Már az ébredésem pillanatában érzem, hogy a mai különleges nap lesz. Nem mintha kimondottan babonás lennék, de ha a bolhák már hajnalban kiverik az ágyból a macskát, az mindenképp rossz ómen. A kihűlt, hajnali porban, még a gyógyító fürdő sem az igazi. Így kissé lehangoltan bandukolok Rivera után. Fogalmam sincsen most épp milyen feladatot eszelt ki nekem, minden esetre sokkal szívesebben keresnék valami megoldást kéretlen vendégeim számára.
-Azt hiszem, ez megfelel. – hangzik el a magabiztos kijelentés, ami engem kicsit sem nyugtat meg. Szinte mellbevágóak a csarnok méretei, amihez érkeztünk. Mindig elcsodálkozom Los Noches építészeti sajátosságain. Akárki is építette, nem lehetett teljesen ép elméjű. Bár az is előfordulhat, hogy időnként rájött a klausztrofóbia, a kismillió idegesítő folyosó építése közben, és megszaladt a keze bizonyos szakaszokon. Annyi bizonyos, hogy nem volt egy építészeti zseni. Egy normális helyen az oszlopok a plafont tartják, nem pedig a semmibe meredeznek, mint valami groteszk betonerdő.
Mikor engedélyt kapok a bemelegítésre, heves vakarózásba kezdek. Nem biztos, hogy pont ere gondolt, de eddig nem mertem megejteni. A kiképzésem alatt minden ilyen apró kihágást nagyon megtoroltak, az ilyen kijelentéseknek azonban általában az a célja, hogy valami nagy szívást vezessenek fel, így ilyenkor elnézőbbek a kiképzők. Amit a következő mondatok alá is támasztanak.
Még a bolhavadászatot is abbahagyom egy pillanatra, s szinte megfagyok, mikor kiderül, mit szeretne tőlem. A kellemetlen emlékek nyomán szinte rögtön bizseregni kezdenek, a mára már épp csak látszódó hegek, melyek mindig arra fognak emlékezetni, mennyire nem szeretem a távharcosokat.
Persze régen tervezek már egy visszavágót. Titokban folyamatosan egy sonidóhoz hasonló technikát csiszolgatok, de eddigi próbálkozásaimat sosem koronázta siker. Képtelen vagyok megzabolázni a keletkező részecske örvényt, s eddig a legtöbb, amit elértem, hogy nem tépett cafatokra a saját bénaságom. Persze az ugrásoknak köszönhetően a város legkülönbözőbb helyein lehet megtalálni a szőrpamacsimat.
Persze a parancs az parancs! Nincs kivétel, nincs kibúvó, és nem lehet fél szívvel teljesíteni.
-Legyen hát kérésed szerint. – mondom kissé recsegősen, hiszen a beszédet is csak titokban tanultam, és nem megy tökéletesen még. Az igazság az, hogy pusztán néhány, talán kissé túlzottan is patetikus, mondatot sikerült megtanuljak egy könyvből, amit még a Grantz könyvtárból nyúltam le. Talán arra elég, hogy meglepjem gondozómat. A meglepetések tárháza azonban ennyivel nem ér véget. Amint eltűnik, a betonrengetegben én elkezdem gyűjteni az energiát egy Ceróhoz. Azt mondta harcoljak teljes erőből, nem kell aggódnia nem, tervezek csalódást okozni. Minden sonidó, és távharcosok iránt érzett utálatomat beleteszem ebbe a ceróba. Esélyem sincsen utolérni Hernandót, de azt érzem, körülbelül merre csámborog az oszloperdőben. Persze ez kevés ahhoz, hogy telibe találjam, de ahhoz bőven elég, hogy rádöntsem az összes oszlopot. Félkörben fordítom a fejem, nagyjából Hernandó irányába, mikor eleresztem az energiát. Remélhetőleg 1-2 pillanattal azután kezdem elkaszálni az oszlopokat, hogy földet ért, ha csak nem csapta be a lélekenergia érzékelésemet. Persze nem remélem, hogy elkaszálom őt, vagy az oszlopok sikeresen maguk alá temetik, annál azért valószínűleg ügyesebb, meglepetések ide, vagy oda. Eddigi tapasztalataim alapján, azonban az átlagos sonido távolságához méretezem a pusztítást, hogy se előre se hátra ne tudjon egyetlen gyors ugrással elszökni. Az egyetlen gyors kiút felfelé lesz, és én ott várom. Akkora szerencsém úgysem lesz, hogy pont oda szökkenek a levegőben, amerre ő kiugrik ellenben, ha megpillantom, ahogy épp megérkezik valahová, akkor már lehet esélyem ráereszteni egy Otikifokut, ahogy azt tervezem is.

A szitáló por szinte nullára csökkenti a látási viszonyokat, és Hernandonak se nagyon akaródzik előbújnia a romok közül. Csak arra gondolhatok, hogy megneszelte a tervemet, és most készül valamire, amíg nem látom. Erre utal a különös energia fluktuáció is, amit nem igazán tudok mire vélni. Semmire se hasonlít, amit eddig láttam a mesteremtől. Azonban elfog a kellemetlen érzés, hogy hamarosan megtudom. Kreativitás tekintetében nem kell a szomszédba mennie ellenfelemnek. nekem viszont jól jönne pár tipp a retek távharcosok ellen…
Nem sok időm marad a saját tudatlanságomon töprengeni. Már ha feltételezzük, hogy nem akarok kilapulni egy hatalmas betonoszlop súlya alatt, ami hogy is került mögém?!
~Mi a fenét gyakorolt ez eddig? Ezt muszáj lesz, megtanítsa nekem is!~
Sok lehetőségem nem lévén, a gyors előre vetődést választom, már amennyire választásnak minősül, ha a lidérc macskája reflexből előre veti magát a törmelékbe, amit eddig fürkészett. Így legalább megúszom néhány könnyebb zúzódással, meg karcolással, a nyílt törések helyett. Amik valószínűleg a következő lépésben várna rám. Két három lépés már biztosan körvonalazódott Hernandoban, és ha tippelnem kéne, szinte biztosan nem óhajt közel kerülni hozzám. S mivel egyelőre ötletem sincsen, hogy hozhatnám közelebb, legalább kicsit megnehezítem a dolgát. Valószínűleg nem jóval elmaradok a lidérc mágikus képességek terén, de talán azt elérhetem, hogy ne célozgasson be ilyen könnyen. Íg pár másodpercnyi elmélyülés után segítségül hívom a Sombra engańosa-t. Teljesen valószínűleg nem tudom elrejteni a kisugárzásom, de a helyzetem pontos behatárolása, már egy kicsit izzasztóbbá válik. S rögtön ezután nekiállok véletlenszerüsíteni a helyváltoztatásomat, remélhetőleg még nem későn.
Ha ez beválik legalább lesz időm kitalálni valami ellentámadást. Ami jobb ötlet híján ellenfelem megközelítését jelenti. Ha sikerül legalább látótávba kerülni, nekiállok barákkal bombázni. Nem igényelnek túl sok erőt, és gyorsak is. Elég nagy beképzeltség lenne azt hinnem, hogy ezekkel akár csak karcolást is ejthetek rajta, de legalább felkeltik a figyelmét. A továbbiak már az ő reakcióján múlnak. Szemtől szembeni egyszerű támadáshoz túl lassú vagyok. Így a sonido utáni pillanatokat, vagy azokat szemelem ki mikor épp támadna, vagy félrecsapja a támadásomat. Az Otikifoku, pedig már ott rezeg a torkomban, csak arra vár, hogy szabadon engedjem áldásos erejét, s akkor talán végre bevihetek egy csapást mesteremnek.

Kedvtelenül veszem tudomásul, hogy lidércmágiában a mesterem verhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a holdsarló a világ legidegesítőbb varázslata. Nem csak a megbénításomban, de ezúttal, a detektálásomban is ezek kis szörnyetegek a bűnösök. Úgy gyűlnek körém, mint bogarak a lámpa köré, s eszeveszett kapálózásommal mintha csak egy csapat darazsat dühítenék. Amikor csak tehetik, nekirepülnek a fejemnek, így lehetetlenné téve a célzást is. Aminek persze amúgy sincsen sok értelme. Henrando szinte csak ásít egyet, s mintha ott se lettek volna az apró kék energia gömbök.
-Arra is kíváncsi lennék, ezzel hogy bánsz el. – jegyzi meg vidáman, miközben engem az ideg összeroppanás szélére sodornak apró fényes játékszerei. S mire a hang irányába tudom kapni a fejemet, már repül felém a két újabb energiaív, melyekből már jóval több erő árad, ezzel meghátrálásra kényszerítve. Nem lenne túl előnyös, ha ismét gúzsba kötve végezném a padlón.
~Hogy, a francba, mászom ki ebből?~ Szinte már kétségbe esetten vetődöm háta, és dobom a leghajmeresztőbb szaltókat, hogy elkerülhessem a támadó apróságokat, amikor hirtelen megtorpanok. Karmaim mély sebeket szántanak a betonba, ahogy lassítani próbálok.
~A kérdés inkább az, hogy mit csinálok épp. Lidérc vagyok, nem varázsló és ideje ezt be is bizonyítsam.~ Újonnan visszatért önbizalmamtól megrészegülten üvöltök a közeledő fénypászmákra, amiket épp csak sikerült lehagyjak. Dühödten harapom ketté az első szerencsétlent, aki az arcom felé kap, majd egy nagy lendülettel átvetem magam a támadó felhőn. Ekkor pillantom meg, hogy Hernandó épp megcsonkítja, hajkoronáját, és egy hanyag mozdulattal a földre hajítja a kitépett szálat. Nem mintha macskaként ez túlzottan megrázna, hiszen nap, mint nap hatalmas szőrgolyókat öklendezem fel, de eddig egyikből se lett fa. Se ilyen nagy zöld mutáns virág.
~Szóval erre koncentrál, azért tudtam lehagyni a Clarókat.~ Lépteimet megszaporázom, hogy még a szörnyeteg kifejlődése előtt érjek oda. A mutáns zöldség persze nem könnyít meg a dolgomat. Eszeveszett tempóval kezdi szétcincálni maga alatt az oszlopot. Elképesztő sebességgel, és erővel fúrja magát előre a kemény sziklában, s facsarja ki belőle az utolsó cseppnyi tápanyagot is, amiből persze nem lehet sok egy beton darabban. Talán ennek köszönhetem, hogy még a lövés előtt ugró távolságba kerülhetek. A mutáns zöldség fejét jelölöm meg végcélnak, és minden izmomat megfeszítve nekiveselkedem a kettőnk közt lévő távnak. Szerencsémre Hernandó csak kicsit feljebb lebegett, és újabb kis szörnyetege mellett maradt. Így ugrás közben végre elengedem az eddig tartogatott Otokifukut. Ez múltkor is elvette az ugrándozástól a kedvét, talán most is kitart majd egy kicsit elvégre jóval több erőt tudtam gyűjteni bele.
Ha minden számításom beválik, akkor a lövése előtti pillanatban sikerül a virág fejére érkezzem. S fizikai erővel kényszerítem a szerencsétlent, hogy mesterünk ellen forduljon. Ha az én Ceroim gyengék ellene, talán a sajátját majd megérzi.

Egy pillanatra belém költözik a félsz, ahogy felhangzik mesterem kacagása, de gyorsan vissza térek a feladathoz. A furcsa zöldség nem csúszhat ki a karmaim közül. Hiába vergődik, csak azt éri el, hogy lassan széthasogatom a karmaimmal. Zöld vére láttán diadalittasan feltekintek Hernandora. Ennek a lövésnek be kell találnia. Megölni biztosan nem fogja, de talán végre győzhetek. Apró fénysugár, a veszettnek látszó csatában. Nem is beszélve a mellkasomat feszítő büszkeségről, hogy saját fegyverét fordítom ellene.
Persze elég hamar lefagy a pofámról az önelégültség. Szinte az ütő is megáll bennem, mikor meglátom a fekete kaput, s benne eltűnni mesterem.
~Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?! Túl egyszerű lett volna…~
Egyetlen másodperc késéssel sül a cero, aranyszínű fényárba burkolva a világot. Nehezen veszek erőt a csalódottságomon. Az utolsó pillanatig az önpusztító növényen maradok. Képtelen vagyok elszakítani a szeme attól a ponttól, ahol Hernando elmenekült. Szinte úgy érzem, az egész testem ólomból van. Kész kínszenvedés mozgásra bírnom a végtagjaimat. Már a bundámat égeti a feltörő erő mikor sikerül elrugaszkodnom, és néhány szökkenéssel biztonságba vonulnom.
A szemem azonban még mindig nem tudom levenni a helyről. Mint a macska, aki egeret látott eltűnni az egyik lyukban. A testem szinte magától helyezkedik kényelembe a várakozáshoz, mintha csak abban reménykednék, mégse tudott elmenekülni, amire valljuk, be nem sok esély van. Legnagyobb meglepetésemre azonban mégis csak bejön a semmi bűvölése. Hernando szinte varázsütésre emelkedik ki a por és törmelék felhő mögül.
-Látod, ez egész jó volt. – mondja, s már majdnem büszkének tűnik, ahogy rám tekint. –Csak a végén fogtad magad vissza… Nos, nem kellett volna, de a hibáinkból tanulunk, nem igaz? – erre csak egy morranással válaszolok, majd folytatja. –Hajlandó vagyok adni, egy újabb esélyt. Úgyhogy csak rajta!
Az első pillanatban gyanakodva tekintek fel rá. Az üvöltésem ereje még nem igazán enyészhetett el, s ránézésre a légzése sem túl összeszedett, ami arra utal, hogy legalább ő is fárad. Persze ettől ez még simán lehet egy újabb csapda, csak engem ez már marhára nem érdekel. Egy dühös morranással feszítem meg az össze izmomat, és minden erőmet beleadva vetem magam Hernandó felé. Csak a levegőben nyilal belém a kellemetlen felismerés, hogy valószínűleg most is csak a levegőre vetem majd rá magam, s ugyan ettől a zsigeri ösztöntől vezérelve nyúlok az Enderezamiento erejéhez. Hernando ugyan már ismeri a technikát, de sokkal fáradtabbnak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy ő sokkal jobban tudja érzékelni a lélekerő apró fodrozódásait, talán érzékenyebb is rájuk. Így az utolsó pillanatban zúdítom rá a megformálatlan energiahullámot.
Ha sikerül a lélekrészecske felhővel annyira megzavarjam, hogy rávetődhessem, akkor kéréséhez hűen nem fogom vissza magam. Karmaim a mellkasába fúródnak, s teljes testsúlyommal rázúdulok, fehér agyaraimat pedig éhesen a bal vállába próbálom mélyeszteni. Nem hagyok neki levegőt, a zuhanással pedig nem törődöm, ha sikerül magam előtt tartsam, akkor a legtöbb sérülést Hernando teste nyeli el.
Ha nem sikerül, akkor az oszlopok közt a földre próbálok érkezni védekező pozícióban, és kicsit megpróbálom kifújni magam.