy efféle ember Yukezo nevének említésével mocskolja be az egyetlen igazi emlékem az anyámról. Nehezen hittem volna el, hogy valóban ő maga írta azt a levelet, igen egyszerű okból, ha tudott volna a létezésemről, megkeresett volna, nem levelet küld. Legalábbis, akkoriban így hittem, hogy ő olyas valaki, aki átírja a szabályokat, hogy megvédhessen engem, igazi lovagnak hittem. Egészen addig, míg a földbe nem döngölte a családunk nevét, és nem ölt meg ártatlanokat… Nem is tudom, miként tud még tükörbe nézni, és nyugodtan aludni… már ha tud. Legutóbbi találkozásunk óta kétlem, hogy bármi emberi része is maradt, bármi normális cselekedetre képes lenne még, mintha teljesen becsavarodott volna.
- No csak, még is van valami, ami hatással van a jeges szívére? Ne aggódjon, már nem kell sokáig ilyen megvetéssel bámulnia rám, hamarosan megszűnik létezni, és Mikoto~chan visszatér hozzám!
- Maga teljesen a téveszméi rabja… mégis hogy hozhatna vissza bárkit is a halálból?
Ütés csattant az arcomon, ahogy fordulásból arcon vágott. Nem éreztem akkora fájdalmat, mint amit hakuda edzéseken megszoktam, közel sem volt az idős férfi ereje teljében, ennek ellenére lehajtottam a fejem, hogy hosszú hajam takarásából figyelhessem az eseményeket, és kissé elernyedtem, hogy az engem tartó zsoldost megtévesszem.
- Ne merjen így beszélni! Ő sosem beszélne velem így, nem beszélhetsz velem így!
Immár teljesen biztos lehettem benne, hogy az őrülete a tetőfokára hágott, egyszerűen az áhított nővé avanzsált képzeletében, és immár megkülönböztetni sem tudja a képzeletét a valóságtól. Hisztérikus nevetés robbant ki belőlem, majd enyhe ironikus mosollyal az arcomon félrefordítottam a fejem, hogy úgy nézhessek szembe vele. Ha valóban azt gondolja, hogy az általa imádott nővé formálhat engem, nagyon téved. Talán képes megváltoztatni a külsőm, de ettől közel sem válok engedelmessé, és formálhatóvá, ahhoz túlontúl megvetem őt is, és Yukezot is, aki valószínűleg nem kevés részt vállalt ebből az egész diliházból. Nem véletlen találkozhattak, a bolondok úgy tűnik, vonzzák egymást.
- Komolyan azt hiszi, hogyha olyan külsőt ad nekem, néhány egykori Juunibantais segítségével, akkor majd úgy fogok viselkedni, ahogy azt egykori kedvesétől várná? És megússza majd ezt az egészet? Ne legyen naiv…
- Kedvesem, ki beszélt itt külső átalakításáról? Egyszerűen önbe helyezem a lelke egy részét, a többi már csak Mikoto~chanon múlik! – Nevetése nem tűnt túl boldognak, inkább elborultnak.
Nem értettem, hogyan értheti ezt a belém helyezés dolgot, hiszen az asszony régóta halott, a teste apró részecskékre esett, és valószínűleg újraszületett az Emberek Világában. Nincs olyan technológia, ami képes lenne visszahozni a halálból, és aztán egyesíteni egy élővel, az egyszerűen lehetetlen lenne.
- Tedd a székbe! – Utasította emberét, és tudtam, hogy nincs igazán választásom, egyetlen esélyem az, hogy Yuuken~dono felbukkan. Nem bízhattam benne, de remélhettem, hogy elég erős a bosszúszomja ahhoz, hogy képes legyen jól időzíteni.

Tárgy: Re: Vérzivatar Kedd Jún. 04, 2013 12:54 am

Képtelennek tűnt felocsúdni a látottak hatása alól. Nem vélte felfedezni a síron túl is tartó szerelem szépségét, sokkalta inkább egy őrült elme birtoklási vágyából fakadó, groteszk komikumként hivatkozott volna rá. Megbabonázva szemlélte az egykoron szeretett nő élettelenül lebegő testét az üvegbúra alatt, mindazonáltal hiányzott belőle az, amiért a múltban úgy döntött, elragadja magának. Az élet, a kedvesség és a megértés. Kábának érezte önmagát, ám ettől függetlenül tisztában volt vele, miszerint amit szemei közvetítenek agyának, az nem valós, legalábbis olyan értelemben véve nem, ahogy azt az ostoba nemes elképzelte. Arcátlan kísérleteivel nem visszahozta, sokkalta inkább meggyalázta az elméletileg mindkettőjük által csodált asszony emlékét. Más férfi, más körülmények között minden bizonnyal őrjöngve tört volna ki, s kíméletlenül vágta volna az aggastyán hátába a véres wakazashit. Yuuken ellenben nem így cselekedett, a folytonos tragédiák kiölték belőle az összes olyan érzelmet, melyek hátráltatják a józan helyzetfelismerést. Minden szál itt futott össze, Ő pedig örömmel vállalkozott arra, hogy elvarrja ezeket. Visszacsúsztatta fegyverét annak hüvelyébe, hangtalanul oldalazott jobbra, ahonnan mindkét szereplőt szemmel tarthatta. Kawano Yota szavai egyértelműen elméjének megbomlásáról árulkodtak, egyszerűen rögeszméjévé vált az elveszített érték visszaállítása. Gyengesége undort keltett, a múltban élő hitvány féreg szinte könyörgött a csizmatalpnak a széttaposásért. Még nem, csitította magát a főnemes, a botor indokból felhalmozott tudás is rejthet fontos információt. Ha sikerrel jár, talán Tenzen is… Megrázta a fejét, értelmetlen szentimentalizmus. A fia már meghalt, s ha feltámadna, feltehetőleg megint elkövetné ugyanazokat a hibákat. A jó emberek korán halnak, nem képesek túlélni a Seireitei mocskában.

Hanazoval kellett egyetértenie, a szépségen kívül nem sok párhuzamot lehetett vonni Mikotoval, kedvese példának okáért nem bonyolódott volna ilyen kétes ügyletekbe, mindig is a békés megoldások híve volt, férjurát is erre próbálta terelgetni, már amennyire egy Shihōint irányítani lehetséges. Beszűkült látókörre vallott a kijelentés, természetesen azért fordított a megszokottnál nagyobb figyelmet a Tamachira, mert fel kívánta használni megvalósítandó céljai érdekében. A pillanatnyi fellángolás kamaszokra jellemző megnyilvánulás, a szőke shinigami pedig mellőzte az olyan cselekedeteket, amelyek a meggondolatlanság látszatát szülték. Rögtön reagált a biccentésre, sebesen lépett a Rokubantai tisztje mögé, durván megmarkolta karjait. Az arca elé tekert anyag bűzén keresztül is érezte a lány hajának illatát és valami mást is. A test apró rezdülése, a lélegzet pillanatnyi megszakadása egyértelművé tette előtte a tényt, mely szerint a tervek és fondorlatok eddig használtak, olyasfajta kutyaszorítóba került, amiből egyedül nemigen fog tudni kikeveredni. Most értette csak meg, ez az egész igazából nem ellene irányult. Számtalan alkalommal megölhették volna, Soul Societyben még a holttest eltüntetése sem okozna gondot, hiszen rövidesen úgyis eggyé válik magával a dimenzióval. Engedelmesen vonszolta foglyát a csótány után, ám időközben nagyobb figyelmet fordított környezetének. A fehér köpenyesek feltehetőleg tudósok, ebből adódóan harci képességeik vajmi keveset érnek egy onmitsukidōs ellenében, nem jelenthetnek problémát. Egyetlen kivezető útnak az látszott, amerről jöttek, ámbátor kijáratot robbantani a megfelelő időben csupán néhány másodpercnyi feladat, nincs ok aggodalomra.

- Nyugodjon meg, nem fog bántódása esni.

Búgta kellemes hangján, természetesen kellően lecsökkentve ahhoz a hangerőt, hogy az előttük botladozó Kawano ne hallhassa meg szavait. Szenvtelen ténykijelentést tett, de mindenekelőtt ki akarta deríteni, milyen módon próbálják megszegni a természet törvényeit ezek a bolondok. Ironikus módon pontosan akkor fut át elméjén eme gondolat, amikor a köznemes Tamachi Yukezoról kezd beszélni. Feltételezhette volna, hogy a gyáva pondró önmagában képtelen ilyesfajta lépések megtételére, valaki megerősítésére és támogatására szüksége volt, máskülönben Yuuken elrablása kizárólag hiú ábrándként sosem valósul meg. Egyszóval alig tért vissza a Tiszta Lelkek Városába, máris elkezdte saját kis játékait? Megvetéssel gondolt a hitszegőre, ám egészen idáig nem tervezett komolyabb lépéseket ellene, lévén személyét nem érte atrocitás, eddig a napig. A bosszú specialitásának számított, éppen ezért különösebb megrázkódtatás nélkül vette tudomásul a következő ilyen esetet. Töprengése közepette az indulatok elszabadulni látszottak, pofon csattant, ami visszarázta a valóságba. Smaragdzöld íriszei mohón villantak meg, a lélek szétdarabolásáról már hallott, ám két különböző entitás elegyítése majdhogynem csodaszámba menő tettnek hatott. Tudatában volt annak, hogy a Hōgyoku nevezetű tárgy képes erre, ámbár abban igencsak kételkedett, miszerint a jelenlévők közül bárki is birtokában lenne eme eszköznek vagy pedig képes legyen előállítani azt. A Lélekbontó birtokában talán létrejöhetne az áhított feltámasztás, de az egyetlen ismert, működésképes darab a Mukenben pihent, húszezer évre elzárva. Vélhetőleg ennyit senki sem akart várni a helyiségben.

Az utasításnak megfelelően a székbe kényszerítette Hanazot, aztán komótosan megfordult. Ráérős mozdulattal emelte kezét maszkjához, s kínzó lassúsággal kezdte megbontani a kötést. Ahogy haladt egyre előre, úgy tört elő a durva anyag alól aranyfényű hajkoronája. Hanyag eleganciával dobta félre a rongyot, majd határozott mozdulattal hátrasimította kuszán össze-vissza álló fürjeit. Ajkain mosoly játszott, határozottsága töretlennek érződött.

- Üdvözletem! – szólalt meg kedélyesen, mintha csak egy délutáni teapartira érkezett volna némi késéssel, ami persze sosem fordulhatott elő. – Remek terv, Yota-kun, igazán magasra törő elképzelés! Már-már meglepőnek hat, miszerint egy magához hasonló korlátolt egyén képes ehhez hasonló tetteket végrehajtani… - szavai édeskésen csengtek, mégis maró gúnyt csepegtettek a fülekbe. – S való igaz, úgy hallottam segítsége is akadt, csodálatos! Nem kertelek, egy választása van: elmondja mit kért Tamachi-san e arcátlan merénylet megszervezéséért vagy kiontott beleiből megláthatja, hol rontotta el életét a múlt homályában. A döntés csak az Öné!

Mintha valóban lenne választási lehetősége! Monológja komolyságát az előhúzott rövid kard bizonyította, melyen barnás kérget képezett a rászáradt, alvadt vér. Lazán tartotta balja hosszú ujjai között, mégis sütött belőle valami fenyegető aura, mely arra figyelmeztetett, nem érdemes alábecsülni nemtörődöm tartása ellenére sem. Kíváncsian várta a válaszokat, amiket egyébként így is, úgyis megszerez, ha kell, meghívója kényszerítésével. Nemesi körökben meglehetősen megvetendő tettnek számított a vendégjog megsértése, Kawano jobban jár, hogyha legalább becsületes halált hal a megtorló keze által, semmint a szégyenben éljen további évszázadokat. Habár ez a Shihōin-ház vezetőjének saját hitvallásából fakadó elképzelés volt, maximum latolgatni tudta, miképpen fog reagálni a láthatóan félelmek által hajtott, megtört ember. A szánalom érzését már réges régen elfelejtette, ám más esetben bizonyára ez fogalmazódna meg a látottak alapján. A jégbe fagyott szív azonban nem olvadt meg, kemény és érzéketlen maradt. Egyedül a sértés megtorlása lebegett szemei előtt, a kölcsön megfelelő módon történő visszaadása. Szemet szemért, fogat fogért! Vakmerőségnek, sőt, félkegyelműségnek érződhetett kiállni ekkora túlerővel szemben, de a Féregboly egykori parancsnokát pontosan arra képezték ki, miszerint az akár csapatosan rátörő rabokat is képes legyen gond nélkül kiiktatni. Ugyan itt ellenfeleit nem fosztották meg zanpakutōjuktól, ami erejük legnagyobb részét képezték, de ettől függetlenül bízott tudásában, s képességeiben, nem talált okot az aggodalomra. Évszázados történetet készült lezárni, nem engedhette magának, hogy egyetlen megválaszolatlan kérdés is maradjon. Vér hullik majdan az égből, elmosva minden kétséget.

Tárgy: Re: Vérzivatar Kedd Jún. 25, 2013 9:45 pm

Már a fogásnak is ismerősnek kellett volna lennie, hiszen első találkozásunk alkalmával is hasonló határozottsággal tartott a főnemes, bár akkor közel sem ilyen durván. Kijelentése nem nyugtatott meg, főként, mert úgy tűnt Yota~san elméje teljesen megbomlott az évek alatt, nem úgy tűnt, mintha képes lenne tisztán gondolkodni, így pedig tehetnénk bármit, semmi értelme nem lenne, csak a halál segíthet rajta. Bár abban kételkedtem, hogy Yuuken~dono másra gondolt volna, valószínűleg nem azon töprengett el a férfival kapcsolatban, hogy mit is tegyen vele, inkább azon, milyen válogatott módszerrel végezzen az idős úrral. Talán sajnálatot is képes lettem volna érezni iránta, egy más helyzetben, azonban immár a szánalmamra sem volt méltó. Azon emberek, akik hagyják, hogy az érzelmeik nem csupán eluralkodjanak felettük, de ebbe még az értelmük maradékát is felőrlik, saját magukra hozzák a balcsapásokat, nem érdemesek arra, hogy mások szánják őket.
Ahogy a székbe nehezedtem, kis segítséggel, négy fémpánt ölelte körbe testem, hogy mozdulni se tudjak. Az első a vállaimnál futott, a következő a derekamnál, aztán a combjaimra, végül pedig bokáimra fonódtak, ezzel teljesen mozgásképtelenné téve. Talán lett volna esélyem, ha számottevőbb testi erővel rendelkeztem volna, azonban sosem fektettem nagyobb hangsúlyt arra, hogy izmaimat acélosra edzem, inkább foglalkoztam olyasféle dolgokkal, amiknek előbb láttam hasznát. Kényelmetlenül kezdtem mocorogni, mintha szabadulhattam volna, ám erről közel sem volt szó, úgy tűnt, hogy amíg marasztaló vendéglátóm úgy gondolja, a székben vagyok kénytelen maradni. A közben előre lépő Yuuken~donora, aki éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy felfedje magát, nem igazán tudtam figyelni, mivel több fehér köpenyes alak is közeledett felém, egy üvegtálcának látszó tárggyal. Nem zavartatták magukat, valószínűleg azt a parancsot kapták, hogy minden közjáték ellenére folytassák a műveletet, mivel nem gondoltak arra, hogy akár bajuk is eshet. Nagyra tágult szemekkel méregettem a tálcán fekvő, és enyhén izzó valamit, ami egy láncszemre emlékeztetett, de fémes szín helyett halovány zöld árnyalatú volt.
Talán felsikoltottam volna, vagy eleredtek volna könnyeim, ha kevésbé lennék ura érzéseimnek, és arcizmaimnak, de eléggé úgy festett a helyzet, Yuuken~donot és Yota~sant jobban leköti a kölcsönös sérelmük megtárgyalása, mint az, hogy a háttérben mi is történik velem. Nem hibáztathattam az idősebb férfit, lévén bomlott elmével nehéz értelmesen gondolkodni, a Niibantai egykori Sansekijéről pedig nem volt értelme azt feltételeznem, jelen helyzetben számítok neki, így gyászosnak látszott helyzetem. De az vígasztalt, hogy a főnemest sem hagyta hidegen Yukezo nevének említése, legalább rajta is bosszút áll valaki, még ha nem is én leszek az. Lehajtott fejjel, hosszú hajam takarásában eresztettem meg egy félmosolyt, számomra már ez is elégtételt jelentett. Ekkor azonban olyasmi történt, amire azt hiszem nem csak én, de Yuuken~dono sem számított, kisé tompa, rekedtes hang csattant.
- Bakudou 75: Gochuu Tekkan!
A hangot talán nem ismertem volna fel, de a tépett ruházatból egyértelműnek látszott, hogy az általam néhány perce harcképtelenné tett egyik pribék állt a lejáratnál. Meglepettség suhant át az arcomon, hiszen egyáltalán nem feltételeztem volna, hogy egy hasonló szinten lévő bérenc képes lenne ilyen magas szintű kidout használni. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, akit ez váratlanul ért, hiszen a támadás nem ellenem irányult, engem már korábban harcképtelenné tettek, bár zanpakutoum tőlem alig néhány méterre feküdt, senki sem vette magához.
- Nem szükséges fenyegetőznöd, Shihouin Yuuken! – Lépett a földhöz szegezett főnemes mellé, majd nekem szegezte tekintetét, hogy kaján arccal figyelje, miként ügyködnek mellettem a fehérköpenyes alakok. – Nem kért sokat, csak hogy Hanazo~channak áruljam el, a levél az ő keze műve, és hogy szenvedj, Shihouin Yuuken. S mivel ez utóbbit magam is mindennél jobban kívántam, természetesen belementem az alkuba, bár valószínűleg akkor is így tettem volna, ha a lelkemet, vagy az életemet akarta volna, hiszen sokat köszönhetek neki.
Az arcán végigfutó mosolytól csak még inkább hasadtnak tűnt elméje, valószínűleg végleg elveszítette kontrollját, mert nem úgy látszott, mint akit a lehetséges következmények érdekelnek. Közben az egyik körülöttem sertepertélő alak közelebb lépett, és egy ollóval kezdte megbontani ruhámat a mellkasomnál, ezzel majdhogynem teljes egészében felfedve kebleimet. Meg sem próbált félrenézni, mohó tekintettel követte a tevékenykedők minden mozdulatát, én pedig ettől hányingert éreztem, és majdhogynem öklendezni kezdtem. Nem szégyelltem a testem, hiszen nem volt rajta mit, ám azt nem tűrhettem, hogy efféle alak legeltesse rajtam beteges tekintetét.
- Mit képzel Kawano?! – Hagytam el immár az udvarias megszólítást, s hangomból egyértelműen sütött az iránta érzett megvetésem. – Ha egyetlen ujjával is hozzám ér, megkeserüli a napot, amikor erre a világra lökte az anyja!
Fenyegetésem nem lehetett túl hatásos lévén, hogy a székhez voltam rögzítve, és a fejemen kívül más testrészem nem igazán tudtam mozgatni, még sem hagyhattam szó nélkül a tettét. Ráadásul Yuuken~dono sem nyújtott túl szép látványt így, és helyzetünket elnézve, kezdtem elveszíteni magabiztosságom. Végül azonban lehunytam szemem, és beszívva a levegőt, égető gyűlölettel tekintetemben, nyitottam ki ismét, míg kilélegeztem. Nem most fogok kétségbeesni, elvégre hasonlóan kacifántos, és legalább ennyire veszedelmes helyzetből is keveredtem ki győztesen, és most Yuuken~donot is magam mellett tudhatom, bizonyosan képesek leszünk kijutni valamiképpen.
- Ne nézz így rám, tartogasd ezt annak a férfinak, aki elvett tőlem! Mondd meg neki, milyen válogatott halálnemeket találtál ki az évek során számára, amiért elválasztott attól a férfitól, akit igazán szeretsz! – Lépdelt közelebb, én magam pedig távolodtam volna, ha képes lettem volna mozdulni. Fölém magasodva állt meg, kezét felém nyújtva, szinte biztos voltam benne, ha hozzám ér, meglátja, mit is reggeliztem. – Tudod mi található itt? – Állt meg keze néhány centire mellkasom közepétől. – Az embereknek, ha meghalnak, elszakad a lélekláncuk, aminek a töve pontosan itt található. És ez hová tűnik, mikor Soul Societybe érkeznek? Valószínűleg beforr, ám ezen a helyen sokkal gyengébb a lélek, könnyebb hozzáférni a maghoz… - Kuncogott. – Ne aggódj, az sem jelent gondot, hogy Seireiteiben születtél, lévén a lelkek felépítése hasonló, jöjjenek bárhonnan. Kezdjétek! - Ezt már nem nekem, hanem a mellettünk álló alakoknak mondta, s közben eltávolodott, ami megnyugtatott volna, ha nem sokkal rosszabbak veszik át a helyét. – Nem kapsz érzéstelenítőt, ha nem gond… kifogytunk belőle.
Nem tudtam elhúzódni az elém álló alakoktól, és a pont velem szemben lévő egy fém fogóval vette magához az eddig üvegtálcán fekvő darabkát, míg az oldalamon tetsző egy szikét szorongatott. Elképzelni sikerült, mire is készülnek, ám a fájdalom, amivel mindez járt, soha meg nem tapasztalt mértékű volt. Néhány centivel a szegycsontom alatt egy határozott vágás ejtettek, amire felszisszentem, hiszen ez nem volt olyan erős intenzitású, ám aztán az izzó darabot a sebbe helyezték, ami iszonyatos volt. Hangtalan grimaszba rándult az arcom, és még megkötözve is megcsavarodott a testem, olyan észveszejtő volt az érzés, amit a húsomba, csontomba, egész testembe épülő, izzón forró darab okozott. Arcomon könnyek csorogtak végig, próbáltam levegőt venni, és lélekenergiát koncentrálva kilökni magamból a lassan belém olvadó valamit, de esélyem sem volt. Lüktetve eljutott minden testrészemhez, szépen, lassan, kívülről pedig csupán annyi látszott, hogy a heg sebhely nélkül, szinte azonnal összeforrt, és a láncdarabhoz hasonlatos halványzöldizzás szaladt keresztül rajtam. A pántok eleresztettek, a testem pedig elernyedt, nem tudtam kontrollálni a mozdulataimat, előre zuhantam a földre. Néhány pillanatig csak feküdtem, félig nyitott szemekkel, és csak a lélegzetekből hallottam a visszafojtott várakozást. Aztán újrakezdődött a fájdalom, és ez testemet görcsbe rántotta, majd izmaimat remegésre késztette, ami egészen furcsának hathatott, bár nekem sokkalta inkább volt kínzó, mint rémisztő.
Percekig tartott ez az állapot, míg végre ismét ura lettem saját testemnek, kezemre támaszkodva négykézlábra, majd sarokülésbe tornáztam magam, és lehajtott fejjel ültem csak, szaggatottan lélegezve. Nem éreztem semmit, ténylegesen semmit, még azt sem, ahogy a beszívott levegő megtölti tüdőmet, majd távozva kissé összeszorul az. Csak ültem, lélegeztem, de változást sem észleltem, magam előtt ugyanazokat a megszokott fehér tincseket láttam, és már majdnem felnevettem Yota~sanra, hogy lássa, sokkal erősebb jellem vagyok, mintsem egy egyszerű asszony lelkének egy darabja uralma alá hajthassa testemet és akaratomat! Abban a pillanatban magától előre szegeződött állam, és hangos, velőtrázó sikoly hagyta el számat, miközben éreztem csontjaim mozdulását a testemben, láttam tagjaim enyhe változását, és azt, hogy addig ismert testem egy már látott alakot vesz fel. Lehetetlen…
Agyam egy sötét zugába kényszerültem, fekete semmi vett körül, és immár nem átélője, hanem csupán nézője voltam a további eseményeknek. Annak, hogy a testem más testévé lesz, aki elegáns mozdulatokkal igazítja meg ruháját, és csapzottnak rémlő haját, majd szelíd tekintettel néz körbe, mintha csak hosszú álomból ébredne. Én magam is fel akartam ébredni, nem engedhettem, hogy valaki csak úgy félre állítson, így erősen koncentráltam, hogy megmozdítsam a kezem, hogy Én mozdítsam meg, mire kénytelen volt a fejéhez kapni. Nagyszerű, tehát van némi hatalmam még saját testem felett, nem tehet meg akármit, amit én ne akarnék.
- Mi ez az egész? – Idegenül csengett saját hangom, mivel úgy tűnt nem is az enyém.
A visszatért bérenc közben a leszögezett Yuuken~dono mellől eltávolította a fegyverét, ám nem tett semmit, az időközben meggyengült kidout nem erősítette meg, valószínűleg erre irányuló parancsot kapott. Yota~san először gyöngéden, és szinte esdeklően tekintett megváltozott alakomra, majd mintha csak be akarná szívni a főnemes reakcióját, őt figyelte. Elképzelni sem tudtam, mit reagálhat majd a férfi, de nagyon reméltem, hogy nem akarja a néhai feleségét visszakapni, ugyanis igényt tartottam a továbbiakban is a testemre.
- Nos, Shihouin Yuuken, nem meggyőző a végeredmény? Mindebben az a szép, hogy ő még azokkal az emlékekkel él csupán, amit velem szerzett, nem pedig egy megtört személy, akit te hoztál létre! – Nevetett, és ellépdelve a főnemes mellett egy köpenyfélét terített a vállamra, vagyis a vállára valakinek, aki immár nem én voltam...

Tárgy: Re: Vérzivatar Csüt. Jún. 27, 2013 9:21 pm

Váratlan erővel érkezett a démonmágia, Yuuken nem is feltételezte, miszerint akadhat valaki Yota csőcselékében, aki ily’ magas szinten képes művelni a kidō művészetét. Természetesen kizárólag önmagát okolhatta figyelmetlensége miatt, ha hamarabb reagál a megjelenő marcona alakra, talán ideje sem marad elvégezni az idézést. Most már késő azon rágódni, mit kellett volna tenni, az öt nehéz oszlop könyörtelenül szögezte a földhöz, csupán annyi mozgásteret engedélyezve Neki, hogy felemelhesse fejét. Meglehetősen megalázó testhelyzete okán vonásain egy pillanatra állatias düh vágott végig, ám ezt gyorsan elkendőzte az érdektelenség álarca mögé. Saját kezével fogja széttépni a köznemest, ehhez kétség sem fért. Az arcátlan féreg ráadásul merte venni a bátorságot és olyan hangnemben beszélt hozzá, mintha a közeli ivó előtt futottak volna össze, s mindketten egyazon társadalmi rangsorba tartoznának. Általában véve nemes és nemes között nincs különbség, mindenkit ugyanazok az előjogok illetnek meg, azonban a vagyon különbséget tesz, egy főnemeshez senki se hasonlítható a többi főnemesen kívül. Teljességgel értelmetlennek vélte Tamachi Yukezo ellene irányuló lépését, egyrészt nem tett semmit még ellene, másrészt emlékei szerint sosem találkoztak, ebből adódóan az unszimpátia szintén nem nevezhető meg tevékenységének mozgatórugójaként. Meglehetősen ostoba lépésnek tartotta, hogy alig visszatérve a Seireiteibe máris magára haragítja annak egyik legnagyobb befolyással rendelkező lakosát. Eggyel több vagy kevesebb ellenség mit se számított a szőke férfi szemében, éppen ezért elhatározta, hogy mindenféleképpen megbünteti a magáról túl sokat képzelő dezertőrt. A Negyvenhatok Tanácsa biztos nem fog könnyet hullajtani érte…

- Nem tartja megalázónak a tényt, mely szerint kizárólag eszköz? – tette fel a kérdést megvetően, próbálván legalább annyira megemelni fejét, hogy láthassa Kawano arcát. – Az említett úriember kihasználja, ne reméljen Tőle semmilyen valós segítséget! Hol van most Ő, miért magával végezteti a piszkos munkát? Azt hiszi aljas módszereivel bármiféle szenvedésre késztethet? Tudja a helyét, hitvány pribék! Egy Shihōin semmilyen körülmények között nem adja meg magát, de mindig visszafizeti az adósságait! Öljön meg most vagy esküszöm, megkeserüli, amit tesz…

Jelenlegi helyzetében a fenyegetőzés igencsak kényszeredett cselekedetnek tűnhet, ám értelemszerűen felmérte riválisa gyengéit, ezek közé tartozik példának okáért hihetetlenül gyenge jelleme. Kiknek szelleme nem elég erős, könnyedén manipulálhatóak, feltehetőleg ezért tudta az a bohóc is ily’ könnyen az ujja köré csavarni szerencsétlen, szenilis vénembert. Az egész életét egy olyan álom hajszolására tette fel, amit valójában sosem érhet el, ráadásul mindeközben elfelejtett élni, megöregedett és megkeseredett, míg a Nibantai egykori harmadik tisztje mind lélekben, mind pedig testben kitűnő állapotnak örvendett. Megpróbált felállni, azonban az akadály szinte alig mozdult… Szinte! Az ostoba halálisten elfelejtette megerősíteni a bakudōt? Legszívesebben elnevette volna magát, azonban a mostani szorult helyzetben jobbnak látta mellőzni az efféle megnyilvánulásokat. Testhelyzetéből adódóan nem nagyon láthatta, mit tesznek Hanazoval, mindazonáltal nem kételkedett benne, miszerint semmi jó nem sülhet ki abból, hogyha egy csapatnyi fehérköpenyes orvos vesz kezelésbe valakit, akarata ellenére. Valamilyen szinten kíváncsi volt a végkifejlettre, igazából a nő élete nem sokat jelentett a számára, s amennyiben képesek lennének ténylegesen visszahozni elhunyt feleségét, akkor egy az egyben megismételné magát a történelem. Egykoron úgyszintén egy korosodó arisztokrata megölését követően ragadta magához, s ezt megtenné akár újra is. A magyarázat eléggé tudományosnak hallatszódott, éppen ezért valamiféle valóságalapja azért csak kellett, hogy legyen, bár feltehetőleg több, mint a fele a megbomlott elme szüleménye volt. Sajnálatos módon a szerzett wakazashitól megfosztották, holott igencsak megkedvelte az említett fegyvert, jó szolgálta az idáig vezető úton. Ismételten hibát követtek el fogva tartói, amikor nem vágták keresztül torkát, pedig a mai napon már megjárták emiatt.

A 6. osztagos velőtrázó sikolyával egyszerre szánta el magát cselekvésre, lélekenergiája szinte kirobbant testéből, a pillérek hangos csattanások közepette rázkódtak, ahogy arra számítani lehetett, nem bírták ki a nyomást, az összekötő láncok elszakadtak, az oszlopok hangos robajjal csapódtak a laboratóriumnak kinevezett helyiség padlózatába. Yuuken úgy emelkedett fel álló helyzetbe, akár egy különösen fenséges nagymacska, mozdulatai egyszerre sugároztak kecsességet és pusztító erőt. Reiatsujának fénye smaragdzöld íriszeiben táncolt, hátborzongatóvá téve a szemeket. S akkor meghallotta a hangot. Aurája elillant, mintha ott sem lett volna, tartása is megváltozott. Nem mert hinni a szemének, tudta, az megcsalhatja. Mégis, a jelenés egésze fájdalmasan emlékeztetett néhai kedvesére. Tétován emelte fel jobbját, hosszú ujjai vágyakozva nyúltak ki előre, aztán a mozdulat közepén megdermedt. Keze lassacskán ökölbe szorult, pillantása üressé vált.

- Tévedés. – könnyedén lehelte a szót, mintha ezzel együtt valami eltávozott volna belőle. – Azt hiszi, képes lenne szeretni azt, amivé maga vált? Amennyiben így gondolja, kevésbé ismerte Mikotot, mint ahogy azt feltételeztem! Térjen végre észhez, vén bolond, Ő meghalt, eltávozott közülünk, amit csinál, azzal csupán meggyalázza az emlékét! Engedje el a lányt...

Kiszabadulása nem kívánt eseménynek látszott, éppen ezért a szakadt ruhát viselő őr máris felé vetette magát. Különösebb nehézség nélkül tért ki oldalra, elvezette a testet, majd kissé oldalra fordult, kőkemény térdét az ellenfél gyomorszájába vágta. Az ellenség összeesett, viszont a későbbiekben problémát jelenthetett. A főnemes mérlegelt, aztán csizmájának kemény sarkával bezúzta a koponyáját. Hideg racionalitás vezérelte, kegyetlensége mögött nem állt érzelem. Szembefordult Kawano Yotával, aki feltehetőleg már sejthette mi következik. Villámtánc segítségével szelte át a kettejük között lévő elhanyagolható távolságot, mindkét karját egyszerre lendítve próbálta meg a vénség mellkasába vágni. Két csont, Sokotsu!

Tárgy: Re: Vérzivatar Hétf. Jan. 27, 2014 3:21 am

Mintha egy vastag üvegfal húzódott volna köztem, és a külvilág között, amin lehetetlenség volt áthatolni, mégis megpróbáltam. Legszívesebben nekifeszülve dörömböltem volna, hogy figyeljenek rám, elvégre itt vagyok. Kezdeti nyugalmam, és magabiztosságom végérvényesen lett semmivé, a mostani helyzet sokkalta rosszabb, mint amilyennek elképzeltem a lehető legrosszabbat, így nem is csodálkozhattam. Régóta nem éreztem sírhatnékot, most mégis elkapott az a nosztalgikus érzet, hogy minden megoldható egy alapos sírással, ha mást nem is érek el vele, legalább kiadom az elfojtott kétségbeesésemet. Azonban tudtam mélyen legbelül, hogy nem adhatom át magam efféle önálltatásnak, ha én nem segítek magamon, valószínűleg más sem fog. És akkor szemem sarkából megpillantottam zanpakutomat, amit még mindig senki nem emelt fel a földről, ott árválkodott a hűvös kövön, alig néhány méterre a testemtől, bármiként is nézzen az most ki. Hasonló helyzetben érte nyúltam volna, hogy néhány egyszerű paranccsal véget vessek ennek az egész esztelenségnek néhány paranccsal, azonban jelen helyzetben ez lehetetlen volt. Mégis a megpillantott katana adta az ötletet, ami remélem, kiutat jelenti majd.
Lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve nyugtattam le magam, majd igyekeztem felidézni belső világom képét, hogy mielőbb eljuthassak oda. Nem zavart az sem, hogy így nem láthatom, mi történik a külvilágban, elvégre eddig sem volt beleszólásom ilyen állapotban, valamint a belső idő másként telik, valószínűleg egyetlen perc sem fog eltelni, míg sikerül valamit kitalálnom.
Lassan úszott elém a kép, a makulátlan táj, ami vakítóan fehérnek tetszett, de mégis csak valami egészen más volt. A sivatagi táj felületén vékony víztükör simult végig, ami teljes ragyogásában tükrözte vissza a körülötte lévő néhány természeti elemet. A kék eget, rajta néhány bárányfelhő pöttyel, a távolban húzódó hegyet, ameddig sosem mentem még el, igazán sosem mozdultam még többet néhány lépésnél, mert olyan szép volt, hogy inkább csak figyeltem. Nem akartam beszennyezni azzal, hogy végig lépdelve rajta elsötétítsem, mert ez a víz az igazat mutatta meg rólam, és a világról is. Le is pillantottam lábaimhoz, amik körül lágyan fodrozódott a víz, azonban ezek a fodrozódások egyre vörösödtek, mintha csak véreznének ott, ahol rájuk lépek. Mély sóhajjal engedtem ki a levegőt, és vártam Touei felbukkanását, ehelyett arra lettem figyelmes, mintha más fodrozódások közelednének felém. Felkaptam fejem, arra fordítva, amerről a kóbor köröket láttam, és azt a női alakot fedeztem fel, akit korábban a búrokban is láttam, aki most birtokolta a testem. Mégis hogyan volt képes betörni ide? Tekintetem azonban egy másik fontos dologról is meg akart győződni, így lábai felé pillantottam, de ahogy gondoltam, kristálytisztán körözött ott a víz.
- Hogy kerültem ide? – Hallottam kissé remegő hangját, de mivel bennem is hasonló kérdések fogalmazódtak meg, nem igazán értettem. Önkéntelenül mégis hogy lett volna képes belépni ide?
- Nem tudom, arról is csak sejtéseim vannak, hogy kicsoda is ön.
- Szóval tudod, hogy ki vagyok? – Mintha felcsillantak volna szemei, majd zavartan a ruháját kezdte simogatni, úgy tetszett, mintha csak gyerek lenne, holott kinézete egyáltalán nem ezt sugallta.
Értetlenül bámultam vissza, kicsit megzavart, hogy a viselkedését közel sem így képzeltem el, bár talán nem ennek kellene a legnagyobb meglepetésnek lennie. Mégis hol lehet Touei? És mit akarhat ez a nő itt? Előadás lenne, hogy megtévessze, és utolsó ellenállását is megszűntetve elpusztítsa, hogy aztán teljesen birtokba vehesse a testét? Hasonló helyzetben én biztosan így tennék, de nem olyannak látszott, mint aki jelen helyzetében képes lenne ilyesmit kieszelni, de akkor mégis mit keres itt?
- Igen, úgy vélem, hogy sejtem kicsoda, vagy legalábbis kinek szeretné Yota~san. – Yuuken~donoról mélyen hallgattam, megvártam, hogy milyen reakciót vált ki belőle az idős nemes neve, de semmit sem tudtam kivenni.
Nem úgy tűnt, mint aki tisztában lenne a jelen helyzettel, vagy képes lenne felfogni, mi is történhet körülötte. Hasonló voltam fiatalabb koromban, amikor nagyszüleim elmesélték miért is vagyok náluk. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, mi lehet ennek az oka, és ez miként történhetett, ahogy most ő sem tudta, vagy legalábbis így éreztem. Valahogy sajnálatot éreztem iránta, és megfogtam a kezét, ami közelebb volt hozzám, jég hideg volt, mintha csak egy halott bőréhez értem volna. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy ő valóban halott, elvégre Yuuken~dono nem temetett volna el élő asszonyt… vagyis bizonyosan nem vált volna meg valamitől, amit egyszer megszerzett magának. Az elmémből lassan kúsztak elő az Akadémián tanultak, hiszen eleddig teljesen más foglalkoztatott. Ha a Lelkek Világából meg hal valaki, teste reishire hullik szét, és eggyé válik Soul Societyvel, majd újjá születik az emberek világában, ezzel visszatérve a körforgásba, hiszen onnan a halandó lelkek ide térnek vissza. Vagyis Makoto~san már régen újjá születve, emberként éli mindennapjait, tehát lehetetlenség lenne így visszahozni, ha jól értettem mindent.
Tekintetem a nőre emeltem. Valóban úgy tűnt, mintha csak egy üres burok lenne, mert miként is lehetne újra alkotni egy lelket egyetlen darabkából? Yota~san egyszerűen ábrándokat kergetett vakon, hogy saját érzéseibe merülve valamit megragadhasson a régi időkből. Ezzel azonban nem érhet el semmit, még ha újra is teremtette a testét, nem tudja azt a lelket újra formálni, egyszerűen már nem létezik. Ezért nincsenek emlékei, és ezért nem tudja hol is van, ki is ő valójában, mert egy teljesen új személy, akinek külseje most megegyezik egy hajdani személyével, de semmi több. Ökölbe szorult a kezem, hogy képes ilyen mélyen megvetendő dolgokat művelni, miközben mindenkinek tudnia kell körülötte, hogy amit kíván, az lehetetlen, főként hogy merészeli az én testem ilyesmire használni?!
Elengedtem a kezet, ez nem az a nő, aki egykor fontos volt a férfinak, és nem Yuuken~dono egykori felesége, még csak nem is nevezném léleknek, csak egy egyszerű foszlánya annak. Felnyitva szememet ismét ott álltam a vastag falú üveg mögött, a fekete semmiben, továbbra is egy távoli zugba kényszerülve, de nem voltam hajlandó itt maradni. Előre lendülve feszültem neki annak, amiről úgy véltem, elválaszt a külvilágtól, elvégre ez az én testem, és nem engedem át egy halott nő emlékének! A testem irányítására koncentráltam, miközben azon igyekeztem, hogy fizikálisan lebontsam azt a valamit, itt csak egy valakinek van hely, és az én vagyok!
Kívülről csupán annyi látszott, hogy az addig zavartnak tetsző nő hangos, fájdalmas sikoltással rogy össze, miközben önön testét próbálja körbe ölelni. Még nekem is fájt, ahogy bele mart az éles kín, de nem is volt ahhoz fogható, mint amit akkor éreztem, mikor belém helyezték a lélek darabkát. Éreztem, ahogy vékonyodik a határ, mintha képes lennék áthatolni rajta, így folytattam az ütlegelését, és arra gondoltam, hogy fel akarok állni, én akarom megmozdítani a lábaimat, egyiket a másik után, minden izmomat használni kívántam. Először a kezem csusszant át, majd szép lassan minden tagom, és olyan volt, mint a zuhanás utáni ébredés, amikor hirtelen a testedben találod magad, úgy érkeztem én is, azonban arcomba továbbra is zöld tincsek lógtak, a kezemre ismeretlenként pislogtam. Ugye nem komoly, hogy ezentúl ilyen marad a testem? Könnyes szemekkel pillantottam fel a történésekre, de nem lehetett tudni, valóban én vagyok-e, vagy inkább Mikoto~san?
Az elém táruló látvány sem volt jobb. Yuuken~dono mellett egy lassan elvérző test feküdt, ő maga pedig akkor indult neki, hogy pontot tegyen az ügy végére, valószínűleg Yota~san halálával. Behunytam a szemem, mintha csak nem lennék képes végig nézni a férfi halálát, de ez nagy hiba volt, mert így lemaradtam a lényegi részről, és csak annyit észleltem, hogy egy más hang nyög, nem az idős férfié. Előttem pedig egy fehér köpenyes test rogyott össze, szájából tetemesebb mennyiségű vért felköhögve. Mi oka volt a köznemes elé vetni magát? Felpislantva azonban azt is láthattam, hogy a többi orvos, vagy tudós is a főnemes az idős ember közé keveredik, ki hirtelen felkapott szikével, más csak puszta kézzel, ami őrültség a Niibantai egykori tisztjével szemben.
- Ne hidd, hogy ilyen könnyen elintézhetsz, Shihouin Yuuken! – Hörögte felháborodottan, közben karom után nyúlt, és felrántott a földről, és maga elé húzott. – Kárt tudnál tenni benne? Persze hogy ne tudnál, az egész családját lemészároltad! Hányszor ütötted meg élete során, te féreg, hogy aszerint cselekedjen, ahogy azt te kívánod? – Szinte bugyborékoltak belőle a szavak, és közbe szóltam volna, azonban lassan tisztuló tudatommal felfogtam, hogy úgy maradhatok csak még egy ideig életben, ha azt hiszik, az vagyok, akinek látszom.
Kétségbeesett tekintettel néztem hát a főnemesre, majd szemeim ijedtséggel teltek meg, ahogy felfedeztem, hogy mögötte megérkezett még néhány őr. A fehérköpenyesekkel szemben egyértelmű volt az, hogy győzhet, de az így kialakult erőfölény már kérdésessé tette, főként, hogy az öklein kívül fegyvertelen volt. Aztán eszembe jutott, hogy zanpakutomat a közelben láttam, így fejemet nem mozdítva, csupán szememmel jeleztem számára, melyik irányban is van a katana. Valóban ott kuporgott továbbra is, az egyik tudós lábánál, aki valószínűleg észre sem vette, hogy mi felett ácsorog, abban viszont bíztam, hogy Yuuken~dononak feltűnt, miért is remegtetem a szempillám.
- Úgy tűnik megjött a megfelelő társaság számodra, így mi most szebb helyekre látogatunk, hogy ezúttal az én feleségem lehessen! Sajnálom, hogy nem látom a véged, de elégedett leszek azzal a tudattal is, hogy már nem vagy. – Azzal maga után húzva a gépek felé vette az irányt, valószínűleg egy másik kijárat felé, mint amin ide érkeztem. – Öljétek meg! – Kiabálta még, mint valami olcsó akciófilmben a fő gonosz, milyen közönséges, de én sem maradtam adósa a játékkal, szabad karommal, mintha csak a főnemes felé nyúltam volna, ahogy a megmentésre vágyó esetlen nők szoktak.
Aztán eltűnt szemem előtt egy nagyobb gép takarása miatt az esemény, de biztos voltam benne, hogy a zaj azt jelenti, Yuuken~dono nem marad adósa egyiküknek sem, és nem kívánja megadni magát. Reméltem, hogy majd zanpakutomat is utánunk hozza, hogy magam is képes legyek felvenni a versenyt, ha már erről van szó, ugyanis nem szándékoztam Yota~san mennyasszonyaként leélni az élete hátralevő néhány percét. A nagy húzódozás közben pedig felfedeztem, hogy néhány tincsem kifehéredett. Ha eredeti hajszínem nem az lett volna, bizonyosan megijeszt a tény, hogy hirtelen megőszültem, de így csak az vált biztossá, hogy a visszaalakulás megkezdődhetett, csak sokkal lassabb, mint az átváltozás volt. Figyeltem közben a környezetet, ugyanis nem kifelé tartottunk, csupán beljebb hatoltunk a létesítményben, majd egy olyan helyiségbe érkeztünk, ahol további világító tégelyek voltak, és kicsit halkabban zúgtak a szerkezetek, valamint egyetlen köpenyes alakot sem véltem felfedezni, egyedül voltunk.
- Mi ez a hely? – Hallottam immár saját hangomat, ami enyhén rekedtes is volt, de ez fel sem tűnt a félőrült férfinak.
- Itt születtél, mindörök szerelmem! Emlékszel, adtál nekem egy tincset meseszép hajadból, hogy megőrizzem, míg távol vagyunk egymástól? Nos, mindezt abból hozattam létre! Minden egyes cseppje te magad vagy… - Nevetgélt, miközben egy pillanatra sem eresztett el, és éreztem, egyre inkább elfog az undor.
Körbetekintve csak zölden izzó folyadékokat láttam, és fel nem foghattam, mire is gondolhat, hogy ez lenne valakinek a része? Mi járt a fejében, már ha van ott egyáltalán még valami, mikor ezt kiötölte? És azoknak, akik megcsinálták neki? Próbáltam ellenállni, de a testem még nem heverte ki a kétszeres átalakulást, és azt a szörnyű fájdalmat, így inkább egy rongybabára hasonlítottam, élő ember helyett. Lassan egyre inkább hasonlítottam eredeti kinézetemre, de fel sem fogta, csak magyarázott a látott műszerekről, és arról, mi micsoda.
- Büszke vagyok a művemre, kár, hogy el kell, hogy pusztítsam. De te megértesz, és velem halsz, mert szeretsz, igaz? – Búgta, mintha lenne ennek bármi értelme is. – Az embereim talán megölik a Shihouint, talán nem, azonban egy hatalmas robbanást ő sem él túl, nem igaz? – Azzal elengedett, én pedig összerogytam a földön, és apró nyögésekkel, amennyire tudtam próbáltam eltávolodni tőle.
Sokkal inkább megnyugtatott volna, ha nem csak tompa zajként hallottam volna a kint folyó eseményeket, hanem láthattam is volna belőle valamennyit. Persze már az is azt jelentette, hogy a főnemes még életben van, hogy nem szűntek meg a puffanások, amiket valószínűleg öklei okoztak a támadókon.
Úgy éreztem, hogy én magam sem maradhatok adósa ezúttal, és nem várhatok Yota~san szavai után arra, hogy időben érkezzen, hiszen alakjától nem láthattam, de a zaj megütötte fülemet, ahogy gombokat nyom be, és kapcsolókat élesít. Ez pedig nagyon nem tetszett, az eddigiek után sem szerettem volna egy ilyen helyen meghalni, főként nem egy őrült társaságában. Hatalmas erőfeszítésbe került, és minden tagom fájt, ahogy ülésbe húztam fel a testemet, egyenesen a köznemes háta mögött, nehogy célt tévesszek. Mély lélegzetvételekkel gyűjtöttem össze a lélekenergiát, ami most fájdalmasnak rémlett, de nem adhattam fel, itt volt a lehetőség, hogy egyetlen támadással egér utat nyerjek.
- Kongoubaku! – Leheltem, szinte hangtalanul, és az energiagömb elhagyta kissé sután megemelt tenyeremet, és a zajra hátraforduló férfi gyomrának közepén robbant, akinek teste füstölve csúszott hátra a pulton.
Nem voltam naiv, nem feltételeztem, hogy egy ilyen gyenge támadás véglegesen harcképtelenné tette a köznemest, így szinte kúszva indultam el abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Nehéz volt a testem, alig akart mozdulni, minden pillanatban azt éreztem, hogy egy-egy darabomat talán elhagytam az előző kanyarban, de nem álltam meg, vissza se néztem. Az egyes gépekbe kapaszkodva tápászkodtam fel, és enyhén remegő lábaimmal érkeztem abba a terembe, ahonnan elrángatott Yota~san, immár teljes mértékben saját magamnak látszódva, egyetlen idegen vonás nélkül. Meg is könnyebbültem volna a főnemes látványától, ahogy a harcképtelenné tett őrök felett állt, és éppen egy fehér köpenyes alakkal beszélgetett, bár azt nem hallottam miről, mert elég visszafojtott hangon tette mindezt. Amikor rám pillantott, tekintete teljesen közönyösnek látszott, de ez érdekelt a legkevésbé, szólnom kellett arról, hogy mennünk kell, azonban, amint előre léptem volna, egy jeges marok szorult bokám köré.
Szememben ijedtség csillant, és ahogy hátra fordultam egy gyűlölettől csillogó szempár nézett vissza rám, de mielőtt még bármit is mondhatott volna az idős férfi, egy villanás, és egy erős láb sújtott le hátának közepére. Még én magam is hallottam, ahogy gerincének csigolyái hangos roppanással törnek el. Néhány apró rángással nyúlt el a földön, keze szorítása megszűnt lábamon, amit azon nyomban el is rántottam, majd a kifejezéstelen arcú Yuuken~donora pillantottam fel.
- Yota~san beindított valamit, mennünk kell, mielőtt az egész hely a levegőbe repül! – Mondtam kissé rekedtes hangon, és segítség nélkül indultam meg botorkálva a kijárat felé, magamhoz véve a továbbra is a földön heverő zanpakutoumat, remélve, hogy a főnemes is követ.
Nem figyeltem senkire és semmire, csak arra koncentráltam, hogy tompítsam a testemben lévő fájdalmat, és eljussak a kijáratig, ahol végül sikerült felkapaszkodnom, és kimásznom a padlón lévő lejáratból. Yuuken~dono csak néhány másodperc múlva követett, talán még elnémította az utolsó tudóst, vagy befejezte a megzavart beszélgetést, de nekem ehhez nem volt közöm, egyetlen gondolatom az volt, még messzebb innen.
Felállva kivonszoltam magam a belső udvarra, majd maradék erőmet összeszedve iramodtam meg a fal melletti épület felé, amire villámtánccal felszökkenve szándékoztam tovább haladni, elhagyva a birtokot. Már a levegőben voltam, amikor a robbanás ereje újabb löketett adott hátulról, így kissé ügyetlenül értem földet a pusztaságban, ami a birtok mellett terült el. Minden tagom fájt, és csak örülhettem, hogy élek, valahogy az egész furcsának hatott. Mi dolga volt ezzel a személlyel Yukezonak? És mit remélt ezektől a dolgoktól? Érthetetlen…

Tárgy: Re: Vérzivatar Pént. Május 30, 2014 11:37 pm

nyUff! :3

Gyüttem lezárni ezt a csini kis küldetést. :oVagyis nem kicsi, mert szép, hosszú, és igényes postokat kaptunk tőletek, ahogy az lenni szokott. :3 No, csak hogy valami jutalmazást is hozzátok vágjak:

Lp: 3000
Ryou: 3000

Gratulálok az igényes játékhoz, szerintem nem kell részletezni, hogy miért kaptatok annyit, amennyit.

További kellemes játékot!~ Anyahajó