Fon Kaito Pályázatai

Tárgy: Fon Kaito Pályázatai Hétf. Márc. 17, 2014 8:24 am

Engedélyek: Megvannak.

Spoiler:

Bankai Pályázat

Idő

Nem szállt szemére álom. Nem akaródzott aludnia, pedig tudta jól, jót tenne most megfáradt testének az áldott pihenés. Sötét, nyugodt éjszaka takargatta be a világot, s még a hold bántó fényét is köpenye mögé rejtette. Éppen ezek az éjszakák melengették szívét, mikor minden más elhalkult, s az elméjét elhagyták a gondolatok. Minden pillanatot érző levél volt csupán, kit a szél sodort. Minden levegővétellel, testét betöltötte a közelgő zivatar illata. Látni akarta, mint megannyiszor már, hogy miként mozdulnak meg az első cseppek, megállíthatatlanul menetelve rövid életükön át. Vajon a zivatar első hírnökei miként érzékelik az időt? Számukra a valóság, abban a rövidke pillanatban létezik csupán, míg társaikat elengedve, a mindenségen keresztülzuhanva, végül, menthetetlenül elérik a talajt, s végzetüket beteljesítve megújítják a világmindenséget, abban az apró foltban, ahol összeért ég és föld. Vajon számukra is oly hosszú időnek tűnik ez, mint minden élőnek? Vagy csupán átsiklanak a létezésen ahogy ő látja őket?
Szél röptette lelkét megérintette a szikra. Érezte, most elkezdődik minden, mit megtekinteni vágyik. Édesítő, mámorító érzés volt, a terasz gerendájának dőlve figyelni a világot, ahogy a zápor érkezésével elhalnak hangjai, s nem marad más, csak a dicső, megtisztító zivatar, a fáradhatatlan lovasok, messziről a mennyekből. Keze végigsimított örök társán. A pengén, mely örökre megőrizte magában azokat a pillanatokat, mikor a Fon ház fejének kardot kellett rántania. Minden apró karcolás melyen keze végigsiklott újra emlékekkel töltötte meg tudatát. Érzékeit a táj felé fordította. Teljes figyelmet szentelt, a bekövetkező változásoknak, főként annak, melyet ő maga idézett elő. Lassult a mindenség, míg végül a zajokkal együtt az idő is elhalt keze nyomán. Lenyűgöző, kristálytiszta volt az a szívdobbanásnyinál is kevesebb pillanat, mikor összeért a változás, s Historia. A mindenkor és sohasem létező, valós valótlan. A tér, mikor minden örökkön való, hiszen sosem kezdett el létezni. Kezéből eltűnt a fegyver, de nem mozdult. Nem is tudott volna ebben a momentumban. Tudata átlépett egy másik valóságba, majd egy újabba, mint mindenkor, mikor kitért az idő vonalából. Körbepillantott, s magába égetett mindent, mit szeme elkapott.
– Üdvözöllek kedves barátom. – Szavai a pillanatnak szóltak. A zanpakuto-nak, mely mostanra betöltött mindent, mit a teremtés elé tárt.
– Repes a szívem, hogy újra látlak Kaito-dono. – Szólt a furcsa hang, majd Historia Crux ismét arcot öltött. Ezúttal fiatal férfiként mutatta magát. Karakteres vonásai nem voltak ismeretlenek számára. A magas homlok, s a szűken ülő szempár már felderengett előtte párszor. Mélybarna, már-már fekete hajzata s feledhetetlen, megkerülhetetlen álla, akár az arcának szánt keret, kiegészítették a gyermeteg, mégis komolynak tűnő látványt.
Összeért a tekintetük, majd cinkos mosollyal siklottak át a tereken, míg végre elérték egymást, s meghajolva köszöntötték a másikat.
– Minek köszönhetem meghívásod, időtlen társam? – Alig hagyta el a kérdés a száját a másik máris átvette beszélgetésük felett az uralmat.
– Egy kivételesen fontos dologgal kerestelek fel álmaidba hatolva.

(Csend)

– Azzal az ürüggyel rabolom végtelen időnket, hogy esélyt nyújtsak számodra a továbblépésre. – Mosolygott a furcsa arc, s a kertet uraló pillanat minden valóságán áthatoltak a szavak. A nemes csupán bólintott, jelezvén, hogy hallgatja a hadarót. Az öltönyös alak összeütötte tenyereit, majd összedörzsölve őket, mélyen a Fon szemébe nézett. – Remélem figyelsz rám, mivel csupán egyszer fogod hallani tőlem ebben a pillanatban. Egy kihívást intézek hozzád, Fon Kaito-sama! – Megrengett a mindenség az elmélyülő hangszín után, s bár a testőrparancsnokot meglepte a kijelentés, ez nem jutott ki a tudata legmélyéről. Egyetlen izma sem rándult a dologra. Tán ez bátoríthatta további szavalásra Historiát, mivel mutogatva folytatta mondandóját. – Sokat tudsz már az időről, s sokat értesz a világból. Helyes, s helytelen következtetéseid azonban mind egy pontba vezetik létezésed, de ez a pont jelenleg karnyújtásnyira áll tőled. Te azonban képtelen vagy utána nyúlni. A most felmerült kérdésedre a válaszom pedig, hogy bár sokat értesz, mégsem eleget ahhoz, hogy ezt a célt elérd. Ó! Nem eleget. Messze nem eleget.
– Ebben nem is kételkedem, de a szavaidból úgy veszem ki, bizakodsz, hogy ezt most pótolni fogom. – Mosolyodott el szelíden a nemes.
– Pontosan! – Tagolta látványosan gesztikulálva, miközben elindult a párhuzamos terek között lépdelve, mint a prédáját kerülgető vadász. Ellenfele azonban messze nem tartotta magát olyan védtelennek, mint amennyire tehette volna. Jól esett neki a gondolat. – Fon Kaito! Állítom rólad, hogy nem vagy képes megérteni a pillanatot. Gondolkodhatsz években, napokban, századokban, de akár milliomodnál is kisebb másodpercekben. Mégsem tudod értelmezni a pillanatot. A legkisebb alkotóelemét az időnek. Ez pedig megakadályoz a továbblépésben. Ideje tehát, hogy felold ezt a gátat, mely megtöri haladásod folyamát. – Lassan a nemes is vele mozdult, lépdelve utána, ha elkószált az addigi útvonalától, s megmosolyogtatta a dolog.
– Mire akarsz kitérni, egészen pontosan?

(Csend)

– Arra mélyen tisztelt Kaito-dono, hogy elmulasztasz dolgokat, melyek amúgy életbevágóak lennének számodra, mégis elsiklasz felettük, mert képtelen vagy megérteni, s befogadni a pillanatot magát. Ez pedig egy hatalmas hiba! Ó de még mennyire, hogy az. – Megigazgatta a haját, majd a nemesre pillantott. – Az idő az időn kívül. Egy pillanat, mely mindenkor és sohasem létező valós valótlan. Ez hív most ki téged, egy párbajra, melyben vagy megleled a választ, vagy örökre elesel a továbblépés lehetőségétől.
– Mond mik a feltételeid, s örömmel megvívok veled. – Mosolyodott el kedvesen a Fon ház feje, majd a tekintetük újra összeért.
– Remek! Akkor kezdjünk is bele. Ez a tér amit megadok neked. – Mutatott körbe maga körül, ahogy fellépdelt a teraszra. Hogy magasabban állhasson, mint a testőrparancsnok. – Ebben a térben kell működnöd, míg meg nem találod a választ. A választ a kérdésemre, melyet most felteszek. Mi egy pillanat? Mit tartalmaz? – Kaito félrebillentette a fejét, hiszen tudta, nem ennyi a kihívás. Historia azonban csendben maradt.
– Ennyi volna? Az időn kívül létezve keressem a választ? – Szólni akart még, de a zanpakuto megtestesülése belefojtotta a szót.
– Természetesen nem ennyi, hiszen az nem lenne méltó kihívás neked. Ezért aztán egy kis nehézséget csempészek a dologba. – Az öltönyös figura újra összedörzsölte a tenyereit. – Minden egyes pillanatban törlöm az előzőt, mintha az sosem létezett volna. Ennek pedig olyan hatása lesz, mintha kitörölném a memóriádat. Tehát, pontosan egy pillanatod van meglelni a választ. – Mosolygott fenyegetően a zanpakuto, mire a testőrparancsnok mellé lépett. – Kifejezetten izgalmas játéknak ígérkezik. És ne aggódj, az örökkévalóságig is itt maradsz, ha ez szükséges. A kihívás addig tart, míg meg nem nyered. Reméljük időben megtörténik, mert addig a lélekölőbe sem zárhatsz vissza. Kérdés? Nincs.
– Van. – Vágott közbe a megállíthatatlan lovasnak tetsző monológba. Az ismerős arc intett neki, bátorítva a kérdezésre. – Mit használhatok, hogy megleljem a választ?
– A képzeletedet. És ajánlom, ne vesztegesd az időd. – Komoly arckifejezést kapott válaszul a nemestől, amitől azonban csak jobb kedve lett. Megveregette mestere vállát, majd félhangosan hozzátette. – Ne aggódj, a játékszabályokra emlékezni fogsz.

(Csend)

– Kezdjünk is neki! – Csattantak a tenyerek, a furcsa alak, pedig tovatűnt. Elindult a verseny az idővel. A terasz gerendájának vetette a hátát, és nyitott érzékekkel figyelt. A csendre hangolta a tudatát, ám mintha az most milliónyi hangból zajongana, annyi minden rohamozta az elméjét. Sosem látott gondolatok, át nem élt képek, melyek minden pillantással befészkelték magukat az agyába, elhomályosítva ezzel előtte a célt. A növények levelei, minden apró erükkel, a fák göcsörtös törzse, az időtlenül kacskaringózó patak, mind ezé a pillanaté voltak. De vajon mi ez a pillanat? Mit is jelent ez az apró, megfoghatatlan időpont? Ahogy a szeme végigsiklott az ismerős kerten, megragadva minden apró részletet, melyet tudata képes volt befogadni, a csendesség hullámai mosták elméje partjait. Minden szívdobbanással elveszít egyet az értékes pillanatokból. Az esőcseppre siklott tekintete. A semmiben lebegő magányos lovagra, kire oly nagyon várt. Most ott állt előtte, s ő képtelen volt úgy tekinteni rá, mint a kihívás előtt. Mi ez a pillanat? Ez ő, ebben él, ebben létezik. Csupán ennyi létezik számára. Egyetlen pillanat. De vajon mit is jelenthet ez igazán?
Újra végignézett a tájon, ezúttal a horizonton nyugtatva tekintetét, mintha ott keresné a választ. Azonban, miután ott nem lelte meg, mire a szíve oly nagyon várt, tovább vándoroltak koromszín szemei a házra. Az otthonra, mely védelmezi. Sietve kelt fel, s bár éléptei mit sem vesztettek nemesi tartásukból, a Fon ház feje szinte siklott a fapadlón. A rizspapír falak sietve tűntek el mellőle, majd a helyükbe újak léptek. A térben, ahol a mozgás csupán illúzió, most mégis úgy érezte mintha futna. Végigsiklott a folyosón, majd bekanyarodva a ház sarkánál. Megállt egy széles rizspapír ajtó mellett. A keze is alig ért az ajtóhoz, az már nyílt is.

(Csend)

– Kaito-dono. Fáradj beljebb kérlek. Gyere csak. Teát? – Kínálta meg Historia, azonban rá sem pillantva elhúzott mellette. Jobbra vette az irányt, a polcok felé. Az ujjai egy vastag bambuszkönyvre siklottak, majd a zsákmánnyal együtt letérdelt a szoba közepén álló asztal mellé. A zanpakuto az ajtó mellett teázgatott, miközben ő feltépte a lapokat.
Kerülték a gondolatok. Főként a konstruktívak, amelyre most, ebben a helyzetben határozottan szüksége lett volna. Ahogy ott ült, mintha minden ellene dolgozott volna, s ő mégsem adta fel. Soha, egyetlen szívdobbanásnyi időre sem hagyta abba. Küzdött, akár a kelepcébe csalt tigris az életéért. Sejtette. Legbelül – a tudata legeldugottabb zugaiban ott fészkelt a megoldás. Kétségbeesett volna? De nem, azt azonnal látni lehetne rajta. Ez az érzés valami olyan volt, melynek értelmét, csak most kezdte felfogni, pedig időtlen idők óta használta. Mégis, csak ebben a sötét, végtelen pillanatban kérdezett rá a miértre. Gyönyörű látványt nyújtott. Kortyolt egyet a teájából, majd tovább figyelte a tudatával viaskodó párducot. Az emlékeivel futóversenyre kelő nemest, kibe mintha lassan belehasított volna a felismerés.
– Mennyi idő telt el? Mióta vagyok itt? – Kérdezte a lapok fölül felpillantva. Mintha valahol mélyen gyökeret vert volna benne valami, pedig tudta jól, hogy emlékei minden pillanatban elvesznek az előzményekről. A karakteres arcra mosoly húzódott ahogy elengedte a csészét.
– Körülbelül? A te időszámításod szerint száz éve. Bámulatos, hogy mennyire elveszik az időérzék, ha időtlen pillanatban mozog valaki. De felmerült benned a kérdés, tehát gyökeret eresztett valami ha jól sejtem. – Helyezkedett el mestere mellé a zanpakuto. Historia Crux, most akár egy kétszínű vipera, olyannak tetszett a szemében. Vajon mennyire bízhat meg benne most? Legjobb lesz, ha nem bíz semmit a véletlenre. Az öltönyös alak elé tolta a bambuszból készült kötetet, melyet gondos munkával alkotott.
– Hiányosak az oldalak. Mégis olyan, mintha egybefüggő történet lenne. Egy szó sincs furcsa helyen, minden gondosan van összefűzve. De ha megfordítom a lapokat. – Teljesen lefordította a könyvet, s a bambusz hátulján, két pontra mutatott. – Ezeken a pontokon látszik, hogy innen valami hiányzik. Nagyobbak a kötések, más pontokon pedig eltér egy árnyalattal a színük. Tehát valamit kivettek ezekről a helyekről, mivel a kötésnek nem volt ideje kopni.
– Remek felfedezés Kaito-dono. Egy lépéssel közelebb kerültél a dolog megértéséhez. Most már csupán az a kérdés, hogy mit felejtettél el? Hiszen ehhez a könyvhöz, csak te nyúlhattál, s megnyugtatlak, ez így is történt. De. Felmerül a kérdés. Vajon mit felejtettél el? Miket tartalmaznak azok az oldalak? Egy tanácsom van csupán a számodra. – Ezzel közelebb hajolt a testőrparancsnokhoz, majd mélyen a szemébe nézve folytatta. – Nézz oda ahova sosem mernél. Oda, ahova még soha életedben. A szemed sarkába, a perifériára, melyet az agyad felfog ugyan, de nem emlékszel rá mit is láttál ott. – Mondókája végeztével aztán, Historia kilépett az ajtón, magára hagyva a testőrparancsnokot.

(Csend)

Nem tudta mióta ülhetett ott maga elé meredve. Talán perceket, de annyi biztos volt, hogy megmaradtak benne a zanpakuto utolsó szavai. Azonban az, hogy teljes egészében felfogja mi zajlik a látómezejének a legszélén, nehéz volt kivitelezni. Valószínűleg olyan dolgot készült most megtenni, melyet életében még sosem. Felpattant a könyv mellől, s körbepillantott a szobán, de csak a megszokott látvány várta. Valami többet kell tennie. Olyasmit kell látnia, amit másképp nem pillanthat meg. Fel kell fognia mi történik a látóterének peremén, ott ahova mindig is látott, ám a látvány sosem maradt meg a tudatában. Mélyebbre ásta be magát, mint a tudatos emlékezet. Akárcsak azok a teendők, melyeket az elmúlt időben megtett, pedig a pillanatok elvesztek. Nem maradt meg más, csak a hatások, a következmények. A kiindulópontok is elvesztek, mégis küzdött, minden erejét és tudását latba vetve, hogy végre meglássa amit talán ő maga rejtett el azon a helyen. Olyan helyek felé nyitotta meg, ahová eddigi életében talán csak egyszer tett meg. Mikor elrejtette azokat a lapokat. Mert most már minden bizonnyal ő volt. Hiszen ki más tehette volna meg, ha nem ő maga. Ki más lett volna képes minderre, ha nem maga Fon Kaito? Ideje volt hát megpillantani, azt amit elrejtett a szeme sarkában.

(Csend)

Ötödik Fejezet
Tudás

Egy csepp eső hull az időn kívül.
A cél szem előtt. Mozdulat indul.

Végre fény derül. A vég eléri.
Valami mozdul? A világ mozdul.

Talán nem lesz hadvezér, s a serege felderítőkből, orvgyilkosokból, fog állni. Nem lesz olyan hangjuk, mint az esőnek, de az erejük, a tudásuk, és a sikerük, ugyanúgy megtisztítja a világot, mint a zápor.
Mókás dolog... akkor is épp így esett, mikor a világra jött.
– Furcsa dolog téged így látni – Nem tudta befejezni a mondatot a hang a sötétből. A torkának ugyanis penge feszült, s az ifjú nemes a falhoz szegezte a nála pár centivel alacsonyabb fiatal alakot. – Kaito-sama. – Nyögte végül a gerendának vágódva, majd a fekete szempárba pillantott. Gyilkos, pattanásig feszült érdeklődés tekintett vissza rá onnan. A Fon nemes végigtekintett alakján, s gyanakodva fogadta a ruházatát. Olyasmi volt ez, mellyel még sosem találkozott. A földre hulló hosszú, éjszín kabát szabása nem vallott rukongai egyik szabójának munkájára sem, s rangos személy sem járt-kelt ilyesmiben. A visszahajtott gallérok egészen mellkasig elfutottak, s közülük ezüst árnyalatú, sokgombos szövetmellény köszönt elő. A merev nyakú ing, s a magas szárú, zárt, fűzős cipő megerősítette a gyanúját. Az idegen olyan vidékről származhatott, amellyel még sosem találkozott. Talán az emberek világából érkezhetett.
– Hogy jutottál be ide? Ki vagy te? – Faggatta az ifjú, a hosszúkás arcán szögletes vonásokkal megáldott idegent. Az eső verte a tetőt, s elnyomta a világ összes zaját. Még a Fon nemes sziszegése is elveszett a dicső lovasok dobogásában, így annak nem kellett tartania, hogy meghallják.
– Nyugodj meg Kaito-sama, nem azért vagyok ma itt, hogy ártsak neked, vagy a családodnak. – A fogás a pengén egyre erősödött. – Csak hallgass meg kérlek. Tudással járulok eléd. Meg kellett módosítanom bizonyos eseményeket, hogy ma este itt érhesselek. Kérlek ne hagyd, hogy ez kárba vesszen. Csupán engedd meg, hogy váltsak veled néhány szót, s utána, mintha itt sem lettem volna. – Komor tekintetett kapott válaszul, de a penge elhátrált a torkától. A fiatal nemes figyelmet szentelt neki.
– Beszélj, és tedd gyorsan, mert nem végtelen a türelmem. – Hangzott a komoly válasz. Akárha egy hadvezér beszélt volna, s repesett a szíve, hogy ezt megtapasztalhatta.
– Rendben. A tudás amit hoztam kihatással lehet az életedre, de annyi biztos, hogy jó szolgálatot fog tenni. – A kezeivel gesztikulálva kezdett a mondandójába, miközben ellépett a nemes ifjú mellet a tető, és a zuhogó eső határvonalára. – Tehát, mint tudod, a világ múló pillanatok tömkelege. Gyakorta vannak olyan pillanatok, melyeket nem ismerünk, vagy nem emlékszünk rá, pedig olykor fontosak lennének. Csakhogy, fontos, ha megtudod, hogy nem maga az idő a változó. Az események képesek megváltozni. Maguk az időpontok fixek, csupán a hozzájuk tartozó események nem.
– Miről beszélsz? – Húzta fel a szemöldökét a Fon nemes.
– Egyszer meg fogod érteni, hogy miért mondom el mindezt, addig viszont tudd, hogy nem az idő változik. A pillanatok mindig ugyanazok. Csupán pillanatok, a maguk múlásával. Azonban az események, a kezdő és végpontok megváltozhatnak. A történés változik, nem az idő. – Mire a mondandója végére ért, az ifjú közelebb lépett. Nem értette mit akarhat ez a furcsa figura. A furcsán igaznak rémlő sületlenségek azonban mind beleivódtak az emlékezetébe, az ismeretlen arccal együtt. – És akkor ahogy megígértem. Már itt sem vagyok. – Már indult volna, de ahogy ellépett a nemes mellett, az ifjú megállította.
– Ki vagy te? Nem vagy idevalósi, ezt felmértem első ránézésre is. Ki vagy?
– A nevem Memoria Crux. És ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben van. – Ezzel tovább lépett, a nemes pedig nem szólt utána, nem tartotta vissza immár. Elengedte.
Ahogy lassan visszaült előző helyére, ismét körbepillantott, s az elméje az idegen szavain jártak, míg aztán végül, el nem nyomta az álom. Csak a kopogó eső utolsó hangjai szűrődtek be az elméjébe.

(Csend)

Ahogy letette a kezéből a bambuszra vésett fejezetet, mély levegőt vett, majd lassan kiengedte azt.
– Historia. – Suhant keresztül az időn át, ahogy a gerendának dőlve az égre pillantott.Nem hallott lépteket, sem semmi mást, csupán azt látta, ahogy a jól megismert öltönyös alak leült vele szembe, hátát a gerendának vetve, akárcsak a mestere. Az első arc nézett vissza rá. A húszas éveit taposó öltönyös alak elmosolyodott.
– Meglelted hát a választ. Örül a szívem Kaito-dono. Nem volt hiábavaló a bizalmam.
– Miért nem emlékszek ezekre az oldalakra? Miért nem emlékszem erre az esetre? – Sóhajtotta a testőrparancsnok, miközben az útja közben megakadt esőcseppet figyelte.
– Mikor a könyvet írtad, meghagytad nekem, hogy azokat a pillanatokat töröljem ki az emlékezetedből. Ahogy itt is tettem, elmostam az időt. Azért, hogy ne emlékezz rá, s csupán akkor legyél képes megszerezni ezeket az oldalakat, ha készen állsz rá. Ha képes vagy oda nézni, ahova a legtöbben nem mernek. – Magyarázta a zanpakuto, s az eget kémlelte. A Fon ház fejének világossá vált, miről is van szó, azonban még mindig gyötörte egy kérdés.
– Miért kértem ilyet tőled? Mi volt az indokom, hogy megfosszam magam ettől a tudástól?
– Azt mondtad nem érzed magad késznek, hogy birtokold. Arra kértél, akkor vezesselek rá a megtalálására,mikor úgy érzem készen állsz rá. Mi több, ezt az egész kihívást is, te magad találtad ki. Te adtad a kezembe még az eszközt is. És meg kell vallanom, fantasztikus rátermettséget mutattál a mai nap. - Ahogy Historia felkelt, s lassan ellépett Kaito mellett, megérezte rajta a lelke nyugalmát. Ismét csend lépett a kutatás helyébe. Nyugalom ütötte fel a fejét ott, ahol eddig a rohanás pusztított. Ebben a végtelen pillanatban, újra helyreállt a rend, s a béke.
A Fon nemes az égre pillantott, még utoljára, majd tekintete a meginduló első lovasra irányult. Mostmár tudta, mit jelent annak a cseppnek az az idő, mely neki csupán egy röpke pillanat.

Bankai

Bankai neve: Memoria Crux
Típus: Kidou

Memoria Crux.
A pillanat a pillanaton túl.
Törések az idő szövetében, s az események zajlásában.
Kapuk az idő végtelen terei, az egymást fedő pillanatok között.
A tudás mellyel „megváltoztatható” múlt, jelen, s jövő.

A bankai ez a tudás maga. Historia Crux második kiengedése a módszer, mellyel a Fon nemes átrendezheti a világmindenség eseményeit, ezáltal új időteret nyitva a végtelen számú párhuzamos pillanatok közé. Ebben az állapotban nem Kaito lép a mindenkor és sosem létező pillanatba, hanem kiemeli azt a világegyetembe, s így látszólag megáll az idő. Ez azonban csupán addig marad így, míg a nemes át nem rendezi az eseményeket a pillanatok szövetéből kiválogatva a neki tetsző történéseket. Ezután akarata szerint bárhol megjelenhet egy törés az időben, mely utat biztosít a létrehozott új időtérbe.
Az ide belépők maguk is részévé válnak az új történelemnek, s ezáltal igaz rájuk mindaz, ami a saját idővonalukban is. Sebeket szerezhetnek, öregednek, sőt akár meg is halhatnak. Azonban fontos megjegyezni, hogy mivel mesterségesen létrehozott idővonalon tevékenykednek sebeik begyógyulnak mikor visszatérnek a saját történelmükbe, az öregedés jelei is eltűnnek, s visszatérnek abba az állapotba, melyben akkor voltak, mikor átléptek a törésen. Haláluk esetén minden érzetet átélnek melyet az elmúlás indokolt, majd felébrednek a saját idővonalukban.
Az időben Kaito tetszés szerint átrendezheti az eseményeket, s ezt kiterjesztheti az oda belépőkre is, ezáltal amíg ott tartózkodnak érvényesek rájuk az újonnan kialakult szabályok.

Képesség:

A bankai képes új időteret nyitni a végtelen pillanatok között. A megidézéskor Kaito kiválaszthatja azokat a személyeket akik magához hasonlóan képesek „mozogni” a végtelen momentumban. Ebben az állapotban a Fon nemes megalkothatja az új időteret, melynek eseményeit, s szabályait ő maga hozza létre. Az alkotás gondolattal vezérelt, majd amikor a folyamat a végére ért, törés jön létre a pillanatban, melyen át a kiválasztottak átléphetnek az új idővonalra. Amikor ezt megteszik belelépnek annak eseményeibe, és ezáltal igaz rájuk minden szabály, melyet az alkotó meghozott. Sebeket szerezhetnek, öregedhetnek, de akár meg is halhatnak – azonban sebeiket s éveik nyomát nem vihetik át saját idővonalukba, a képesség feloldásakor pedig visszatérnek abba az állapotba amelyből átléptek a törésen. Ugyanígy képesek meghalni is az új időtérben, azonban ebben az esetben visszakerülnek a saját idővonalukra, épen és sértetlenül.

A képességet csakis Kaito oldhatja fel, s az új térből csak akkor szabadulhat a karakter, ha életét veszti, vagy a Fon nemes megszünteti a bankai-t.

A képesség használata, a többi képességhez hasonlóan felemészti Kaito energiáját.
Memoria Crux használata 30 pontot emészt fel Kaito energiájából minden újonnan létrehozott idővonalért.

A bankai előhívása kis mértékben megváltoztatja a Fon nemes Időörvény képességét is, mely ezáltal képessé válik nem csak az időben való eltolásra, hanem a képesség, esemény, tárgy vagy személy kivételére a történések haladásából. Ezáltal az nem lesz paradoxon, s nem szűnik meg létezni sem, csupán belép Historia Crux-ba, a mindenkor és sosem létező pillanatba. Ebben a momentumban nem képes sebeket szerezni, sem öregedni vagy életét veszteni. Mozgása illúzió csupán, valójában az idő végtelen terei között lépked. Nem képes azonban belenyúlni az eseményekbe, vagy más módon irányítani az időt. Erre ebben a térben csakis Kaito és Historia Crux képes.

A Bankai csak és kizárólag mesélés céljából használható. Harcban, vagy egyéb módon használni Tilos!

Tárgy: Re: Fon Kaito Pályázatai Hétf. Márc. 17, 2014 10:55 am

Örömmel látom, hogy sikerrel vette az akadályt, Kaito-san. Az előzetes egyeztetések ismeretében pályázatát természetesen elfogadom. Gratulálok a bankai-hoz, valamint sok sikert a kapitánnyá válásához!

Tárgy: Re: Fon Kaito Pályázatai Vas. Ápr. 13, 2014 4:10 am

Engedélyek: Megvannak.

Fon Kaito Kapitányi Pályázat

Regenerációs kísérlet

A Muken ma ismételten csendes, s minden erőfeszítése ellenére, engem akkor sem képes átverni. Érzem, hogy ma valami készül. Valami, ami felbolygatja majd az életem hátra lévő részét. Felnézek az irataimról egy pillanatra. Hosszú ideje nem pillantottam már fel a jelentésekről, pedig nem feltétlenül érdekes olvasmány egyik sem. Nem sok történés rázza meg ezt a helyet, de nem is akkora probléma ez számomra. A munkám - lényegében véve- egyszerűnek mondható, ám a maga nemében egy igen nemes feladat. Ellenben, ezen kívül nem tud túlzottan sokat nyújtani. Jóformán a semmiről kapok jelentéseket, s ez messze nem olyan lényeges, mint amilyen maga a feladatkör.
Jobban érezném magam, ha most a birtokon lehetnék, az enyéimmel. A testőrségnek – bár a maximumokig képzett profikból áll- mindig szüksége van egy kis edzésre. Ezen felül pedig nem ártana ápolnom a kapcsolataimat a külvilággal sem. Nem szeretek távol lenni a klántól, még akkor sem, ha itt vagyok. Muszáj, leszek kitalálni valamit ennek az orvoslására. Ez azonban úgy tűnik, még várat magára, mikor is kopognak az ajtómon. Ismerős kéz nyit ajtót, s az egyik kapuőr lép be az irodámba. Nem mozdulok a székemből, csak megvárom, míg meghajol, majd közli velem:” Várnak a bejáratnál”.
Sietős léptekkel indulok meg a találkozó helyére. Nem tudok elképzelni mást, aki engem ilyen időben keresne, mint a Gotei maga, vagy a családom egyik tagja. Ahogy méltóságteljes léptekkel keresztülsiklok a téren, lassan meglátom, kik is akarnak engem látni. Fekete ruhás alakok látványa fogad, mind a keigun öltözetét viselik. Ismerős ez a ruha, hiszen a Fon- ház találta ki, s a testőrség azóta is ennek az eredeti változatát hordja. Körbe tekintek a nyolcfős társaságon, majd összeakad a tekintetem egy ismerős szempárral. Az öcsém áll a csapat élén, ami különös érzést formál meg bennem. Egyszerre derülök fel, hiszen a sejtésem kétszeresen is beigazolódott, ugyanakkor gyanakodva tekintek rájuk, mivel a keigun-t nem szokták csak úgy bárhova is küldözgetni. Jó okra van szüksége a Gotei-nek, hogy őket mozgósítsa. Ez pedig problémát jelent. Ha nem Seireitei-en belül, akkor azon kívül, s az sem kizárt, hogy magában a mukenben. A szokásos arcom öltöm magamra - ahogy rájuk pillantok-, majd egyszerű hangnemmel a testvérem felé fordulok.
– Üdvözöllek benneteket a mukenben. Úgy értesültem, látni kívántok. – Fogadom őket, de a hangom kissé komor. Nem esik jól, hogy a keigun látni kíván, habár megnyugtat, hogy Seiran vezeti őket. Legalább biztos lehetek abban, hogy a segítségemért jöttek, nem az életemért, amelyre indokuk sem létezhet. Seiran, persze láthatja a szememben a kételkedést és az értetlenséget, s biztosra veszem észre is vette. Kaján vigyor ülne az arcára, ha tehetné, de második osztagosként, jól tudja, hogy ezt nem ajánlott megtennie egyelőre.
Olyan kézjelekkel irányítja a csapatot, melyeket töviről hegyire ismerek jómagam is. Hasonlókat használunk a testőrségben is, ami megkönnyíti az értelmezést. A hét shinigami felszívódik, s én elmosolyodva konstatálom Seiran megjelenését.
– Már megint mit csináltál, amiért a Gotei meg akar büntetni? – Kettőnk között a szokásos, „szervusz édes öcsém, hogy vagy?” sablonos, találkozáskor használt mondatok már réges-régen lecserélődtek. A kezembe kapom a levelet, majd olvasni kezdem. Gyanítottam, hogy erről lehet szó. Ezek szerint Verashu kapitány a főkapitányt is megkereste az ügy érdekében, ami hízelgő dolog. A jelölésem ezáltal nem meglepő, s az sem túlzottan, ahogy bizonyítanom kell. Eleget kell tennem ennek a kérésnek, végiggondolván azt, hogy a Fon- háznak mennyire jót tenne, ha ismét a kezében lenne az onmitsukidou. A gondolatomat a fivérem hangja szakítja meg.
– Ideje, hogy kárpótold a családot a beléd heccelt pénzért és időért. – A megszólalására, majd a levakarhatatlan vigyorára, egyetlen válaszom van csupán.
– Ha már rád nem számíthattunk ennek a kivitelezésében… – Veregetem meg a vállát, ahogy ellépek mellette, de még egyszer hátra szólok neki. – Hozd a csapatod, indulunk! Út közben majd ellátsz némi információval az osztagot illetően. – Adom szinte parancsba, tudván, nincs idő a bájcsevejre. Ahogy azonban elindulunk, a kedvenc vérem is megejti a szóváltás ráeső részét.
– Ez a fekete bárány már egy jó ideje a Féregbolyt vezeti. Apropó, Féregboly... – Kézjelekkel utasítja a csapatot, hogy kövessenek minket, de úgy, hogy mi se érzékeljük őket. Mesés megoldás. – A féregboly hasonlatos a mukenhez, csak a könnyebb veszélyes alakokat őrizzük. Még Soifonnal eszeltük ki annak idején, hogy majd a Féregbolyt fogom vezetni, idővel. Ez családi téma, most nem ez a lényeg. Mit is mondhatnék, mennyire vagy jó hakudában? S mennyire tudsz sütit sütni? – Ezek a mondatok egy pillanatra elgondolkodtatnak, de nem jut időm, sem pedig kedvem a feldolgozásukra.
– A sütés nem a legerősebb oldalam, de nem mondanám gyengének sem magam ebben a művészetben. A hakuda azonban inkább nevezhető erős oldalamnak. Jóllehet nem feltétlen a legerősebb. – Kissé szerénykedek, de megbocsájthatónak vélem, hogy így teszek.
– Mihaszna bagázs, süti imádók. Illetve az osztagon belül Verashu parancsával tilos a munkáról beszélni. Remélem, ha te leszel a kapitány, ezt a szabályt megváltoztatod. Mert most komolyan, miről beszélgessen valaki egy osztagon belül? Csend és hullaszag van körülbelül az osztagban jelenleg, illetve Kotomi is visszavonulóban van. Kell az új kapitány, mert nekem eléggé sok dolgom akad a Féregbolyt illetően. – Kapom a további információkat az osztagot illetően, majd egy pillanatra megtorpan. – Van már ötleted arra, hogy hogyan szerezd meg ezt a posztot?
– Ismersz már. Jóval az előtt megvolt a tervem arra, hogy miként szerezzem meg ezt a posztot, hogy te ma megkaptad a parancsod. Előbb, minthogy a mukenhez kerültem. Van pár ötletem a dologra. De ez maradjon meglepetés. Most inkább a munkánkra koncentrálunk. – Ezzel pedig fel is oldom Verashu taichou egyik szabályát. Igenis kell néha a munkáról beszélni, de csak is az osztagon belül, és ott is vannak kivételek. Ezeket majd később talán papírra vetem – vagy beszédbe foglalom-, de mindenképp az osztag tudtára adom. Érdekes banda lesz, annyi szent.
– Szeretem a meglepetéseket. – Feleli Seiran, majd jó magam kézjelekkel küldök előre kettőt a hétből. Olyanokat, akik talán a legpuhábban mozognak, hogy derítsék fel a terepet előttünk, méghozzá megtartva a jelenlegi észrevehetetlenséget. Tudni akarom, hogy mi van előttünk és mi vár ránk. Gyanítom persze, hogy nem voltak erre felkészülve, így minden bizonnyal édes testvérem most adja ki nekik a parancsot. Talán a késlekedés is ebből adódhat, amit persze megértek. Egészen eddig a kapitány, a hadnagy, vagy Seiran adta nekik az utasításokat, most viszont, egy szinte kívülálló shinigami irányítja őket. De meg kell szokniuk, mert nincs tervbe véve a bukás. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy sikertelen legyek. – Nem csalódtam benned. Azonban tudnod kell valamit a 2. osztagról. Évtizedes tapasztalataimból tudhatom, hogy az árulók gyakran pont innen kerülnek ki, legyél mindig résen. Tekintve az osztag történelmét, már nem egy 2. osztagbeli került a Féregbolyba árulása miatt. – Hasznos tanács ez rám nézve, s bólintással meg is köszönöm felé, hogy megosztja velem. Ezek szerint a nemesi nevelés, és a vérem most kifejezetten előnyömre válik; helyes.
Előre indulunk, a Keleti kapu irányába, de nem tetszik nekem ez az egész felkelés. Az lenne a feladatunk, hogy verjük le a zendülést, de valahogy annyira irreálisnak hat egyáltalán a létezése is; mint az, hogy a fivéremnek újra teljes értékű a zanpakuto-ja. Nem említem neki, de egy pillanatra gyanú fut át az agyamon, és az aggódás. Ismerem azt a lélekölőt, s nem lesz egyszerű a dolgunk, ha nem képes irányítani.
– Te egyelőre ne használd a zanpakuto-d. Mert én viszont nem szeretnék meglepetést a rajtaütés kellős közepén. – Nem szidni akarom. A hangomból inkább az aggodalom, és a vezetői előrelátás, ami sugárzik. A bizalmam megléte nem fenyegeti Seiran fegyverét, tehát biztosabbnak érzem, ha egyelőre nem használja. Először én magam szeretném letesztelni.
– Akadt már belőle problémám, de ne aggódj. A Tamachi nagy segítségemre volt, majd elmesélem. Azonban, nem szándékozom használni ezt a zanpakutot, míg meg nem tanulom irányítani. – Megnyugtató a kijelentése, ahogy befutunk a keleti kapuhoz. Magam köré intem a csapatot, s a felderítők információjára támaszkodva – egyelőre a kapun belül kezdem el kidolgozni a stratégiát. Hiába azonban minden gondolatom, mégis arra a következtetésre jutok, hogy bizalmat kell szavaznom ennek az osztagnak. Jóllehet, nem teljes értékűt egyelőre, de valamennyit mindenképp. Tudniuk kell, hogy mire számítsanak a kapitányuktól.
– Rendben emberek! Belülről fogunk rajtaütni a felkelőkön. – Ekkor előkapom a levelet, és a borítékra – melyet átadtak – elkezdem felvázolni a tervet. – Én középre megyek, a dolgok sűrűjébe. Én leszek a vihar szeme, ha úgy tetszik. Egyenesen a felkelők sorai közé. Seiran, három embereddel te fogod megritkítani a sorukat belülről. A többiek ezeken a pontokon fognak támadni. Zűrzavart fogok köztük kelteni, tehát nem valószínű az ellentámadás, de azért készüljetek a legváratlanabb esetekre is. Teljes létszámmal szeretnék találkozni a feladat végén is. Viszonylag közel lesztek egymáshoz, úgyhogy a csapatmunkátok elengedhetetlen fontosságú. Persze nem várom el, hogy vakon megbízzatok a személyemben. Nem is szeretném soha, ha így tennétek. Ellenben bízzatok az erőmben, és a képességeimben. Most olyat mutatok meg nektek, amit eddig csak a közvetlen családom ismert. Az igazságot a zanpakutomat illetően. Készüljetek fel, mert most kiveszlek titeket az időből. – Ezzel a kardom markolatához érintem a kezem, s elsuttogom a hívószavakat. – Nyílj meg, Historia Crux! – Ezzel a zanpakuto-m feloldom, ám a java, még csak most jön. – Paradoxon. – Ezzel az egy szóval kitépem a lelkület az idő szövetéből, s ezt ők is megérezhetik. Egyszerre léteznek és nem léteznek, ami most tökéletes lesz a rajtaütéshez. – Szabadon mozoghattok. Nem fognak titeket észrevenni, akkor sem, ha az orruk elé álltok. Ha nekik mentek sem vesznek észre. De ne ezzel foglalkozzatok. Amint beérek a helyemre, a technikát feloldom, és újra láthatóak lesztek. Legyetek készen erre a pillanatra. A többit bízzátok rám. – Bólintok feléjük, és kézjelekkel kezdem instruálni a mozgásukat, igaz, senki nem hallhat minket. Előbb a kapun lépünk ki, majd bele a felkelésbe.
– Chh, miattad muszáj leszek zanjutsut is használni – amit utálok –, felébresztetted a zanpakutom ezzel! – Hallgatom az öcsém morgását, de őszintén megmondom, nem érdekel. Nem kockáztatok, ellenben a bizalmam mutattam az osztag többi tagja felé. Ez pedig most többet jelent, mint Seiran morgása. Pozícióba állnak lassan az embereim, s bár nem lenne szükség a paradoxon alkalmazására, jobbnak látom, ha megbízhatnak a kapitányuk erejében. Ez a kis trükk, ami tökéletesen elég lesz erre. Ahogy az is, amit most tervezek. Nem akartam, hogy szükségem legyen a használatára, de nem a két szép szememért adják a kapitányi rangot, meg kell érte villogtatnom némiképp a tudásom legjavát. Ha másra nem is, arra mindenképp jó lesz, hogy a Gotei is lássa, az erőm és az eszem megvan a kapitánysághoz. Most már, csupán az osztag bizalma szükséges. Amit ezzel a röpke akcióval, meg is ejtek.
A helyemre érek, s ismét megérintem Historia markolatát. Feloldom a paradoxont, majd ezzel egyidejűleg előrántom a kardom, s az éteren áthasít a második feloldás. – Bankai, Memoria Crux! – A penge eltűnik a kezemből, s amint megdermed az idő, megnyitom a rést az idő szövetében, hogy átránthassam a felkelőket egy olyan síkba, melyben a végzetük várja mindannyijukat.
Kínokat élnek át abban a két hétben, míg az új idősíkban vadászni kezdek rájuk. A legrosszabb rémálmukká válok a mit sem sejtő tömeg számára. Megnyomorodott emberekké teszem őket, s kegyetlenül végzem ki mindet, aki a felkelésben részt vett. Habár tudom, ez nem elég a valóságos kivégzésükhöz, de egy óriási segítség lesz az osztag számára, mikor visszatérek. Az arcom lesz a terror, melyet átéltek ebben az időben, s az emlékeik oly tiszták, oly valósak lesznek, hogy fel sem merül bennük más lehetőség: futni fognak. Menekülni, amerre csak látnak, egyenesen a többiek markába. Mikor pedig az utolsó felkelő is elhullik, feloldom a technikát, s ismét a valós időben térnek magukhoz, ám az új emlékeikkel.
Elmúlik a hatás, a tömeg pedig szétszéled, menekülni kezd, ahogy megmozdulok. Kivont karddal jelzem a keigunnak, ideje végezni a dolgukat. A menekülő tömegen egy új félelem vesz erőt, miközben a régi sem ereszti az elméjüket. Belesétálnak a csapdába. A vesztükbe rohannak, s ez jól van így. Teszem a dolgom, ahogy ők is, s a legnagyobb összhanggal dolgozom velük. Ismeretlenek még számomra, de valahogy mégis harmonikusan tudok velük mozogni. Ebben főleg Seiran van a segítségemre, akin keresztül lassan átlátom a többiek mozgását is, bár a gondolkodásukkal még csak felszínesen van időm foglalkozni. Majd később pótlom ezt is. Ahogy végignézek a kivégzőkön, elmosolyodva konstatálom: ez a süti imádó mihaszna banda, szinte tökéletesen végzi a dolgát, s azon kapom magam, hogy élvezet velük a munka. Jóllehet nem magát a gyilkolást élvezem, hanem a módját, ahogy mindezt végrehajtjuk. Be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy a testőrségen kívül más csapat is képes lesz kiváltani ezt belőlem. Örülök, hogy tévedtem.
Annak duplán örülök, mikor meglátom dolgozni Seirant. Megvan a magához való esze, s való igaz, nem adtam parancsba, hogy mindenkit végezzenek ki. Gondolhattam rá, de végül nem adtam utasításba, és ez jól van így. Meglehet túlzottan kegyetlenek a módszereim, így örömmel veszem, hogy van valaki, aki talán képes lesz ezen szokásomat enyhíteni. Többet kellene találkoznom az öcsémmel, amire most lehetőségem nyílik.
– Fon Seiran vagyok – kezdi az akció végeztével – a Kanritai godanchuja. Feladatom, hogy a veszélyes alakokat egy földalatti börtönbe szállítsam. A tárgyalásuk már megtörtént, a fogva tartási időtartam meghatározatlan. Fellebbezésre lehetőség nincs, habár évente egy személyt mindig szabadon bocsátok. Jobban járnak, ha nem ellenkeznek. Tudják, jelenleg én mentettem meg az életük. – Elmosolyodva veszem, ahogy rájuk kacsint. Profi és kegyetlen; igazi Fon, ha úgy vesszük. Talán csak a módszereinkben térünk el egymástól. Én nem szeretek foglyokat ejteni, de lehet ez is megváltozik majd idővel. Büszkén tekintek végig az osztagon, tudván, hogy ma jó munkát végeztek. Nyilván nem várhatom el tőlük a teljes bizalmat, – legalábbis még nem – ugyanakkor minden okom megvan rá, hogy sikeresnek véljem az akciót.
– Vakard le magadról ezt a tekintetet, nem mutat rád jó fényt. Nálunk az érzelmi kontroll is fontos szerepet játszik egy-egy rajtaütésnél. Ne lássák rajtad, hogy mennyire élvezted ezt. – Szólnak a fülembe Seiran tanácsai, s bevallom, nem esnek rosszul. A testőrségben egyszerűen nem szoktam hozzá az efféle dologhoz. A családom ismer, és azok is, akik velem dolgoznak. Tudják jól, hogy rájuk vagyok büszke, ám ez itt nyilvánvalóan másképp működik. Csak ezek után vagyok képes igazán megérteni, mi is a feladata ennek az osztagnak. Tudni eddig is tudtam, ám most már átérezni is képes leszek.

Napokkal később a második osztag irányába haladok. Messze nem olyan ismeretlen számomra ez a környék, mint azt sokan gondolnák, ám a barakk alkotta hajó legénysége, még talán nincs felkészülve arra, ami most következik. Összehívattam az osztagot a testvéremmel, méghozzá egy fontos okból. Az egyik kezemben jókora kosár pihen, láthatóan színültig pakolva süteménnyel, az arcomra pedig kaján mosoly ül mióta a kezembe vettem. Ahogy Seiran fogalmazott: Ideje, hogy kárpótoljam a családot a belém fektetett pénzért, és időért. Új egyenruhát vettem. Olyat, ami jobban illik az elkövetkezendő időkhöz. A hátamon hófehér haori pihen. Be kell töltenem egy űrt, melyet Verashu kapitány hagyott maga után. Nem lesz könnyű dolgom, sőt, kifejezetten kihívásnak tartom, de az osztagot regenerálnom kell. Fel kell érnem az elődeimhez ebben a pozícióban, ami érdekes, és újszerű érzés. Mostantól, ők is a családommá kell, hogy váljanak, s ez nem érint kellemetlenül. Ahogy befordulok a kertbe, ahová összehívtam őket, még egy pillanatig halvány mosoly kerül az arcomra, majd végleg levetem és belelendülök a munkába.

Tárgy: Re: Fon Kaito Pályázatai Vas. Ápr. 13, 2014 4:22 am

Yo!

Sajnálattal vettem az információt Yoruichi-santól, hogy a 2. osztag előző kapitánya végül börtönre szorult. Mindazonáltal értesültem arról is, hogy új kapitány érkezett a 2. osztagba. Figyelemmel fogom követi munkásságát; azért engedjen meg nekem, hogy kérjek egy szívességet! Küldene nekem is azokból a süteményekből? Twisted Evil

A pályázatodat átolvastam, előzőleg egyeztettünk, engedélyek megvannak így ELFOGADOM. Az lp növekedésed, valamint a kinevezés okán 19 pontot oszthatsz el. Gratulálok a kinevezéshez!

ui.: Már rég meghaltam a primera keze által, nem is kérhetek szívességet! >.>