Aikawa Chiyo

Tárgy: Aikawa Chiyo Szomb. Okt. 13, 2012 9:18 am

NJK karakter pályázat

Név: Suzaku
Kaszt: Lélekhelyettesítő (lélekpótlék)
Nem: Ismeretlen
Kor: Ismeretlen
Kinézet: 13 cm nagyságú madár. Zöldes-vöröses tollazata van. A feje tetején bóbita díszeleg és a testéhez képest hosszú farktollai vannak.
Aikawa Chiyo Suzaku

Jellem: Kissé antiszociális, csak olyankor beszédes és kedves, amikor részeg. (Chiyo erre elég hamar rájött, szóval ha valamit nagyon meg akar tudni, rendszerint leitatja szegényt) Komoly önelfogadási problémái vannak, hisz nem tudja, hogy mivel őt csinálták mi tartozik hozzá, mi a sajátja, és mit "programoztak" bele. Ez kihatással van a kapcsolataira is. (Chiyon kívül jelen esetben nincs is neki) Hajlamos a depresszióra
Különleges képesség: A madár fajtájából adódóan megtanulta utánozni a hangokat amiket hall. Elsősorban a beszédhangokat. Emellett élő GPS-ként funkcionál Chiyo mellett.

Lassan sétáltam Rukognai utcáin, szemlesütve élvezve a napsütést. Természetesen fogalmam sem volt, hogy épp merre járhattam, de ez már nem is zavart. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, nem izgattam magam olyan lényegtelenségekkel, mint hogy épp hol is vagyok. Persze nem a szép emlékek hoztak vissza ide, a külterületre. Legalábbis nem az itt eltöltött éveké. Shionnal falun laktunk, így nosztalgikus hangulata volt a hasonló házaknak, szagoknak. Minél tovább sétáltam, annál szegényebb kerületbe jutottam. Egyre sűrűbben találkoztam az utcán élő, nincstelen lelkekkel. Olyanok voltak, mint én, mielőtt elmentem volna az Akadémiára. Hangos csobogás és kiabálás billentett ki a gondolataimból. Belőttem a hang forrását és toronyiránt megindultam. Kerítéseken, udvarokon keresztül, végül megpillantottam a nyugalmam megzavaróit. Néhány nagyobbacska kölyök egy feltűnően szép madarat kínoztak. Úgy tűnt, nem kispályások ilyen téren. Lenyomták a víz alá a kisállatot, és akkor rántották csak föl, amikor már nem jött föl több buborék.
- Mondd, hogy szép Rrrriku! - vércsogott a madár kétségbe esve, miután levegőhöz jutott, és sikerült kiköhögnie a lenyelt vizet. Hangtalanul a gyerekek mögé mentem. Annyira lekötötte őket a madár kínzása, hogy észre se vettek. Az erőviszonyok és az áldozat-támadó szerep teljesen nyilvánvaló volt.Elkaptam az első két gyerek ruhájának a nyakát, és a meglepettségüket kihasználva hátra perdítettem őket, majd az egyik kezemmel a madarat emeltem ki a vízből, a másikkal pedig a maradék két gyereknek osztottam le egy-egy szívből jövő atyai pofont (Shion nevelt föl egyedül, szóval az anyait nem ismertem...) Az első kettő, háttérbe szorult delikvensről majd el is felejtkeztem. Azonban azt nem állíthatom, hogy a feledékenység kölcsönös lett volna. Talán meg is járom, ha egy ismeretlen hang nem figyelmeztet.
- A hátad mögött! - jött elölről egy rekedtes hang. Ösztönösen léptem oldalra, pont elhajolva a kölyök botja elől. A következő ütése a karomon csattant és a fegyver szálkásra tört. Éreztem a kezembe maró fájdalmat, és rávigyorogtam a döbbent kölyökre. Pont úgy, mint amikor egy izgalmas harcnak nézek elébe. A gyerek pár pillanatig nagyokat nyeldesve, ledermedve nézett a szemebe, majd mikor sikerült megmozdulnia, hangos kiáltással elrohant. Nem kellett őket biztatni, a társai is mentek utána. A reszkető madár a karomon ült, és hozzám bújva próbált fölszáradni.
- Most már tiszta a levegő! - mondtam a srácok után nézve - Jobban vagy? - a madár tette a szépet, hogy nem érti amit mondok neki, és épp hozzákezdett volna megint a "Rrrrikut" éltető dicshimnuszba, amikor a szavába vágtam. - Csak meg akartam köszönni, hogy figyelmeztettél a hátulról támadó lurkóra.
- Te vagy az első aki előtt lebuktam - szólalt meg hosszú szünet után - Suzaku vagyok.
- Chiyo - mosolyodtam el lelkesen. - Hogy érzed magad?
- Túl élem! - ült a vállamra - Hova tartottál?
- Tekintettel, hogy gőzöm sincs, hogy merre is vagyok nem tudom, de eredetileg a 11. osztagnál lakom, a Tiszta Lelkek Városában.
- Indulunk? - jött a következő kérdés.
- Hova? - kérdeztem teljesen ártatlanul.
- Hozzád. Kiült az értelem az arcodra, szóval gondoltam elkísérlek.
Egyfelől hálás voltam a segítségéért, másrészt most mentettem meg az életét és már pimaszkodik? O.O

Így aztán csak ennyit kérdeztem:
- Merre induljak? - Az utat az otthonomig rekordidő alatt tettem meg. Suzaku a vállamról irányított, diktálta, hogy hol merre forduljak.
- Te hogy maradtál eddig életben? - kérdezte, miközben nyitottam ki az ajtómat és beléptem a lakásomba - csoda, hogy még egyszer sem tévedtél el úgy, hogy éhen halj mielőtt haza érnél!
- Apropó, ha már az éhenhalásnál járunk! - tűntem el a konyhában, majd onigirivel, durvára tört magokkal és természetesen szakéval jelentem meg újra - Már közel járok hozzá! Szolgáld ki magad te is! - intettem a madárkának. Nem is kellett kétszer mondani neki. Birtokba vette a neki kikészített magos tálat, majd nagy lelkesen oda jött a csészémhez és jó nagy kortyokban kezdte inni a tömény szakét. Pár korty elég volt, hogy a fejébe álljon.
- Hova valósi vagy? - faggattam kedvesen, miközben óvatosan fölemeltem az asztalról, ugyanis vészesen közel járt hozzá, hogy lepotyogjon.
- A Lélekpótlékok tartozhatnak valahova? - kérdezte két csipogós csuklás között.
- Biztos vagyok benne! - mosolyodtam el, miközben figyeltem ahogy próbálja összeszedni magát. - Ha lélekcukorka vagy, akkor hogy lett belőled madár?
- A korábbi gazdám nagyon szerette a madarakat és mindig etette őket. Volt is neki egy. Amikor meghalt a házi kedvenc, megetetett engem vele gondolom, hogy a madár életét meghosszabbítsa, de nem pont erre találtak föl. Ahelyett, hogy meggyógyítottam volna, hamarabb meghalt miattam. Amikor először megszólaltam, erre az az ember is rájött, és elhajtott a háztól.
- Shinigami volt?
- Dehogy is! - válaszolt kissé kómás hangon, majd hangos hortyogásba kezdett. Hiába lett volna még rengeteg kérdésem, nem tehettem föl őket. Pedig nagyon érdekelt volna, hogy hogy került lélekhelyettesítő egy sima lélek birtokába! Ehelyett a jövevénynek készítettem puha anyagokból egy kis fekhelyet a futonom mellé, hisz kiütötte magát.

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Vas. Okt. 21, 2012 12:20 am

Üdv!

ELFOGADOM a pályázatot, kérlek készíts az NJK-dnak egy adatlapot a megfelelő boardban!

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Pént. Jan. 04, 2013 1:07 am

Harmadik Shikai képesség

Engedély: Szayel~samatól megvan

Név: Kitsune no itazura/ Róka csíny
Képesség:
A nagamaki pengéje szabadon átcsúszhat a markolaton keresztül a fegyver másik végére. Ehhez hasonlóan. Egy viszonylag kis mozdulattal a penge az ellentétes oldalra kerülhet. A Róka csíny lehetővé teszi, hogy a kardforgató szabályozza a penge hosszát, méghozzá úgy, hogy szabadon meghatározza, hogy a penge mennyire csúszik bele a markolatba. Ezt egészen pontosan a markolaton lévő, aprócska kis ezüst kitsune segíti. Amikor megnyomják az ezüst mintát, akkor szabadon mozoghat a penge, de csak ameddig a minta nyomás alatt van. Ebben a formájában a nagamaki elveszíti a keresztvasát. Mivel a nagamaki egy olyan fegyver, ahol a penge hossza nagyjából megegyezik a markolat hosszával, így van egy pont, amikor egyik oldalon sem ér ki a penge. Embarassed

IC megszerzése

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Pént. Jan. 04, 2013 1:11 am

Szerintem teljesen rendben van, a képességet elfogadom.

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Kedd Jan. 22, 2013 6:12 am

Bankai pályázat

engedély: Szayel~samatól megvan
képzettségi és lp szint: megvan

Korom sötét volt. Az orrom hegyéig se láttam. Nemhogy a Hold, de még csillagok se derengtek az égen. Újhold lett volna, vagy csak egy vastag felhő irigyelte azt a kis fényforrást is, ami ilyenkor jut? Fogalmam sem volt, mint ahogy arról sem, hogy hol vagyok, és hogy miképp kerültem oda. Valami azonban azt súgta, hogy nem maradhatok. Talán a tömény vér és oszló hulla szaga. Magam előtt tapogatva próbáltam eltűnni a környékről, lehetőleg minél halkabban. Azonban lépten-nyomon valami reccsent, roppant a lábam alatt. Akármilyen óvatosan raktam a talpaimat, sose sikerült csendbe maradnom. Egy lágy szellő kerekedett, kissé megmozgatva a poshadó bűzt, újabb rétegeket szabadítva fel ezzel. Halk léptek ütötték meg a fülemet, úgy tűnt a titokzatos alakok körbe vettek. Hirtelen tűz gyulladt, elvakítva jó néhány pillanatra. Amint kezdett hozzá szokni a szemem a fényhez, lelepleződött a bűz forrása is. Mint egy emberi dögkút. A tisztelet leghalványabb jele nélkül, meztelenül hajigálták össze egy gödörbe a testeket, amik már elkezdtek összerohadni. A legkülönbözőbb korú emberek voltak életükben. Gyerekek, nők, férfiak, idősek, már akiről még meglehetett ezeket mondani. A dögevők ott serénykedtek, igyekeztek eltakarítani a maradványokat, de ezzel a mennyiséggel úgy tűnt, még ők sem bírtak. Pár másodpercre végig szaladt a pillantásom a szörnyűségeken, de nem időzhettem túl sokat az elsiratásukkal. Az osonó alakokat kerestem, akiket az előbb éreztem, hogy bekerítettek. Körbe pillantottam, bár ne tettem volna. Halott arcok néztek vissza rám. Sok száz éve meghalt, jól ismert arcok, csak most valamennyi beesett és összeaszott volt. Egyeseknek bőr, vagy húscafatok lógtak le valamikori arcuk helyén, látványosságnak meghirdetve sárga csontjaikat. A fogaik, vagy megvoltak, vagy nem. Néhol egy-egy légy lárva kukkantott ki, szemrevételezve a hirtelen támadt nagy fényességet, majd gyorsan vissza is bújt kényelmes elfogyasztható lakhelyére. A halott, valamiért mégis mozgó csoport, egy lépést tett felém, szorosabbra vonva a kört. A mozgásuk természetellenes volt, és ijesztő. Felmordultam, és a kardom fele kaptam. Előrántottam, azonban a penge fekete folyadékként plattyant a földre, csak a markolat maradt a kezembe. A hullasereg újra felém lépett. A kardot elhajítva támadóállást vettem fel. Elhatároztam, hogy nem adom olcsón a bőröm. Ekkor már egész közel voltak, és mindegyiknek elkezdett az arca változni. Shuko arcát vette fel valamennyi, majd viharos gyorsasággal maszk nőtt rájuk. Négykézlábra estek, a fáklyák azonban lobogtak tovább. Némelyiknek szárnya, plusz lába, vagy épp agyarai nőttek. A szemeik vörösen és sárgán villogtak. Az első, egy pókfajzat rám ugrott. Ököllel csaptam arra a részre, ahol a potrohát sejtettem, ám ekkor maró fájdalom hasított az öklömbe. Ahol hozzá értem, rothadni kezdett le a bőröm, majd a húsom egészen csontig. Szisszenve kaptam vissza a kezem. Ekkor azonban megjelent mellettem Gingitsune. Elkapta az ép kezemet, és el akart szaladni velem, de nem mozdultak a lábaim. Nem teketóriázott sokat. Felkapott, és néhány szörnyet félre rúgva rohant, ahogy csak bírt. Ezeket a nyavalyásokat azonban nem volt ilyen könnyű lerázni. Az egyik imádkozósáskára hasonlító, valamikori kislányhulla utolért, és felénk sújtott a tűhegyes mellső mancsával, elkaszálva a fülemet. Kiáltva kaptam a villámgyorsan rothadó testrészemhez. Gingitsune megszólalt, de azt már nem értettem, hogy mit mondott...

Zihálva, csurom vizesen ültem fel a tatamimon. A lélekölőm keresztbe pihent az ölemben. Ijedten kaptam a fülemhez. Nedves lett a kezem. Pontosabban ragacsos. Nem kellett nagy ész hozzá, se gyertyafény, hogy ennyiből felismerjem a vért, a szagáról nem is beszélve.
- Beszéltél álmodban vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor kiabáltál- szólalt meg mellettem egy jól ismert hang. - Rémálmod volt? Remélem nem baj, hogy felébresztettelek. Igaz te ébresztettél fel engem hamarabb... Ráadásul hiába szólongattalak, mindenféle hangon, utánoztam ébresztőórát, tányértörést, rá se hederítettél. A fülcsípésre is csak akkor, amikor már kivérzett. - tette hozzá. Felkaptam Suza~chant és magamhoz öleltem, figyelmen kívül hagyva a tiltakozását. Egy idő után fel is hagyott vele a Drága. Amikor lenyugodtam, és sűrű szabadkozások között őt is leraktam, jegyezte csak meg.
- Azért ezzel csinálhatnál valamit. Nem ez az első eset, hogy úgy áztattad át az ágyneműd, hogy nem pisiltél be.
- Nem szoktam bepisilni! - nyűgösködtem, mellesleg jogosan.
- Tényleg nem? - kezdett Suza~chan is felébredni, és pimasz lenni a normális szinten.
- Tényleg nem!- sóhajtottam. Valamiért nem akaródzott visszafeküdni, pedig az éjszaka közepe volt.
Az, hogy végül mégse csaptam reggelt, vagy hajnalt, egyedül Suzaku érdeme volt. Gingitsunét magamhoz öleltem, Suza~chan pedig mellém fészkelte bele magát, szinte a hajamba. Az éjjelem többi része eseménytelenül telt. Nem álmodtam semmit.
Reggel, főleg mivel szabad napos voltam, és mert Suza~chan nem szokott butaságokat tanácsolni, összecsomagoltam egy rakás ételt, és elindultunk. A végállomás valahol a semmi közepén volt. Azonban az én tüneményes kis élő térképem, ide is ismerte a legrövidebb utat. Így aztán egy szép kis séta után, meg is érkeztünk. A csomagomból előkerült a pokróc, egy kis étel, néhány könyv. Meg kell hagyni régen volt már ilyen lazítós napom. Azonban nem ez volt az elsődleges célja annak, hogy ide jöttünk. Miután élveztük a napsütést, és a szakácsművészetem gyümölcseit, volt még valaki, akit meg akartam látogatni. Gingitsune, mióta felriadtam az éjszaka közepén, nem szólt hozzám, és valamiért nagyon hiányzott a hangja.
Miután megtöltöttük a bendőnket, leültem az egyik fa törzse mellé, a lélekölőmet keresztbe fektettem a térdeimen, és behunytam a szemem. Figyeltem a szívdobogásomat és a légzésemet, és próbáltam összehangolni a kettőt. Nem kellett sokáig várnom, hogy eljussak a belső világomba. Igaz elsőnek nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok. Elég csúnya változások álltak be. Meglepően hideg volt, és nem látszódott a Hold, sem a csillagok. Kellemetlen érzés szaladt végig a hátamon, és akaratlanul a visszatérő rémálmaim jutottak az eszembe.
- GINGITSUNE!- szólítottam a Rókámat, de nem kaptam választ. Helyette azonban, furcsa szellemalakok tűntek fel, majd el. Szép lassan körém gyülekeztek. Kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Azonban akkor szállt el igazából az agyacskám, mikor végre először megláttam Ezüstkét. Az egyik cseresznyefához volt láncolva hatalmas láncokkal. Márpedig Ezüstkét senki ne verje láncra, ha már én nem teszem! A hunyorgó szellemfoltokból szép lassan alakok kezdtek formálódni, majd szép lassan formát öltött egy egész youkai csapat.
- Gingitsune, magadnál vagy? - érdeklődtem meg a társamtól, miközben előhúztam a kardomat. Szerencsémre, ebben nem követtük az álmom szerinti forgatókönyvet, és semmilyen fekete paca nem orozta el a fegyveremet.
~ Magamnál vagyok, csak épp mozogni nem bírok! ~ válaszolta. Éreztem a hangjából a tehetetlen dühöt.
- Ha válaszolni bírsz, az nekem már elég! Kik, vagy inkább mik ezek? - Az egyikük túl közel jött. Ha jól láttam egy yuki~onna volt a tettes. A lehető leggyorsabban suhintottam a kardomat, és sikerült is megvágnom, ám ahelyett, hogy baja lett volna, az én karomba hasított a fájdalom, és én kezdtem el vérezni. Ezzel egy időben egy rég elfeledett emlék elevenedett meg a fejemben. Így nem hallottam a Róka válaszát. Még életemben történt. Shion valami zűrt kavart, ami nem is volt olyan ritka szokása, már csak a mesterségét tekintve sem. (tőle örököltem ez irányú képességeimet Cool

) Épp egy ilyen kalamajkában voltunk benne nyakig és bujkálnunk kellet, mert az ottani nemesség vérdíjat tűzött ki Shion fejére. Egy falusi család bújtatott minket, és valamelyik talpnyaló, pénzsóvár mocsok disznó elárulta őket is, minket is. Azonban ők még így is menekülési útvonalat engedtek nekünk. Pont láttam, amit a kislánnyal műveltek a bérgyilkosok. Hasonló korú lehetett, mint akkor én. Pont úgy nézett ki, mint a yuki~onna. Azonban mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, egy másik alak kapott el, egy oni. Két kézzel kapta el a torkom és fojtogatni kezdett. Bele döftem a kardot a hasába, mire a sérülés megint rajtam jelent meg. Még szerencse, hogy nem találtam el egy fontosabb szervét-szervemet sem. Dühösen próbáltam lefeszegetni a mancsait a torkomról, azonban újabb emlék rohant meg. Az első alkalom, hogy apám elkártyázott a kurtizánoknak. Élesen belém hasított a fájdalom. Úgy éreztem, hogy apám elárult! Próbáltam mentegetni, hogy részeg volt, de nem tudtam saját magam becsapni. Elárvultnak, elárultnak éreztem magam, és gyilkolni akartam fájdalmamban. Felrémlett, ahogy betörtem az orrát pusztakézzel annak az alaknak, aki ott akart tartani. Majd az ezt követő hosszú napokra, amikor Shiont kerestem. Úgy éreztem elárult, mégis mellette akartam lenni. elnyomtam magamban a keserűséget és a csalódottságot. Kissé könnyes szemekkel rúgtam állon az onit, mire az én állkapcsom reccsent egy hatalmasat. Lehet jobban vissza kellett volna fognom magam.
- Gingitsune hallasz még? - kérdeztem kissé rekedten, ami ha figyelembe vesszük, hogy épp fojtogatnak, elég érthető.
~ Hallak Élet ~ válaszolta, hallottam, hogy ő is erőlködik, hogy kiszabaduljon.
- Ha megütöm, vagy megrúgom, esetleg megvágom őket, én sérülök meg! - sikerült az oni kezeit lehámoznom a nyakamról, pedig elég ragaszkodó volt.
~ Akkor ne bántsd őket! ~ jött a bölcselet Ezüstke irányából ~ Nem lennék boldog, ha megölnéd magad!
- Ha nem teszek semmit, akkor ők ölnek meg! - reflexből léptem el egy tengu elől, de így is felsértette a hátamat. Újabb emlék indult rohamra ellenem. Az első alkalom, amikor öltem életemben. Megtámadtak minket. Pontosabban a nevelő apámat. Bosszúból meg akarták ölni. Valószínűleg megölte valakijüket. Egyszerre hármójukkal küzdött, és a negyedik hátulról akarta ledöfni, csak velem nem számolt. Egy sima konyhakés volt, nálam, és ugranom kellet, hogy elérjem a szívét a becstelen támadónak. A szúrásom pontos volt, és halálos. Újra éltem azt az érzést, ahogy a kés behatolt az ismeretlen testébe. Szinte éreztem a pengén keresztül a húsát, az izmokat, és azt, hogy pont az egyik bordája mellett siklott el a késem. Pár másodpercig fel se fogtam, hogy mit tettem. A félelem és az adrenalin, hogy elveszíthetem az apámat, szinte megőrjített. A szivem a fülembe zakatolt, miközben ziháltam a visszafojtott indulatoktól. Majd amikor kicsit lenyugodtam, jutott el a tudatomig, hogy kioltottam egy életet. Elfogott a mardosó bűntudat. Erős volt a kísértés, hogy másra kenjem a dolgot. El akartam hitetni magammal, hogy nem az én hibámból halt meg, nem én tehetek róla. Abban a percben nem csak azt az alakot öltem meg, hanem saját magamat is. Az elég szerény gyerekkorom egy pillanat alatt véget ért, mint ahogy az ártatlan emberi életem is. Ekkor vettem csak észre, hogy a tengu ott ült mellettem, és az ő szemeiből is folytak a könnyek, nem csak az enyémből.
- Drága! Ők az elfojtott emlékeim és érzéseim lennének? - kérdeztem immáron halkabban, miközben a könnyező tengut magamhoz öleltem. Nem esett nekem, nem próbált meg megölni. Csak hangtalanul sírt a karjaim között. - Semmi baj! Semmi rosszat akkor nem tettem. Megmentettem azt, aki akkor az életet jelentette a számomra. Ebben nincs semmi rossz! Te is hozzám tartozol, mellesleg nem ez volt a legdurvább dolog, amit életemben tettem - simogattam meg az arcát - Bár ha minden igaz, akkor ő is itt van valahol! - tettem hozzá, kissé elhúzva a számat.
~ Akármit is csinálsz Életke, folytasd!~ kiáltott oda nekem Gingitsune.
A tengu után megkerestem yuki~onnát, majd az onit, és így tovább. Volt ott hebi, inugami, tsuchigumo (Shuko~sannal kapcsolatos emlékeim voltak vele) bakezori, bakeneko, ittan momen és még sorolhatnám. Valamennyiük egy-egy olyan emlékemet hordozta magában, olyan emlékemből született, amitől féltem és épp ezért megpróbáltam elnyomni, elfelejteni őket. Ahogy szép sorba kénytelen voltam szembe nézni velük, és ha nem akartam megküzdeni velük, ami a tapasztaltak fényében öngyilkosság lett volna, el kellett fogadnom őket. Meg kellett békélnem velük. Persze nem volt elég holmi látszólagos, mert akkor nekem estek egyből. Mindegyiket újra át kellett élnem, újra emlékeznem, és a végén nem elfelejteni, hanem a részemmé tennem. Minél több ilyen mononoke békélt meg velem, vagy fordítva, annál több lánc hullott le Gingitsunéról. Így mikor kiszabadult ő is sorba állt.
~ Ismered a sakazuki szertartását? ~ kérdezte. A többi youkai egy szót se szóltak. Talán mert ők emlékek voltak, és nem a lélekölőm lelkei. Két kézzel befogta a szemeimet. Mikor újra engedte, hogy láthassak, az egész tér nemcsak, hogy rendbe volt hozva, de lampionokkal fel is volt díszítve, mintha egy fesztiválra készültek volna. A telihold ezüstösen szórta ránk lágy fényét. Időközben előkerült a szaké és a szakéscsészék is, és Ezüstke mindenkinek töltött egy keveset, neki pedig én töltöttem.
- Mindenek előtt tisztázzuk, ez nem a menyegzői fajta! - ismertem már Gingitsune fantáziáját - Ha ezt elfogadod, akkor hajlandó vagyok rá - egymás karja fölött ittuk ki az italt, ezzel fogadva lojalitást egymásnak. Ekkor tűnt csak fel, hogy megváltozott a Drága. A három rókafarok helyett kilenc izgett~mozgott mögötte. Kissé megrőkönyödhettem, ugyanis követte a pillantásomat, majd gonoszul elvigyorodott.
~ Tetszik? Igazából remélem, hogy nem gondoltad, hogy bárkiből ezüstróka lehet három farokkal. Azt ki kell érdemelni! ~ magyarázta, mire akaratlanul is elnevettem magam. Hiába na, Ezüstke önérzete sose volt kicsi. Nevetve simogattam meg a haját. ~ Ezt jobb, ha megjegyzed! Egyszer azt ígértem, hogy elárulom a titkaimat. Most megtudtál egy újabbat. Próbáld majd ki egyszer. Ha erre az alkalomra gondolsz, tudnod kell, hogy miként hívhatsz elő ilyen formámban. Valld, be tetszem neked így kilenc farokkal nem? ~ a simogatásból hirtelen visszakoztam, mert ha ilyeneket kezd el mondani, olyankor nem árt óvatosnak lennem! Lepett már meg nem egyszer, és hozott már zavarba is a Drága.

Amikor kinyitottam a szemeimet, már késő délután volt. A gyomrom jó hangosan korgott, követelve a kihagyott étkezést. Pár pillanatig az elégedetlenkedő hasamat simogattam, majd Suza~channal megosztva a maradék ételt (becsületére legyen mondva, végig velem maradt) ránéztem a katanámra.
- Gondoljak a történtekre, ha használni szeretném az új titkát? - Nem értettem, miért szeretnek rébuszokba beszélni egyesek.
~ Jupp mire emlékeztet téged az, amit átéltél? ~ szólalt meg újra a fejemben.
- Egy rakás démon együtt. Mire emlékezhetnék ebből? - Azonban mire befejeztem már volt is ötletem.
~ Miért nem próbálod ki, hogy jól gondolod-e? ~ Gingitsune mondás nélkül is rájött, hogy az eszembe jutott valami. Egy nagyon régi legenda, amit még Shion mesélt nekem gyerekként. Azt mondta, hogy minden év nyarán, egy éjszaka az összes youkai, a Nurarihyon vezetése alatt elfoglalják az utcákat. Ezt a felvonulást a 100 démon éjjeli parádéjaként ismerik. Ha egyszerű ember ezzel a felvonulással találkozott, azon nyomban meghalt. Csak a legerősebb onmyojik voltak képesek sérülés nélkül túl élni egy ilyen találkozást. Elég badarságnak tűnt, de azért megpróbáltam így szólítani Gingitsunét.
- Bankai! Hyakki yakou! - ahelyett, hogy a katanám nagamakivá változott volna, rengeteg hófehér cseresznyevirág szirom gyűlt körém. Mintha egy apró légtölcsér mozgatta volna őket, pár pillanatra teljesen eltakartak a külvilág elől, majd ezüst színű porrá omlottak szét. A kezemben egy egyszerű ezüst színű shirasaya katana volt. Az övembe pedig egy szintén ezüstszínű fém legyező volt beletűzve... Várjunk csak... az övembe? Hitetlenkedve pislantottam le magamra. Egy fehér-vörös mikoruha díszelgett rajtam a shinigami egyenruhám helyett! Hirtelen elfutott a méreg és a késztetés, hogy azonnal szabaduljak meg a gönctől, mire egy rakás penge csapódott ki körbe mindenhonnan. A könnyebb megértés végett, úgy nézhettem ki, mint egy penge kis sün!
~ Életke, nyugodj le!~ hallottam Ezüstke hangját.
- Nyugodjak le? - Lehet kicsit túl reagáltam a dolgot, így utólag visszagondolva, de akkor tajtékoztam, és nem tudtam megmozdulni a rengeteg pengétől - Ez egy RUHA!
~ Jól látod a helyzetet, és ennek őszintén örülök, de próbálj meg lehiggadni, máskülönben ilyen háromméteres sül leszel életed végéig, vagy legalábbis amíg nem fáradsz ki annyira, hogy elájulj!
- Azért ez teljesítmény, hogy felismerted, hogy ez egy ruha! - Suza~chan se javított ezzel a helyzeten, de azt be kellett látnom, hogy így nem maradhatok. Még levetni se tudtam, anélkül, hogy aprítottam volna szét magam! Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem elterelni a figyelmemet a rajtam lévő, kellemetlen anyagról. Bár igaz, hogy ez az izé olyan lágyan ért a bőrömhöz, mintha maga is hozzám tartozna... Szép lassan a pengék eltűntek, én pedig kifáradva hanyatlottam a földre. A miko ruha eltűnt, helyette a még kényelmetlenebb egyenruhámba voltam újra. Összecsomagoltam, és Suzaku segítségével haza mentem. Az egyik problémám megoldódott, helyette egy rakat gondolkodni valóm akadt.
- Az ayakashikkal mi lett? - kérdeztem kissé talán még morcosan Ezüstkét.
~ Ők eddig is a részeink voltak, és ezután is azok lesznek! ~ jött az óvatos válasz. ~ Nagyon utálod, azt a formámat? Csak mert én kifejezetten élvezem, hogy minden részem hozzád érh..
- Csak meglepett! - vágtam a szavába, hisz ki tudja mikkel akarta volna befejezni, de hogy zavarba ejtő lett volna, az biztos!

Bankai:
Név: Hyakki yakou! / Száz démon éjjeli parádéja
Külalak: Egy tradicionális miko ruha alakját veszi fel egy shirasaya katanával és egy fém legyezővel. Tartozik a ruhához még egy kitsune maszk de ez a maszk nem ruházza fel semmilyen hollow képességgel viselőjét.
Típusa: erő
Képességek:
- A passzív képessége, hogy megvédi a viselőjét a kisebb pontszámú zanjutsu és hakuda támadásoktól, mint amekkora a viselő zanpakuto száma.
A támadás pontszáma minél közelebb van a zanpakuto számhoz, annál kevesebb ütéssel képes semlegesíteni ezt a védelmi funkciót.
pl. 11 zanpakuto pontnál

11-es erősségű támadást nem véd ki
10-es erősségű támadásnál két ugyanoda elhelyezett ütés semlegesíti a védelmet
9-es erősségű támadásnál három ugyanoda elhelyezett támadás semlegesíti a védelmet.
8-as erősségű támadásnál négy ugyanoda elhelyezett támadás semlegesíti a védelmet az ütés területén, és így tovább.

- Az aktív képesség: A ruhából pengék "nőhetnek ki". Ezek a pengék maximum 2 méter hosszúak lehetnek, természetesen rövidebbek is. A penge alakja a viselőtől függ. Ezeket a pengéket nem lehet leválasztani a ruhától, és a pengék a viselő akaratával mozdulnak, vagyis egy nem látott támadást nem fog a ruha kivédeni.

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Pént. Feb. 01, 2013 4:34 am

Szervusz!
Hosszú, tartalmas pályázatot írtál, néhány elgépelésen és kósza szóközön kívül nem találtam benne nagyobb hibát, s mivel a PÜ-ben említett módosítást is elvégezted, így nem mondhatok mást: ELFOGADOM! Gratulálok a bankaiodhoz! Wink

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Pént. Márc. 01, 2013 2:55 am

NJK karakter pályázat

Köszönet Airisu~sannak a közreműködésért

Név: Kasai
Kaszt: kidou(?)
Nem:van neki? Surprised

Kor: újszülött Cool

Kinézet: Többnyire kék lángnyelvnek néz ki, de tudja a színét változtatni.
Aikawa Chiyo Calcifer_by_draakh-d5000mx

Jellem: Kasai~chant csak szeretni lehet. Mivel nem tud hangot képezni, azonban saját öntudata és gondolatai vannak, az érzéseiről nem is beszélve, így a színe változtatásával tárgyal velünk. Ha ezekkel nem tudja kifejezni amit akar, még formás füstpamacsokat is képes kipöfékelni magából. Elképesztő mód ragaszkodik Chiyo~hoz, ami a születése körülményeinek az ismeretében valamilyen szinten érthető is. Kissé félénk az idegenekkel szembe, de ha valakit megismert és megkedvelt, akkor egy nagyon közvetlen kis lény lesz vele.
Különleges képesség: A kidoukból adódóan, amikből született, gyógyítás a képessége. A domináló kidou a Bakudou 59: Kurenai Ribbon nevű technika lehetett, ugyanis a képessége leginkább erre hasonlít, noha Kasai nem olvad bele a sebekbe.

Kissé kedvetlenül vánszorogtam Airisu~chan mögött be az egyik kórterembe. Nem elég, hogy veszettül fájt a hátam és a hasam egyaránt, de még azt is elkellett szenvednem, hogy ilyen nyomorultul alantas teremtmények sebesítettek meg, mint ezek. Nem csak, hogy elegancia, vagy becsület nem volt bennük, de egy harcos esszenciájának a legkisebb szikrája is távolról elkerülte őket, úgy tűnt. Nem mintha megúszták volna, de akkor is. Sóhajtottam egy hatalmasat, de nem mertem megszólalni, ugyanis fent állt a veszély, hogy esetleg véletlenül szavak helyett egy nyögés szakad ki belőlem, amit nem vállalhattam, főleg nem tanu előtt. Mert ha még nem ismerném, de Risu~chant elég jól ismertem. Szóval hangtalanul, és kissé morcosan léptem be Chiru~chin mögött a teremben, majd ültem le a hófehér ágyra. Minden különösebb felszólítás nélkül kezdtem magamról lehámozni a felsőmet, itt-ott felszakítva a frissen alvadt sebtetőt. Ahogy a ruha lekerült, láthatóvá vállt a hátamon egy hosszanti, mély vágás, és egy hasonló mély seb a hasamon. Elég csúnya volt. felduzzadva piroslottak a sebek szélei, és a frissen felszakadó sebből csordogáló vérbe, egy kis sárgás váladék is keveredett...
- Csúnya sérüléseket szereztél. - szólalt meg végre Risu~san, miközben a hasamat, majd a hátamat is szemügyre vette. -Ez lehet, hogy csípni fog. - került mögém, és még mielőtt tiltakozhattam volna, bele is kezdett.
Csípni? Valójában a húsomba mart, bármi is volt, amit a sebeimre kent. Akaratlanul is összerándult az arcom, miközben szorítottam a fogaimat, hogy ne jajduljak fel. Legalább ezt sikerült megtennem. Hangtalanul tűrni az ellátásomat, ha már beszereztem ezeket a sebeket.
- Hogy sikerült így megsérülnöd? - kérdezte, miközben nekem hátat fordítva tett-vett. Pár pillanatig még összeszorított fogakkal légzésgyakorlatokat "játszottam", majd mikor már úgy éreztem, hogy jajgatáson kívül talán mást is ki tudok préselni magamból, megszólaltam. A hangomat természetellenesen mélynek, és reszelősnek hallottam.
- Néhány lidércfajzék, néhány ember, és ezek egy helyen - adtam meg a lehető leginkább tőszavakban a szituációt. Arrancarok támadtak néhány egyszerű emberi lélekre, és nem voltam elég figyelmes. Ők párosával jártak, én meg pórul...
Mindenesetre büszke voltam, hogy ennyit is ki tudtam nyögni. Ki volt száradva a szám, és égett a hátam és a hasam is egyszerre.
Válaszul egy kissé keserű mosolyt kaptam.
- - Most ne mozdulj, kérlek. - lépett Chiru~chin a hátamhoz, és munkához látott - Hadou 5... - az agyam már az Akadémián ráállt arra a szokásra, hogy amint ilyen mágikus izék kezdtek repkedni a levegőben, azonnal kikapcsolt. Most sem volt ez másképp. Gondolatban visszamentem szégyenem színhelyére, és újra lejátszotta magamban a történteket. Ezzel egyszerre igyekeztem megszabadulni a fájdalomtól, és okulni a történtekből. Régen ismertem olyan alakokat, akik képesek voltak meditálás közben teljesen elválasztani a tudatukat a testi érzetektől. Azonban én nem voltam ilyen ügyes. Azt megtehettem volna, hogy a kardomra koncentráltam a fájdalom helyett, de most még Ezüstke is bűnbánóan hallgatott. Így gondolatban újra visszajátszottam a szégyenletes összecsapást. Azonban amikor ahhoz a részhez értem, ahogy a hirtelen a másikból előbukkanó alak a hasamba szúrt egy méreteset, a penge jéghideg fémes érzete, és a hirtelen érkező fájdalom helyett füst szag ütötte meg az orromat, visszarángatva a jelenbe. Szép sűrű füst gomolygott a szobában, alig lehetett látni.
- Chiyo, ne ijedj meg, csupán... - hallottam az oszladozó füstködön keresztül Risu~chan hangját. Óvatosan körül néztem. Ekkor láttam meg... azt a valamit... Egy illékonynak kinéző, kék kis fény volt. A füsttől percekig nem láttam, hogy mi is az. Amikor végre kitisztult a terem, újabb meglepetés fogadott. A kis fénynyaláb egy lángocska volt, ami a vállamon ült, mégse égetett. Pár pillanatig elmélyülten táncolt a vállamon, majd mintha két kis szemecskéje nyílt volna. Ránk pislogott néhányat, majd egy apró füstpamacsot hagyva maga után, kissé vörösesre változva, az arcomhoz dörgölőzött. Egyáltalán nem égetett, inkább mintha egy kellemesen hűs anyaggal legyezgették volna a bőrömet.
- Én nem félek, de mi ez? - néztem fel nagyon óvatosan Chiru~chinre. Nem mertem túlságosan mozgatni a fejem, nehogy kárt tegyek ebbe a kis valamiben....
- Nem tudom. Kis lángocskának nézem. Nem éget? Mit érzel? Eddig is veled volt? Ott volt, ahol megsérültél?
Először is megpróbáltam sorba haladni.
- Nem éget, inkább kellemesen hűvös az érintése. - kezdtem szépen egymás után - És nem láttam eddig én se. Bár gondolom, ha nekem nem is, neked biztosan feltűnt volna egy kis világító füstöt pöfékelő tűzpamacs a vállamon, nem? - teljesen logikusnak tűnt az érvelésem... nekem legalábbis. - Szóval nem én hoztam be, és ha nem is a tied, akkor a füsttel került ide nem? - figyeltem, ahogy Risu~chan megvizsgálta, rólam és az én bajaimról totálisan el is felejtkezve. Smile

Magában motyogott valamit megint, azon az érthetetlen nyelven, amit csak a negyedik osztagosok ismernek, miközben mindenféle ketyerét tartott szegény kis lény köré.
- Hmm... a reiatsu szintje számottevő, főleg a méretéhez képest, a jellege hasonul az enyémmel, de csupán pár főbb árnyalatban, viszont csak a kezdők tévesztenék össze velem, mivel a hullámai, a lélekenergia mintájának legnagyobb része valami egyedi, egy furcsa elegyet képez. - mormolta az orra alá. Legvégül odatartotta szép lassan az ujját. A kis tüzecske mintha kíváncsi lett volna, óvatosan felé nyújtózott, megérintette, majd hófehérre váltva, egy füstpamacsot hagyva maga mögött, eltűnt a hajamban. Nem gyújtotta fel, még csak meg se pörkölte... csak bent gubbasztott, a nyakam mögött, és pislogott kifele.
- Bocsi, nem akarlak bántani, sem megijeszteni. - magyarázott Risu~chan a hajamnak. Surprised

A kis lény mintha ekkor vette volna csak észre a hátamon lévő sebet. El is felejtkezve a fehér színről, zölden, vadul végig futotta a testemet. Amint a hasamon a kérdéses helyhez ért, egy kis füstpamacs kíséretében befedte a sebet. Olyan érzés volt, mintha a maró, égető részre valamilyen hűsítő dolgot öntöttek volna. Kellemesen elzsibbasztotta a lüktető részeket. Gyorsan megszólaltam, még mielőtt Chiru~chinből előtört volna az orvos, és azért kezdett volna perelni velem, amiért egy ismeretlen eredetű valamit a még nyílt seb közelébe engedtem...
- Kasai~chan szerintem segíteni próbál... - A kis lángocska egy pirosat lobbant, majd újra bezöldült - Van már valami ötleted, hogy mi is lehet? - kérdeztem inkább Risu~chant.
- Nem kívánnék semmi biztosat sem mondani róla, de az biztos, hogy részben tartalmazza az én léleklenyomatomat, valamint képes a sérülések valamilyen kezelésére.- hajolt kíváncsian az ügyködő kis lényhez egész közel Airisu~san. - Bár a ke... - Valamiért hirtelen elvörösödött. Hiába tudtam, hogy Chiruochiba~san milyen gyorsan én meglepően tudja az arcszínét váltogatni, mindig meglepett, amikor így, akció közben láttam. Főleg, amikor nem tudtam rájönni az okára, mint most. - Folytatom a hátadon lévő seb gyógyítását. - mögém került, és onnantól kezdve nem volt hajlandó a hátam mögül elmozdulni. Hogy mi lelhette szegénykét... elképzelésem sincs Surprised

Szótlanul megvártam, hogy rendbe tegyen Risu~chan, majd mikor végeztünk, felpattantam, megperdültem a tengelyem körül, és egész közel hajolva a meglepett férfihez, a szám elé raktam a mutató ujjamat.
- Erről a kis valamiről senkinek egy szót sem, jó? - néztem könyörgően az újra színváltóst játszó Chiru~chanra. Nem szeretném, ha elcibálnák tőlem, meg elemezgetnék, meg nem is tudom, és tartozom neki is. Szóval Kasai~chanról egy szót se! - A kis lángocska majdnem olyan vörös volt, mint a hajam. Ugyanez igaz volt Risu~sanra. Bólintott egy hatalmasat, majd meg is hajolt. Csak annak köszönhetem, hogy nem fejelt le, hogy reflexből ugrottam hátra. - Köszönöm Szépen! - hajoltam meg én is, majd Kasai~channal a vállamon távoztam a kórházból.

A kidouk, amikből született Kasai~chan:
Hadou 50: Rei no kuron
Risu~chan zanpakutojának shikai képessége
Kurenai Ribbon

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Pént. Márc. 01, 2013 10:14 pm

Nagyon cuki... tehát ELFOGADOM.

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Vas. Jún. 02, 2013 3:27 am

NJK karakter pályázat

200. poszt Cool

Név: Hikaru
Kaszt: zashiki warashi
Nem: lány
Kor: rejtély
Kinézet:
Aikawa Chiyo Blog_import_532fd3c616d83

Jellem: Hikaru~chan egy igazi kis kópé. Sorra gyártja az ártatlanabbnál ártatlanabb tréfákat, bár néha elég egyedi a humorérzéke. Velem ellentétben rajong a szép ruhákért, meg a lányos dolgokért. Emellett egy tisztaszívű, jó akaratú kis lény. És ha még hozzá vesszük, hogy nem csak két balkezes, de két ballábas is, akkor szerintem mindent elmondtunk róla. Esetleg annyi kimaradt, hogy olyan édes szájú, mint én. Cool

Különleges képesség: A mítosz szerint jó szerencsét hoz, bár ebből mi még nem sokat láttunk. :oKülönleges képessége, Hikarunak legalábbis, hogy a házam lakóin kívül mások nem látják, de a ténykedéseit érzékelhetik. Ha vendég érkezik hozzánk, nem látja akkor sem, ha ott ül vele szembe, de még az osztagom többi tagjai se látják. Emellett mindenféle fura, és hátborzongató hangokat képes produkálni, bár lehet, hogy ez a része a dolognak Suzaku volt, ennek még nem jártam utána. (És itt most szigorúan nem a tányértörésre gondoltam, mert az Hikaru~chan műve, és elég rendszeresen hallatja Neutral

) Továbbá nem képes messze menni a házamtól. Egy régi díszdobozt hozott magával, talán az az eredeti lakása, és amíg az a fa doboz a lakásomban van, addig nem képes az osztag területét elhagyni. Pont ebből kifolyólag, csak a házamban, vagy az osztag területén folyó játékokban használható.

Aikawa Chiyo Tumblr_m6fuvsDmjG1rz7xayo1_500

Aikawa Chiyo Tumblr_m6fuvsDmjG1rz7xayo1_500

Az egész egy esős reggelen kezdődött. Miután sikerült az álmot kidörzsölnöm a szememből, és Gingitsunéval kéz a kézben kibotorkálni a fürdőbe, a még mindig kótyagos Suzaku~val a vállamon, és a borult időre való tekintettel, Kasai~channal magam előtt. Szóval miután egy jó adag hideg vízzel életre, legalábbis éberre öblögettem a képesebbik felem, vettem csak észre azokat a furcsaságokat, melyek megkülönböztették ezt a reggelt az oly jól megszokott több száz átlagos reggelemtől. De haladjunk szépen sorba. Az első dolog, ami szokatlan volt, hogy épp a visszabotorkát végeztem a szobába, amikor majdnem elcsúsztam egy ismeretlen eredetű tócsában a házam közepén! :oMár épp kezdtem volna sorra gyanúsítani mindenkit, köztük Kasai~t, Gingitsunét és magamat is a bepisiléssel, mikor feltűnt a kettes számú bűnjel, egy idegen ernyő az ajtóm mellett. Gyönyörű, daru mintás bambusz ernyő volt, és nagyon nem az enyém. Gyanúsan Suzakura néztem, hisz ő volt a házban a madár, de csak csóválta a fejét, hogy nem az övé. Gingitsune is fogadkozott, hogy szép-szép ernyő, de neki keze sincs, amivel foghatná. Még talán ezt is annyiba hagytam volna, de az asztalomon az előző este odakészített édességem igen csak morzsás hűlt helyét találtam! Azt még eltűröm, hogy valaki a házam közepére celebráljon egy méretes víztócsát, hogy idegen elázott ernyőket hozzon a házamba, de hogy MEGEGYE A SÜTIMET! Mindenre elszántan és kissé talán morcos hangulatba kezdtem az elkövetőt keresni. Végül a szobámban a fekhelyem tetején találtam meg. Úgy trónolt a futonom tetején, mintha a sajátja lett volna. Egy rózsaszín, virágmintás kimonóba öltözött lány nézett velem farkasszemet a takarómról. Koromfekete hosszú haja lágyan és szabadon omlott a vállaira, noha egy virágmintás csattal megpróbálták megzabolázni, de nem lehetett. Barna szemei kíváncsian méregették a hozzá képest mindenképp alul öltözött szerény személyemet. A morzsás szájacskájáról már inkább ne is beszéljek...
- Ki vagy te? - érdeklődtem le tőle, hallatlan önuralomról téve tanúbizonyságot.
-Egy Zashiki-warashi- pattant fel, és egyben bukott majdnem orra. Így tűnt csak fel, hogy milyen alacsony, még hozzám képest is. -Mostantól itt fogok lakni! - próbálta meg visszanyerni az egyensúlyát. Kétkedve figyeltem, hogy fog~e neki sikerülni.
- Zashiki-warashi -ismételtem utána, felettébb értelmesen, de reggel ne várja senki tőlem, hogy teljes kapacitáson funkcionáljak, főleg ne értelmi szinten. Szerintem még afelett is napirendre tértem volna, ha a ruhásszekrényemben megszólaltak volna a bent árválkodó kínzóeszközeim, alias ruháim. Valószínűleg elkönyveltem volna csak magamban, hogy innentől ezért nem vehetem fel őket, mert beszélő ruhát csak Gingitsune személyében vagyok hajlandó eltűrni, de amíg az ember nem ébred fel rendesen, sok minden természetesnek tűnhet. Olyasmi is, ami épp nem az. Arról nem is beszélve, hogy elég sok furcsaságot megéltem már ahhoz, hogy ilyesmiken ne akadjak se ki. - És mi a neved? - érdeklődtem le.
Nem volt túlzottan ellenemre, ha egy zashiki-warashi hozzám akart költözni. Azt mondják, hogy jó ómen, arról nem is beszélve, hogy szerencsét hoz. Azt pedig majd ki lehet próbálni, hogy igazi~e
-A nevem?- pislogott rám azokkal a nagy ártatlan szemeivel, mintha nem most ette volna meg a sütimet! - Én csak egy zashiki-warashi vagyok. Nekünk nem szokott nevünk lenni.
Sóhajtva vakartam meg a fejem búbját. Egy újabb alak került az utamra, akire nem volt könnyű haragudnom. Neutral

- A "zashiki-warashi" akkor is túl hosszú, mellesleg én se lennék lelkes, ha shinigami~sannak szólítanál, szóval mi lenne, ha neked is találnánk ki valami nevet? - kérdeztem legbelül kissé talán még mindig a sütijeimet siratva. Arra azonban tényleg nem számoltam, ami ezután történt. A lány csillogó szemekkel ugrott felém, és ha nem kapom el, valószínűleg lelkesedés ide vagy oda, csúfosan feltörölte volna az arcával a padlót. Így viszont mind a ketten a padlón kötöttünk ki.
- És mi lesz a nevem? - kérdezte kissé talán túl lelkesen.
- Lássuk csak, a Hikaru hogy tetszik? - böktem ki, ami legelőször az eszembe jutott. Válaszként újfent nagyot koppant a kobakom a padlón.
-Azt hiszem tetszik neki - informált Suzaku a magasból. Amikor kezdett veszélyessé válni a helyzet, mind a ketten Kasai~channal biztos távolba húzódtak, és onnan figyelték az eseményeket. A madaram hangjára a lány kíváncsian felnézett, de megelőztem a kérdezősködését.
- A madár Suzaku - mutattam a fejem fölé - A mellette lévő lángocska Kasai. Nyugodtan beszélhetsz hozzájuk, mind a ketten megértenek, és válaszolni is tudnak. - óvatosan felültem - Ő pedig itt Gingitsune - mutattam a lélekölőmre. - Én pedig Chiyo volnék, és jelen pillanatban kissé fejfájós! - simogattam a pórul járt tarkómat. Hikaru~chan bűnbánóan oda hajolt, hogy megvizsgálja, és hála a túl nagy lendületének, méreteset csattant a homlokunk. De legalább már nem csak a tarkóm fájt. El is határoztam, hogy innentől kezdve csak Kasai~chan vizsgálhat meg a lakásból.
Ekkor tűnt csak fel még valami. Egy különös, öreg, de szépen kimunkált doboz pihent a fekhelyem szélénél. A lány követte a pillantásomat, majd kissé elpirulva bólintott.
- Az ott az enyém - mondta valamiért pirulva. Bátorítóan rámosolyogtam, miközben megsimogattam a fejét.
- Nagyon szép doboz - bólintottam, miközben felkeltem, és felraktam a polcra, hogy mégse a földön heverjen szegény...

Aikawa Chiyo Koi_pond_wood_japanese_design_3_gift_box_premium_gift_box-rcb94c65cda9e4d81ab111d5612e02605_agn16_8byvr_512

Aikawa Chiyo Koi_pond_wood_japanese_design_3_gift_box_premium_gift_box-rcb94c65cda9e4d81ab111d5612e02605_agn16_8byvr_512

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Csüt. Jún. 20, 2013 3:19 am

Üdvözlet, Aikawa-chan! ^v^

Engem ért a megtiszteltetés, hogy elbíráljam Hikaru-chan is tagja lehet népes odúd lakóinak. Kisebb elgépeléseken - melyeket egy alapos átolvasás után ki is lehet szűrni - és egy-két vesszőhibán kívül nem találtam NJK pályázatodban hibát, s ezek nem olyan nagyszabásúak, hogy visszadobjam, így hát Hikaru-chant ELFOGADOM! Jó játékot vele, de mindenekelőtt a megfelelő topciban készítsd el adatlapját. ^ v ^

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Hétf. Márc. 10, 2014 2:31 am

Engedélyek: megvannak

Kitsune pályázat

Név: Keiko
Kaszt: kitsune
Kinézet:
Aikawa Chiyo Anime-oboro-muramasa-yuzuruha-973827

Hisztek a sorsban? Nos én egyre jobban hajlok rá, hogy higgyek. Persze ez nem olyan fajta hit, amikor a saját hibáimért és gyengeségeimért a sorsot okolom. A saját életemet én építem, de úgy gondolom, a sors adja hozzá az építőköveket! Valahogy így tudnám elmagyarázni a legjobban, hogy hogyan is képzelem, de sosem bántam túl jól a szavakkal. És, hogy hirtelen miért kezdett foglalkoztatni a téma? Nagyon egyszerű. Embarassed

Másképp nem tudom megmagyarázni a dolgokat. Hogy miként, azt pedig főleg nem, hogy miért pont hozzám került. De ne szaladjunk a dolgok elé. Megpróbálom az elején kezdeni.
Egy gyönyörű nyári délután volt. lelkesen kalandoztam a nyári fesztiválon, élvezve, hogy senki sem lát. Ámbár, ha látott volna, kivételesen akkor se lettem volna túl feltűnő egyén. Meglepetten láttam, hogy még mindig kimonóba vagyis a meleg miatt yukatába bújtak az emberek. Óvatosan kerülgettem őket, miközben teljesen magával ragadott a hangulat. A rengeteg ember, a halk, vagy épp hangosabb csevegésükből összeálló egyenletes morajlás. Kissé talán rám is átragadt az izgalmuk. Lelkesen sétáltam egyik bódétól a másikig, mikor felhangzott a taiko utánozhatatlan hangja nem is olyan messze. Akaratlanul is oda indultam. Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért. A dobok varázslatos hangja, a szinte már babonázó ritmusok. :oops:Mindenesetre pár pillanat múlva, már ott álltam az tömeg szélén, és behunyt szemekkel adtam át magam a csodák eme újabb remekművének. Már nem csak a fülemmel, az egész testemmel hallgattam, vagy inkább talán éreztem a dobokat. Apró, finom rezgésük betöltötte a teret. Szinte alig kezdődött el, már vége is lett, a jó órás számnak. Kissé talán csalódott voltam, hogy máris abba hagyták, de tudtam, hogy a taiko megerőltető fizikai munka. Talán ezért is olyan gyönyörű. Mert ha valaki játszik, akkor csak teljes szívből teheti. Másképp seperc alatt feladja. Elismerően tapsoltam meg én is a zenészeket, bár nem tudtam, hogy ezt hallhatják-e az emberek. Ekkor vettem észre, hogy valami van a kezemben. Egy kis szerencse talizmán csücsült a tenyeremen. Egy apró kis vörös amulett, amit eddig még az életemben, sem azon túl, sosem láttam! Meglepődve pillantottam szét a tömegben, hátha egy meglepett, vagy épp valamit kereső arcot~személyt látok, de nem jártam szerencsével. Szóval nem volt mit tenni. Pár kört még lefutottam, hátha meglátom a talizmán eredeti gazdáját, és becsületes megtaláló halálisten módjára visszaszolgáltassam neki, ha már volt olyan mafla, hogy elhagyta, ráadásképp pont a pici kacsómba helyezve azt, de újfent nem találtam meg. Neutral

Különösen szép darab volt, az biztos. Maga a talizmán anyaga fehér selyemből lett szőve, és ezüst szálakkal virág mintákat szőttek bele. Persze az ezüst és a fehér, már Gingitsune miatt is a gyengéim egyike volt, így kicsit gyönyörködtem benne. A közepén vörössel egy furcsa minta állt. Természetesen én rókát láttam ki belőle, de olyan furcsán volt megalkotva, hogy ki tudja azt manapság... Mindenesetre mivel a talizmánnak nem volt gazdája szemmel láthatóan, viszont szép volt, kár lett volna eldobni. Így a zsebembe süllyesztettem, ám a széle elvágta pici az ujjamat, mikor húztam ki a zsebemből. Nagy ügy, voltak már ennél komolyabb sérüléseim is... Bekaptam az ujjam, hogy lenyaljam a vért, majd indultam tovább a következő bódé felé. Arany halakat lehetett vízből kifogni, ám arra már nem került sor.
A belső világomba kerültem, noha nem voltak eleddig ilyen szándékaim. Aranyhalat akartam fogni, meg vattacukrot enni, meg csokit, meg egyéb édességeket. De mikor magamba szét néztem, tényleg nem ennek volt az ideje. Egy eleddig ismeretlen lány dühöngött bennem, szóval nem volt túl rózsás a helyzet. Kezdve rögtön azzal, hogy hogy került belém?
A bennem élő youkai~k mind körém gyűltek, Gingitsunéval az élen. Egy gondolatomra a kezembe került a nagamakim is. Szükségem is volt rá, lévén, az ismeretlen róka füleket és farkakat növesztett, ami nem volt jó hír!
- Ki vagy te? - próbálkoztam az először kérdezünk, és csak azután ütönk stratégiával. Azonban a leányzó nem ennek volt a híve, úgy tűnt. Fegyver nélkül, egyszerűen a karmaival ugrott nekem, illetőleg a farkait is bevetette a közdelembe. Yuki-onnát és egy jorogumot elrántottam a támadás elől, miközben magam is elugrottam. - Mögém! - ez már nem kérés volt, hanem utasítás a kedves kis démonjaimnak. Nem akartam, hogy megsérüljenek, holott a lány szemmel láthatóan engem támadt elsősorban. Szó mi szó, megnyugtatóbb volt, mintha céltalanul pusztított volna, persze azért így se voltam túl nyugodt. Elvégre mégis csak az irhámra pályáztak... O.O

Viszont ott volt mögöttem egy csapat bármire elszánt, tüneményes szörny, akikért újfent én feleltem, ha csak magam előtt, akkor is! Így aztán döntöttem. Első dolgom volt, hogy elcsaljam a közelükből a kissé normálatlannak tűnő nőszemélyt. Lássuk be, már-már olyan volt mint én szoktam. Oda megy egy ismeretlen helyre, és elkezd hirigeskedni! (Suza~chan szótárából a bige megnevezéssel együtt Cool

) Nem tetszett, hogy magamat láttam viszont másban. Csak gondolatban kellet kérnem a Rókámtól, és a kard kellemesen elnehezült, így a következő csapás váltásnál kissé elsodortam a lányt. Szép ívben csapódott a földbe, de ez se tántorítgatta meg nagyon. Felkelt, folytatta. Újabb kör. Feltépte a karmaival az alkarom, én meg újfent a földbe csaptam. Nyekkent ugyan, de csuda szívós volt, úgy tűnt fel se vette. Újfent fölkelt, és míg ő inkább poros, földes, füves volt, én vértől ragadtam. Nem tetszett ez a felállás. Magamhoz vontam a pengém, és szinte gyengéden sutyorogtam neki.
- Bankai! Hyakki yakou! - A cseresznye szirmok fehér függönyében alakult át a lélekölőm, és került rám a miko ruha. Az egyik kezembe a legyezőt vettem, a másikba a katanám került, míg a hüvelyét az övembe tűztem. A maszkot kérdés nélkül húztam az arcom elé. Dühös, ezüst színű szemekkel ugrottam ki a köddé porladó levelek közül, egyenesen ellenfelem felé, aki fegyverként csak a karmait illetve az ujjait használta. Nem ököllel ütött, hanem kinyújtott ujjakkal, ám ha véletlen betalált, főleg ha olyan helyre, amit nem fedett a ruhám, mondhatom, nagyobb pusztítást végzett, mintha az öklével sújtott volna rám. Jó darabig osztottuk egymásnak a pofonokat, helyesebben támadásokat, hisz technikailag egyikünk sem pofozkodott. A lány két kezén egy-egy lánc csörgött, mintha valamikor bilincsbe verték volna, és noha ez előnyt jelentett nekem, egyúttal növelte az ismeretlen titokzatosságát is. És úgy tűnt, nagyon nem volt beszédes hangulatban. Mire idáig értünk, nekem is elszállt a társalgási kedvem. Magamra kellett ügyelnem, hisz nem volt túl gyengéd az ellen. Azt már szerencsére el értem, hogy ne sünizzek állandóan, egész ruhafelülettel, de lássuk be, még nem voltunk a bankaimmal egymásra finomhangolva. Így aztán elsősorban kardforgattam, semhogy a teljes képességét használtam volna. Így is szükségem volt rá, hisz megvédett valamilyen szinten a lány alattomos támadásaitól, amik néha teljesen máshol hatottak, mint ahova beérkeztek!
Végül, jó pár perces adok-kapok küzdelem után, elkövetett egy hibát, amit nem hagytam annyiba. Elcsúszott az ujja, pont a legyezőmre, mire azt abban a pillanatban összecsaptam, rá az ujjára, majd a katanámmal, illetőleg az egész ruhámmal fenyegetően rámeredeztem, és kigáncsoltam. Mind a kettőnkről kissé talán folyt a víz, hisz elég aktívak voltunk, de végre előnyös pozícióba éreztem magam. Ekkor jött a következő meglepetés. A lány egy villanás alatt átalakult, és mily meglepő, magammal kezdtem farkasszemet nézni... vagy inkább róka szemet. Neutral

- Fiúk, nem segítenétek? - kérdezte, az én arcommal, az én hangomon, könyörgő hangnemben, miközben én, lévén, hogy tudtam, hogy én én vagyok, akkor ő nem lehetek, rendületlenül pengéket szegeztem a torkának, meg egyéb testrészeinek. Már csak az volt a kérdés, a többiek erre mit reagálnak. Hangtalanul gyűltek körénk, pontosabban mögém. Gin~chan mellettem állt, már-már fenyegetően mögém, ám a fenyegetés nem nekem, hanem az ismeretlennek szólt, ezt tisztán éreztük.
~ Elég gyér utánzata az eredetinek ~tette a vállamra a kezét, miközben a szemeit le nem vette a földön fekvő hasonmásomról. ~ felesleges is így kinézned, szóval egyszerűbb, ha abba hagyod! ~ olyan hangnemben beszélt, mintha egy engedetlen gyereket nevelne épp meg.
- Te is kitsune vagy... ti is szörnyek vagytok... miért? ... Egy embert... miért pártoltok egy embert? - néztem a saját arcomat, ahogy a sírás eltorzította. Igazából nem voltam egy sírós alkat sosem, látni meg főleg nem láttam még magam sírás közben, így kifejezetten érdekes látvány volt, az biztos. Elengedtem az ujját, és a legyezőm a kardommal egyetembe az övembe tűztem.
- Hogy hívnak? - guggoltam le mellé kíváncsian. Gin~chan rosszallóan szisszent erre a mozzanatomra fel, és láttam, hogy ugrásra készen, áll, hogy az ismeretlen legelső gyanús mozdulatára rá vethesse magát. De nem csak ő... valamennyi szörnyem hasonlóképp.
- Cseszd meg! - jött a nem túl kedves válasz... még úgy is, hogy a pontos jelentésével nem voltam tisztában, éreztem, hogy akarattal nem kedveskedésből lett mondva - Csak azért meg én vagyok a földön, azt hiszed, hogy játszhatod itt a kegyes megmentőt? Fordulj inkább fel!
Gingitsune tőle szokatlanul felmordult, de még mielőtt a tettlegesség talajára tévedt volna, egy gondolattal leintettem.
- Az én nevem Chiyo... Aikawa Chiyo. Shinigami vagyok, ami azt jelenti, hogy már nem pont ember. Téged, hogy szólíthatlak?
- Mondtam már nem? Fordulj fel, és fogd is be közbe! - szinte már vártam, hogy rám fúj, mint egy kis cica... :oops:Harag helyett, inkább majdnem elnevettem magam, de uralkodtam magamon, és nem hagytam, hogy bármi is kiüljön az arcomra.
- Ha nem árulod el a neved, majd én elnevezlek! - erre már gonoszul elvigyorodtam, hisz névadási képességeim nem voltak túl magas röptűek, ez köztudott tény volt nálunk. Hikaru~chan ilyen téren kiemelkedő teljesítmény volt a részemről. Cool

~Jobban jársz, ha elmondod neki, mert én ismerem... és nekem elhiheted, ha egyszer elkezd neveket adni, az maga a vég... ~ Gin~chan megérezte a bennem kavargó érzelmeket, elsősorban nevetési ingert, így nála is alább hagyott a morgási inger.
- Keiko... - motyogta erre.
- Keiko~chan, hogy kerültél ide? - pislogtam rá mosolyogva.
- Miért véditek ezt az embert? - kérdezett vissza, bár nem tőlem.
~ Mindannyiunk nevébe mondhatom, hogy azért, mert hozzá tartozunk! ~ válaszolt Ezüstke gondolkozás nélkül. ~ Nézz ránk. Főleg rájuk! ~ mutatott maga mögé, ahol némelyik lény igen csak egyedi testfelépítéssel bírt ~ Furák vagyunk, és ő mégis egyenként elfogadott mindannyiunkat. Ahogy vagyunk.
- Az eszetekbe se jut, hogy csak átver benneteket? - noha nem velem társalgott, kiéreztem a hangjából a keserűséget. - Elfogad? Mindenkit egyenként? - a kétely és az undorgás csak úgy fröcsögött a hangjából, miközben egy villámgyors mozdulattal a két tenyere közé fogta az arcom. A többiek már ugrottak volna, de leintettem őket. A lány kezei felragyogtak, és furcsa emlékképek villantak fel előttem.
"Egy kis róka életét néztem végig, hogy miként tanult meg vadászni, majd mikor felnőtt, miként tanította meg a saját kölykeit a túlélésre. Majd változott a kép. A róka elpusztult, és valaki a közeli templom udvarába temette el a testét. Így lett belőle az inari templom őrzője. Folyamatosan közben járt az emberekért, vigyázta őket, szerette őket, miközben a korok változtak, és az emberek egyre kevesebbszer jártak a templomhoz, egyre kevesebb áldozatot hoztak, míg végül elékezett az a nap, hogy megfeledkeztek róla. Szomorúan ugyan, de várta az embereket. Nem hagyta el a templomot, hisz emlékezett még arra az illetőre, aki ide temette őt el, és reménykedett, hogy egyszer valaki majd újra ide téved. Ámbár nem pont úgy képzelte el a dolgot, ahogy végül történt. A reggelen, mikor hosszú, nagyon hosszú ideje újra embereket látott, és lelkesen hozzájuk sietett, ahelyett, hogy imádkozni jöttek volna, vagy áldozatot hoztak volna, hatalmas gépeket hoztak, és elkezdték letarolni a vidéket, bele értve a templomot is. A templom őre éktelen haragra gerjedt, és elkezdett dühöngeni. A gépeket megrongálta, az embereket elijesztette arról a helyről, melyen oly sok ideig járt értük közbe. Az inari templom védője egy róka démonná alakult át. A szeretet, melyet az emberek iránt érzett átcsapott keserű gyűlöletté, és aki a lerombolt templom környékére tévedt, jajj volt annak. Keiko~san a legrosszabb rémálmait váltotta valóra. Pletykák kaptak szárnyra, hogy az a hely el van átkozva, és addig-addig, hogy egy cég, aki oda akart építkezni több papot és démonűzőt is felfogadott, hogy a közvéleményt megnyugtassa. A papok azonban tették a dolguk, hisz jól megfizették őket, és a lányt elzárták, hosszú-hosszú időre."
Kissé talán megrendülve-döbbenten néztem a tiszta kék szemeibe a lánynak. Már a saját formájában volt, és könnyes szemmel pislogott ő is rám.
- A családod... - motyogta.
- Vagyis te meg az én emlékeimre kukkantottál rá... - mosolyogtam rá, majd csendesen magamhoz öleltem. Nem tiltakozott, nem küldött el meghalni, egyszerűen, és szép csendben visszaölelt.
Kicsivel később, mikor mindenki részéről lecsillapodtak a kedélyek, megmutatta a helyet is, ahol bejutott a belső világomba. Egy vörösre festett Torii állt bennem, noha eleddig még egyszer se láttam, pedig azt hittem, már keresztül-kasul bejártam a belső világomat. Vagy talán most került csak ide... Ez utóbbira gyanakodtam jobban!
Hasogató fejfájással ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok arccal, azt meg főleg nem tudtam, hogy hol... Sötét volt, és a fa illetve a füstölők illatát éreztem kis étel meg szaké illattal keveredve. Felültem, mire jó nagy koppanással vertem be a fejem. Körbe tapogattam magam körül, négy falba ütközött a két kezem. Kintről tűzijáték hangjait hozta be a lágy szellő. Az egyik fal megmozdult, majd kinyílt. Egy apró shinto szentélyben gubbasztottam. Az egész testem el vol gémberedve, és ahogy potyogtam kifele a szentélyből, mintha ezernyi kis hangya rohangálta volna be az egész testem egyszerre. A talizmán, amit a taiko után találtam a kezembe, most a mellkasomon pihent, és noha tisztán emlékeztem, hogy én azt összevéreztem, egy fia vércsepp nem volt rajta. Fogtam, és a katanám markolatához erősítettem, de úgy, hogy az az ítéletnapján se jöjjön le, majd kitántorogtam, elejébe még kissé rogyadozó lábakkal a szabadba. A tűzijáték villanásai vakító gyönyörrel kápráztatták el a szemeket a sötét éjszakában.
Aikawa Chiyo CI_55731_1326397365

Kitsune képessége:

Maga a tárgy egy szerencse talizmán, amiben róka, pontosabban kitsune maradványok vannak. Egy kitsunét ejtettek fogságba, és egy ilyen talizmánba zárták. Ezután lepecsételték, hogy ne lehessen mágiával kiszabadítani. Maga a képesség azon alapszik, hogy a kitsunék képesek megszállni az embereket. Ráadásul ugye a karakter zanpuja is kitsune, emiatt még alkalmasabb rá, hogy ez végbe menjen. Mivel azonban maga a kitsune el van zárva, így nem képes irányítani a lányt, csak a képességeinek egy részével ruházza fel. Nevezetesen az alakváltással. Ez az alakváltás pusztán a fiziológiát jelenti. Semmilyen különleges képességet, vagy emléket, esetleg jellemet nem érint. Vagyis, ha valakinek az alakját fel is veszi, ez pusztán a külsőt érinti. Nem fogja ismerni az illető szokásait, sem emlékeit. Még a lélekenergiája sem lesz olyan, mint annak az illetőnek. (már ha van neki egyáltalán) A lány a rajta lévő ruhákat és ékszereket is képes magával együtt változtatni, de ez más tárgyakra nem terjed ki, ahogy más személyekre sem. Amíg a kitsune befolyása alatt van, nem képes semmilyen shinigami technikát alkalmazni. Nem képes kidout használni, ahogy a kardja shikai alakját sem. A pecsét, mellyel elzárták a rókát ilyenkor a lányt annyira védi meg a mágiával szembe, ahány kidou pontja van. A használó vérével aktiválódik a képesség, egy kis vért kell a talizmánhoz juttatni, és amikor Chiyo előhívja a shikai alakját a kardjának, a képesség megszűnik. Vagyis a shinigami és a kitsune képességet nem lehet együtt használni. Ezt a képességét nem képes fejleszteni. Amikor használja a kitsune képességét, a lélekenergiája elveszti shinigami jellegét.

Aikawa Chiyo Tumblr_mkcrgxMSUf1qdwsovo1_1280

Aikawa Chiyo Tumblr_mkcrgxMSUf1qdwsovo1_1280

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Kedd Márc. 11, 2014 12:56 am

A pályázatodat elfogadom az újabb NJK-dhoz. Very Happy

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Hétf. Jún. 09, 2014 7:05 am

Engedély: megvan Yoru-sama adta

Különleges képesség pályázat

Észrevétlenül mentem fel a lépcsőkön, egészen a templomig. Volt egy rakás pap, ámbár nékem a lidérc jobban felkeltette a figyelmem. Ott lébecolt köztük, és épp egy lélekből akart lakmározni a szentem. A jótét szerzetesek meg bambultak rá kétségbeesve. Jó pár szerzetesi bot, eltépett talizmán hevert már körülöttük. Szóval mondhatni itt robbantam be én a képbe, csak hogy teljes legyen az összhatás. Shunpóval a semmiből jelentem meg előtte, majd egy vízszintes vágással kettészeltem a maszkját, pont az áldozata felett. A lélek még nem sérült meg nagyon, szóval a papok döbbent tekinteteik kereszttüzében rendbe hoztam a lelket Kasai~channal, majd ha már úgyis ott volt kézközelbe, át is küldtem a másvilágra. Ekkor jöttem csak rá, hogy ezek tényleg engem figyeltek. Kicsit körbe néztem, hátha csak én képzelem a dolgot, ám nem találtam magam mögött semmit, ami ilyen fejeket csalhatott volna ki egy sokat látott szerzetesből, nem hogy többől egyszerre! Szóval jött a következő módszer. Szépen elkezdtem elsompolyogni. Követtek a tekintetek. Ezek után már nem kérdeztem meg, hogy látnak~e, hisz elég badarság lett volna most leérdeklődni. Különben is, ez a kérdés póttestben volt csak vicces.
- Heló... - biccentettem kissé zavartan. Őszintén nem volt kedvem se magyarázatokhoz, se füllentésekhez, ámbár úgy sejtettem, ha faggatózásba kezdtek volna, tuti valami őrültséggel mentettem volna ki magam. Ám helyettük egy furcsán hátborzongatóan mély hang szólalt meg mögülük. Mélysége ellenére mégse élveztem, főleg nem úgy, mint Mo~chan hangját szoktam. Ettől inkább veszélyérzet kapott el.
- Ki vagy te? - szegezte nekem a kérdését egy fura szagú, hatalmas termetű Inari ookami. Már csak ez hiányzott, hogy egy kami is elkapjon minket.
- A nevem Chiyo - hajoltam meg kicsit, miközben a papok között mellém lépett. Nem lelkesedtem a közelségéért.
- És mit hoztál magaddal? - bökött egy enyhe grimasz kíséretében a lélekölőmön himbálózó talizmánra.
- Nem hiszem, hogy ez jelen helyzetben fontos lenne. - mosolyogtam rá, ámbár a szemeimben nyoma sem volt a kedvességnek, miközben nem kicsit tiszteletlenül pislogtam az ő szemeibe. - Amiért jöttem elvégeztem, nem várok hálát, és most megyek is! Amúgy se tartozok elszámolással itt senkinek, főleg, hogy én tettem szívességet. - Nem viseltem túl jól a kamit, főleg mert a nemesség minden jegyét magán hordozta. Szóval egy aprót biccentettem, majd indultam is el, mikor utánam szólt.
- Hálásak vagyunk azért, amit tettél, és nem akadályozunk a távozásban, ám a róka marad!
- Meg ahogy azt elképzelted, nem? - néztem a hátam felett vissza, jól leplezett dühvel.
- Miért nem kérdezed meg erről őt? Vagy még beszélni se tudsz vele? - kérdezte vissza kellemetlen nevetéssel. Kezdtem úgy érezni, hogy az ellenszenv kölcsönös volt köztünk.
~ Maradnom kell... ~ szólalt meg Kei~chan is.
~ Már hogy kéne? Senki nem kényszeríthet semmire! Megpróbálhatják, de én a helyükbe nem tenném! ~ mordultam, ha csak gondolatban is.
~ Köszönöm Chiyo, de nem tehetek mást! ~ nem volt boldog a hangja ~ A fajtám mindig is szolgálta az Inari kamit. Nem tehetek ellene semmit. Jó volt veletek, de itt kell maradnom. Ki tudja, egy nap talán újra szentélyőr lesz belőlem...
Mivel barátként, és nem szolgaként volt velem, még ha tudtam, hogy nem őszinte a kérése, engednem kellett neki. Egy apró mozdulattal leemeltem a kardról a talizmánt, és oda léptem a kamihoz. Jóval magasabb volt, mint én, pedig én se vagyok alacsony.
- Mit akarsz Tőle? - kérdeztem, immár leplezetlen ellenszenvvel.
- Egy kóbor kitsune veszélyes lehet kint. Itt marad, e falak között, ahol nem árthat senkinek.
- Megbirkózok a feladattal - vágtam rá.
- Abból, ahogy a pecsét áll, látszik, hogy már megszállt, nem is egyszer! - hajolt le hozzám. - Ez alapján annyira mégse birkózol meg vele. Jobb lesz ha ő bennem lesz! - Barnás szemeibe néztem egész közelről, és újfent nem lettem bizakodó. Ugyanazt a hideg keménységet láttam benne, ami annak idején megölte a családom.
- A megbirkózással egy csöpp problémánk sem volt. Viszont ha a kérésére itt is hagyom, addig el nem megyek, amíg valóra nem váltottad az ígéreted, lévén nem bízok benned! - közöltem vele, miközben megragadva a ruhája nyakát, kicsit közelebb húztam magamhoz, a papok és szerzetesek tiltakozása közepette.
- Ahogy óhajtod! - az ő mosolya se volt bizalomgerjesztő, az már egyszer tuti.
~ Nem tetszik ez nekem!
~ Ahogy nekem sem! Itt valami bűzlik!
~ Hallgass ránk! Gin~chan ki szokta szagolni az ilyet! ~ rinyáltunk a lélekölőmmel kórusba ~ Nézz csak rájuk! Hétmérföldes sunyi feje van mindnek, a Blökivel az élen!
~ Semmi baj! ~ nyugtatgatott minket ~Az emberekben se bíztam, és most benned mégis...
~ Shinigami vagyok, nem ember, nem ugyanaz!
~ ... ráadásképp engedelmességgel tartozunk a inariknak!
~ Akkor se tetszik! ~ nem voltam hajlandó addig odaadni, amíg az előkészületeket meg nem ejtették, és el nem mondták, mi is fog zajlani Kei~channal.
Feltörik a pecsétet, mint mondták, és a Rókát hozzá kötik a kamihoz. Nem lelkesedtem az ötletért, de nem volt mit tenni. Nem az én dolgom volt, hogy megmondjam Keiko~nak, mit tegyen, vagy hogy. Mindenesetre lecövekeltem a szertartás termének a sarkába, és nem mozdultam. Elkezdődött a kántálással egybekötött pecsétfeltörés. Lehet jobban izgultam, mint Kei~chan, de annyira biztos.
~ Mi történik, ha nem sikerül? ~ kérdeztem suttogva.
- Akkor megsemmisül a lány! - suttogta vissza Suza~chan. Extra mód "megnyugodtam" a hallottaktól.
Árgus szemekkel lestem minden mozdulatuk, minden apró rezzenésüket. Megszűnt a külvilág, és mintha csak a kardtávomat rájuk koncentráltam volna. Talán ez volt az oka, hogy időben észrevettem, nem tudom. Ahogy a pecsét kinyílt, a kami szinte észrevétlen mozdulatot tett, és már kint is volt a helyéről. Utólag visszagondolva igen csak nem gondolkodtam, mikor cselekedtem. Amint láttam a mozdulatot, villámtánccal ugrottam a helyére. Ahogy földet értem, mintha hihetetlen erősen rúgtak vagy ütöttek volna meg. Vagy talán inkább egy kidou találatához hasonlított az érzés. (Mindkettőben volt már részem...) A szegycsontom égetett, miközben kiszorult minden levegő a tüdőmből, és egy villanásra elsötétült a világ körülöttem. Összeroskadtam a rám törő fájdalomtól, és véresre haraptam a szám, hogy ne kiáltsak fel hangosan. Körülöttem nem is tudom, hogy por vagy füst kavargott. Fájt minden lélegzetvétel, miközben tombolt a testemben a kín. Megcsapta az orrom a kissé égett hús és a vér semmivel össze nem téveszthető szaga. Nem volt nehéz kitalálni, hogy én bűzlöttem, nem is kicsit. A kezemmel a fájdalmam forrásához kaptam, forró, ragadós lucsokba tapicskoltam vele.
~ Kei~chan? ~ csak ennyire futotta még gondolati szinten is, de Gin~chan megértette.
~ Megsérült, de nagyon úgy néz ki, hogy túléli! ~ válaszolta, ám fej-csevejünk közé dörrent a kami dühös hangja.
- Tudod te, mit műveltél? - esett nekem az Inari, miközben tápászkodtam fel a földről, nem kicsit kínlódva.
- Megmentettem egy barátot? - vigyorogtam rá diadalittasnak szánt fájdalmas grimasszal. - Ezt Neked kellett volna, vagy nem erről volt szó?
- Űzzétek ki belőle, és öljétek meg a rókát! - utasította az embereit. - Az a róka tisztátalan! Csak nem gondolod, hogy hagynám, hogy a részemmé váljon! - Ramaty állapotban voltam, nem tudtam mennyi ideig húznám, főleg ennyi ellennel, ráadásképp úgy, hogy meg se ölhetem őket. Kockáztatni kellett.
- Komolyan az embereiddel akarod a piszkos munkát végeztetni. Akkor elárulok valamit. Magam is kami vagyok, csak én a halálé... - oldottam ki a gyűrűm. Egyből ellepte a termet a ködszerűen kavargó lélekenergiám. Az energiával egyszerre robbant ki belőlem a sötét, tömény fenyegetés is.
- Tudod Édes, most őszintén örülnék, ha rám hagynád a munkát! - szólalt meg mellettem Gingitsune jól ismert hangja. - Mellesleg jól nézel ki! - nyomott szinte játékosan az orrom hegyére egy apró csókot, ám mikor a papok felé fordult, düh telepedett a szép vonásaira. Az ő kezében is, akár csak az enyémben, egy nagamaki díszelgett. - Lássuk csak, mi jár annak, aki életem legfontosabb két nőjét molesztálja? - tette fel kérdését, majd elrúgta magát mellőlem.
- Neked most Kei~chan mellett lenne a helyed... - szóltam utána, miközben térült-fordult, és sorba ütötte le az embereket. Komolyabb kárt nem tett bennük, de az eszméletüktől megszabadította őket.
- Nem kell aggódnod, Yuki-onna, Kameosa és Karasu Tengu már a gondjaikba vették! - épp egy elegáns könyökütéssel kínálta meg a kamit. Engem meg Kasai~chan vett gondjaiba. Elállította a csordogáló vért a szegycsontomon lévő furcsa sebből. Szóval ideje volt nekem is beszállnom a buliba. Igaz, már csak annyit tehettem, hogy Gin~chanra szóltam, ne ölje meg a Inarit. Oda guggoltam mellé, miközben a földön feküdt vérző orral.
- Mint látod, már már tapasztaltnak vagyok mondható, ha kitsunékról van szó! De a lényegre térek. Azért cserébe, hogy most meghagytuk az életed, jobb ha örök időkre leteszel a rókáimról. Mert legközelebb én is elkezdek verekedni, ami annyi, mintha két Gin~chan pofozkodna. Remélem megértettél! - keltem fel mellőle, majd a nagamakim visszatettem a hüvelyébe. Gingitsune is eltűnt mellőlem eleddigre, és a kardom is visszaváltott katana alakba. - Ideje tényleg haza indulnunk! - sóhajtottam, miközben nem túl délcegen elindultam. Suza~chan aggódva rebbent a vállamra.
- Ugye tudod, hogy füleid meg ilyesmijeid vannak. Őszintén, már majdnem megszoktam tőled, csak valahogy mégse! - kedvessége lebilincselő volt.
- Igaz is, ha most ez a mestereden lenne, mi lenne ilyenkor a teendő? - válogattam ki, egy már-már magához térő alakot, és a szegycsontomra böktem. Köztudott, hogy az ájulásból ébredezők kifejezetten könnyen kifecsegnek bármit, könnyebben, mint az álmukban társalgók. Reméltem ez az alak is ilyen, és nem is kellett csalódnom.
-A zárva kanjiját kell vérrel ráírni a pecsétre - mormolta kómás hangon.
Nem kellett a szomszédba mennem alapanyagért, szóval ki is próbáltam a dolgot. Fájdalmasan szisszentem fel a végeredményre, ám a fura seb eltűnt a mellkasomról. Suzakura lestem tükör híján, ám a kismadár érdektelenül épp a csőre tövét vakartam. Megböködtem az ujjammal, mire rám pillantott.
- Vörös... és totál megszokott. - motyogta unottan.
Megborzoltam volna az árulkodó szerzetes haját hálából, ámde nem volt mit. Így inkább csak megpaskoltam csupasz buksiját, és már ott se voltam.

Haza érve komoly önuralmamba került, hogy ne derüljön ki, a saját vérem száradozik rajtam. Így hamarabb elengedtek, és nekem mindenképp haza kellett mennem. A saját szememmel akartam látni, hogy a kitsune milyen bőrben van. Ritka gyorsan lerendeztem az ilyenkor kötelező köröket, jelentéseket, majd a küllememre hivatkozva el is kéretőztem. Haza érve, épp csak lecsutakoltam magam hideg vízzel, már mentem is a szobámba. Lótuszülésbe tornáztam a lábaim, és megpróbáltam lenyugodni. Nem ment egy könnyen. Mikor azonban végre sikerült mégis eljutnom a belső világomba, megnyugtatóan megszokott kép fogadott. Alkonyba hajlott az idő. Gin~chan a semmiből termett egyszerűen a nyakamba.
- Már vártalak! - közölte sugárzó arccal, csillogó ezüstszemekkel. Talán az átélt súlyos érzelmek tehették, hogy nem voltam olyan éber a közelébe, mint szoktam. Megsimogattam a haját, mire felnyalábolt, és akárhogy tiltakoztam, bevonult velem a házba. Akkor se akaródzott neki letennie, mikor erőst kértem rá. A szobában, egy futonon Keiko feküdt. Nyitva voltak a szemei, és fél mosollyal nyugtázta kissé fura betoppanásomat. A fejénél yuki-onna csücsült, úgy láttam a többiek már ki lettek paterolva.
- Hogy vagy? - kecmeregtem végre le a földre. - Remélem Yuki~chan nem okozott rémálmokat, elvégre az az én reszortom... - telepedtem oda melléjük. A lány kissé fáradtan rám mosolygott, miközben a hótündér a tarkómra helyezett egy kedvesnek szánt sallert. Komolyan, elolvadok tőle! Eközben vettem észre, hogy Kei~chan szegycsontján is ott volt az a furcsa minta, mint amilyen az én sebem volt. Kissé félve tettem fel a következő kérdésem. - Nagyon haragszol miatta? - érintettem meg a különös formát. Egy apró sóhaj, és még apróbb fejrázás volt rá a felelet. - Mennyi idő, míg rendbe jön? - tettem fel a kérdésem.
- Yuki~chan azt mondja, hogy pár nap és kutyabaja se lesz! - tolmácsolt Gingitsune. - Igaz is! Jártam a torii~nál. Tele van talizmánokkal aggatva. Attól tartok, azon már nem mehet ki többet a lányka.
- Kutya-baja már nem lesz több, abban biztos vagyok! - motyogtam megkésve, kissé morgósan az orrom alá, miközben kinéztem a nyitott ablakon. Az ablak alatt, egy rakás démon csücsült. Sűrűn tekingettek befele, és látszott, hogy készenlétben állnak, hogy amint felépül a beteg azonnal inni invitálják. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd megsimogatva a yuki-onna haját, óvatosan kisétáltunk a Rókával a házból. Elszunnyadt ugyanis Keiko~chan.

Kitsune képesség:
Keiko~chant immár Chiyo testébe zárták. Van egy pecsét a szegycsontján, ami láthatóvá válik, amikor használja a róka erejét. Amúgy teljesen elzárja a youkai lélekenergiát. Chiyo saját vérével lehet ezt a pecsétet aktiválni, illetőleg ugyanő a saját vérével kell a zárás kanjiját ráírni, hogy elfent elzárja.
Az alakváltás a fiziológiára terjed csak ki. Nem lehet lélekenergiát, különleges képességet, esetleg emlékeket másolni.
1-3 pont: Komoly koncentrációba kerül, hogy a rókafüleket és a rókafarkat eltüntesse, mikor épp nincs a kitsune teljesen elzárva. A figyelem ilyenkor könnyen megtörik.
4-6 pont: Már biztosan képes tartani az emberi alakot akkor is, amikor nincs a róka elzárva, emellett apróbb fiziológiai változtatásokra is képes. (pl.: a szem, vagy a fülek átalakítására)
7-9 pont: Képes a teljes alakváltásra. (A magán lévő ruhákat is beleértve)
10-12 pont: Képes keverni az élőlények fiziológiáját.
13-15 pont: Élettelen tárgyak alakját is fel tudja venni, illetve a rókatűz birtokába kerül.
16-18 pont: Apróbb tárgyak alakját változtatja meg. A változás addig tart, amíg a tárggyal folyamatos fizikai kapcsolatban van.
19-21 pont: Nagyobb tárgyak átalakítására is képes, amíg a fizikai kapcsolatban van vele.
22-24 pont: Képes más élőlények alakját megváltoztatni, amíg folyamatos fizikai kapcsolatban van vele.

(rókatűz, kitsune-bi: lidércfényhez hasonló jelenség, ámbár ez képes égési sérülések okozására is)

Aikawa Chiyo Welches-image-hat-bewertungen-nachrichten-such-trends-40330

Aikawa Chiyo Welches-image-hat-bewertungen-nachrichten-such-trends-40330

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Szer. Jún. 18, 2014 8:47 am

Uffcsi!

Szerintem rendben van a pályázatod, szóval elfogadom. :3

Mivel most már van különleges képességed, ezért kérlek ezt is vezesd be a pontozásodba. Erre azonban az első pontot csak 1000 LPért helyezheted el, ugyanis ezen képzettséged 0 pontról indul.

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Vas. Júl. 13, 2014 6:06 am

NJK pályázat

Egy csésze szakével csücsültem egy méretes cseresznyefa egyik derékvastag ágán. Mellettem, egy másik ágon a két róka bambulta hasonló értelmes fejjel a naplementét, mint én. Köröttünk, egy rakat démon tivornyázott, igen vastag alkoholfogyasztással. Egy mély sóhajt szakadt ki belőlem, majd egy nagyot kortyoltam a csészémből. A lány közelebb csusszant hozzám, majd óvatosan megbökte az ujjával a vállam.
- Tippelek, az a baj, hogy milyen leszel, mikor az erőmet használod? - érdeklődte le. Telibbe nem is találhatott volna. Elvörösödve rezzentem össze, hisz lássuk be, igyekeztem már pólyás korom óta becsületes szamuráj életet élni, még ha ronin módjára, akkor is! Viszont mikor elszabadult a youkai, akkor minden megváltozott bennem. Olyasmiket tettem, ami bemocskolta volna a szamuráj nevet, mindenképp.
- Őszintén szólva inkább az ijeszt meg, hogy olyankor is azt érzem, hogy igen, ez én vagyok. Szabadabb, mint eleddig bármikor. És élvezem. Ez aggaszt, hogy élvezem! - eldöntöttem, hogy elmondok nekik mindent, elvégre már mind a ketten a részeim lettek, így nem hazudtam nekik.
- Azt mondják, hogy a lélekölő a lelketek része, igaz? - szegezte nekem a lány a kérdésével együtt a mutatóujját is. A csudába, ő is látta az én emlékeimet, nem csak én az övéit. Erről néha majdnem meg is felejtkeztem. - És csak úgy megjegyzem, hogy Gingitsuen egy kitsune. Egy nem is akármilyen kitsune! Szóval talán tényleg olyankor válik szabaddá a teljes lényed. - úgy beszélt, mintha teljesen érdektelen témákról pletykálkodtunk volna épp!
- De Gin~chan sose volt becstelen! Nem lopott,... - az említett személy ebben a pillanatba hangosan felvihogott.
- Őszintén mondom Drága, mindig rajongok érte, hogy milyen könnyen megbocsátasz, és elfelejtesz dolgokat! - nyomta Gingitsune a homlokát az enyémhez - De emlékeztetlek, hogy nem csak tárgyakat lehet lopni - vigyora gonoszkásra húzódott. Segítség kérőn néztem Keiko~chanra, ám ő csak hasonló vigyorral figyelt minket.
- Látod, jóba vagy a saját lelkeddel! Akkor mi itt a baj? Az egész mindig két félből áll össze. Ahol van hideg, ott van meleg is. Ahol van fény, ott van sötét is. és sorolhatnám. Mondjuk úgy, hogy benned amíg Gingitsune a fény, én vagyok a sötét. És így lesz a kerek egésszé!
- Az én sötétem az a gyilkos módom! - jelentettem ki magabiztosan, mire Keiko~chan is egész közel libbent hozzám.
- Naiv vagy kedvesem, nagyon naiv! - mosolya kicsit kedvesebb lett - Az még a fényes része. Elvégre a fényben is mindig van egy kis sötét, és a sötétben is van egy kis fény... - egy pillanatra elgondolkodott, majd mintha összebeszéltek volna Ezüstkével, Gin~chan félre húzódott, és most Kei~chan nyomta a homlokát az enyémhez. Elsőre még gyanakodtam is, hogy ez valami róka-dolog lehet, hisz mind a ketten előszeretettel műveltek velem ilyet. Ám felvillant egy kép a fejembe, ami nem a saját emlékeimből való volt, hanem a lányéból. Egy helyet mutatott, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is lehet, ám úgy tűnt, őt ez cseppet sem zavarta. - Arra kérlek, hogy menj el ide. Szeretném, ha találkoznál valakivel. - mondta. Mindezt olyan könyörgő szemekkel, hogy bele egyeztem.

Így vette kezdetét a sajátos történések sorozata. Rögtön az elején akadályokba ütköztem, mikor megpróbáltam elmondani Suza~channak, hova is szeretnék eljutni. Kezdetben próbálkoztam körülírni a helyet, ahogy az emlékekben láttam.
- Egy amolyan kolostor-szerű helyet keresek, ahol rendesen fából meg kőből épül... - nem mondtam tovább, lévén a madaram úgy nézett rám, hogy mimika nélkül is láttam a lesajnálást a szemében.
- Chiyo, ezt tényleg komolyan gondoltad? - érdeklődte meg, miközben a csőre tövét kezdte el vakarni. Mit tehettem volna, tényleg komolyan gondoltam, de valamiért éreztem, hogy amennyiben ezt tudatom is vele, az amúgy is csekély tekintélyem a szemében még mélyebbre süllyedt volna. Nem volt más hátra, szégyenszemre segítségért folyamodtam. Drága és persze egyetlen kitsuném a másik mellett ajánlkozott is nyomban, elvégre az ő emlékeiről lett volna ugyebár szó. Egy szó, mint száz, újfent átcsaptam hangosbemondóvá, vagyis jelen esetben kimondóvá, és amit a lány mondott, szó szerint, és szöveghűen tolmácsoltam tollas idegenvezetőmnek. Naná, hogy egyből egy hullámhosszra keveredtek, ámbár szerintem alapjáraton ott is voltak, és félszavas mondatokból lekommunikálták egymással, hogy miként, és ami még fontosabb, hova is kellene nékem eljutnom.
Az út maga, amíg oda jutottunk, teljesen rejtély volt a számomra. Annyit sejtettem, hogy az Élők Világába bóklásztunk valahol, legalábbis, mentünk át kapukon, de ki tudja milyenen... Mindenesetre, úti célunk egy furcsa hely volt. Egy sok száz éves szent fához érkeztünk, aminek a belseje üreges volt, és négy kis szobor foglalt benne helyet. Három közülük valami védelmező szobrocska volt, három arctalan szerzetest formáltak, a negyedik egy rókát mintázott. Újfent nem saját kútfőből tudtam, mi a teendő. Megharaptam az ujjam hegyét, és a három szerzetes szobrocskára kentem a kicsurranó vérem. Eredményképp három alak jelent meg a fa előtt, majdnem fellökve engem a látványos betoppanásukkal, vagy megjelenésükkel, vagy mijükkel.
Mindenesetre hatásos volt, az biztos. Térdelve tűntek elő a semmiből, és pár pillantás erejéig úgy is maradtak. Ám mikor felpillantottak, kiült a csalódottság az arcukra. Faggatni kezdtek, holott nekem is lett volna kérdezni valóm.
- Te meg ki vagy? Hogy kerültél ide, és hol van Keiko~sama? - estek nekem, holott ezek a kérdések velük kapcsolatban engem is foglalkoztatott. Az utolsót leszámítva. De jól neveltek annak idején gésa körökbe, szóval válaszoltam nekik. Vettem sorra kíváncsiságuk kinyilatkozásait.
- A nevem Chiyo. Ide sétáltam, de hogy miként, hát azt inkább Suza~chantól kell megkérdezni. Én csak raktam a lábaim egymás után, amerre ő mondta. - mondtam el, a valóságnak teljesen hűen a dolgokat. Mielőtt azonban én is faggatózásba kezdhettem volna, újabb kérdés lett nekem szegezve, egyszerre három oldalról.
- HOL VAN KEIKO~SAMA? - óhajtották tudni, nagy egyetértésben. A válaszadással gondba voltam.
- Lássuk csak - vakartam meg a buksim, csodás, rókámtól örökölt szokásom szerint. - Mondjuk úgy, hogy Kei~chan itt van... - mutattam a mellkasomra. Erre az egyikük különös mód elkezdett lelkesedni, és elkapva a ruhám nyakát, kissé elemelt a földről. Kei~chan emlékei miatt lehetett, hogy reflexből osztottam ki a tockost a feje búbjára mind a háromnak, mire a tettes kissé döbbenten elengedett. Fél mozdulattal haraptam bele a hüvelykujjamba, majd a vért a szegycsontomra mázoltam, szóval mire felocsúdtak, már javában fehér hajjal, róka fülekkel meg farkincákkal dühösködtem előttük.
- Shiro~kun, hányszor mondtam, hogy a lányok ruháját hagyd békén? - perlekedtem tovább, nem törődve a megnyúlt ábrázatokkal. - Vagy az te voltál Kuro~kun? - villantottam gyanakodva a tekintetem a következő jómadár irányába. Ám mielőtt a harmadikat is elővehettem volna, a nyakamba landolt.
- Kei~sama- közölte, miközben meglett ember létére dörgölte az arcát az enyémhez.
- Rin~chan, megbeszéltük, hogy ebben a formádban... - igazából magam se voltam teljesen tisztába mindennel. Keiko jóvoltából villantak be emlékek a fiúkról, el is kapott valami furcsa indulat, de egyáltalán nem haragudtam rájuk. A nevük is egyből beugrott, nem csak a becenevük, de a valódi is.
- Mi történt Keiko~samaval? - kérdezte a Kuronak becézett srác.
- Csak onnan tudom, hogy hozzám került, elég furcsa módon...- kezdtem bele a történetbe. Lecsüccsentem a földre, ők meg körbeültek. Hangtalanul hallgatták végig a történetét, hogy miként került hozzám a titokzatos szerencse talizmán, ami azóta is, igaz most már kitsunétlanul a kardomon pihengélt. Elloptam annak idején a templomból, mikor az ominózus rókaköltöztetős eset történt. Ami persze újfent, kis szépítéssel, másítással ugyanő elmesélésre került. A fiúk nem szakítottak félbe egyszer sem, amíg magyaráztam, többnyire a színtiszta majdnem teljes igazat. Viszont mikor végeztem a történettel, elgondolkodva szemléltek pár pillanatig. Végül olyat merénylettek ellenem, ami bizony igen csak rőkönyt csalt az ábrázatomra. Először is, meghajoltak előttem, majd ketten elkaptak két oldalról, és a harmadik a fülemhez hajolt, és átharapta azt. Majd helyet cseréltek, és hiába tiltakoztam, három lyukkal gazdagították a fülemet, amikbe aztán kedvesen egy-egy fülbevalót is helyeztek, még mielőtt elengedtek volna. Ahogy az ékszer a fülembe került, alattunk egy furcsa jel felfénylett, majd éreztem, hogy kis vér csordogált ki a pecsétből a szegcsontomból. Kissé meg is ijedtem, miközben megszemléltem, de nem lett baja, csak három plusz jel került rá. Ugyanezek a jelek a fiúkon is előferdültek. Mikor látták értetlenkedésemet, megmutatták, hogy nékik a fülbevaló párja megmaradt.
- Tudod, hogy mi az a shikigami? - érdeklődött az egyikük.
- Szolgalelkek. - válaszolta meg helyettem Kuro~kun - Eredetileg Keiko~sama shikigamijai voltunk, most ezért lettünk a tieied!
Kissé elkerekedett szemekkel lestem ki rájuk. Shikigamik? Szolgalelkek? Keiko? Mivan? Az első, amit érzékeltem, hogy engem a Róka hihetetlen mód rászedett.
~ Akarattal hoztál ide, és előre kitervelted az egészet, igaz? ~ vontam kérdőre, ám nem vette túlzottan a lelkére.
~ Természetesen ~ válaszolta teljes nyugalommal ~ Mondtam már, hogy naiv vagy, nem? Mellesleg emlékszel? Én vagyok a sötétebbik részed...
Mindezek ellenére furcsa volt látni, hogy a néha igen csak nehéz jelleme ellenére, ez a három alak mennyire aggódott érte.

Chiyo Keiko~tól "örökölt" három shikigamit. A shikigamik ereje Chiyo lélekenergiájától függ, hisz mondhatni ő "idézi" meg őket, viszont önálló (sokszor igen makacs) akarattal rendelkeznek, vagyis az erejüket maguk irányítják. Képességük hatótávja újfent Chiyo lélekenergiájától függ. 5000lp/m sugarú körbe képesek használni az erejüket. A kör középpontja mindig őket jelöli, és nem képes elhagyni a távot. Viszont ha ők mozognak, ez a kör is mozog velük. Ugyanő okból kifolyólag, mivel az erejük behatárolt, elsősorban védelmező feladatot látnak el Chiyo körül. Hasonló mód, mivel függnek Chiyo lélekenergiájától, így ha mindhárman egyszerre használják a képességüket, Chiyo nagyon gyorsan kimerül. Az esetek nagy részében vagy láthatatlanul, vagy emberi alakban vannak Chiyo~val. (Ha láthatatlanul, de ha távol vannak egymástól akkor is, a fülbevalókon keresztül tudják tartani a kapcsolatot, szintúgy kommunikációra is alkalmas.)

Név: Rairin/ Rin.
Kaszt: youkai
Nem: fiú
Kor: ismeretlen, de Kei~chan kora beli lehet, viselkedésre viszont gyerekes
Kinézet: ember alak? Nem ez az erőssége. ^^" Szörny alak és macska alak. Általában macska formában lehet vele összefutni.
Képessége: A fentebb megjelölt területen belül képes a tüzet létrehozni, és irányítani. Ám a tűz ezt a kört nem képes elhagyni akkor sem, ha pl megpróbálná kidobni belőle.
Jellem: Többnyire nyíltszívű, gyerekes, ám hirtelen haragú, és lobbanékony.

Név:Shinjirou/Shiro
Kaszt: youkai
Nem: fiú
Kor: ismeretlen, de Kei~chan kora beli lehet.
Kinézet: Emberi alakban és Szörny (oni) alakban
Képessége: A korábban megjelölt területen belül képes a gravitációt manipulálni. A képessége neki se hagyhatja el a területét. Fegyverként kanabo~t használ.
Jellem: Szadista. Verbálisan előszeretettel terrorizálja a környezetét, de van hogy elkapja a tettvágy, és tetlegesen is. Nem bántalmazza őket, inkább olyan dolgokra veszi rá, amit nagyon nem szeretnének megtenni...

Név:Kurosawa/Kuro
Kaszt: youkai
Nem: fiú
Kor: ismeretlen, de Kei~chan kora beli lehet.
Kinézet:Emberként és Szörnyként (tengu)
Képessége: A fentebb megjelölt körön belül tollak jelennek meg, és ha valaki a körön kívülről belép, és hozzáér egy ilyen tollhoz, az felfénylik, beleolvad a mellkasába, és olyan érzetet kelt az illetőnél, mintha nagyon megijesztették volna. Fiziológiga elváltozást, az ijedelem okozta elváltozáson felül nem okoz Minden egyes toll megismétli a hatást. A tollak nem tudják elhagyni a kört.
Jellem: Mazoista. Jólelkű, nem árt senkinek, viszont valami furcsa okból kifolyólag mazoista. [/i]

Tárgy: Re: Aikawa Chiyo Hétf. Júl. 28, 2014 9:26 am

Uffantás! :3

Szerintem okéjs a pályázatod, szóval elfogadom. :3