Kimenőmet elunva, céltalan barangolásomnak véget vetve, mit órák óta művelek, házak tetején telepszek le. Most nem köt le a bűvölő körforgás, mit otthon nem figyelhetek meg, s legtöbbször ámulatba ejt, hogy a fényből sötét születik, ezúttal nem kápráztat el. Nagyot nyújtózva ásítok, tekintek alá az éjszakában előrehaladván gyérülő nyájra. Üres kézzel, éhgyomorra vánszorogjak haza, s érjem be holmi éteknek csúfolt kreálmányokkal talán? Mintha ily ócskaságokkal csak feledtetni akarnák velük lényünk valódi mivoltát, gátat vetve ösztönnek, pusztításnak. Sokan kedvelik, s élnek vele, élvezve kicsinyes örömüket, mely emberi életükre emlékezteti őket, hogy magukhoz táplálékot ekként vehetnek, én, ha csak lehet, nem élek vele. Szokásaimon a rövidebb póráz, bár sokat változtatott, hajlandóságot mégsem érzek végleg lemondani arról, mire fajtánk rendeltetett. Tovább szemlélem a kóbor lelkeket, értelmetlen létezésem gondolatának nem adva ily könnyen teret. Kell valami más, valami egyedi, izgalmas, szórakoztassatok! De óhajom mellett süketen, jelenlétemre vakon hömpölyögnek tovább.  
~ Minden akarsz egyszerre? ~ Hangját hallatva, naivan feltételezem, csak magányomon enyhíteni szeretne. Ezúttal nem érem be vele.
- Senki sem kérdezett – a fülembe zümmögőt legyező kézmozdulattal hessegetem magam mellől, mintha ezzel szabadulhatnék tőle. Lemondó sóhajjal dőlök hátra az épület tetején, láblógatva csillagokat lesve. Máskor talán úgy venném, már megérte, a sivatagi égen, hol helyük lenne, nincsenek. Most még sem elég, többre, élettel telibbre vágyom fagyos, távoli fényeknél. S mintha csak kimondatlan óhajom meghallgattatott volna, változásra leszek figyelmes. A sodródó porhüvelyek egyhangú morajába valami bizsergető vegyül. Halványan, mégis elkülönül, talán pont, mire eddig vártam. Nem fajtámbeli, nem is a hóhérok közé való, valami, ami ismeretlen. Mint egy ember, mégis más. Különcségét megneszelve tétlenségem felfüggesztve feltápászkodom, hogy meglessem. Keveselve, hogy csupán távolról nézzem, ennél többet teszek, kíváncsiságtól hajtva nyomába eredek. Nem ember, nem átlagos, több annál. Előbb csupán a magasból figyelem, elhaladtában árnyékként követem. Bár rendkívülit nem tesz semmit, megmagyarázhatatlan, percek múltán is érdeklődésem középpontjában marad. Puszta léte vonz magához, fajtájából, legyen az bármi, hasonlót is elsőként látva. Hogy kellően megfogyatkoztak körülöttünk az érdemtelen halandók, közelebb merészkedek, magasból a földre ereszkedek. És végül, ha meg még nem neszelt volna, teszek róla, hogy észrevegyen. Travesía eddig csitított lámpásába életet lehelek, lidércfényét szabadjára engedem, lépteit eddig kísérő vörös szempár helyett ezzel magam is látni engedem.
- Milyen helyes kis fiúcska. Csak nem eltévedtél? – szólok a sötétből, gondoskodón, elő csak akkor lépek, ha megbizonyosodtam róla, hallotta kérdésem. Kár volna érte, ha nem értenénk szót. Reiatsujából ítélve mégis fel merném tételezni, képes rá, hogy lásson, halljon engem. Különleges példány, vacsorának sem volna utolsó, ám kétségtelen, Diego-sama is értékes kísérleti alanynak találná.
- Nem félsz? Egyedül a sötétben… – s ha ezzel okot mégsem adnék a félelemre, eleget, sonidoval nyomába érve mosolyt ejtek, barátságosnak szántat, végül ki tudja, mit érek el vele. Merészkedek e gesztusnál tovább menni, kísérletet teszek, kezemmel arcán végigsimítani, de mellőzöm a próbálkozást, ha a mozdulat számára rémisztő, vagy idegen. Ha futni próbál is követem, megszökni, ha már rátaláltam, nem engedem. Kettős érzés vezet, éhség és kíváncsiság verseng bennem. Ha előbbinek engednénk, ritka példányt szalasztanék el, fajtájának megismerésére talán egyszeri esélyemet játszva el. S hogy nem mindennapi játékszerre leltem, ennek gondolatát tovább viszem, hasonlóval a palotában még senki sem büszkélkedhet. Talán kellő értelemmel bír, betörésre is alkalmas lehet, fontolóra veszem, át sem adnám másnak, saját házi kedvencnek tartanám.

A mai este úgy döntöttem, hogy betérek egy gyorsétterembe, hogy szilárd ételt vegyek magamhoz. Persze egyébként sem szoktam sokat enni, így most sem tettem, csak sült krumplit rendeltem kechuppal, mellé pedig elengedhetetlen volt nem kis mennyiségű folyadék is. Ezúttal egy nagy adag vanília shaket akartam inni, amit jó kedvvel fogyasztottam, miközben az éjszakai tájat figyeltem az ablakon keresztül. Nem siettem el semmit, szép lassan ettem meg a sült krumplit, majd indultam útnak a maradék italommal.
Bár nem rajongok különösebben érte, de az életben maradáshoz szükséges és elengedhetetlen, így én is szoktam lelkeket fogyasztani. Ezért is indultam el egy lélek keresésére, üdítőmmel a kezemben. Nem voltam válogatós ilyen tekintetben, vagyis teljesen mindegy volt, hogy milyen a lélek, a legelső utamba kerülő tökéletesen megfelelt nekem. Nem is haboztam sokat, amit odaértem a lélekhez, fel is faltam és mentem is tovább.
Amint megvoltam a kis kitérőmmel már indultam is volna haza, de megéreztem egy arrancar lélekenergiáját, ezért másik irányba indultam el, mintha hazafelé mentem volna. Elsősorban azt akartam kideríteni, hogy engem követ-e, mert ha békén hagy, akkor én sem foglalkozom vele. Viszont nem ez történt, nem éreztem, hogy távolodna a lélekenergiája, vagyis követ engem. Ezért is mentem egy elhagyatottabb környék felé, hogyha harcra kerülne a sor, akkor ne kelljen bajba sodorni másokat.
Nem haladtam gyorsan, inkább felkészülten, hogyha szükséges lenne, gyorsan meg tudjak fordulni és képes legyek megvédeni magamat. Tudtam, hogy nem vagyok elég gyors, hogy bárki elől is elmenekülhessek, ezért nem is próbálkoztam vele. Amikor viszont már elég elhagyatott környékre értem és éreztem, hogy a lélekenergia forrása egyre közelebb ér hozzám, megálltam, majd szép lassan felé fordultam.
- Nem. - adtam meg válaszomat nemes egyszerűséggel a felém idézett kérdésre, amit a sötétségből előtűnő arrancar nőtől kaptam. Nem beszéltem hangosan, normál hangerőn mondtam el rövidke válaszomat, majd egyik kezemmel a sálamhoz nyúltam. Ha el lehet kerülni az összecsapást, természetesen elkerülöm, ha viszont harcolnom kell, akkor harcolok, hogy megvédjem magam.
- Nem vagyok egyedül. - válaszoltam és nem hazudtam, bár ezt ő nem tudhatja, hogy a bábom mindig velem van, így sosem vagyok egyedül. Talán ezzel a mondatommal még el is ijeszthetem, ha többen vagyunk és akár előjöhetnek a semmiből és megtámadhatják.
Úgy tűnik neki nem volt ennyi elég, a következő pillanatban eltűnt, majd pont előttem jelent meg és kezével felém nyúlt. Reflexszerűen arrébb löktem a kezét a sajátommal, majd hátraugrottam, hogy tisztes távolságban legyen tőlem. Nem tudom, hogy mire készült, de nem hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar.
- Mit akar tőlem? - tettem fel én is kérdésemet, ha már én is válaszoltam neki, ő is tud válaszolni az én kérdésemre. Még erősebben szorítottam meg a sálamat, szinte már szorítottam és kész voltam megidézni Soniát. Már szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem békés szándékkal jött ide, hanem akar valamit tőlem. Bár még nem tudom mit, de az biztos, hogy nem akarok segíteni ennek az arrancarnak.

Kételkedtem benne, hogy az arrancar elhiszi-e, hogy nem vagyok egyedül, nem tudtam eldönteni reakciójából, hogy ezért viselkedik úgy ahogy, mert nem hisz nekem, vagy azért mert hisz nekem. Furcsa volt, de tartottam a magabiztosságom álcáját, hogy azt higgye, elég erős vagyok, hogy legyőzzem. Az ellen a polip arrancar ellen sem tudtam volna semmit tenni, de ha mégis harcra kerül a sor és szerencsém lesz, valami olyan képessége van, ami ellen fel tudom venni a harcot, vagy legalább valahogy el tudok menekülni.
Amikor úgy tűnt, hogy felhagy a nyaggatásommal és elmegy, már kezdtem volna fellélegezni, de még sem ment el, csak úgy tett. Átvágott, én pedig elhittem neki, hogy valójában elmegy, amikor elkezdett hátat fordítani nekem, pedig csak leplezni akarta szándékát, hogy ismét közel tudjon kerülni hozzám. Ezúttal tényleg sikerült is meglepnie és reflexszerűen a sálamhoz nyúltam és továbbra sem tudom, hogy miért akarja a frászt rám hozni.
- Huh? - értetlenkedve néztem az arrancar nőre, mert nem értettem még mindig szántékait, hiszen azt se tudja, ki vagyok, legalábbis még nem találkoztam vele emlékeim szerint, így szavaiban sem találok logikát. Ismételten eltávolodom tőle, de ezúttal nem egy ugrással, hanem néhány lépéssel, ha meg akart volna támadni, akkor már megtette volna. Ennek ellenére azért odafigyelek mozdulataira, mert fő az óvatosság.
- Nem vagyok köteles válaszolni. - előjön a semmiből és elvárja, hogy még válaszoljak is kérdéseire, amikor nem is állunk egy oldalon, meg egyáltalán nem is tudom, hogy ki ő. Logikátlan cselekedetére sem találok válaszokat és elgondolkodom rajta, hogy egyáltalán megkérdezzem-e tőle.
- Minek akar magával vinni? - egy kicsit elszaladt az arrancarral a ló, már olyanokat tervez, hogy valami sivatagba meg nem tudom hová akar vinni, de még mindig értelmetlennek tartom, hiszen nem tudja, ki vagyok. Már lassan kezdem úgy érezni, hogy háziállatnak akar, az meg biztos hogy nem leszek, nem vagyok holmi elhagyott kutya vagy macska, hogy megtalál és haza akar vinni.
A szavaiból kihallatszott, hogy komolyan gondolja, amit mondd, de még mindig nem tudom megérteni, hogy miért pont én kellek neki. Egy sivatagba meg amúgy sem akarok menni, hiszen ott nincs is víz, olyan száraz helyre pedig többet nem nagyon akarok menni. Csak olyan helyen szeretek lenni, ahol van víz valamilyen formában.
- Nem megyek sehova magával. - dobtam felé a maradék vanília shake-em, hogy egy kis időt nyerjek vele. Ezután egyből levettem a sálat a nyakamból és aktiválni készültem a bábomat. - Zeige Dich! - került el Sonia teljes életnagyságban és nem akartam sok időt adni arrancarnak, hogy megcsodálhassa, gyorsan akartam támadni.
- Sonia, támadd meg azt a nőt! - utasítottam bábomat, aki szokásos kis nevetése közben máris elindított pár hullámot az arrancar felé. Sonia elsősorban nem támadásban erős, így hullámaival csak elsodorni lehet, de az is fájdalmas lehet, ha neki sodor egy betonfalnak, hát még ha át is viszi rajta. Ez inkább csak provokálásnak szántam, hogy meg akarja támadni és védelmét tudja kihasználni ellen, amiben sokkal erősebb.

Továbbra sem értettem, mire kellek ennek az arrankárnak, kérdésem lényegét csak megismétli, de nem felel rá. Helyette inkább ő maga akar kérdezni és még ő várja el tőlem, hogy válaszoljak a kérdésére, amikor ő is csak kitérni tud előle. Már az elejétől fogva tudhattam volna, hogy nem fogjuk megérteni egymást, elvégre egy arrankarról van szó. Eddig nem sokkal találkoztam, de felrémlik bennem az az egy, amelyiket csak polip alakjában láthattam, az is csak az öldökléssel törődött. Ezek szerint az összes arrankar selejtes személyiséggel rendelkezhet, elvégre ők is csak lídércek és ők sem legokosabbak.
Amikor feltette az eddigi témához aligha köthető kérdését csak pislogtam párat, feleslegesnek éreztem már a kommunikációt. Ilyen kérdést egy anyuka szokott feltenni gyerekének, de ez a nő csak egy ismeretlen számomra, most látom először, nem tudom, miért tette fel ezt a kérdést. Azt hiszi talán, hogyha elrabol, majd szülőmnek fogom tekinteni? Hát akkor rosszul gondolja, mert nem fogom hagyni magam, mindent megteszek, hogy elmeneküljek előle.
Felé dobott italom egy az egyben ráömlött, és amíg azzal volt elfoglalva, megidéztem Soniát. Ezzel őt is megleptem, hiszen nem tudja, ki vagyok, nem is értem, hogy miért kezdett ki egy ismeretlen ellenféllel. Sonia hullám támadása is sikeres volt, hála a meglepetés erejének és sikerült felkennem vele az arrankart a falra. Meggondoltam egy pillanatig, hogy talán itt lenne az ideje a menekülésnek, de ha továbbra is el akar kapni, akkor biztos nem sikerülne. Egy ideig még harcolnom kell vele, hogy kifárasszam és a megfelelő alkalmat kivárnom a szökésre. Úgy is annyira el van szállva magával, hogy egy ismeretlent provokál, lehet, hogy nem is annyira erős.
Örültem volna neki, ha az eláztatással kiábrándítom az arrankart és letesz róla, hogy hazavisz, de nem úgy nézett ki, hogy ez lenne a helyzet. Miután kicsavarta a hajából a vizet, még mindig úgy viselkedett, mint akinek kellek. A lámpás botjával valami fényesre készült, de nem aggódtam, mert Soniának erős a védelme. A fény hatására eddigi emberrabló mosolya, még rosszabb árnyalatot vett, szinte látszik rajta, hogy ezt akarta elérni, hogy rátámadjak. A támadás forrásának szolgáló fény, csak mellékszerepet töltött be ebben a technikában, mert a fénnyel létrejött árnyékból indult a támadás. Soniának nem is kellett több, megmutatta pajzsának egy részét, amivel könnyedén kivédte a támadást.
Ez a támadás viszont csak elterelés volt, az igazi felém közeledett, a hátam mögé került, majd megragadta a nyakamat. Nem éreztem, hogy meg akarna fojtani vagy hasonló, csak tartott és a fülembe súgott. Még mindig nem fogta fel, hogy nem akarok vele sehová sem menni, és ha nem ment volna el tőlem olyan gyorsan, akkor meg is rúgtam volna, hogy azzal mutassam ki válaszomat.
Nem hagyhatom válasz nélkül támadását és ezt nem csak én gondoltam így, Sonia is készen állt a támadásra. Egyszerű hullám most biztos nem lenne hatásos, hiszen majdcsak nem esik ugyanabba a csapdába kétszer, ezért valami fondorlatosabbra van szükségünk.
- Leo az enyém, nem adom nekedupupu. - intettem Soniának, hogy támadjon megint, ezúttal nem csak egy hullám indult útnak, hanem kettő. Engem kikerülve folyik az áradat az arrankar felé, de ezúttal nem az volt a cél, hogy elvigye a víz, hanem, hogy megpróbáljam megakadályozni a mozgás. A hullámok úgymond kikerülik és mintha egy vízburokba kerülne egy időre, amíg az mindkét egész hullám el nem megy mellette.
Közben én sem tétlenkedtem, közelebb mentem a hullámokhoz, majd Sonia egy pillanatra rést nyitott nekem rajta, hogy meglepetésserűen tudjam támadni a nőt. Tareto Suut alkalmaztam, hogy minél gyorsabban tudjam megközelíteni és egy Tesshouval próbáltam arrébb lökni. Ha korábban megpróbált volna fölülről távozni Sonia oda is egy hullámmal próbálta volna visszaterelni, de felül sokkal jobban ki lenne szolgáltatva egy támadásnak, mintha bent maradt volna, ezért is gondoltam, hogy nem várom meg, amíg ki akar jönni.

A nőszemély szavaiból kivettem, hogy most már szándékában áll megsebesíteni, amit eddig nem tett meg, pedig volt rá lehetősége. Most már sokkal jobban kell vigyáznom, nem hallhatok itt meg, mert nem csak magamat vinném a sírba, hanem Soniát is. Nem a győzelem a célom, hanem az életben maradás, és ha ehhez az kell, hogy a megfelelő pillanatban elmeneküljek, akkor megteszem, még ha gyávának is neveznek.
A víz rejtekéből indított támadásom váratlan fordulatnak köszönhetően akadályba ütközött, így nem értem el vele azt a célt, amit elterveztem. Valamiféle védőburkot emelt maga köré, ami megállította a támadásomat. Várta volna, hogy rá fogok támadni? A hullámok direkt kikerülték őt, csak az volt a cél, hogy egy helyben maradjon, de azt nem gondoltam volna, hogy felkészül egy támadásra. Bár támadásommal megrepesztettem, majd leomlasztottam védelmét, védtelen célponttá váltam támadásának.
Egy piros gömb alakú lövedéket tart az arcom felé, amit elkerülni már sehogy sem tudok, de védekeznem kell valahogy. Próbálok egy kis távolságot tenni kettőnk közé, de nincs sok időm, a támadás már érkezik is, bal karomat teszem arcom elé, hogy inkább az szenvedje el a károkat. Hát, nem volt kellemes érzés, de túléltem, bár bal karomat nem biztos, hogy fogom tudni sikeresen használni. Egy kicsit véres is, de nem úgy tűnik, mintha sok akarna kifolyni, a seb viszont nem a legszebb látványt kelti. Az esésemet szerencsére Sonia egy hullámmal tompította, így nem estem nagyot, ahogy hátralökött a találat.
A hullám viszont nem tudott nagyon messzire vinni, mivel valami béklyóval a földhöz kötötte a lábamat az arrancar. Sonia közben elindult felém, de az arrancar előbb ért ide és a kezeimet is megkötözte. Amikor megkérdezte, hogy mi az utolsó kívánságom, legszívesebben kinevettem volna, de azzal csak feldühítettem volna, ami a legkedvezőtlenebb lett volna számomra. Most inkább időt kellett nyernem, hogy Sonia is ideérjen, és talán ki tudjam szabadítani magamat.
- Andere Welt anschliessende Port, tauch' dich sofort auf! - kántáltam el ezt az idézetet remélve, hogy a nő, ettől eltávolodik tőlem, bár igazából ettől nem történik semmi. Egy régi feljegyzésben olvastam, hogy ezzel átjárót lehet nyitni Soul Societybe, de persze erre én nem vagyok képes még, vagyis nem történik semmi se, ha végigmondom.
Ha szerencsém van ezzel időt nyertem és Soniának sikerült ideérnie és farkát használva ellöknie a nőt a közelemből, ha viszont nem érne ide időben, akkor távolról indít egy hullámot, ami majd arra készteti az arrancart, hogy megmozduljon. Bár lehet, megint a védekező technikáját használja, de nekem az is megfelel. Közben próbálom feszegetni a béklyót mind a lábamon, mind a kezemen, egyszer csak majd lejön onnan, ha elég ideig feszegetem.
Amíg kiszabadítom magam a bénításból, addig Sonia le tudja foglalni, ebben nincs kétségem, de nekem is sietnem kell. Amíg ez meg nem történik addig Sonia ott marad előttem és véd a lehetséges támadásoktól, vagy pedig megpróbálja ismét elmosni az arrancart, ha szükséges. Amikor már érzem, hogy kezd mozgolódni rajtam a béklyó, minden erőmet összeszedve próbálom megtörni, ami végül sikerül is, bár beletelt egy kicsi időbe.
Tudtam, hogy egyedül nem leszek képes sérülést okozni neki, de nem vagyok egyedül, bár eddig úgy viselkedtem mintha egy vadidegen lenne a társam, pedig ez nem így van. Sokkal jobban össze kell hangolnunk magunkat, hogy elérjünk valamit. Sonia mellé álltam és ránéztem, hogy tudja, megbízok benne, és ha meg kell halnunk, akkor együtt halunk meg, de ez nem most lesz.
- Sonia, hullámot! - utasítottam bábomat, hogy hozzon létre egy hullámot, amit meglovagolva, közelítem meg az arrancart és próbálom elsodorni az árral. Mivel most csak egyetlen hullámról van szó, ezért ezt az egyet Sonia sokkal jobban tudja irányítani, mintha több lenne. Ha az arrancar megpróbál elmenekülni, akkor a hullámmal megpróbálom követni és nem hagyom, hogy elmeneküljön.
Ebben a szituációban akár több dologra is lehet esélyem, attól függően, hogy ellenfelem, mit csinál. Ha távolról próbál támadni a gömbszerű támadásával, akkor megpróbálom visszaküldeni neki az Oni Dekopin technikával. Egyéb támadást Sonia véd ki a hullámból kicsapódó vízzel. De ha hátulról próbálna megtámadni, akkor szinten a vizet felhasználva lesz beleépítve a hullámomba, már ha sikeres lesz a próbálkozásom.
Ha sikerült beleépíteni az arrancart a hullámba már csak az van hátra, hogy egy villanyoszlop felé lesz irányítva, amit egy jól irányított rúgással kitörök és ezzel a lendülettel el is távolodok a hullámtól, mert ha elszakadnak a vezetékek és áram kerül a vízbe, akkor én se lennék biztonságban. Ezután további óvintézkedéssel megpróbálok egy száraz helyen földet érni, hogy a víz ne vezesse odáig az áramot és Sonia is hasonlóan cselekszik.

Kedvem szegő fordulat, ügyetlen bár, célnak eleget tevő módon állt ellen, köszönhetőn ennek helyén maradt a feje. Utóbb már nem is bánom, hogy nem így végeztem vele, ilyen piszkos munkának többnyire nem vagyok híve. Tervemben esett aprócska csorba mégsem szegi kedvem, soron következő, mint kívántam lett, szinte szánalmas egyszerűséggel vált ártalmatlanná, gúzsba kötve lábaim előtt heverve. Már-már unalmas, hogy azt tehetek vele, amit akarok, anélkül, hogy ellenszegülhetne. Utolsó szó jogán mit kívánna, felismert, mégsem értett nyelven felel kérdésemre.
- Hm? – félrebillentett fejjel, kérdőn tekintek alá, mégis mit jelentsen. Készülőben is volna dorgálás, beszéljen úgy, közlendője előttem is világos legyen. Erre sor mégsem kerülhet, undok jószág szakít félbe, közbevágva el sem kezdett mondandómra. Hiába vele csak később állt szándékomban bármit tenni, illetlen közénk furakszik. Miért is vártam volna udvariasságot egy haltól? Bosszankodva kerülgetem csapkodó uszonyát, távolabb kerülve viszont nem követ, védelmezettje felett marad, mégsem könnyíti meg a dolgomat. Mindinkább dühít, ez a kettő lassan bohócot csinál belőlem. Mérgemben, korábbit feledve, eredménytelen volt már elsőre is, felcsapó dühömmel egyetemben kap fényre lámpásom, talpam alatt elevenné váló sötétből újra csak Hoja de Sombra árnyait uszítom feléje. Hasztalan időfecsérlésem ténye csupán a fél-lény védőburkán semmivé foszló árnyak láttán tudatosul bennem.
~ Mit művelsz? ~ Rivall rám dühödten, ugyan e kérdést megfogalmazva, mi bennem is dereng, orrom alá dörgölve, kettőnk közül most melyikünk ostoba. Hagyom, hogy egy kis taknyos elvegye az eszem? Várnék további korholásra, intésre, útmutatásra, tüntetően hallgat. Míg eddig biztatott, hajtott előre, most, mintha még érdekelt sem volna kis játszmánkban, burkolózik csendbe. Nem ellenem, velem kéne lennie, néma árulására, kivételes érzékére, mikor vessen gáncsot, ökölbe szorul a kezem. A mai bizonyul annak a napnak, mikor nem kellett volna felkelnem.
- Elegem van belőletek – szól ez mindnek, előttem lévő furcsa kettősnek, néma visszhangnak egyidejűleg. S bár szándékát hármuk közül egyiknek sem ismerem, mégsem tart vissza, hogy szemben álló párosnak hátat fordítva magukra hagyjam őket, mint csak eluntam volna a műsort, sétálnék el. Eredeti szándékomnak, csalogatva, békésen magammal vigyem, már rég hűlt helye. Erőszakkal vinnem, mókásnak tetszett, eleinte, mostanra ehhez kedvem szegte, különben is, ki tartana maga mellett harapós ölebet, mi gazdájának is a torkára marna? Nem érné meg vesződnöm vele, több gondom volna vele, mint amennyire szórakoztató lehet, holott célja ez lenne. Küzdhetnék még, végül, ha úgy adódik, talán fel is falhatnám. De mint régen, s mostanában egyre többet mondogatják, különösen igazként ránk, az vagy, amit megeszel. Keserű pirula lenne ezek után, hacsak épp torkomon nem akadna még úgy is, testetlen kapálódzva ellenem. Épp elég saját démonaimmal küzdenem, nem hiányzik, ráadásként bosszúból megfájdítsa a fejem.
Egy darabig zavartalan távolodhatok tőle, de a sikátor végéhez érve félbe marad a mozdulat, mellyel hazavezető utat nyitnék. Pillanatra megdermedve érzékelem, készülőben van valami mögöttem. Hát nem lenne még vége? Hangját, szavait hallva hátralesek, hiába nem nekem szólt, egy pillantást vetve rá, mégis mit szeretne. Fogócskázni, ha jól sejtem. Béklyóitól szabadulva máris elégnek képzeli magát ehhez, felbátorodva támadna nekem, ez mégsem hozza meg a kedvem. Mielőtt zokon venné, búcsúzás nélkül lépnék le, utolsóként magam mögött hagyva számára idézem meg Lluvia gömbjeit, mutatnom, utasítanom se kell, pusztán gondolnom, az irányt merre vegyék, sebesen, de nem várom meg, a támadás hasznos, haszontalan volt-e. Utoljára fordítva hátat nekik, míg köztünk félúton ezekkel játszanak, fejezem be végül az imént félbeszakadt mozdulattal Garganta nyitását. Késlekedés nélkül lépek át rajta, mielőtt oly ostobaságon kapnám, ha kell, oda is követne, inkább lehetőséget sem adok rá.
Késztetésnek, egy utolsó pillantást még egyszer vessek rá, kíváncsiságomnak ellenállva teszek újabb lépést a hazafele vezető úton, majd még egyet, a soron következők pedig már egyre csak könnyebbek, ahogy távolodok tőle. Mire a palotába érek, már az egész mintha meg sem történt volna, rossz álom lenne, egy ostoba kölyök el tudta rontani az estémet. Ha bárki kérdezné, miként áztam így el, úgy is azt felelném, csak zivatar kapott el. Hogy nem így volt, annak megmondója rajtunk kívül más nem lesz.

Vártalanul ért, hogy nem ijedt meg az arrancar kántálásomtól, vagy legalább eltávolodhatott volna tőlem, de nem. Csak értetlenül nézett rám, de meg se rezzent, pedig akár egy valódi támadást is használhattam volna, hiszen létezik olyan technika, amihez nincs szükség a végtagok használatára. Ennyire felelőtlen lenne, vagy ennyire el van telve magától, hogy azt hiszi, úgy sem tudok neki sérülést okozni?
Szerencsémre ez is elég volt, hogy Sonia idejében ideérjem és elhessegesse a közelemből, bár elgondolkoztam, hogy akart velem végezni. A botját nem is nagyon lehet használni súlyos sérülések okozására, mert mégis csak egy botról van szó. Megint az árnyékkal vagy azzal a gömbmicsodával támadt volna rá? Mondjuk, nem tudom, hogy miért gondolkozok ilyeneken, csak úgy eszembe jutott.
Most már sokkalta nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy itt van előttem Sonia és megvéd a lehetséges támadásoktól. Így már nagyobb figyelmet fordíthattam a végtagjaim kiszabadítására, de közben azért figyeltem azt is, hogy mi folyik előttem. Az arrancar nő megint az árnyékával támadott, nem tanulta meg ezek szerint, hogy Sonia ellen ilyen gyenge támadások hatástalanok. Úgy tűnik megint szembesült ezzel a ténnyel, de valami még sem volt rendben.
Úgy tűnt, mintha itt akarna hagyni, de most már nem dőlök be neki. Az előbb is elhitette velem, hogy el akar menni, de csak meglepetésszerűen jött közelebb. Most valószínűleg erre készül, csak most tovább játssza a szerepét, mert már egyszer bevetette ezt a trükköt és már nem olyan hihető. Ha viszont elég sokáig próbálja elhitetni valakivel, talán be is dőlne, de én nem vagyok ilyen. Amint sikerült kiszabadítanom a végtagjaimat, máris hátbatámadásra készültem, nem akartam neki hagyni az első lépést.
Egy hullámon közeledtem felé, bár örültem volna neki, ha nem néz hátra, de ez nem jött be. Bár már nem nagyon tűnik úgy, mintha, így tervezte el volna az egészet, de lehet, hogy csak próbálja tovább játszani magát. A testéből viszont hirtelen a korábbi gömbhöz hasonló támadás vágódik ki, de nem csak egy, hanem több tucat. Tehát ez volt a terve, hogy megvárja, amíg közel megyek, és akkor támad meg.
Amikor közelről lőtte el, akkor nem érzékeltem, de elég gyorsan repkedtek a levegőben, így gyorsabb kellett cselekednem, hogy ne találjon el egy sem. Leereszkedtem az alattam lévő hullámba egy nagy adag levegővel, amíg Soniának újabb hullámokkal semlegesíti a több darabból álló támadást. Mivel érintés után azonnal felrobbannak ezek a gömbök, így könnyű őket semlegesíteni a távolból néhány hullámmal. Bár a hullámok ezután használhatatlanok, hiszen a robbanásoktól szétterülnek mindenfelé.
Közben a víztömeg mögül láttam, ahogy az arrancar valami átjárót nyit, majd eltűnik. Miután véget ért a támadássorozat, vártam még, hátha előbukkan valahonnan és újból támad. Lehet, hogy ez is a terve része volt és valójában itt van a közelben és lesben áll. Miután vártam jó ideig és még mindig nem történt, már lassan kezdtem azt hinni, hogy tényleg elment és nem csak megjátszotta.
Az elején pedig úgy tűnt, hogy addig nem megy el, amíg nem vihet magával, bár még mindig nem értem, hogy miért kellettem neki. De szerintem nem is akarom megérteni egy arrancar gondolkodását, abból csak baj származhat. Amúgy sem tűnnek valami épelméjűnek, ha az Emberek Világában élnének, valószínű mindegyik elmegyógyintézetben lakna, bár az tégy, hogy erősnek tűnnek. Vagyis örülnék neki, ha nem futnék össze eggyel sem a jövőben, még erősödnöm kellene, hogy fel tudjam eggyel venni a harcot.
Miután végleg meguntam a várakozást, inkább haza indultam, ahogy azt eredetileg is terveztem, bár eléggé elkeveredtem a hazavezető úttól. Soniát visszazártam a sálamba, majd útnak is indultam, de az első kanyarban el is csúsztam a saját bábomból származó vízben és ekkor éreztem igazán, hogy fáj a karom, amin az arrancar sebet ejtett. Amint haza értem el is láttam a sebeimet, majd elraktam magam holnapra.