Hadnagyi pályázat (10. osztag)

*Sokan tartanak kétszínűnek. Talán igazuk is van; szeretem a hatalmat. Szeretem tudni, hogy én irányítok. Maga a tudat, hogy képes vagyok úgy manipulálni az embereket, hogy az nekem a lehető legjobb legyen, olyan önbizalmat ad nekem, mint semmi más. Engem nem hat meg, ha bókolnak nekem, és az sem, ha valaki a legjobb barátjának tekint. Nekem nincsenek érzelmeim. Vagyis vannak, valahol biztos léteznek, de már rég elástam őket jó mélyre, hogy a szagukat se érezzem.
Amióta shinigamiként tevékenykedek, volt alkalmam a tehetségemet kamatoztatni. Az a néhány csata, amiben részt vettem, kevésbé vittek előre a ranglétrán, mint az álszemélyiségem megcsillogtatása a feletteseim előtt. Persze aki nem érdemli meg, azt továbbra is csak úgy kezeltem, mintha nem is létezne. Emiatt mindig is voltak összeütközéseim a saját osztagom, de más osztagok tisztjeivel is. Talán egyszer még nagyon meg fogom ezt bánni, de nem érdekel.
A kapitányom, Suzumiya Shoko legújabb feladata számomra egy újabb rutinmunka. Már megannyi shinigamit küldtek felderítésre az emberek világába. Amint megérzik a város egyik részében felgyülemlett, magasabb mennyiségű lélekenergiát, már riadóztatják is a tiszteket, s küldenek legalább egy embert a helyszínre.

Egy óra múlva már nem kevés sebből vérezve tekintettem a magasba, ahol ez az undormány tekintett rám. Nem is tudom, minek nevezzem – az arrancar resurrecciónja leginkább egy légyhez hasonlított. Utálom a legyeket, irtózom tőlük. S most olybá tűnt, hogy egy le is fog győzni engem.*
~ Rendben van. ~ *gondoltam akkor magamban.* ~ Felőlem kiélvezheted ezt a pillanatot, de nemsokára akkor is az fog történni, amit én elképzeltem.
*Emlékszem, mennyire elegem volt már ebből a harcból. Egy kapitánynak persze ez csak egy gyenge kis mezei arrancarnak számított, én viszont életemben először harcolok eggyel. Ismerem a képességeim, és tudom, hogy nem a harctehetségem az erősségem. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a leggyorsabb, nem nekem a legpontosabbak a támadásaim, és még csak az erőm sem épp a legnagyobb. Viszont én vagyok az, aki a tébolyt mágiává, azt pedig támadássá tudja erősíteni. Egyedül Ssuritsubusu Kikan rendelkezik ezzel a képességgel az összes zanpakuto között. Egyedül én vagyok méltó arra, hogy a széttört tükröt fegyverként használjam. Csak bennem van annyi téboly, hogy Ssuritsubusu Kikan-t kezelni tudjam.
Úgyhogy még egyszer, utoljára, megerőltettem magam. A kardom shikai alakban inkább egy rövidkardhoz vagy egy tőrhöz hasonlít, ennek pedig praktikussági okai vannak. Így könnyebben magamba tudom vágni a „sakuranyasuri” parancsszó kimondása után.
Persze a kard ekkor se sebzett meg igazából; a kard mágiája viszont elég életszerű illúziót kelt a magasan, körkörösen repkedő arrancar szemében ahhoz, hogy simán öngyilkosnak higgyen. A kiömlő vér illúzió csupán, ám az összeeső testem nem az. Ugyanis abban a pillanatban, amikor ezt a technikát alkalmazom, elmém kiszabadul testemből – vagy bárminek is nevezzük a lélektestet - , s látszólag teljesen élettelenül hagyja maga mögött akadályát.
Mint máskor, most is abban a tükörszobában találtam magam, mint máskor. A kardom lelke, ez a látszólag ártatlan, copfos, viktoriánus ruhát hordó, szőke hajú kislány félelmetes mosolyával üdvözölt. Szeplős képén a szemei mintha az enyémek lettek volna. Vagyis mégsem; az övében több téboly lakozik.
Az egyik tükörben láttam is a külvilágot. Az arrancar épp készült megvizsgálni, mit tettem a testemmel; már leszállt a földre, hogy megvizsgáljon. Láttam, amint a tőrszerű kardom kiáll a hasamból, én pedig „haldoklom”.
Tudtam, hogy itt az ideje cselekedni; ez pedig az én csataterem, ahol én irányítok. Én döntöm el, hogy folytatódik tovább a történet.
A tükörben most már azt láttam, amit a légy-resurrecciónú arrancar is. Valamint azt, amit éppen elképzeltem s kívántam neki. S tudtam, hogy ebben a pillanatban ő is azt látja.
Csodálatos hatalom az, ami a kezemben van; bár csupán illúzió az egész; elmém játékát kivetíthetem a célszemélyre, s olyan valóságot teremtek neki, ami egyenlő a rémálommal. Érzi, amit akarok, hogy érezzen, megérinti, amit vetítek neki. Ez pedig a kettőnk kicsiny titka marad. Más ugyanis úgy se látja.

Visszatérve Soul Society-be szükségem volt egy kis elsősegélyre, azonban amint alkalmam volt rá, jelentést tettem a kapitánynak. Persze, gondosan kihagyva az olyan részleteket, miszerint a kardom egyik képességét használtam. Nem szeretném, ha tudnának erről a hatalmamról, épp ezért használom ritkán. Egyesek talán fenyegetőnek gondolnák, s lehet, nem is alaptalanul.*
- Ha gondolod, tudok neked egy posztot, ahol még jobban kamatoztathatod a képességeidet. - *kezdte akkor a kapitányom. Nem tudtam hirtelen, mire gondoljak; attól féltem, hogy nem elégedett a teljesítményemmel, így hát inkább csak bólintottam a kijelentésre.*
- A 10. osztag egy új hadnagyot keres – ha gondolod, beajánlhatlak Watanabe Yuusuke kapitánynál. Persze, csak ha érdekel.
*Természetesen beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy miről is van szó. Jó sokáig nem is akartam elhinni, hogy én leszek a 10. osztag hadnagya.
Amikor már a holmijaimat vittem át az új szálláshelyemre, akkor viszont meggyőződésemmé vált, hogy nálam nem is találhattak volna jobbat. Hisz csak én vagyok méltó erre a hadnagyi rangra, nem igaz?*

Némán zuhanok a mélybe ezen az idegen helyen; idegen, mégis, mintha ezerszer jártam volna itt. Pontosan tudom, hogy melyik út hova vezet, és melyik épület mit takar. Hatalmas, obszidián színű felhőkarcolók. S az ég… ide már nem ér el a Nap fénye. Itt már csak én vagyok, és a sötétség. És az a lény, aki rám vadászik.
Hiába sikoltok, torkomon egy hang se jön ki. Csak zuhanok tovább a semmibe várva, hogy végre a földbe csapódjak, ám ez a pillanat sosem jön el. Hisz a következő másodpercben már egy csarnokban lépkedek. Most az árnyas káosz ködös birodalmában járok. Itt semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Annál sokkal ármányosabb és félelmetesebb. Egy szál selymes fonál kristályos ragyogása mégis vonzza a tekintetem. Ha megkeresem a forrását, tán választ kapok mindenre. Minden kérdésemre, ami az utóbbi időben megfogant bennem. Hisz egy részem mintha eltűnt volna… Eltűnt, és magára hagyott. Ezzel együtt pedig mintha egy hatalmas erőtől is megfosztottam volna magam. Pedig nem jellemző, hogy ő, akit csak a Sötét énemnek szoktam nevezni, felszívódik, most mégis… Mégis, mintha örökre eltűnt volna, maga után hagyva egy akkora káoszt, melyet én sem tudok feltakarítani. Néha érzem a jelenlétét, gyengéden itt lüktet, azonban nem pulzál úgy, ahogy régen. Azt gondolod, most elégedettnek kéne lennem, amiért eltűnt? Nem vagyok az; hisz lelkem egyik fele az, ami elszakadt tőlem. Sokáig csak a tudatunk volt kettéhasadva, de a lelkünk nem; az mindig is egy maradt. Egészen ideáig. S a jelek… nem értem őket. Nem értem, hogy mit is jelent az. Nem olvadtunk egybe, hanem még inkább elszakadtunk. De mi váltotta ki ezt? És… Suwun hova tűnt?
Most veszem csak észre, hogy mezítláb vagyok, s hirtelen hosszú, hófehér ruhába bújva mászok tovább a csarnokban. A lábam a hideg vízbe lép, s minden egyes lépésem visszhangzik az üres térben. A csarnok falain különböző motívumokat vélek felfedezni; élő szimbólumok, melyek valahonnan ismerősnek tűnnek. Valamint képsorok, melyek egy egész történetet mesélnek el. Egy Istennőről, és az áldozatairól. Egyre morbidabb képek követik egymást, de amikor elolvasnám, a szöveg elmosódik, és olvashatatlanná válik. Látom a betűket, de nem tudom értelmezni őket.
Ezüstös csillogású selyemfonalak fonódnak előttem, mintha csak az utat mutatnák a cél felé. A cél… az a csarnok vége. Ahol pókhálóba csavarva látom saját magam. Kihűlt testem és fehér bőröm a bizonyítéka annak, hogy a halott önmagamat látom. Az egyik kezem kilóg a gubóból, élettelenül lankad lefelé. Nem szép látvány a saját testedet így látni. Senkinek sem kívánom.
A nagy ámulás közepette ismét óvatlan voltam. Az, aki rám vadászik, a hátam mögé ugrik, és fegyverével tarkón vág, hogy a földre terüljek. Fehér ruhám azonnal elveszíti varázsát, amint a mocskos vízhez ér. A zanpakutom felé nyúlnék, azonban az nincs nálam. A pókszerű lény pedig közeledik hatalmas ízelt lábaival. Fekete bőre szinte beleolvad a csarnok sötétjébe, hófehér haja és féloldalt elhelyezkedő maszkja mögül pedig gonoszan pislog rám egy szempár. Csak egy igazi őrültnek vannak ilyen szemei. Az olyanoknak, mint nekem.
Egy kidouval próbálom megvédeni magam, miközben kétségbeesetten hátrálok, ám nem több, csak egy szikra az, ami elhagyja tenyerem. A félig pók-félig ember szerű lény pedig gúnyos mosolyra húzza száját, a csarnok pedig visszhangzik hisztérikus nevetésétől. Fegyverét magasra emeli, és a szívem felé közelít vele…


Verejtékezve és hangosan lihegve ébredek fel; a kutyám az ágyam előtt terpeszkedik, és nem úgy tűnik, mint aki szándékozik felébredni.
Egy álom volt. Ismét ugyanaz a kínzó és visszatérő álom. Már hetek óta látom ezeket a képeket. Azóta, amióta a másik énem felszívódott.
Felpillantok a plafonra, és nem lepődök meg, amikor látom azt a hatalmas pókot csüngeni róla. Amikor először találkoztam vele, hirtelen eltöltött a rettegés. Magzatpózban hevertem az ágyon, a kutyámat szorosan ölelve, mert nem tudtam, mi ez és mit keres itt. Persze máskor is előfordult már, hogy valamit beképzeltem. Tudtam akkor is jól, hogy megint csak az elmém az, ami játszadozik velem. Viszont sose fordult elő ezelőtt, hogy ilyen módon vetítettem volna ki a szorongásaimat. Képek, hangok és beszélő tárgyak; ezek gyakorlatilag mindennapossá váltak számomra. Ám kétség kívül ez az, ami a legtöbb félelmet összegyűjti bennem. Azon a napon, amikor először megjelent számomra ez a lény, Kai volt az, aki segített túllépni rajta. Talán gyenge vagyok, amiért egy ilyen apróság miatt küldtem pokollepkét neki. Ám szükségem volt a támogatására.
A hatalmas csáprágóival felém vicsorít, viszont már tudom, hogy mi az, amivel sikerülhet elérnem azt, hogy ne zavarjon. Tudom, hogy egész nap követni fog. Az irodába, a parkba, de még a szórakozóhelyekre is. Ám elég, ha csak annyit gondolok, hogy nem tud nekem ártani. Csak figyel, hogy továbbra is félelemben tartson. Nem fog rám támadni. Hiszen csak a képzeletemben létezik ez a lény.
Nagy ívben kerülöm el, hogy a szokásos reggeli teendőimet elvégezzem. Amióta követ a pók, azóta sokkal több cigarettát szívok el. Segít ellazulni, kicsit lenyugodni, és a frusztrációmból is leadok egy keveset ezáltal. Míg a kávéfőzőben fortyog a kávém, addig megpróbálok a lehető legtöbb részletre visszaemlékezni az álmomból. Minden nap egyre többet látok, és egyre több részlet marad meg bennem. De a jelentését nem értem… Tudom jól, hogy a tudatalattim nagyon közölni akar velem valamit. Azonban ebben Ssuritsubusu Kikan sem tud segíteni.
Ó, igen, a kardom… Hetek óta nem használom. Legalábbis nem úgy, ahogyan kéne. Hogy is fejezzem ki magam… Eddig mindig Suwun volt az, aki használta azt a hatalmas erőt, ami a kardban lakozik. Én pedig… gyenge vagyok. Nekem nincs más célom, mint meghálálni a kapitányomnak azt, amit értem tett. Hiszen nem menekült el tőlem, amikor megismerte a betegségem. Nem vágott ki a hadnagyi székből, hanem megoldást keresett. Ezért én roppantul hálás vagyok neki, és soha sem tudnék neki ártani. Csak szeretném megkönnyíteni a munkáját hadnagyaként. Magamra vállaltam a papírmunkák és egyéb teendők terhét. Az asztalomra állandóan ki vannak készítve a kicsi, színes cetlik, amikre egy-egy irat tartalmát foglalom össze röviden. Tudom, nem nagy dolog, de én csak ehhez értek, így tudom neki meghálálni azt, amit tett. Ő egy igazi hős a szememben. És nem azért, mert ilyen vagy olyan erős, vagy azért, mert olyan sok küldetésben bizonyított már. Ez csak emberi dolog. Tisztelem azért, amiért ilyen jól kezelte azt a helyzetet. És valóban könnyebb lett az életem hála a kutyámnak. Mégis… mostanában az sem segít, ha emberek között vagyok. Már nincs semmi, ami megakadályozná, hogy halljam azokat a hangokat, és hogy kivetítsem minden félelmemet egy pók formájában. Pedig nem félek a pókoktól. De ez az egy mégis akkora rettegéssel tölt el, mint semmi más.
Most távoli dobolást hallok, ahogy az irodám felé tartok, a kutyám pórázát markolászva. Pedig biztosan nincs semmilyen ünnepség ma. Persze a kapitányom esküvője már közeledik, nem mintha számítanék arra, hogy meghívnak. Nem vagyok olyan jelentős, hogy engem ilyen eseményekre hívjanak meg. Bár jó lenne szép ruhában táncolni, és valamilyen ajándékot átadni a taichounak és Mitsunak, de azt hiszem, hogy rólam meg is feledkeztek. Egyszerűen én nem számítok annyira, mint mások egy ilyen eseményen. Engem senki sem akarna egy esküvőre meghívni. Én nem érdemlem meg.
Érdekes; amikor az irodába belép az egyik tiszt, pont úgy, kezelem, ahogyan a sötét felem tenné. Én pedig mintha hátulról figyelném a dolgokat. Ez az egyetlen jele annak, hogy ő még él. Mégis… amikor ő átveszi az irányítást a Test felett, én a képzeletbeli üvegketrecből figyelem a ténykedését. Most viszont csak mintha saját magam mögött lennék. Érzem, ahogyan az egyik kezem felemeli a másik énem, hogy egy újabb korty kávéhoz jusson, és hallom, amint a már ezerszer eljátszott jelenetet próbálja el ismét. Szokás szerint ignorálja a tiszt egy-egy megszólalását, meg valami büntetőmunkára is ítéli, amiért valami csúnyát is mondott neki. A tiszt pedig hangosan csapja be az ajtót, és úgy távozik. Érzem, ahogy mosolyra görbül a szám – és abban a pillanatban ismét én vagyok az, aki a bögrét markolássza. Hetek óta ez megy… Ennyi a maximum, amivel Suwun jelzi számomra jelenlétét. Mintha csak a munkának ezt a részét követelné magának.
Valami olyan érzés fog el a témával kapcsolatban, hogy Suwun távolléte nem jelent nekem megkönnyebbülést. Tartok attól, hogy az egész egy hatalmas katasztrófába fog átváltozni. Érzem, hogy nem lélegezhetek fel, és nem fordíthatok hátat a sötétségnek. Meg kell ismernem azt. Tudnom kell, hogy mi történt a másik felemmel. Nem azért, mert hiányzik, amit művelt velem. Hanem mert tudom, hogy a sötétség elnyel, ha nem foglalkozok a témával. Azonban nem most; most szükségem van arra, hogy minden gondolatomat a munkára összpontosítsam. Ez az egyetlen dolog, ami tökéletesen eltereli a figyelmem. Ez, valamint Kai társasága. Tökéletes menedék.
A képzeletbeli pók akkor sem távozik, amikor az utolsó iratköteget rendezem el. Kínosan ügyelek az irodámban a rendre. Talán mások nem értenék azt a rendszert, amit felépítettem. Na jó, Tomoko talán igen.
Épp a parkon sétálok át, az egyik kezemben a kutyám pórázát tartom. A másikban a cigarettámat fogom, amibe bele is szívok egy mélyet. Igyekszem ignorálni a képzeletbeli pókot, mely a hátam mögött oson utánam, azonban azt három shinigamit, akik settenkednek utánam, nem tudom csak úgy levegőnek venni. Az a tiszt, akit ma Suwun büntetőmunkára ítélt bizonyul a leghangosabbnak. Őszintén szólva már régóta számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb megtörténik a baj. A tiszteknek elegük lett a másik énem viselkedéséből, és most nagynak és erősnek akarják mutatni magukat. Az emberismeret az egyik legfontosabb fegyverem mások ellen; ismerem jól a gondolkodásmódjukat. Tudom, hogy azt szeretnék, hogy a fülemet-farkamat behúzva takarodjak el egy másik osztaghoz. Persze arra nem számítanak, hogy ez nem rajtuk múlik.
Hirtelen elönt engem az a büszkeség, ami Suwunra szokott jellemző lenni. Hiszen én valóban jobb vagyok náluk, ha ők így akarják megoldani a problémáikat. A kutyámnak lebontom a pórázát, és sötét pillantást vetek arra a tisztre, aki egy pillanatra mintha azt fontolgatná, hogy belerúg szegénybe.*
- Neki ehhez semmi köze. - *húzom ki magam, kezem pedig zanpakutom markolatára téved. Igen, többen vannak nálam, és alig tudok valamit a képességeikről. Csak azt a néhány adatot, amit olvastam róluk az aktáikban. Akadémiai eredmények, küldetések kimenetele; semmi, ami igazi támpontot adna.
A legbátrabb jelentkező egy monoklival gazdagodik; esze nem sok lehet, ha ilyen primitív támadással kezdi a harcot. Ha én kellek nekik, akkor mutassák meg, mennyire komolyan gondolják. Ne csak rám rontsanak azt várva, hogy majd hagyom magam.
Most teljesen át tudom érezni azt, amit Suwun szokott gondolni róluk. Azt hittem, csak az arrancaroknak vannak beteges hatalmi harcaik. A shinigamikat valahogy többre tartottam náluk. Ezek szerint viszont mi sem vagyunk sokkal jobbak náluk. Csupán úgy kell intézni a dolgokat, hogy senki se tudja rád bizonyítani tettedet. Persze ettől függetlenül mindenki számára egyértelmű, hogy te voltál az.
Megpróbálok úgy viselkedni, ahogyan Suwun tenné. Kihúzom magam, és igyekszem azt a mérhetetlen arroganciát sugározni magamból, amit a másik énem szokott. S hogy miért? Mert nem akarom, hogy tudják a valódi érzelmeimet. Nem tudhatják meg, hogy én gyakorlatilag egy másik személyiség vagyok. Nem az, akit ők megismertek. Hisz valójában a rémület az, ami úrrá lett rajtam. A kezeim egy kicsit remegni kezdenek, ezért inkább a hátam mögé rejtem őket. Nem adhatom nyomát a sérülékenységnek. Ha megtudnák, hogy én valójában egy légynek se tudnék ártani, valószínűleg igazi tortúrába menne át a találkozás. Azt pedig semmiképp sem szeretném. Félek, én lennék az, aki a rövidebbet húzná. S nem azért, mert nem bírnék el velük, vagy gyengébb lennék. Hanem mert nem merek támadni. Mi több, igazából azt sem tudom, hogy Ssuritsubusu Kikan engedelmeskedne-e nekem. Hiszen ez a kard veszélyes. Még rám nézve is. Igen, többször is előfordult ezelőtt, hogy felém kerekedett. És Suwun volt az, aki használta őt. Ő az, aki tökéletesen tudja forgatni, és használni a páratlan technikáit. Én pedig… csak egy néző voltam. Sokáig eltemetve, valahová nagyon mélyre. Az érzelmei… vagy lelkiismerete. Általában így nyilatkozott rólam Suwun. S most itt maradtam árván, az ő védelmezése nélkül. S tudom, érzem, hogy ez csak a vihar előtti csend. Valami készül odaát. Valami katasztrófa. Valami, amiből nem biztos, hogy épen kikerülök.
Érdekes, a színészi képesség nem személyiségfüggő. Ugyanúgy bele tudom élni magam a sötét szerepbe, mint ahogyan Suwun is a mosolygós kislányéba. Mintha csak egymást akarnánk utánozni ezzel, csak hogy egy-egy konfliktushelyzetből jól jöjjünk ki. Ezúttal pedig a bőröm a tét. Ám úgy tűnik, hogy a színészkedés beválik; amikor felszólítom őket a rám nem, de Suwunra igen jellemző hangnemben, hogy távozzanak, morogva ugyan és fancsali képpel, de megteszik kérésem, vagyis parancsom. Az egyik lány különösen csúnya fintort vág. Ezt pedig nem tudom másnak venni, mint egy intő jelnek. Hiszen… én nem tudom egyedül kezelni ezeket az embereket. Nem hiszem, hogy hatna rájuk az, ha megmutatnám nekik igazi személyiségem. Csak azt hinnék, szórakozok velük, és csak szívatni akarom őket, vagy mi. Pedig igazából ez az arrogáns viselkedés az, amivel becsapom a tiszteket. Hisz én nem ilyen vagyok…
A következő sarkon meglátom Kai-t is, valamint a kutyámat. Mintha előre kitalálná a gondolataimat; tudja, hogy kihez kell fordulni az ilyen helyzetekben. A szemeim kezdenek könnybe lábadni ettől a tehertől, amit Suwun hátrahagyott nekem, de végül elfojtom a könnycseppeket. Csupán Kai tudtára adom, hogy menjünk tovább. Ma úgy volt, hogy nálam fog főzni valamit, mert nem jött össze a randevúja valami csinos kis szöszivel, akinek persze semmi esze, csak két nagy melle meg formás feneke van. >_> Csak egyszer láttam azt a lányt, és nem fűztem hozzá nagy reményeket. Szerencsére úgy tűnt, hogy Kai-t se nagyon kötötte le annak a csajnak a gondolata. Mármint, amikor velem van, akkor legalább nem beszél róla. Persze az is lehet, hogy azért, mert tudja, hogyan érzek iránta. De akkor… miért kínoz? Hisz majdnem minden nap lát, együtt töltünk rengeteg időt, bókol nekem és még ajándékokat is ad. Még sem vagyok abban biztos, hogy képes „úgy” gondolni rám. Hiszen én csak egy flúgos csaj vagyok… Egy őrült, aki ráadásul egyszer nagyon gonosz volt vele. Hisz a harcunkban Suwun nem egyszerűen legyőzte, de szó szerint kínozta. Kínozta azzal, amit mondott, ahogyan viselkedett, és amit a képességeivel művelt. Mégis, az a csók… Az egyetlen csók, ami lezajlott köztünk, az Suwunnak szólt, nem nekem. Lehet, ez az oka annak, hogy csak egy kishúgként tekint rám. Egy húgként, akit védelmezni kell, és gyógyítani. Nem pedig „úgy” szeretni.


A terveimnek lőttek, amikor egy pokollepkét küldenek egy sürgős küldetés miatt. Hetek óta nem mertem elvállalni semmit, és ez azt hiszem, a kapitányomnak is feltűnt. Hisz amióta a sötét felem ilyen tökéletesen felszívódott, és alig mutat életjelet, a kardommal is újra kellett keresnem a régi harmóniát és rezonanciát. Nem, nem mertem még éles bevetésen használni. Olyan, mintha megváltozott volna. Szeszélyes egy kard, és veszélyes. Nem csak másokra, hanem rám nézve is. Nem használhatom csak úgy a képességeit, és amitől a legjobban tartok, hogy tán ő sem engedné. Hosszú órákat meditáltam hát heteken keresztül azért, hogy elérjem kardom szellemét. Na persze az első egy-másfél héten semmi sem történt. Nem azért, mert nem tudtam koncentrálni, hanem egyszerűen kardom szelleme volt az, aki nem válaszolt a hívásomra. Aztán persze, megkaptam az első jelet. Aminek nem mondom, hogy örültem. Hisz a kislány, aki kardomban lakik, igen elutasítóan viselkedett. Gyakorlatilag kizárt a tükörszobából; azt mondta, hogy még nem vagyok rá érdemes, hogy a képességeivel éljek.
Szóval, jó néhány hét gyakorlás és meditáció után most érkezett el az a pillanat, amikor már merem is éles bevetésen használni a kardomat. Már nem vagyok képes olyan tökéletes összhangot teremteni kardom szellemével, mint annak idején. Suwun nélkül nem. Viszont némiképp sikerült engesztelnem őt, még ha ez valóban rengeteg kínnal is járt számomra. Ahogy a tiszteknek, így Watanabénak és egész Seireiteinek sem akarom megmutatni ezt a hatalmas változást. Na jó, „fogadott bátyám” elől nem tudtam eltitkolni. Érdekes módon ő nem nevetett ki, amikor végre elmondtam neki a félelmeimet. Sőt, mintha megértett volna… Tökéletesen értette, miről is beszélek, és nem volt szükségem elmagyarázni, hogy ki a sötét énem és miért.
A lepusztult gyártelep, ahová irányítottak, Karakura Towntól pár kilométerre fekszik. A küldetés szerint egy hollowcsorda fészkelte be magát ide, mert valamilyen energia idevonzotta őket. Az ok ismeretlen, azonban valakinek vállalnia kell ezt a feladatot. Kérhettek volna mást is, valamilyen sokadrangú tisztet, hisz ez inkább nekik való feladat, nem pedig egy hadnagyé, de amikor a pokollepét meghallgatva rájöttem, hogy csak egy-két tisztet kell kiválasztanom erre a rutinfeladatra, úgy döntöttem, én végzem el helyettük. Egyrészt fenn tartom az álcát, miszerint még mindig birtokában vagyok minden képességemnek, másrészt pedig tesztelhetem is magam és a zanpakutom. Ha nem is sikerül használni a képességeket, akkor is akad pár kidou, amivel semlegesíthetem őket. Hiszen az adatok szerint gyenge hollowkról van szó. A kérdés inkább az, hogy mi csalta ide őket.
A mögöttem araszoló, képzeletbeli pók csáprágóinak a csattanása csak még ijesztőbbé teszik a helyet; nem mintha nem lennék már hozzászokva az efféle dolgokhoz. Mégis eléri nálam a helyzet azt a hatást, amit egy jó horrorfilm. Tudom, hogy veszélyesebb dolgok is várhatnak rám pár tucat gyenge hollownál, bár bízok benne, hogy nem történnek nagy meglepetések az úton.
Az első pár hollow egy folyosón támad rám; valóban elég gyengék, még csak shikai-t sem kell használnom ahhoz, hogy elpusztítsam őket. A keményebb kihívást már egy hármas csapat okozza. Ezeknek valamivel több eszük van, hiszen mintha előre megbeszélt szisztéma alapján támadnának. Egy energianyaláb kis híján a fejem is lekapja, de azt hiszem, tényleg nem csak azért lettem hadnagy, mert szép a kézírásom és jól mutatok a székben.
A nyomok végül egy raktárba vezetnek. Néhány hatalmas dobozon meg kamionon kívül sokáig nem látok mást, azonban hirtelen megérzem azt a lélekenergiát, amit eddig nem.
Valami a vállamra cseppen; bár csak egy vízcseppnek hiszem először, mégis megérintem azt a helyet, ahova ráfolyt a folyadék. Valami ragacsos, fehér színű valami az. Tehát tévedtem.
Elkerekedett szemekkel nézek felfelé a legrosszabbra számítva; igen, ott van álombéli kísértőm. Ugyanaz a gonosz szempár pislant rám a maszk és a fehér hajzuhatag mögül, fekete bőre pedig beleolvad a raktárra telepedő sötétségre, hiszen már éjjel van.
A következő pillanatban rám akar ugrani a lény; én egyből odébb shunpozok, és nem várom meg, míg pókkaja leszek. Túlságosan élénken él az emlékezetemben az álomkép, ahogyan a saját holttestemet látom selyemfonalak közé hajtogatva. Azt viszont nem tudtam, hogy már a jövőt is tudom fürkészni az álmaimban. Eddig csak szimbolikák voltak benne, de ez a visszatérő rémálom ezek szerint erre a lényre figyelmeztetett. Egy arrancar, nem kétség. Igaz, keveset láttam még életemben, és csodálom azt, hogy ebben a formájában látom, de a túlélési ösztöneim most valahogy fontosabbak annál, mintsem hogy ezen gondolkozzak. Ami most nehezebb is, hisz valami furcsa dallam csendül fel a háttérben… Valószínűleg ismét csak a fejemben léteznek a hangok. Fészek módjára zeng, hogy még véletlenül se tudjak száz százalékosan a harcra koncentrálni.
Legalább a kardom velem van; furcsa mód egyből érzem hívását, amint megtámadott a szörny. Hogy azért, mert komoly ellenfélnek tartja, vagy pedig azért, mert valami érdekeset talált benne, azt nem értem pontosan. De talán nem is lényeg; legalább először, de képes vagyok uralni Ssuritsubusu Kikan-t. Még soha nem éreztem ezt az egyet értést köztem és kardom között. Hogy is fogalmazzak… jobban szereti a szeszélyeit kiélni rajtam, mintsem segíteni a harcokban. Ám úgy tűnik, a pár hétnyi meditáció megtette a hatását. Most nincs szükségem Suwunra ahhoz, hogy győzedelmeskedjek.
Aggasztó tény, hogy a lény mintha minden mozdulatomat előre kikövetkeztetné. Készül a támadásaimra, és válaszol is rájuk. Kifejezetten úgy tűnik, mintha ismerné is minden egyes támadásom. Készül és reagál rájuk… Bár magasabb lélekenergiával rendelkezem nála, még sem tudok komoly sérülést okozni neki.
Hogy milyen érzés pókhálóval bevonva? Cseppet sem kellemes. Mozogni nem tudok, csak rémülten pislogok kifelé, és figyelem a mennyezetet. Néha belelóg a képbe az arrancar is; nem értem, hogy miért nem vált vissza eredeti alakjára. Lehet, akkor nem tudna így fogva tartani ebben a gubóban. Gyanítom, hogy táplálkozási célokra kell neki, de ezt akkor se tudom csak úgy megmondani. Mintha valami gyerekdalt is dúdolna, és néha felkacag. Időnként tesz egy-két megjegyzést a kardomra, de hogy mit, arra nem emlékszem. Csak homályos, elmosódott hangok maradtak meg. Nem értem, miért; talán csak a gyengeség az, ami annyira eluralkodott rajtam, hogy ne tudjam megérteni, amit mond. Vagy talán jobb is. Mert hát, miért van értelme meghallgatni azt, amit ezek mondanak? Tudom jól, hogy csak arra használják a szavaikat, hogy provokáljanak.
Amint lehunyom a szemem, csörömpölést hallok. Aztán már latom is, mi okozza, hisz ismét a tükörszobában vagyok. Kardom szelleme sosem volt olyan bájos, mint azt képzelnéd. A szőke haj és a habos-babos ruha megtévesztő lehet, azonban én már ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, most különösen dühös. Időnként több tükör is széttörik a szobában, amire eddig nem volt példa. Mégis, miután a szilánkok földet érnek, a tükör visszaáll eredeti állapotába. Soha nem láttam ehhez foghatót, pedig átéltem már egyet s mást a teremben.
A kislány röviden közli velem, hogy azonnal cselekednem kell, különben mind a ketten meghalunk. Valami miatt nagyon furcsán viselkedik. Eddig nem volt rá példa, hogy ennyire dühös legyen – és kétségbeesett. Mégis, a beszédünk elmosódik… Csak azt fogom fel, hogy most magasabb szintre emelkedünk, mint eddig, hisz a szükség úgy hozza. Csupán meg kell találnom kardom másolatát valamelyik tükörben. Hisz itt van valahol. Csupán az idő az, amire ügyelnem kell. Most nem tudja biztosítani nekem azt, amit máskor. Most itt is ugyanúgy folyik az idő, mint odakint.
Először a nagy tükröt nézem meg, azonban csak saját alakom látom benne, ahogy azt vizsgálgatom. Nincs más választásom, belevetem magam a rengetegbe. Valami miatt egyre lassabb a mozgásom, ahogy minden egyes tükröt végigvizsgálok. Nem nekem való a bújócska, ráadásul azt sem tudom, hogy mit is keresek pontosan.
Ezután fedezek fel egy szalagot. Piros, és messze, az égen lobog. Lépteim azonnal arrafelé irányítom, pár perc múlva pedig meg is pillantok egy kicsi tükröt a padlón, amire ez a hosszú, piros szalag van rákötve. A többi tükör még mindig kitörik, aztán visszaáll eredeti állapotára. Ez az egy viszont nem.
Felemelem a tükröt, és ekkor meglátok benne egy fegyvert. A pókháló mintázat végigfut a pengén, a markolatot pedig egy pókforma díszíti. Egyszerre ijesztő és vonzó – egyszerűen érzem, hogy az enyém, és hogy hozzám tartozik.*
- Bankai, Kumohime! - *nyitom ki újra szemem, hogy ezután a tükörben látott kardot markolásszam. Megannyi apró pók kezdi el rágni a pókhálót, s hamarosan ki is szabadulok fogságomból. Az arrancar pedig már visszavedlette emberi alakját. Az arcára nem emlékszem, csak arra a döbbenetre, ahogyan rám nézett. Ismerős az a tekintet, de a tény, hogy most visszaadhatom neki a kölcsönt, feledteti velem az efféle gondolatokat.
A több ezer kicsi pók között felfedezek egy rikító lila színűt is; míg a többi az arrancar lábain kúszik felfelé, hogy csípésekkel terítsék el testét, a lila felmászik a nő nyakába, és jól láthatóan belefúrja magát annak a testébe. Kicsit furcsán kezd el viselkedni, de megérteném, ha a pókok valamiféle mérget adagolnának neki.
A következő néhány perc szinte teljesen kiesik az emlékezetemből. Valami olyasmire emlékszem, hogy összekapcsolódott a tudatom az arrancaréval, és rövid ideig, de képes voltam mozgatni a testét, miközben én a sajátomban maradtam. Furcsa és érdekes élmény, viszont ennél már csak az döbbentett le jobban, hogy egy olyan szintű képességet használtam az imént, amiről még csak álmodni sem mertem. Én… bankait…? Emlékszem, pár hete még annak is örültem – vagyis Suwun örült - , hogy a shikai 3. szintjét is sikerült felfedeznie. Az a mágus, Krázus olyan területet nyitott meg előttünk, ami addig ismeretlen volt. Lehet, hogy ezzel elindított egy láncreakciót, ami erősen hozzásegített engem a bankai szint eléréséhez. És persze, az éjszaka túléléséhez.
A fejemet felemelem; rájövök, hogy még mindig a földön fekszek, ráadásul egész éjjel ki voltam ütve. A nap a szemembe világít, egy pillanatra elvakítva ezzel, úgyhogy megpróbálok felülni. A ruhám tiszta ragacs; gondolom, annak a pókhálónak a maradványa, amibe bele voltam tekerve.
Messziről hangokat hallok; egy pillanatig azt hiszem, hogy képzelődöm, de aztán rájövök arra, hogy valaki valóban a nevemen szólít. Aztán a semmiből előbukkan Kai arca; úgy tűnik, halálra van rémülve. Mögötte pedig a kapitányom is ott sétál. Szóval valóban órák óta nem tértem vissza. Mégis, valami kellemes melegséggel tölt el a tudat, hogy igenis, számítok… Ezek szerint még se vagyok annyira nélkülözhető… Van, akinek hiányzok, és fontos vagyok. Akkor sem érdekel, ha csak néhány hülye papír miatt, de legalább érzem, hogy kellek nekik. Még az is lehet, hogy van, aki tényleg szeret?


A következő pillanatban rám akar ugrani a lény; én egyből odébb shunpozok, és nem várom meg, míg pókkaja leszek. Túlságosan élénken él az emlékezetemben az álomkép, ahogyan a saját holttestemet látom selyemfonalak közé hajtogatva. Azt viszont nem tudtam, hogy már a jövőt is tudom fürkészni az álmaimban. Eddig csak szimbolikák voltak benne, de ez a visszatérő rémálom ezek szerint erre a lényre figyelmeztetett. Egy arrancar, nem kétség. Igaz, keveset láttam még életemben, és csodálom azt, hogy ebben a formájában látom, de a túlélési ösztöneim most valahogy fontosabbak annál, mintsem hogy ezen gondolkozzak. Ami most nehezebb is, hisz valami furcsa dallam csendül fel a háttérben… Valószínűleg ismét csak a fejemben léteznek a hangok. Fészek módjára zeng, hogy még véletlenül se tudjak száz százalékosan a harcra koncentrálni. És mégis, ez a szempár, olyan ismerős, mintha már ezerszer szembe néztem volna vele…
Érdekes, kardom most először feltétlenül engedelmeskedik nekem. Most először nem esik nehezemre használni a technikáit, pedig eddig Ssuritsubusu Kikan csak „Suwunnak” engedelmeskedett. Aki most nincs itt, és úgy tűnik, hogy sose látom ismét.
A lény minden egyes mozdulatomat ismeri; hiába használom Ssuritsubusu Kikan képességeit, egyszerűen nem használ… Átlát az illúziókon, és visszahoz a tükörszobából. Tudja, ismeri a gyengéimet. És még véletlenül sincs rá a sok képesség olyan hatással, amilyennel lennie kéne. Nem értem, hogy lehetséges ez…? Olyan… gyenge vagyok? Talán nem vagyok méltó a kard forgatására?*
- Csak nem gondolod, hogy azt a kardot fogod ellenem használni, amit ennyi ideig én forgattam helyetted, Verácska? - *adja meg a választ maga az arrancar, nem kis meglepetésemre. Elkerekedett szemekkel tekintek rá; tényleg nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni. Még a nevemen is szólított… De nincs lehetőségem megkérdezni, hisz a következő pillanatban pókhálóval von be, miután a fegyverét megpörgeti a levegőben.*
- H-Hogy érted? - *kérdezem meg, amikor már a háló fogságában szenvedek. Alig bírom mozdítani a karjaimat. Nem akarok olyan sorsra jutni, mint az álmomban…
Válasza egy hideg kacaj, és ekkor tűnik csak fel ez a hangszín… A hangszín, ami pont olyan, mint a sötét énemé, kit gyakran csak „Suwun” névvel illetek…
A tükörszobában riadtan figyelem, ahogy néha eltörik egy-egy tükör. A kislány, zanpakutom lelke pedig most először, amióta ismerem, dühösnek tűnik. Eddig csak a gúnyos mosolyát ismertem, és a közömbös arcát. Ezt az oldalát sose mutatta meg. Se nekem, se Suwunnak.*
- Igen, jól érzed, oda menekült a másik éned. - *szól határozottan, és talán még riadtnak is tűnik. Most először meglátom benne a kislányt. Nem a külsejében, hanem a személyiségében.*
- Ha ezt túl akarjuk élni, akkor olyat kell mutatnunk, amit eddig még nem ismert. Azonban nem tudom, hogy készen állsz-e a bankai szintre. - *folytatja, miközben árnyalatokkal eltérő szemeivel az enyémbe néz.
Ezután röviden elmagyarázza, hogy mit kell tennem; csupán meg kell találnom a kardot, ami valamelyik tükörben rejtőzik. A legnagyobb tükörben persze felesleges keresnem, abban csak saját magamat látom. Azonban némi séta után felfedezek egy piros színű szalagot, ami végül elvezet engem ahhoz a kicsi tükörhöz, ahol azt a páratlan remekművet megpillantom. Érzem, hogy teljesen rezonál vele minden egyes részecském… Igen, ez az én fegyverem!*
- Bankai, Kumohime! - *szemeim újra nyitva, hamarosan pedig több ezer pók rágja ki magának az utat a pókhálón keresztül.
Az arrancar visszavedlette emberi alakját; bár zanpakutom szelleme felkészített erre, a látvány felér ezer szóval. Az ott… én voltam. Vagyis nem egészen én. Az arca, a testalkata, a magassága, a frizurája megegyezett az enyémmel. A tartása viszont olyan, mint a sötét énemé. S a szemei… csak neki süt ekkora arrogancia a tekintetéből. És téboly, ami mellett az enyém eltörpül. Bár lehet, ő mást gondol erről a témáról.
Rezzenéstelen arccal uszítom rá a több száz pókot, míg ő döbbenten figyeli ténykedésem. Nem gondolta volna, hogy máris ilyen szintre fejlődök, miután megszabadulok tőle. Talán mégis jobb nekem nélküle. És most akarok végezni vele, még mielőtt valami nagyobb gondot okozna nekem létezése. Hiszen ha egy shinigami találkozik vele, jogosan feltételezhetik rólam, hogy áruló vagyok, holott nem ez az igazság! S hogy hogyan is történt meg eme baleset? Persze, majd ezt is ki kell deríteni.
Egy rikító, lila színű pók mászik fel Eras – persze az új nevét nem ismerem – ruháján, hogy a nyakába fúrja magát, onnan pedig az agyába jusson. Érdekes módon tudom jól, hogy most mi fog történni. És egy cseppnyi bűntudatot sem érzek.
Az elmém összekapcsolódik az övével, és arra kényszerítem, hogy úgy mozogjon, ahogyan én akarom, hogy megtegye. Csupán egy karlendítés és egy hatalmas vágás… Nehéz képesség, és nem lesz könnyű elsajátítani. De nem fogok sajnálatot érezni iránta. Utálhat, ha akar, de nem én voltam az, aki rossz útra tévedett. Ő választotta az arrancarokat, nem én. És nem hagyom, hogy emiatt kockáztassa az életemet, ami éppen csak kezdene rendbe jönni.
Ekkor történik meg a baleset. Eras védekezik a technika ellen; hamar rájövök, hogy képes a gondolataimba férkőzni, és akár uralni a testemet is. Az egészből végül az lesz, hogy a földön terülök el, ájultan – emlékeim róla pedig a homályba vesznek. Emlékszem, hogy miért jöttem el erre a gyártelepre, meg arra is, hogy valami pókszerű izével küzdöttem, és szert tettem a bankai képességre. De az arrancar kilétéről minden emlékemnek nyoma veszik. Vajon mennyire fogja befolyásolni a hátralévő életem? És vajon… sikerül-e egyszer végleg legyőznöm? Az új fegyver fontos kulcsa lehet a következő harcunknak. Ezzel talán még esélyem is lenne, ugye?


_______________________________________________________________________

Bankai neve: Kumohime (Pókhercegnő)
Kinézet: link
Ruha: link (körmök nélkül, kapucnival... vagy valami hasonló xD)
Típus: mágia
Képességek:

• A parancsszó elhangzása után több ezer kicsi pók indul el az ellenfél felé. A mérgük gyenge hallucinogént tartalmaz, azonban több csípés esetén erőteljesen növekszik a hatása. Hangok és színek elmosódásával és ájulással jár a mérgük. A csípések nyoma nagy, duzzadt és piros marad, a csípések viszketéssel járnak. Könnyen átrágnak több anyagot, akár a fémet is.

• Van egyetlen egy pók, ami rikító lila színnel rendelkezik. Ez elvegyülve a többi között igyekszik a célpont felé, és a nyakánál belefúrja magát az ellenfél testébe. Onnan az agyába jut és egyfajta összeköttetést biztosít Verashu és az ellenfél között. Ezáltal Verashu képes egyetlen egy gondolatot elültetni az ellenfél fejében, aki azt bármi áron, de megteszi. Az olyan "parancsok", mint a "halj meg" vagy az "aludj" nem működnek (ugyanis ezt az ember nem tudatosan teszi), viszont az már működik, hogy "vágd le a karod".
  

• Sebessége a 4-szeresére nő, míg ebben a formában van. Körülötte ugyanaz a színes, vibráló aura figyelhető meg, mint ami a shikai alakjában is a kardja körül.

*Személy szerint azt vallom, hogy ha valakinek megadatott az erő, hogy shinigamivá válhasson, akkor tényleg mindent meg kell tennie azért, hogy a lehető legjobbat kihozza magából. A képességek fejleszthetőek, s szerintem teljesen természetes, hogy az ember ahelyett, hogy megragad egy szinten, mindent megtesz azért, hogy erősebbé, jobbá, értékesebbé váljon. Nem a társadalom elvárásaiért, nem parancsoknak való megfelelésért, s nem is a hatalomért vagy a tiszteletért. Saját magáért. Lévén az akadémia elvégzése után életem a Gotei 13 védelmére esküdtem, még inkább kötelességem minden erőmet arra fordítani, hogy jobb hellyé változtassam ezt a világot. Nem áltatom magam azzal a hittel, hogy itt minden szép és tökéletes, s nem, mi, halálistenek közel sem vagyunk olyan szentek, mint amilyennek próbáljuk beállítani magunkat. Talán sokakhoz képest valóban csak egy tapasztalatlan és naiv kislány vagyok; bár megéltem már egyet s mást, életemben pedig ugyanúgy megjelent a gyötrelem is a felhőtlen pillanatokat beárnyékolva, ám nem éltem le több száz évet, mint egyesek, valamint nem vittem véghez olyan hőstetteket sem, amiket évek múltán is emlegetnének; inkább meghúzódtam a háttérben, és a számomra kijelölt feladatokat szó nélkül teljesítettem. Mindig is igyekeztem a maximumot adni, és képességeimnek megfelelően a lehető legjobban teljesíteni. Magamért, és persze az árnyoldalaktól koránt sem mentes Soul Society-ért.
Azonban előfordul, hogy az ember tisztában van azzal, hogy a mostaniaknál sokkal nagyobb súlyú feladatokat is képes ellátni; minden képessége megvan rá, ám pusztán a felelősségtől való félelemből mégsem terheli le magát még jobban. Egyesek talán gyávaságnak is nevezhetik, mások talán sokkal megértőbben közelítenek az adott személy felé, hisz ők maguk is átérzik, vagy csupán valamivel empatikusabbak az átlag embernél. Aztán az ember elgondolkozik azon, hogy vajon valóban képes lenne-e vállalni egy nagyobb feladatot, mennyire érné meg neki, s a környezete hogyan reagálna egy ekkora változáshoz. Igazából én magam sem tudok magyarázatot adni arra, hogy miért tartottam titokban, hogy jelentkeztem a főkapitánynál az alkalmassági vizsgára. Hiába imádom a kapitányom, valahogy mégsem tartozik azok közé, akiknek tényleg mindent elmondok. Bár életem néhány sötét s igazán kellemetlen titkát is ismeri, tény, hogy ezeket nem önszántamból meséltem el neki, hanem csak mert rá voltam kényszerülve, nem volt más választásom. Kai reakciójától pedig egyszerűen túlságosan tartok, úgy értem… Van elég gondja így is, kapcsolatunk pedig éppen csak kezd helyreigazodni, nem szeretném máris a vizeket háborgatni, hiszen még le se nyugodtak… Apró figyelmetlenségből mindkettőnk élete alaposan felfordult, pedig egyikünk sem kívánta ezt a helyzetet. Valami kisebb csoda által tényleg alig látszik valami abból, hogy várandós vagyok, és a reggeli rosszullétek sem olyan súlyosak, mint amilyennek mások beállítják. Nem így terveztem az életem, s szívesen vártunk volna mindketten a gyermekáldással még egy-két évszázadot, a gyermek elvetésének az ötlete viszont még csak meg sem fordult a fejemben. Talán tényleg itt az ideje felnőni. Megszoktam már, hogy a dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogyan szeretném. Már mások a motivációim, mint mondjuk pár évvel ezelőtt. Hiszen valami mégis ott motoszkál a gondolataim között, befészkelte magát a tudatalattimba, s onnan pumpálja felém a lassan, de biztosan tudatossá váló információkat, s egy elérhetetlennek tűnő, boldog képet vetít elém. Hiszen Kai kitart mellettem, nem dob félre, mintha egy használt rongy lennék, nem taszít el magától, s nem vágja a fejemhez, hogy az én hibám. Képes vagyok bízni benne és elhinni, hogy nem fog lecserélni valami újabb Sakurára. Ebbe az apró reménysugárba belekapaszkodva pedig képes voltam felmászni a szakadék széléről, s még a hülye betegségemből is igyekszem kilábalni. Persze nap mint nap előtör rettegésem Erassal kapcsolatban, hiszen valaha az én részem volt, s amikor alkalmat talált arra, hogy befészkelje magát a tudatomba, ismét átéreztem a személyiségét. Sötétebb lett, kegyetlenebb, és félek attól, hogy valóban képes lenne ártani a megszületendő utódnak. Ha valaha is hozzányúlna, valószínűleg az lenne az utolsó csepp a pohárban. Hiszen ő tényleg nem tehet semmiről. Egyedül én vagyok a hibás mindenért.
Tudom, tudom, ha Kai itt lenne a fejemben, most bizonyára alaposan lecseszne, amiért megint rossz a gondolkodásmódom, s ismét önmagam hibáztatom. Valahol mondjuk tényleg igaza van, s ha valóban nagyobb feladatokat akarok vállalni a mostani olvas-jegyzetel-újraolvas-aláír-pecsétel-továbbküld kombónál, akkor talán tényleg itt az ideje befejeznem az önsajnáltatást. Talán a legnagyobb hibáim egyike, hogy túl gyakran támaszkodok másokra. Hiszen eddig mindig ott volt valaki, aki kimentett a csávából. Valaki, aki egyfajta apafigurává nőtte ki magát a szememben. Terelgetett az élet útján, kisegített, ha bajban voltam, megnyugtatott, amikor a hangok újabb ésszerűtlen cselekedetekre akartak sarkallni, s önbizalmat táplált belém, amikor ismét beleestem abba a hibába, hogy önmagam hibáztattam. Mindez szép és jó, azonban bármikor eljöhet az a pillanat, amikor nem szorítkozhatok mások jóindulatára és bizalmára. Eljöhet az a pillanat, amikor egyes egyedül leszek, és a saját erőm lesz az egyetlen, amit magam védelmére fordíthatok.
Nem fogom ölbe tett kezekkel megvárni, míg eljön ez a pillanat, és jól átgondoltam a dolgot, amikor elküldtem a jelentkezésem az alkalmassági vizsgára. Tudtam, hogy azért beletelhet néhány napba, míg megszervezik az egészet odafent, hiszen erre a napra néhány kapitány jelenlétét biztosítani kell – a hagyományok ugyanis megkövetelik, hogy a vizsgát három osztag vezetője előtt tegyem meg. Talán gerinctelenség tőlem, hogy a saját kapitányomnak sem szóltam arról, hogy mire készülök; nem akarom, hogy azt higgye, hogy utálom a 10. osztagot, ugyanis tényleg nem erről van szó, s a taichout pedig az egyik legfontosabb személynek tartom az életemben, hisz minden hibája ellenére láthatóan igyekszik jobb hellyé változtatni Seireitei-t, és engem sem vágott ki az első munkanapomkor, amikor meglátott egy bögrével beszélgetni. Azonban nem foglalkozhatok örök életemben az akták rendszerezésével, és a mosolygós recepciós néni szerepét is bizonyára megannyi más képzett shinigami is el tudná végezni. Persze már előre elkészítettem egy szép listát néhány tiszt nevével még más osztagokból is, akiket személy szerint alkalmasnak találok a tisztségre. Gyanítom, ha csak egyszerűen a szokásos papírlapok közé helyezném, a taichou tekintete egyszerűen elsiklana felette és észre se venné őket, így majd személyesen adom át neki, amikor a legközelebb találkozunk. Igencsak sok mondanivalóm lesz a számára… Többek között az, hogy miért döntöttem úgy, hogy élek az erőm által biztosított jogommal és megkockáztatom azt, amit ilyen sokáig nem mertem. Valamint ha valakinek, akkor neki minél hamarabb szeretném közölni a nagy hírt, amit Kai-al még nem sok emberrel osztottunk meg. Egyszerűen nem vagyunk az a típus, akik vidámságtól repeső szívvel kürtölnék világgá minden örömünk, s ha kapcsolatunk valahol megsérül, azt is inkább csak magunknak tartogatjuk meg és próbáljuk feldolgozni azt, ami esetleg ártóan ért minket. Na jó, azért ami engem illet, valamennyire hajlamos vagyok arra, hogy ha egyszerűen túl sok mindent kell magamban tartanom, akkor egyszerűen keresek egy személyt, akire rázúdíthatom mindazt, ami történt velem, és ami igazán foglalkoztat. Legalábbis egy részét… Hiszen egy kicsiny, sötét szeletet mindig is szerettem megtartani magamnak. Valamit, ami nem tartozik senki másra, valamit, amiről senki más nem tud. Valami, ami csak rám és másik énemre tartozik, és senki másnak nincs joga beleszólni. És ez a valami, ez a megfoghatatlan, megnevezhetetlen része valós önmagamnak, melyet még tudatom sem képes feldolgozni, időnként képes annyira eluralkodni rajtam, hogy igazából én magam se értsem, mi történik velem. Hiszen nem szükséges értenem, mert tudom, hogy csak jót akarnak nekem. Egyszerűen engedem, hogy a tudatom elcsendesedjen és átadja a helyét ennek a mély, kavargó, sötét tébolynak, ezáltal olyan erőt biztosítva számomra, amihez foghatót senki még csak álmodni sem mer magának.
Az iratokkal mint mindig, most is még időben végzek, bár talán kicsit mintha kapkodtam volna, hisz némi idegességgel keveredett izgalom mégiscsak dúlt bennem, ha az előttem álló kihívásra gondoltam. A szokásos munkaidőm vége előtt hagyom el az irodát, hiszen nem késhetek, s nem engedhetem meg, hogy ezáltal a lehető legrosszabb benyomást tegyem meg magamról. A hadnagyi karszalag pedig hagyom, hadd pihenjen az asztalon… Talán többé nem is lesz rá szükségem. Biztos vagyok benne, hogy a taichou megtalálja azt, aki helyettem is képes elvégezni az osztag teendőit.
Kicsit idegesen babrálok ujjaimmal, s önkéntelenül is izgatottá válok. Nem olyan egyszerű azt mutatni a külvilág számára, hogy minden rendben van, főleg, ha igazából egyáltalán nincs semmi se rendben. A helyzet mégis valamiféle mosolyt csal az arcomra, hiszen a megjelent kapitányokat a főkapitányt leszámítva személyesen is volt alkalmam megismerni. Nem mintha annyira ismerném Hanae taichout és Mitsu taichout, azonban nem ezt a hivatalos, „kapitányi” oldalukat ismertem meg találkozásaink során. Akane taichou azért némiképp kivételt képez, hiszen őt egy küldetésen ismertem meg, nem pedig akkor, amikor épp egy leánybúcsún kellett menekülnöm, hogy még véletlenül se lássam annak az undorító, és legfőképpen nem-Kai chippandale fiúnak a… szóval értitek, mit, és minden bizonnyal nem fog a legkellemesebb emlékeim közé tartozni, ahogyan egy undorítóan kiizmosított, kenőcsöktől csillogó bőrű, Colgate reklámba illő vigyorú pasas egy színpadon rázza magát, mert nem. >.> Különben is, egyetlen olyan hímnemű lény van, akire kíváncsi vagyok meztelenül is, és ezt ő is nagyon jól tudja, és legalább nem kell hisztérikusan sikongatnom meg a pénzem lóbálnom ahhoz, hogy közel jöjjön hozzám.
Na mindegy is, nem életem legsokkolóbb élményéről akartam beszélni, különben is sikerült egymásra találnunk Hanae taichouval, aki úgy tűnik, hogy szintén nem élvezte az előadást. Szóval, igazából őt sem kapitányként ismertem meg, ahogyan Mitsu taichout is magánemberként sikerült az ismerőseim közé bejegyeznem, igaz, már megtapasztaltam azt az oldalát, amikor kapitányként cselekszik. Ahogyan ő is látta azt a részem, amit nem kifejezetten szeretek megmutatni másoknak, azonban akkor és ott nem volt más választásom. Hiszen ott voltam, amikor a 2. osztag ex-kapitánya megölt annyi tisztet, s kis híján a hadnagyával is végzett. Ha nem szólok közbe és nem áldozom fel az értelmetlen titoktartásom, akkor bizonyára a dolgok még rosszabb fordulatot is vehettek volna. Bár sokat segített, hogy se Mitsu taichou, se Kotomi fuku-taichou nem kérdezett, de szerintem éppen volt nekik elég bajuk nélkülem is. Egy kapitány elvesztése olyan űrt hagy az osztag, de még a többi kapitány életében is, amit nem lehet betölteni. Bár a pozíciót átveheti más, és ha valóban képes képviselni az osztag által szolgált érdekeket, némiképp csillapíthatja a fájdalmat, ám el nem tüntetheti azt, hiszen az emlékek megmaradnak. Ehelyett új példaképpé kell kinőnie magát, megfelelő mintát kell mutatnia, amit az osztag tagjai képesek elfogadni és valóban büszkék lehetnek rá.
Egy félénk mosolyt küldök Mitsu taichou felé, aki egy vidám integetést követően állt le fárasztani Akane taichout. Legalábbis innen úgy látom, hogy Akane taichou nem igazán örül Mitsu taichou társaságának. Mondjuk ők tudják, nem rám tartozik.
A formális bemutatkozásom egy meghajlással erősítem meg, majd végighallgatom a többi hivatalos szöveget, miszerint miért is gyűltünk itt össze.
A főkapitány önmaga áll ki ellenem, habár komoly harcról itt szó se lesz; csupán a bankai-om alkalmazását kell bemutatnom ezáltal bizonyítva, hogy rendelkezek a megfelelő képességekkel. Így aztán a „küzdelmünk” eleje inkább csak afféle bemelegítő gyakorlatokból áll, legalábbis se én, se Aruya tábornok láthatóan nem adunk bele mindent, s a különösebb erőfeszítéseket elég egyértelműen mellékeljük. Az egész olyan, mintha egy táncot lejtenénk, ahol mindketten arra figyelünk, hogy nehogy rálépjünk a másik lábára. Az energiámat egyértelműen későbbre halasztom, bár ahogyan fokozódnak lépéseink, úgy emelkedik a veszélyfaktor is.
S végül harcunk elérkezett arra a pontra, amikor már megengedhetőnek találtam a második szint feloldását. Ruházatom a szokott módon megváltozik, csuklyám alól pedig most is kikandikál egy szőke hajtincs, ahogyan a póksereg is elözönli a termet. Remélem, hogy Mitsu taichouék nem fognak rá furcsán reagálni, pedig én már egészen megbarátkoztam velük, végül is ők is a fegyverem része.
Aruya taichout csupán néhány csípés képes elérni, ám mindez bőven elég arra, hogy első kézből tapasztalja, mire vagyok képes. Lévén nálam magasabb lélekenergiával rendelkezik, a csípések okozta hallucinációk nem öltenek végzetes mértéket. Ám az aduászom egy, a többitől különböző színű ízeltlábú is Aruya főkapitány bőréhez volt képes férkőzni ezáltal megadva számomra azt az előnyt, hogy egyetlen egy parancs erejéig, de képes legyek irányítani. Nem mintha ezzel valóban ártani szeretnék, de… az alkalmassági vizsga végül is erről szól. Ám hirtelen, teljesen kizökkenve az összecsapás lendületéből egyáltalán nem jutott az eszembe egyetlen épkézláb parancs sem. Azt még sem kérhetem tőle, hogy vágja le a lábát, sem azt, hogy kukorékoljon… Elkeseredetten kutatok a fejemben valamiért, ami talán még sem olyan megalázó, de azért mégis példázza, hogy valójában milyen hatalomnak vagyok képes parancsolni. Ám az egyetlen, amit sikerül kihalásznom tudatalattim legelrejtettebb, legporosabb zugából, hát, talán még sem éppen ez volt a lehető legjobb megoldás…*
- Tíz darab fekvőtámasz… - *suttogom önkéntelenül is a szavakat, majd rémülten kapom a szám elé kezem, hiszen igazán nem gondoltam komolyan. Egy pillanatra némi pánik kerít hatalmába, s nem is tétovázok többet, zanpakutom magam mögött hagyva rohanok oda a szorgalmasan fekvőtámaszozó főkapitányhoz.*
- A-Aruya-soutaichou... Ne haragudjon… Tényleg ne… Véletlen volt… – *igyekszem felsegíteni a főkapitányt, s totális kétségbeeséssel pillantok rá Mitsura, hiszen ő mindig olyan magabiztos, biztosan, tudja, mi a teendő… Ám úgy tűnik, hogy csupán idő kell, míg zanpakutom hatása elmúlik, és bár a főkapitány igencsak szédeleg, végül képes visszatérni eredeti feladatához. Miután megbeszélték a dolgot a komornyikkal (aki nem tudom, hogy mikor és hogy került ide, ráadásul Hanae, Akane és Mitsu taichou valamiért elég érdekesen néztek a soutaichoura, amikor ő a semmiből előkerült komornyikkal kezdett el csevegni), úgy döntöttek, hogy megfeleltem az elvárásoknak, így betölthetem a vaizarddá, így árulóvá vált Naraku ex-taichou megüresedett helyét a 2. osztagban.
Hogy milyen volt maga a kinevezés? Semmi extra… Nem rendeztek miattam hetedhét országra szóló ünnepet, valamint még csak az összes kapitány se tette a jelenlétét. Ez csak egy cím, nem kell belőle nagy ügyet csinálni, s nem értem, hogy egyesek miért ünnepeltetik magukat, csak mert egy fokkal feljebb jutottak a ranglétrán. Annak azért örültem, hogy legalább Kai megjelent, és valóban szükségem is volt a jelenlétére. Amikor a semmiből megjelent a taichou, csak hogy megnézze magának, kit is neveztek ki a 2. osztag új kapitányának, s ezzel a Titkos Mozgó Alakulat főparancsnokának, valahogy… Szóval másfajta reakcióra számítottam. Legalább egy kedves szóra, ha nem is gratulációra, akármire… Bármi jobb egy hangos ajtóbecsapásnál az elviharzását követően. Így még csak arra sem volt esélyem, hogy átadhassam neki a hadnagyi posztra érdemesnek tartott tisztek listáját; én biztos vagyok benne, hogy van köztük olyan, aki megfelel számára és az osztag elvárásainak is. Mindenképp még a napokban meg kell ejtenem egy találkozót vele. Nem lehet rám dühös emiatt, hisz lényegében semmi rosszat nem tettem ellene.
A csendes, visszafogott avatást követően még kicsit feszengve szedem be a gratulációkat attól a néhány jelenlévő kapitánytól; igazából azt se tudom, hogy áll rajtam a haori, és bizonyára nevetségesen festene, ha egyből egy tükör után kutatnék, csak hogy megigazíthassam magamon. Sőt, talán még a lábam sem ér le a földre a kapitányi székben, amilyen alacsonnyá sikerült nőnöm… Ám legalább a hírek úgyis gyorsan fognak terjedni, s én pedig biztosan mindent megteszek annak érdekében, hogy a Naraku után keletkezett káoszt némiképp helyrepofozhassam. Még ha állapotom miatt egy ideig valószínűleg teljesen harcképtelenné is válok, én akkor is bízok abban, hogy képes leszek megadni az osztagnak azt, amire szüksége van.*