Shihouin Nadeshiko
2. Osztag
 Hozzászólások száma : 16
Age : 147
Tartózkodási hely : 2. osztag / Shihouin-birtok
Registration date : 2014. Feb. 10.
Hírnév : 4
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (5000/15000)
 |  Tárgy: Shihouin Nadeshiko Hétf. Feb. 10, 2014 10:55 am | |
| Jelszó: ioui aeio
Engedély főnemességre: Shihouin Yoruichi
Engedély multi indítására: Shihouin Yoruichi, Szayel Aporro Granz
Engedély rokoni kapcsolatra: Jii-sannal és Öcsikével egyeztetve
~ Adatlap
Név: Shihouin Nadeshiko
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1877. augusztus 2.
Kor: 136 év
~ Emberként: -
~ Lélekként: 136 év
~ Kinézet
Pontosan 160 centijével nővérénél ugyan magasabb, mégis, kisöccséhez képest elég alacsonynak mondható. Mindehhez kreol bőr, arányos, pozíciójának épp megfelelően izmos, ám mégis nőies testalkat párosul. Szemszíne, akárcsak testvéreinek, aranybarna, haja azonban tőlük eltérően kékes árnyalatban ragyog. Frizuráját rendszerint feltűzve hordja, mondván, így nem akadályozza munkájának végzésében, illetve egy esetleges küzdelemben. Ennek ellenére a sötétkékes tincsekben fellelhetők ezüstös színű szalagok, egy-két ezüstös gyöngy, sőt, még kontyát is ezüst csatokkal fogja össze. Ebben kicsit hasonlít öccsére, még ha nem is oly rikítóan és sokszínűen teszi – sötét hajában a világos kiegészítők így is eléggé szemet szúrnak ahhoz, hogy sejteni lehessen közeli rokonságát Ryouichivel. Viseletét általában az onmitsukidou, vagy a shinigamik egyenruhája teszik ki, legalábbis szolgálatban mindenképpen. Odahaza a birtokon ezzel ellentétben szereti a szép kimonokat, és ezekhez illő kiegészítőket, amiket szolgálat közben nem hajlandó viselni. Úgymond ezekben éli ki a nőiességét és a részletesen kimunkált apróságok iránti rajongását, persze szigorúan csak családi, illetve nemesi környezetben.
~ Jellem
Neveltetéséből adódóan mindig tudja, hol milyen viselkedést engedhet meg magának. Ez utóbbit persze vannak, akik képesek kijátszani és előcsalogatni természetének hevesebb, szórakozottabb megnyilvánulásait. Többnyire azonban az ilyen próbálkozások nem járnak sikerrel, hihetetlen önfegyelmének köszönhetően, és inkább csak gondolatban mondja a magáét, inkább elhallgatja a véleményét, és kedvesen mosolyog. Ez különösen szolgálatban, illetve odahaza a birtokon érvényes, ahol az illem is megköveteli a megfelelő viselkedést. Kedvét leli a nemesi élet velejáróiban, bizonyos mértékig a luxusban is. Kimondottan szereti a nemesi összejöveteleket, ilyenkor testvérével ellentétben kiveszi a maga részét a feladatokból. Ryouichi műbetegségein eleinte bosszankodott, ám mostanra már képes valódi mosollyal tudomásul venni őket, és időnként még szórakozik is egy keveset azzal, hogy úgy tesz, mintha bevenné öcsikéje színjátékát. Testvérkéjének nyúzása amúgy is kedvenc szórakozásai közé tartozik, például kimondottan jókat tud mulatni kisöccse magánéletén – ironikus ugyanakkor, hogy a saját érzelmi életét feleennyire sem tudja átlátni.
Mikor épp nem odahaza tartózkodik, és nem is feladatait végzi, ő maga is sokkal lazábban és vidámabban áll az élethez. Szeret bolondozni a többiekkel, és a legtöbb vicces tevékenységbe is bele lehet vonni. Ezekben a percekben, órákban nem hangoztatja, mi több, már-már letagadja, hogy ő márpedig egy főnemesi család sarja. Állítása szerint azért, mert nem óhajt sem pozitív sem negatív értelemben vett megkülönböztetésben részesülni, pusztán a családneve miatt. Éppen ezért osztagtársai közül is csak kevesen ismerhetik vezetéknevét, és nem is szeretné, ha ez másképpen lenne.
~ Zanpakuto
Neve: Gorugon – Gorgó
Fajtája: Föld
Shikai parancsa: Nezamero, Gorugon! – Éledj fel, Gorgó!
Shikai kinézete: Nadeshiko zanpakutoja azon kevesek közé tartozik, melynek sem ikerlelke nincs, sem a lélekölő nem létezik két példányban, shikaiban mégis megduplázódik – a saya átalakulása által. Így a használó rendelkezésére két közepesen hosszú, kihegyezett végű fémrúd áll. Ezeknek van egy fehér bőrrel kötött, markolatnak nevezhető része, amik mögött tüskés fémkarikák zárják magukat a rudakat – és csatlakoznak egy-egy lánchoz, amik már egy-egy sima karikában végződnek. Ezekbe a karikákba kényelmesen belefér a használó keze, szinte bilincsekként zárulnak viselőjük csuklói köré. A láncok hossza lélekenergiával befolyásolható, de a bilincset Nadeshiko nem tudja levenni.
Támadások: Aktiválás után csak az egyiket használhatja!
- Sainenshou gorugon: miebou Medeyuusa – Legifjabb gorgó: hiú Medusa: a technika által az acélrudak vágása nyomán a sebzett felület elnehezedik, legyen az a test bármely pontján. Ha a használónak sikerül bevinnie még egy találatot egy meglévő sérüléshez képest 5 centiméteren belül, akkor a két seb közötti bőrfelület elkezd megkövesedni. Ez a folyamat fokozatosan terjed szét a test többi részére, minél több sérülést szedett össze az áldozat, annál gyorsabban. Fontos, hogy csak felületi hatása van, a belső szerveket nem érinti. (A teljes folyamat végbemenetele gyakorlati értelemben véve lehetetlen, ahhoz rengeteg sikeres találat és relatíve nagy erőbeli különbség kellene az ellenféllel szemben – megvalósulása esetén egy szoborba zárja az ellenfelet, így mozgásképtelenné téve. Mivel a test külső felszíne ezáltal márványkeménységűvé válik, az érintett testfelület mozgatása – például ujjak esetében azok kinyújtása vagy behajlítása – nem lehetséges.)Ennél a technikánál a fegyverek színe bronzos árnyalatú.
- Tadanaka gorugon: senshuaru Euryuaree – Középső gorgó: buja Euryale: alapelve hasonlatos az első technikához, hatásában azonban eltér. Ennél a sérült testfelület elzsibbad az acélrudak vágásának nyomán. Ha 5 centiméteren belül sikerül újabb találatot ejteni, a két seb közötti bőrfelület porladni kezd, és ez a folyamat a sérülések számával arányos sebességben terjed át a test többi részére. Az első technikához képest némileg kegyetlenebb. Hatása nem csak a bőrfelületre, hanem az alatta található szövetekre is érvényes. A porladás előbb-utóbb egy nyílt sebhez vezet, ám éppen emiatt a folyamat lassabban zajlik le, mint a másik technikánál. (A testrészek elporladása nem lehetséges, legsúlyosabb esetben is „csupán” csontig képes lebontani az ellenfél sérült testtáját – ez persze komoly érsérüléssel járna együtt, de ehhez a másik technikához hasonlatosan nagy szintbeli különbség, és rengeteg találat szükséges. Fontos megjegyezni, hogy a technika által okozott kár gyógyítható, mértékétől függően, értelemszerűen csak a gyógyulás időtartama változik.) Ennél a technikánál a fegyverek ezüst színűek.
~ Előtörténet
A minap olyasmiben volt részem, ami nem sokaknak adatik meg, még ebben a világban sem. A birtokon álló családi otthon egyik üres szobájában, egy kis asztalon feledve találtam rá egy tekercsre. Akkor még nem sejtettem, mire bukkantam, csupán magammal vittem szobámba, hogy majd később, ha alkalmam lesz rá, elolvashassam. Nem tudtam, mi állhat benne, és éppen ezért ígéretet tettem magamnak: ha olyasmi, amihez semmi közöm nincs, azonnal visszaszolgáltatom tulajdonosának. Bár abban erősen kételkedtem, hogy Yuuken-nii az asztalon felejtene egy számára fontos iratot. Méghozzá egy olyan szobában, ami amúgy is ritkán használt, és ő különösen ritkán vetődik arra. Nem számítottam arra, ami a kezembe akadt.
Mert ha mások szemével tekinthet magára a shinigami, az különös, furcsa érzés. Nem gyakran, sőt, ritkán tartanak elénk ilyesfajta tükröt, mint amibe nekem van szerencsém most beleolvasni, valamely különös ok révén – az okra egyébiránt van egy nagyon jó tippem, de ezzel ráérek később foglalkozni. Már azzal az okkal, amelyik az asztalon felejtette egyik emlékiratozással foglalatoskodó szolgálónk rólam szóló munkásságát. Mert a tekercs rólam szól, a hozzám kapcsolódó emlékekről – más szemszögből, persze, egy szolgáló szemszögéből. De mégiscsak egy különös, ismeretlen tükör, melybe belenézhetek, ha van bátorságom. Ez pedig olyan bátorságot igényel, ami vállalja, hogy a saját emlékeimmel is szembe kell néznem. Az ilyesfajta kockázatokat nem esik nehezemre elfogadni. Még akkor is, ha sosem gondoltam volna, némely cselekedetem mennyire átlátszó volt egykoron… Bár meg kell hagyni, akkoriban nem foglalkoztatott, átlátnak-e rajtam, avagy sem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Sokkal jobban érdekelt, hogy megismerhessek mindent, amit a korombeliek többsége már magától értetődőnek vett. Nagy kívánságok? Meglehet. Talán nem. De legjobb lesz, ha nem holmi emlékiratot idézgetek, mely hajdani önmagamról fest sarkított, felületes képet. Valósághűbb, ha magam idézem fel az immár mérhetetlen távolinak tűnő eseményeit életemnek.
Csaknem 136 esztendővel ezelőtt születtem. Meglehetősen kései gyermekként. Nővérem, Shihouin Yoruichi akkortájt már nem csupán a családunk feje, hanem a Gotei Juusantai egyik kapitánya is volt. Főnemesi családba születni önmagában véve is kiváltság. Ilyen testvér mellé ez egyet jelent a kivételezés evidens meglétével. Esetemben ehhez egy bizonyos mértékű túlzott féltés is társult a szüleim részéről. Elvégre én voltam a kistestvér. A felnőtt, tapasztalt nagylány mellett. Sokáig nem is tudtam, még hallomásból sem a birtokon kívüli világról. Majd megkezdődött az elméleti oktatásom. Rengeteg tekercset kaptam, némelyiket kölcsönbe. Azok olvasásával haladhattam szép lassan, egy előre megadott tudásanyag mentén. Nem is vágytam másra, nem tudtam, hogy szabad. Barátaim sem igen voltak, vagy bárki, akivel szót válthattam volna, eltekintve a cselédektől, akikkel időnként beszélgettem, ha épp unatkoztam. Tudom, nem lett volna szabad közvetlennek lennem velük, de ezt próbálja elmagyarázni valaki egy gyereknek, akinek korabeli barátja kizárólag a familiáris Fon-házból kerülhetett ki, mert máshová nem mehetett. Mindezek ellenére sem voltam magányos. Még Onee-san idejéből is mindig jutott annyi, hogy segítsen nekem, ha kértem, és velem töltsön egy kevés időt. Olyankor együtt olvastunk, vagy a Gotei Juusantairól mesélt. Sok mindent tanultam tőle, már egész fiatal koromban is. Bármi történt is azóta, a tiszteletem és szeretetem töretlen maradt az ő irányába.
Aztán a kisöcsém megszületésével valamelyest változtak a dolgok. Az engem körülvevő féltő-óvó szigor némiképp enyhült. Többé nem én voltam a legkisebb gyermek. Lassacskán kezdtem felfogni, addig mennyi mindent tiltottak. Pedig nem lettem annyival szabadabb. De idősebb igen. És ez által azt is megtapasztalhattam, milyen a nagytestvér szerepe. Köztem és Ryouichi-chan között nagyjából 10 év van. Ez közel sem annyi, mint amennyi Yoruichi-neetől választ el. Ami azt illeti, nekem több időm is volt arra, hogy kisebb testvéremmel foglalkozzak. Több, mint amennyit szerettem volna. Mert ahogy egyre több mindent tudtam meg Seireiteiről, a Gotei Juusantairól, illetve a családom kötelességeiről, én magam is egyre inkább a részévé szerettem volna válni. Akkoriban már huszadik életévem fölött jártam, s kisöcsém is elmúlt már tíz éves. A megfelelő lélekenergiával született gyermekek ebben a korban már bőven járhattak a Lélektovábbképző Akadémiára. Velük ellentétben az én napjaim nem álltak másból, mint nemesi dolgok, történelmi tekercsek magolásából, és néha a testvéremmel való foglalkozásból. Mint már említettem, nekem erre több alkalmam nyílt, mint az én nővéremnek. Nagyon sokat tudtam olvasni neki, és tanítgatni. Ez volt minden szórakozásom, ahelyett, hogy azt tanulhattam volna meg, hogyan lehetek hasznos tagja a 13 őrosztagnak. Nem tagadom, emiatt féltékeny is voltam Fon Seiranra. Pár évvel volt csak nálam idősebb, mégis megtehette azt, amit én nem. Sosem mondtam neki, mennyire irigykedtem rá emiatt, annál jobb barátjának tartottam magam. Ennek ellenére szerintem tisztában volt vele, még ha csak a lelke mélyén is.
Csaknem harminc éves voltam, mire a jég végleg megtörni látszott, és engedélyt kaptam, hogy csatlakozzam azokhoz, akiket azért oktatnak, hogy majdan shinigamivá válhassanak. A nővéremmel töltött idő minősége megváltozott: már nem olvastunk együtt, írásjelek terén úgysem volt mit tanítania. Helyette a hakuda elsajátításában segített. Tőle kaptam először bíztatást arra, hogy keressem meg a saját stílusomnak megfelelő pusztakezes harcmodort. Még a mai napig is tisztán fel tudom idézni, hány hibámat kellett kijavítania a kezdetekben. Az ügyetlenkedéseim ellenére azok voltak ifjúságom legboldogabb órái. Már a nővéremmel töltöttek közül. Sokat segítettek, hogy később én is jó testvére lehessek Ryouichi-channak, és pótolhassam Onee-san hiányát, legalább egy kevéssé. De ez egy elég mély pontja volt az életemnek. Sokkal többet tehettem volna a kisöcsémért, de akkoriban a saját nyomorom fontosabbnak tűnt. Még nem fejeztem be az Akadémiát, amikor a nővéremnek menekülnie kellett. Senki nem tudta, miért. Aki mégis, az nekünk nem mondta el. És abban a rövidke időben, amikor úgy tűnt, nekem kellene a helyére lépnem, a távozása után érzettnél is mélyebbre zuhantam. Nem láttam rá esélyt, hogy kibújjak a felelősség alól, amit nem rám méreteztek. És habár nem szívjóságból tette, azóta is mérhetetlen hálát érzek Yuuken-nii iránt, aki átvette a ház vezetését. Ezzel nekem megadatott, hogy továbbra is tanuljak, és ne kelljen olyasmit a nyakamba vennem, amit sosem akartam.
Ugyanakkor az álmok követésének árnyoldalai is voltak. Ekkoriban tapasztaltam meg, hogy az ismert név nem feltétlenül jár pozitív megkülönböztetéssel. Nemesnek lenni nem csak kiváltság, felelősség is. A család hírnevét szem előtt kell tartani, bármit is teszek. Önmagam védelme érdekében felvettem egy új szokást: nem árultam el a családnevem, csak ha muszáj volt. Egyszer-egyszer, ha nem felettesről vagy tanárról volt szó, még ebben is hazudtam, szemrebbenés nélkül. A rossz szokás azóta is megmaradt, és megkímél mindenféle előítélettől, diszkriminációtól. Ha nem tudják, Shihouin vagyok, olyan lehetek, mint bárki más. Nem vetik a szememre, ha velük viccelődöm, vagy véletlen elrontok valamit. Sokkal nagyobb szabadságot ad, mint kedves kisöcsém stratégiája. Lehet, hogy mindenki megáll egy pillanatra, mikor meghallják a nemesi ház nevét, de efelől nekem mindig kétes érzéseim voltak. Különösen ezekben az években. Lehet ilyenkor tudni, önmagadért tisztelnek vagy csupán a nevedért? Hát ez az oka annak, hogy ha nem kérdik, én meg nem mondom, mely családból származom. Magamtól szeretném kivívni az elismerést, nem pedig egy változó megítélésű névvel. Viszont a nemesi létet tényleg szerettem – ez most is így van… Akkor és ott persze nem akartam semmi mást, mint elrejtőzni a világ elől. Beolvadni, hogy én legyek a szürke kisegér. Nem akartam, hogy bárki is foglalkozzon velem. A magányt akartam választani, az egyedüllétet. A szolgálóknak is feltűnt, mennyivel zárkózottabb, csendesebb lettem. Ők látták, mit csináltam otthon, azokban a nyugodt pillanatokban, amikor senki más nem figyelt. Igen, olyankor órákig képes voltam csak nézni magam elé, egyetlen pontra, miközben elmerültem a saját gondolataimban. Csakis a családom tagjaival maradtam önmagam. Legalábbis az az önmagam, akit ők ismertek. Ám ők nem voltak ott mellettem a nap minden egyes másodpercében, így viselkednem sem kellett mindig, vagy épp az elvárásoknak megfelelni.
Nem is tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire viszolyogtam, és viszolygok a mai napig a fölösleges felelősségtől. Abban az időszakban pedig egy dolog foglalkoztatott csak igazán: a zanpakutoum. Milyen lesz, mi lesz a neve? Ezekre a kérdésekre szerettem volna választ kapni, és ehhez a meditáción át vezetett az út. Újabb egyedül töltött órák… Így utólag már én is megértettem, mi volt a baj az akkori gondolkodásommal. Ám zanpakutoum szelleme ezt saját, egyedi stílusában hozta tudomásomra. Egyáltalán nem könnyítette meg sem a dolgom, sem az életem. Az önkéntes száműzetésem eredménye az lett, hogy éjjelente a tulajdon sikolyomra ébredtem. Eleinte csak néhányszor, majd egyre sűrűbben, mígnem minden estém állandó programjává vált a sikoltás, és az azt követő lassú magamhoz térés az éji látomás okozta sokkból. Ziháltam, hátamon csorgott a jeges veríték, amit a rémület okozott. A halálfélelem. A rettegés az ismeretlentől, aki a nyomomban jár egy sötét barlang mélyén. Csak a mögöttem hallható motozásból, zizzenésekből, közeli csobbanásokból tudtam, nem vagyok ott egyedül. A páni félelem, ami menekülésre késztetett, természetes reakciónak tűnt. Ám az előttem lévő útból nem láttam sokat: a sziklaösvényt, amin haladnom kellett, nem világította meg más, csak egy mécses, valahol a távolban. Halvány derengésből tudtam, hová léphetek, hogy az ösvényen maradjak, és honnan van a barlangi tó. A mennyezet elérhetetlen messzeségben volt, legalábbis a felülről aláhulló tömör sötétségből másra nem tudtam következtetni. A mécses olyan távol volt, hogy hiába futottam, nem juthattam a valódi fénykörébe, a hátam mögött pedig egyre csak hangzott a surrogás. Nincs menedék, nincs senki, csak a jeges környezet, a mindent elborzasztó félelem.
Akkor és ott nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Amolyan egyedül a világ ellen helyzet volt. És nem segítettek lelki állapotomon a folyamatos, egyre intenzívebb rémálmok. Aztán megszűnt a lidércnyomás. Mint utólag megtudtam, ez azért volt, mert beszéltem róla valakivel. Nem számított, ki az illető, a lényeg az volt, hogy megbíztam benne és megnyíltam neki. Ez volt a kulcs. Innentől az álombeli barlang is hívogatóbbá vált. Már nem volt olyan sötét, a víz felszínén megannyi mécses úszkált, és bár ezzel nem lett fényözön, már láttam a sziklaösvény által kanyargósan kirajzolt útvonalat. Többé nem morajlás és surrogás hangzott, a teret zeneszerű vízcsobogás hangja töltötte be. És megjelent előttem egy velem egykorúnak tetsző nő, antik görög ruhába burkolózva. A fehér anyag lágyan omlott alá vonalai mentén, derekán ezüst övvel megkötve. Hátát teljesen szabadon hagyta öltözéke, hogy arany szárnyait szabadon mozgathassa. Hosszú, hegyes rézkörmökben végződő ujjait elgondolkodva emelte állához. Ajkait széles mosolyra húzta, miáltal kivillantak valószínűtlenül hosszú szemfogai. Ám legfurcsább rajta mégis a frizurája volt: eleven, tekergő kígyók alkotta smaragdszín fejék. Arany szemeiben már-már kihívás villant, ahogy rám nézve feltette a kérdést: „Megtanultad a leckét?” Gorugon, mint azon a beszélgetésen megtudtam a nevét, azóta sem változott sokat. Szinte a hobbijának tekinti, hogy valahányszor gyengének, bizonytalannak érez, megleckéztethet. Elismerem, időnként valóban szükségem van rá, hogy emlékeztessen rá, hol a helyem, ám néha az az érzésem, túlzásokba esik. Például olyasmikbe is beleszól, amik nem tartoznak rá. Azóta mondjuk kevésbé tudja rám hozni a frászt, de ha kialvatlan vagyok, annak az esetek 99%-ában Gorugon ténykedése az oka. Azonban mindenképpen pozitív, hogy csak igen-igen ritka, kivételes esetekben ébredek sikoltva, ami azért egy olyan helyen, mint a Shihouin-birtok nem éppen utolsó szempont.
Az senki számára nem volt meglepetés, hogy az Akadémia elvégzése után a második osztagban kaptam helyet. Mint ebből az emlékirat tekercsből világossá válik számomra, ennyit még a szolgálók is felfogtak az akkori eseményekből. Én igazán azon sem lepődtem meg, hogy nem a kivégző alakulathoz kerültem. Szinte számítottam rá, hogy valamelyik „alacsonyabb rangú” szakaszban fogok majd szolgálatot teljesíteni. Voltaképpen az omnitsukidou ötödik szakasza számomra tökéletes hely volt. A rossz nyelvek szerint a családom keze is benne volt, hogy nem azonnal a legrangosabb szakaszba osztottak, szerintem azonban ez csupán pletyka. Én sem éreztem magam elég képzettnek ahhoz, hogy ott teljesítsek szolgálatot. Mint említettem, számomra a híradó egység egy tisztjének lenni is éppen elég volt. Kiváltságnak éreztem már azt is, hogy nővérem hajdani osztagának lehetek egy tagja. Végre volt alkalmam belekóstolni, hogy milyen is shinigaminak lenni. A nibantai tagjának lenni. Ez máris több volt, mint amit korábban remélni merhettem. És így legalább arra is alkalmam nyílt, hogy mindent tökéletesen elsajátítsak az alapoktól, már ami az osztag rendszerét illeti. Sosem bántam, hogy innen indultam el utamra, mint shinigami. Nagyszerű társakat kaptam.
Ennek az egésznek persze, megvolt a hátránya is. Mire észrevettem magam, hogy mennyi mindent mulasztottam el odahaza, Ryouichi-chan már felnőtt volt. A Lélektovábbképző Akadémia hallgatója. Nevelője révén önálló. Nem voltam biztos benne, szüksége van-e egyáltalán arra a testvéri útmutatásra, amit annak idején én kaptam Onee-santól. Ahogy időnként a gyakorlásait néztem, óhatatlanul is eszembe jutott, mennyivel egyszerűbb volt az életünk korábban. Mennyivel több időt tölthettem vele. Gondolom, észrevette, mennyire odafigyelek a fejlődésére. Egyszer-egyszer megkért, hogy segítsek neki a hakuda gyakorlásában. Nosztalgikus percek voltak számomra. Nem én voltam, akit javítgatni és tanítgatni kellett. Abban nem vagyok biztos, hogy olyan tökéletes segítséget nyújthattam kisöcsémnek, mint Yoruichi-nee nekem, de ez a kétely mit sem von le a közösen eltöltött idő értékéből. Azt hiszem, akkor kezdtem megint közel engedni magamhoz Ryou-chant. A köztes időben nem voltam valami jó testvér. A saját szememben semmiképp, annál jobban elhanyagoltam a kisöcsémet. Hogy ebből mennyit érzékelt és miként, arról őt kellene megkérdeznem. Talán majd egyszer, ha lesz hozzá merszem, meg is teszem, ám jelenleg nem érzem magamban az ehhez szükséges lelki erőt. Mert a régmúlt sebeit miért tépjem fel bármilyen ok nélkül?
Meg kell vallanom, kicsit csalódott voltam, amiért testvérem a Kidoushuu tagja lett. Nem mintha nem érteném meg. Nyilván el kellett szakadnia valamelyest a családtól, és erre a démonmágiára specializálódott osztag kiválónak bizonyult. Valamint barátai is voltak ott. Ami engem ismételten elgondolkodtatott a viselkedésemmel kapcsolatban. Ha a társaim szemében hétköznapi shinigaminak akartam tűnni, meg kellett tanulnom bizonyos, hétköznapi dolgokat. Sosem felejtem el a szolgálók reakcióit, amikor először jelentem meg a birtok konyháján, hogy elsajátítsam a főzés tudományát. Ha Iijima-san nem figyelt volna fel kis magánakciómra, valószínűleg ki is zavartak volna onnan, amint magukhoz tértek a jelenlétem okozta kisebb megrázkódtatásból. Azonban kisöcsém nevelője a segítségemre volt az első pár alkalommal, ami azt hiszem, nagy szerencse, különösen a konyhai eszközöknek. Mindenesetre szemernyi álszerénység nélkül állíthatom, manapság már többnyire az én főztöm még jobban is sikerül, mint a birtok szakácsaié. Ezzel akkoriban egyébként felfedeztem magamnak egy új hobbit. Az alkalmazottak azóta már megszokták, Ryouichi-chan pedig kifejezetten örül, ha néhanapján én csinálok neki valamit, úgyhogy azt hiszem, még hasznos is. Nekem legalábbis igen kellemes kikapcsolódás, és kisöcsémet is van mivel zsarolni, ha túlzásba viszi műbetegségeinek játékát. Ezzel persze olyan fegyver van a kezemben testvéremmel szemben, ami nem éppen igazságos, azonban igencsak szórakoztató.
Ami az osztagon belüli fejlődésemet illeti, az évek folyamán előrébb haladtam a ranglétrán, illetve a szakaszok között is. Ezt persze a pletykás kedvű szolgálók nem tudhatták, mint a kezemben tartott dokumentumból kiderült, csupán annyit érzékeltek, hogy bár vidámabb vagyok, kevesebbet beszélek a szolgálatban történtekről. Az eddigi, tömör „nem volt egyszerű”, „megoldható volt”, „nem okozott problémát” kifejezéseket felváltotta a konok hallgatás. Nem véletlenül. Miután a Féregbolyhoz kerültem, osztagon belül sem beszélhettem a feladataimról. Ryouichi-chan sem tudhatott meg semmit a feladataimról. Néha az az érzésem, nem is tudja, mikor vagyok szolgálatban, egyáltalán azt, hogy én magam is a Gotei Juusantai tagja vagyok még. Bevallom, ez az érzés néha bosszantó tudott lenni, és különösen azóta vált idegesítővé, hogy ő maga is a Nibantai tagja. Igazán kellemetlen, ha a shinigami legközelebbi hozzátartózója veszi semmibe a munkáját. Ám ezt részben én akartam így, nincs jogom panaszkodni miatta.
Mivel ennél több információ vagy érdekesség rólam nem jutott a pletykás alkalmazottakhoz, az emlékirat sem tartalmazhat többet. Biztos vagyok benne, hogy valahol akad egy hasonló kisöcsémről, nővéremről, vagy épp Yuuken-niiről is. Bizonyára szórakoztató lenne ezeket is elolvasni, azonban én nem vagyok olyan, hogy a szolgálók személyes holmijai között kutakodjak. Apropó az ok, amiért ez a tekercs egyáltalán a kezembe kerülhetett: sejtésem beigazolódott az aljára firkált kis kommentár révén. Ideje volna megértetnem Ryou-channal, hogy nem szép dolog mások munkájába belenyúlni, főleg nem akkor, ha ő maga sem értheti teljesen, miről szól az adott hobbi. Remélem, nem gondolta, hogy büntetés nélkül megússza a dolgot. ^.^  |
|
